Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-17 / 300. szám

4 "NÉPÚJSÁG IRODALOM - MŰVÉSZET 1988. december 17. Mátyás Ferenc Betlehemi csillag Bizony, mondanám én is, hogy feljött a betlehemi csillag s megszületett végre a Jóság és levette maszkját a hazugság arca, - ó, mily fennkölt szavakkal hirdetném, hogy a szürkévé unalmasított élet hangját új láz rázza fel és végre megvívhatja harcát, ami élni akar, - a zsoltár hangján énekelném, ha a megpróbáltatás után derűsebb eget húzna fölénk az idő s a józan érzelmek viszonya, tartós öröme diadalmaskodna, - hittel vallanám, hogy hallani már az üdvözítő parancsot, mely letépi a becsukott ajkakról és bezárt szivekről a lakatot, hogy felszabadítsa a föld szánandóit a magány börtönéből - hogy várom már, hogy a hajnal forró ujjai közt melegedni kezdjen a lélek s a tiszta levegőben elém jöjjön az elűzött jóságos angyal, s fülembe súgja: valami elkezdődött a földön, ami fényt hoz a sötét ködbe, - bizony, mondanám, hogy feljött a betlehemi csillag, de eladja egét is az ember s a lábujjhegyén járó csöndben belehalunk a hosszú várakozásba. Mézes (-mázos) anyanyelvűnk Ami ingyen van Mindig irigyeltem a rádióriporte­reket azért, mert egy az egyben visszaadhatják riportalanyaik sza­vait, mondatait. Jobban bemutat­hatják az illetőt, mint az írott saj­tóban dolgozó kollegáik, hiszen - ahogyan a francia mondja - a stí­lus maga az ember. Az újságból ugyan soha meg nem tudjk, ha a ri­portalany suk-süköl, köntörfalaz, mellébeszél. Olykor-olykor azon­ban a rádióriporter is jobban fag- gatózhatna. Képzeljük el, hogy egy üzemben baleset történik, egyik dolgozó el­csúszik a síkos gyárudvaron, és betörik a feje. A riporter a felelőst kérdezi:- Miért történt a baleset?- A baleset oka egyértelműen az, hogy a vállalat részéről nem lett biztosítva a dolgozó felé a csú­szásgátló bakancs biztosítása.- Nem az, hogy elmulasztották lesózni a gyárudvart, s a dolgozó a jégre ment?- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem került sózásra a fagyos gyárudvar, ezért a dolgozó a kellő­képpen nem síktalanított burkola­ton megcsúszott, és a lába eltűrést nyert. Be is írtuk a balesetet a nyilvántartás „Személyek és tár­gyak esése” rovatába.- Akkor most tisztázzuk, hogy ki a felelős a balesetért! A „nemlett- biztosltva” vagy a „nemkerültsó- zásra”?- Na, jó, egye fene. Nem biztosí­tották a bakancsot, és nem sózták le a gyárudvart. így megfelel?- Mi az, hogy fák? Biztosították... sózták... de kik?- Most igét ragoz vagy riportot készít? Mondjam azt, hogy nem biztosítottuk, és nem sóztuk le a gyárudvart? Most már elégedett?- Attól függ, hogy ez fejedelmi többes vagy többes szám első személy. Mert, ha az utóbbi, akkor ugye, az egész gyár felelős...- Az istenfáját magának! Tud­tam, hogy erre megy ki a játék! Most boldog, ha azt mondom, hogy én nem biztosítottam a bakancsot, én nem sózattam le a gyárud­vart, én vagyok a felelős?- Nem egészen. A bakancsot nem biztosítani kellett volna, hanem meg­vásároltatni és kiadatni. Biztosítani legföljebb a dolgozót kellett volna az Állami Biztosítónál. Meg a közvéle­ményt arról, hogy máskor ez nem fordul elő. * Itt, mondjuk, véget is érne a pár­beszéd. Később a felelőst elbo­csátanák részben azért, mert bal­esetet idézett elő, részben pedig azért, mert mindezt elmondta egy kótyanfitty riporternek. De mivel az elbocsátott felelős több szabadsá­got vett ki ebben az évben munka­helyén, mint amennyi időarányo­san járt volna neki, a felmondólevél mellé az alábbi felszólítást is mellé­kelték: „Mivel az időarányosnál több szabadságot vett igénybe, kérjük, hogy hatszáz forint szabad- ság-túlélvezményt pénztárunkba visszafizetni szíveskedjék!” GŐZ JÓZSEF Ha nem állnak ott a polcok tele könyvvel, azt hihettem volna, hogy elté­vedtem. A régi osztálytársat, könyvtá­ros ismerőst jöttem meglátogatni a szekszárdi megyei könyvtárban, és mit látok? Egy igen-igen idős bácsika ül­dögél az egyik kisasztalnál, a szeme könnyes, előtte uzsonna, mellette két könyvtáros angyalka hallgatja az áradó panaszt, majd jön a harmadik valami irattal, meg másolattal, és azt mondja, hogy hagyja csak bácsi, nem kell fizetni érte... Mi ez? Az állami szociálpolitikát kiadták gebinbe a könyvtárosoknak? Kedves ismerősöm felvilágosit, hogy erről szó nincs. A könyvtárak legfőbb feladata még mindig a kölcsönzés, az olvasószolgálat, az irodalomkutatás, meg a többi efféle szolgálat, a fizetést ezért kapják - de ha egy 91 éves paksi bácsikát ideirányítanak az állomásról,- Milyen gondolatai születnek a városi tanács művelődési osztály- vezetőjének - Máté Lászlónak - ha Judit Hagner szobrászművész és Horváth Lajos festőművész alkotá­sairól kellene beszélnie?- E két művész - kezdi Máté László - közel áll és nem ismeret­len a dombóváriak előtt. Mindket­ten kötődnek a városhoz. A szob­rászt talán többen ismerik Bánki Judit néven, hiszen itt érettségizett a Gőgös Ignác gimnáziumban, majd a szombathelyi főiskolán népművelői diplomát szerzett és hivatalosan férjhez ment egy nyu­gatnémet állampolgárhoz. Tulaj­donképpen az NSZK-ban vált erő­teljes szobrásszá. Nem hiszen, hogy bárki is értékelő, ejemző gon­dolatokat várna tőlem, az ő művé­szetükről. Egyébként úgy gondo­lom a művészet átszövi életünket, hogy itt készíttethet fénymásolatot a bí­rósági ügyéhez, s közben elmeséle, hogy a felesége meghalt, és ki akarják lakoltatni, akkor a könyvtárosoknak át kell lényegülniük kedves nővérré és jo­gi tanácsadóvá és pszichológussá és szociális gondozóvá stb. És nehogy azt higgyem, hogy ez egyedi eset! A láto­gatók egy része számára a könyvtár már régóta lelki klinika és tanácsadó- központ. Egy néni és egy bácsi például min­dig együtt, a hét közepén jöttek elme­sélni, mi újság Kanadában élő fiukkal. Amikor a bácsi meghalt, a néni a kór­házból először ide tért be a bánatával. Egy hölgy azét jött, hogy szakorvost ajánljanak neki. Egy másik a fia tovább­tanulásához kért tanácsot. A pedagó­gus itt mondja el, hogy jövőre nem vál­lal több idegenvezetést az adó miatt. A nélküle nem lennénk boldogok. Gyanítom, hogy ez a kijelentés e politikailag felfokozott világunkban időszerűtlennek hat, de mégis hi­szek a művészet erejében. Ami a két művész alkotásait illeti: megdö- bentő, hogy egymástól nagyon tá­vol élő, földrajzi értelemben mesz- sze lakó ember, mennyire egyező esztétikai világot hord magában, ami munkásságukból kiviláglik.- Talán azért is kedvelik a két mű­vészt, mert egyszerűen, közérthe­tően fogalmaznak, a maguk eszkö­zeinek felhasználásával.- Könnyen lehetne idézni művé­szettörténészek szavait mind a két esetben. Judit Hagner a nyolcva­nas évek elején kezdett az anyag­gal foglalkozni és plasztikusan tér­be helyezte irodalmi nyelven is könnyen kimondható gondolatait, technikus itt szidja az igazgatóját, a diák a tanárát, és az idős tanár az ifjú­ságot. Időnként - mondja ismerősöm - az olvasóterem átalakul fórummá, ott lehet hangosan és nyíltan beszélni. Egykor az olvasókörök egy-egy könyvgyűjtemény körül kristályosod­tak ki, s így lettek a személyes kapcso­latteremtés szinterei, a nyilvánosság eszközei, a demokartikus gondolat- csere fórumai. Meglehet, az új magyar nyilvánosság kialakításában újra na­gyobb szerepet fog játszani a könyvek otthona. Az írásban és a fejekben rejlő gondolatok szabad találkozásának for­rása és erjesztője lesz a könyvtár. Ma­napság joggal támogatandó tevékeny­ség ez. A jó szó és a gondolat nem kerül pénzbe. S ha már a könyvekre egyre keve­sebb jut, legalább a humanizmus és a demokratikus nyilvánosság lehetősé­ge legyen örök és díjtalan könyvtári szolgáltatás. NÓGÁRDI GÁBOR meggyőző erővel, hogy az NSZK sajtóban, a róla megjelent írások, az elismerés hangján szólnak. Horváth Lajos legutóbb idén nyá­ron Budapesten a Csontváry te­remben jelentkezett alkotásaival. Ha címeket sorolnék azokból, me­lyeket Dombóváron is bemutattak, könnyen párhuzamot és azonos­ságot találnánk közöttük.- Tegye meg!- Mindkettőjüknél az ember, az élet, a gondolatok kezdete, a mito­lógia, az irodalmi tematika és fő­ként nem a feloldás, hanem a fe­szültségek kiváltása a jellemző. Kassák Lajos ■ ■ Üzenet az utolsó ladikról Harangoznak harangoznak egy kis fiú a kapuban áll és boldogan fütyörész Nemsokára a kis fiú lép egyet aztán még egyet és ő is kint lesz az utcán az utca csodálatos az utca egy nagy zsák amiben minden benne van a jóság is benne van a gonoszság is benne van most már a kis fiú is benne lesz pontosan egy mákszem közepében Ó színaranyat csurgató szeptemberi ég így járom meg életem hatvannégy lépcsőfokát így vagyok azonos a kisfiúval ő az én múltam én vagyok az ő jövője ne nézz rám kis fiú ne mosolyogj rám öreg vagyok én már és nincs szőke kis fiam és fogytán a kenyerem és használható toliam sincsen Ne nézz rám mondom neki még egyszer de ő csak áll és bámul és én látom nem ismer meg honnan is gondolhatná hogy egy ember ilyen messziről érkezett s még messzebre készülődik Példát említek: Judit Hagnertől a József Attila „Mama” című versé­nek ihletéséből született plasztikát, vagy Horváth Lajostól a Cím nélkül, vagy Exit című festményt. Az ő fes­tői intellektualizmusát segíti tech­nikai virtuozitása is. Különösen az rokonszenves művészetében, amint képein embert formálnak tárgyai. Judit Hagnerről azt olvashattuk, hogy alkotásai a groteszk realiz­mus jegyében fogantak. Hordozói a kis boldogságnak, nagy bánat­nak. DKJ Fotó: Dombai Magdaléna a bűnös Judit Hagner szobrai Szűcs László János versei Égig érő szaxofonok álmos-tétova dobok nyitánya égig érő szaxofonok sírják az ölekbe mézédes fájó bánatuk váltsunk holdat mondja az asszony majd kínosan elmereng az eszmélés vadságában már minden elrendeztetett Portos ünnepi zakója a szívének feslett ki könyökét nem törték el soha a beszédvi rágok végesek már neki bársonypárnáról nem álmodott ma a koszorú létszámban teljes csak a virágok rozsdásak élményeit. Teszi mindezt olyan Apáti Miklós Néhány fenyő Mikor e sorokat írtam - írom -, még nem tudom, mi­lyen lesz az idei karácsony. (Szegény.) A színét sem sejthetem. Fekete? Fehér? Oly szűk a választék, jó­solhatnék akár, ha az időjósokat nem is, de magam kipróbálandó. Igazán csak az fáj, hogy olyan időket élünk, amikor azt se lehet tudni, lesz-e egyáltalán ka­rácsony. Valószínűbb, hogy lesz. Ugyanis postásunk már elhelyezte ládikónkban karácsonyi és újévi üdv­lapját, s e postának költői neve van: Nagy László. A költők, a költők nevét viselők nem tévedhetnek e honban. Szóval: karácsony. A szóval, a szókkal itt nem me­gyünk semmire. Nem újkeletű baj ez. Az ünnepet hol az állam, hol az egyház rendeli el, a nép kap az alkal­mon, és „ünnepel”. Ez az ünnep, a karácsony mégis, valahogy: más. E napokon a pápista az anyaggá iz­mosuk szeretettel foglalkozik, s elhűl erején, a nem hí­vő szerettei körében lógázza lábát, de fálállva énekli el a Mennyből az angyalt. E napra régtől és sokan ké­szülünk. E nap a szeretet ünnepe, és a családé, mert születni és nevelkedni csak családban érdemes. - Haszontalankodó a gondolat, de elűzhetetlen: ki lett volna Jézusból, ha József sokat iszik, Mária idegeire megy, mire Mária... a kisded állami gondozásba kerül... Hittünk volna-e így is neki? Szóval a születés. A szeretet megszületése. Nem lesz itt semmi csattanó. Valami mégis ki fog kereked­ni. Talán egy dallam, egy ünnepi ének - Reményked­jünk. Ünnepelni igazán csak a gyerekek tudnak. (Talán mert ők vannak legközelebb a születéshez?) Mert az ünnep a várakozással, a nincstelenséggel kezdődik, hiszen az ünnepre várni kell, s az ünnepbe minde­nünket bele kell adnunk, egész addigi életünket, sőt, számvetéseink ferdén beeső fényében még a jövőnk egy darabját is. S mindezt egyetlen napon, egyetlen órán! És éppen azok előtt, azok körében, akik legkö­zelebb állnak, élnek hozzánk. A család, a szeretteink színe előtt, ha vannak még ilyenek. (Vannak. Keres­sük fel őket!) Nem csoda, ha oly sokan az egyszeri al­kalom felelőssége elől az ital elé futnak, hogy az az­tán, mint valami lusta tehervonat, elüsse őket, s ott fe­küdjenek kiterülve, ellebegve, mocsokba hengerge- tetten... Akkor inkább a köznapok. A gyerekek... Ök az igazán várakozók, a valódi nincstelenek. Csak az van nekik, amit álmodnak ma­guknak - még hányat kell aludnunk? -, és csak tő­lünk remélhetnek bármit, bármennyire is hisznek az ajándékhozó angyalokban. S mi, persze, angyalko- dunk. Cseppet sem angyalhoz illő kéjjel nyújtjuk a vá­rakozás idejét, énekeltetjük őket, neveljük őket az utolsó utáni pillanatig, a csengettyűszóig, minden pil­lanat kín és gyönyör a számukra, nekünk csak a nyers hatalom jut, hogy adhatunk, hogy angyalkod- hatunk. Nálunk, a kertben áll két fenyő. Kettő, az már majd­nem néhány. Nem is jó szó ide az, hogy áll. Inkább: él. Sőt: nő. Mert egyfolytában nőnek. Már magasabbak, mint a házunk. Ha elgondolom, hogy így karácsony­tájt hány ezer akkora fenyő hal hőhalált a lakótelepe­ken, a putrikban, a villákban, elszomorodom, előre. De mi is veszünk egyet. A pénz semlegesíti a fahalál­hoz súrlódó érzelmeinket. A kertben álló fenyők be­látnak hozzánk, elsirathatják fölcicomázott rokonu­kat. A karácsonyfák földíszitve halnak meg. De leg­alább a két kinti... az él. Már nem díszítjük föl őket, mint kiskorukban. El se érnénk a csúcsukat. A gallyakat se nagyon. Kinőttek a kezünk alól. Ahogy majd a gyere­keink is. Ha nem lesz nagyon hideg, majd kimegyünk a kertbe és elénekeljük nekik is azt a kevés karácso­nyi dalt, amit tudunk. Igen, egy dallam. Egy ünnepi ének. Ennyit ígérhetünk. Dombóváron láttuk-hallottuk Két percben két művészről Villáminterjú Máté Lászlóval Fekvő akt Horváth Lajos festménye Varga Imre portréja

Next

/
Thumbnails
Contents