Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
4 NÉPÚJSÁG IRODALOM - MŰVÉSZÉT 1988. november 12. Díjkiosztó ünnepség Cseh Gábor festménykiállítása A Magyar Művészetért A Magyar Ifjúság szerkesztősége és „A Magyar Művészetért” kuratóriuma október 15-én ítélte oda 13 kategóriában a száz-százezer forintos díjat, illetve - külön döntés keretében - a posztumusz dijakat. Az ünnepélyes átadás 11-én pénteken volt, Budapesten, a Nemzeti Színházban az Advent a Hargitán című előadással egybekötve. I. A prózai müvek - írók kategóriában: Mészöly Miklós II. Urai művek - költők: Szécsi Margit III. Komolyzenei művek - zeneszerzők: Vass Lajos IV. Filmrendezők: Gulyás János, Gulyás Gyula V. Színházi rendezők: Sik Ferenc, Kerényi Imre V. Férfi színész, előadóművész: Bubik István Mészöly Miklós író VII. Női színész, előadóművész: Kubik Anna Vili. Festészet, grafika: Orosz János IX. Szobrász: Samu Géza X. Népművészet: Sebestyén Márta és a Muzsikás együttes XI. Táncművészet: Novák Ferenc - Györgyfalvai Katalin XII. Fotóművészet: Szabóky Zsolt XIII. A határokon kívüli magyarság irodalmi, művészeti teljesítménye: Dobos László Posztumusz díjak: B. Nagy László, Harag György, Huszárik Zoltán, Kondor Béla, Latinovits Zoltán, Martin György, Szilágyi Domokos. Mészöly Miklós író és Samu Géza szobrászművész neve nem ismeretlen lapunk olvasói előtt. Ók ketten részesültek idén „A Magyar Művészetért” alapítvány díjában a Tolnából elszármazottak közül. Ebből az alkalomból köszöntjük őket és mellékelünk alkotásaikból. Samu Géza ebben az esztendőben Bukta Imre és Pincehelyi Sándor szobrászművészekkel hazánkat képviselte a velencei bienná- lén. Fényképfelvételeink a legutóbbi szekszárdi kiállításán készültek. A gyermekkor, a kamaszkor helye, azt hiszem, egy kicsit mindig kétértelmű hely marad. Még ha olyannak tudna is megmaradni, amilyen volt, akkor is megszűnik. A mi távozásunkkal szűnik meg. Szóval, ahogy minden történelem is kezdődik - azzal csináljuk, hogy kilépünk valamiből. Aztán, vagy mint paradicsomra, vagy mint álparadicsomra emlékezünk vissza rá, ahonnét szerettünk volna kiűzetni. Kinek mi jut Már én is csak egy nem létező városról tudok beszélni. Akkor jöttem el, amikor a nagy történelem is átcsörtetett rajta, így hát kétszeresen távoli dolgok ezek. A szekszárdi Hármas-híd, mondjuk, ahogy az ember ott ücsörög alatta, s egy pillanatra csakugyan meglátta a negyedik dimenziót. Meg effélék. Egy gálicos hordó a holdfényben. Egy szurdok lejtője. Távoli dolgok ezek, de ettől csak még érvényesebbek. Mint tünetgóc, mindenesetre iskolásán komplett volt Szekszárd. Adva volt egy város, tipikus lateiner megyeszékhely, gyermekes, dzsentroid allűrök, viszonylag jómódú polgárság, iparosság, parasztság, ahol igazijndulattal egyik réteg sem acsarkodóit a másikra. Mindegyik elvolt a maga kialakított, kialakult rendjében. Volt Úri Kaszinó, de volt Legény Egylet is, Gazdakör, Iparos Székház. És mindegyik büszke a szagára. Sőt, annyira össze is csiszolódtak a különböző rétegek, hogy reflexeikben, az igényeik stílusában már-már hasonlítottak egymásra. Amire mindjárt azt mondhatnám: hogy nem is ideális? Igen - ha behunyom a fél szememet. Valahol az egész volt pudvás. Valamiféle öntudatlansággal pudvás. Lateiner városról lévén szó, pontosabban, ha az értelmiségre szűkítem, amit mondok - bár közös penész is volt bőven. Amíg én Szekszárdon éltem - 1938-ig -, Babits Halálfiai a látlelete szinte módosítás nélkül érvényes volt. A E magát faggató öninterjú (részlet) megfogalmazódott az Érintések című kötetben, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg néhány éve. Halálfiai nem igazán jó regény, de a maga nemében leverő-izgalmas tudósítás. Legalábbis a lényeget illetően. Amiről folyamatosan szó volt: egy rangosán érzékeny és jó képességű értelmiség - és leendő értelmiségiek - méltatlan elfuserá- lódása. Holdkóros tehetetlenség. Valami ilyesmi. Vagya bekötött szemű tisztesség, például, ahogy a maguk meg a köz dolgait intézték. Élményről és tapasztalatból tudom, hogy ez a tisztesség igazi és élő volt. Persze, nem számítom ide a hatalom pragmatikus cinikusait; akikkel ma is Dunát lehet rekeszte- ni. Akik felkészültség és éthosz nélMészöly Miklós: A tágasság iskolája kül a legkülönbözőbb szakmák és hivatások hitelét jóváhagyással (vagy rosszul értelmezett politikai stratégia jóvoltából) rontják. Az ártatlan vakokra gondolok, a mentő körülménnyel rendelkező többségre. Csak éppen az tette az egészet lidérces karikatúrává, hogy amire mindez alapozódott, az volt hazugság. És ezzel nem néztek szembe. Illetve, ez sem ilyen egyszerű. Sokáig divat volt az egész értelmiséget bűnősnek, árulónak nevezni; s ennek a divatnak még ma is vannak hívei. Az ideológiai ügybuzgók egy időben odáig elmentek, hogy az egész nemzetre kiterjesztették a sommás ítéletet. S az ilyesmi, az ilyesminek kitartó sugalmazása a leggonoszabb agymosás, egy nép pszichés halálra ítélése; ami ha szükségszerűen revízió alá kerül is, nem a legszerencsésebb indulatiszapot hagyja maga után. S mindez még kritikusabb, ha egyúttal történelmi csődtömegről is szó van - amellyel mi bőven dicsekedhetünk. Tudott ez a társadalom a csődtömegről, ebben nem volt hiba. És ha nem is korszerű formában, de korrekt nemzeti érzéssel rendelkezett. Mifelénk nem volt irredentizmus meg fajgyűlölet. A csődtömeggel meg valahogy úgy voltak, ahogy a levél a széllel - tudniillik, hogy nincs alternatíva, ha egyszer fújni kezd. És akkor be kell rendezkedni a szélfújta levél pozíciójába. Ismerős ez a történelmünkből, ma sem időszerűtlen. Ilyenkor következik el, hogy mentőövnek látszik a holdkóros álharmónia, álkonszolídáció. S elhiteti magát a radikalizmust elaltató vigasz, hogyha más nem is, de talán a nagyobb bajból kisebb lesz, ha legalább részleteiben (amihez hozzáférünk), igyekszünk tisztességgel működtetni a gépezetet. Ami, persze, nem kis dolog, ha a történelem hétköznapjait nézzük. Csak ha egyszer magában a gépezetben van a „foltozhatatlan ” nagy baj - s ráadásul az alligátor is ott ál már az ajtó előtt? Amolyan farsangi utolsó nap az ilyen. Amikor a zenétől nem halljuk a csikorgó csöndet. Vagy hogy politikailag jobban betájoljam az akkori hordkórosságot: még szaga sem volt itt a „viharsaroknak"; s így megfelelő talaja sem lehetett semmilyen robbantó eszmének. Volt viszont caritas, ünnepi humánum, kedély, családiasság; csakhogy amit a legjobb szándékkal csináltak, azon is átütött az alapvető társadalmi hazugság. Jelképies apróság: a törvényszék mögött, a Séd partján volt a Hamistanú söröző - itt tárgyalás előtt egy asztalnál sörözhetett az ügyész, a bíró, az alperes és felperes ügyvédje, a peres felek, a tanúk; és tették is. S miért is ne? Csupán az adott körülmények között, egy ilyen do- mesztikált és valóban korrekt-kedélyes légkörben még a hazugságnak is zamata lesz, és ami természetes, az is megbicsaklik. Szóval, volt ennek a városnak andaxinja a sorsa és történelme ellen. Aki nem szedte, fulladt bele a kesergésbe, tépelődésbe, borba. Volt bőven potenciális öngyilkosjelölt, csak meg kellett kaparni. Hogy mindezen túl vagyunk ma? Ftémületes, hogy mennyire nem tudjuk felejteni a történelmi reflexeinket, és hogyan tudjuk még egy világégésből is kimenteni a nagy nemzeti lyukas mogyorót. A táj és a belső szózat egysége Tréningnadrágban, sárga pólóban, nyakában fényképezőgéppel, hóna alatt vázlatfüzettel lassan bandukol az ódon présházak, a szurdikok, majd a Felsöváros szűk utcáinak házai között Cseh Gábor. Meg-megáll, szemlélődik, szemét napszemüveg takarja, lelkét semmi. (Az utóbbi persze csak később, a kész festmény előtt állva tudatosul az emberben.) Előveszi a füzetet, gonddal, de biztosan rajzol - de kár, hogy ezekből a vázlatokból nem láthat legalább néhányat a közönség! - azután készül néhány felvétel is. És megy tovább... Amott kutya csahol, emitt két öregasszony pletykálkodik - talán. A következő képsorok már a műtermi áhítatot „lopják elénk” szinte titkosan. S megszületik a kép! A videofilmét a minap láthattuk Cseh Gábor rendőr alezredes festőművész kiállításának megnyitóján, s tulajdonképpen ez jelentette az ünnepségen való közreműködését a Kubanek Miklós tanár vezette, 505. Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola közművelődési csoportjának. E rendhagyó segédlet a maga ötletességével együtt közel olyan meglepő volt, minta művész utóbbi három évben készült alkotásai. Tényleg. Mi is az, amire nem számítottunk? Mi a rendkívüli? Mi a csodálatos? A szorgalmon, a kitartáson, a már-már meghökkentő termékenységen kívül és a hitvallás állandósága mellett az, hogy Szekszárdon, Tolna-szerte, mi több, az egész országban ismert művész rendre képes újat hozni, ami most a még nagyobb elmé- lyültséget és hitet tudatja nézőjével - egységben a fények tündöklésével: és egységben a meghitt táj és a művész belső szózatával. Cseh Gábor tulajdonképpen soha nem tér el önmagától, mindig azt folytatja, amit valaha elkezdett, mindig „csehgáboros” képes maradni. Sommázó törekvés nincs benne, nem akar stilizálni, hanem azt viszi vászonra, amit lát, s amit érez. Persze, mindezt gazdag szín- árnyalatokkal teszi a megfigyelés teljes frisseségében. Gyönyörűséges tájképein csak olykor akad alak, ennek ellenére nem a vidéki élet nyomasztó tétlenségét tükrözik a festmények, mert a fények rendre derűt árasztanak, s még a vakmerő verőfénnyel játszadozva is képes elkerülni az élességet, a keménységet. Cseh Gábor festőművész kiállításán - mely november 23-ig tart nyitva Szekszárdon, a rendőr-főkapitányság művelődési házában - dr. Adrián Zsigmond rendőrkapitány mondott méltató köszöntőt, s nagyon-nagyon sokan szorítottak kezet a mindig lobogó művészszel. V. HORVÁTH M. Szalontai Éva bemutatkozása Nagydorogon Biztos, hogy A tengelici születésű Szalontai Éva textiltervező iparművész munkáiból nyílt kiállítás Nagydorogon. Teljesen tudatosan írom, hogy „munkáiból", ugyanis ezt egy átfogó kategóriaként használom ebben az esetben, lévén szó használati textíliákról és igen szép, míves textilképekről. Ezeket leszögezve lépjünk be a nagydorogi művelődési ház nagytermébe. A színpadot két oldalról öleli egy nagyméretű falikép, illetve harmóniát sugalló térelválasztó függöny. S ami meglepő, ami újszerű, ugyanakkor frappáns, hogy a művésznő a színpadot használta kiállítóteremként. A közönség felé két oldalon faliképek invitálják a nézőt föl, a többi kép és textil közelébe. A színpad terének meghittségében az ember igazi közelségbe kerülhet az alkotásokkal, s valamiféle érzelmi életet élhet velük. (Most természetesen a képekre gondolok.) Ez annál is inkább is így igaz, mert egyetlen alkotás alá vagy mellé nem írtak címet, tehát a nézőből kiváltott hatást nem befőkiruccanás? lyásolja semmi. Persze, a képek születésekor - ez érződik a képek rendjéből, a légies megfogalmazásból - a művész is a pillanatnyi szellemi állapotát, hangulatát, érzelmeit vitte a textilre. S ettől váltak a képek igazakká, s hatásuk érzelmi viszontreakciót „követel”. A képekről még annyit, hogy mindnek érdekes, tervezett keret az öve, vagy netán része. Még miniatűrnek is - ez tálán a kiállítás legszebb darabja -, noha csak így olvasva tán meglepőnek tűnik a bidermeier keret. A művésznő azt vallja, hogy a képek részéről talán csak a kiruccanást jelentik, az ő számára a „munka” a használati textíliák készítése, amiknek érdekessége - főként napjainkban! - az, hogy a kézművesség felé hajló művész mindent, de mindent saját maga készít, mert nem tudja vállalni a felelősséget az „alvállalkozó” odaadásáért, pre- ci'zségéért. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy magam vitatkozom a kiruccanással, mert a képek a foltosán vibráló hátterükkel egységben kiforrottságot és határozott tehetséget sugallnak.) Ezek után éppen ideje szólni a függönyökről, a térelválasztókról, melyeknek színei és rendezettségük a legfigyelemre méltóbb. S a rendezettségen most valami ritmikus lüktetést kell érteni, nem pedig a geometriai formák térbeli váltakozását. Mindez persze igazánból a nappali szobákban és a felnőttek környezetében alkalmazhatókra vonatkozik. A gyermekszobákéra nem. Mert az oda illő függönyök alapszínekből készültek, harsányak és vidámak, ugyanakkor a formák ismétlődése adja izgalmukat, varázsukat. Olyanok ezek a természetes anyagból készült - minden alkotásra ez jellemző - textíliák, melyekkel nemcsak a szobabelsőt, hanem kifelé az utcát, a lakótelepet is „fel lehet dobni”. Szalontai Éva a megnyitó után - melyen Jankovics László, a nagyközségi pártbizottság titkára mondott köszöntőt - megjegyezte, hogy a simontornyai várnak adja két nagyméretű faliképé közül az egyiket. Most az örömhírt is tolmácsoltam...- hm Samu Géza rendezés közben a szekszárdi Babits Mihály művelődési központ kiállítótermében Csatári udvar Téli szurdik
