Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-10 / 268. szám

4^fePÜJSÄG 1988. november 10.-------------­----------------­M ŰVELŐDÉS V------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­A rész és az egész „A pályára alkalmatlanok szuverenitásától mentsen meg minket és gyermekeinket az isten!” - egy „munkaközösségi apuka sóhajtott igy a szülői értekezlet előtt. Az osz­tályfőnököt megkímélte ettől a közléstől, aki a helyi nevelési rendszer fogalmát és gya­korlatát magyarázta a szülőknek. A sajátosságok, az önállóság hangsúlyozása sokakban kelt aggodalmat; a nagyobb tanári szabadsággal vissza is lehet élni - hal­lom a szülőktől, s a diákoktól. Az oktatási törvény az iskolák működésével kapcsolatban igy fogalmaz: „Az alap- és középfokú nevelési-oktatási intézmény a helyi szükségletek figyelembevételével kialakítja helyi nevelési rendszerét, továbbá kiegészítő tananyagot dolgozhat ki, és megválaszthatja a fakultációs irányokat.” A nevelés helyi rendszerének egyik sarkkö­ve az önállóság, amely eddig is létezett, de nem markánsan és pedagógiai programok­ban is megfogalmazottam Minden iskola kénytelen volt alkalmazkodni a mindenkori „diákanyaghoz”. Minden pedagógus rákényszerült, hogy a követelményszintre fel­emelje a nagyon különböző tudással, alapműveltséggel rendelkező tanulókat. Ha ez nem ment, a követelményt kellett igazítani az adott képességekhez. Bármennyire is zárt, elzárkózó, nehezen igazodó az iskola, kénytelen volt együttműködni a szülőkkel, a támogató üzemekkel, és ez kötelezte őket bizonyos mértékű alkalmazkodásra. A jellemző mégsem a sokféleség volt, a sajátosságok hangsúlyozása, hanem az egyöntetűség, a felülről kapott célok végrehajtása, a nevelési elvek, módszerek, a tan- tervek totális kidolgozottsága. Ezek a felülről és kívülről ható kényszerek csökkentet­ték az oktatás hatékonyságát, örökös korrigálásokra kényszeritették a nevelőket és az irányítókat. A teljesíthetetlen elvárások, a nem a helynek, nem az iskolának való követelmények miatt mindennapossá vált a lelkiismeret-furdalás, a megkésettség ér­zése, a sikertelenség miatti aggodalom. Az önállóság, a szuverenitás persze nem kényszeríthető ki máról holnapra. Az okta­tási törvény ebben is a folyamatosságot hangsúlyozza, hiszen sok helyen még nincs meg ennek a magasabb rendű minőségnek a személyi és tárgyi feltételrendszere. De a reális és kívánatos cél, mindenütt találkozik a nevelők törekvéseivel, a szülök igenlésével, a társadalmi-gazdasági környezet elvárásaival. Egyre több olyan iskola van, amely a maga működését, saját logikája szerint gondolja át, s építi föl. Főleg a kö­zépiskolák között találhatunk vállalkozó kedvűeket. Az elmúlt tanévben például hu­szonhét középfokú intézmény kért engedélyt a tantervtől való eltérésre. Ezek a kezde­ményezések, főleg ha majd engedély sem szükségeltetik hozzá, cseppek a tengerben, de összeadódva hozzájárulhatnak egy újfajta, eredményesebb fejlesztési stratégia kialakításához. A sokféleség, a sajátos arc persze nem jelenthet alapvető eltéréseket. A helyi közösségek, a nevelőtestületek dolga és kötelessége, hogy ne adjanak életteret a „kilengéseknek”, a nagy szélsőségeknek. Ezen egyébként a rész és az egész dialektikája is őrködik. Minden helyi nevelési rendszerre kötelezően érvényes az egész dominanciája a rész fölött Az egységes követelmény orientál és szabályoz. A nevelés alapvető céljai az ok­tatási rendszer egészére érvényesek, s ezeknek a nemzeti műveltség törzsanyagának egységes meghatározottságában és a legfontosabb alapeszmék, értékek kötelező tiszte­letben tartásában kell kiejeződniük. ZÄGONI ERZSÉBET Egy élet, sok iskola Portrévázlat dr. Koppán Józsefről Neve is tájba illik: Koppán. Természet­szeretete is e tájhoz köti, Koppányszán- tóhoz, ahol született 1901 -ben, sTamási- hoz, ahol a biológiatanárt e település fló­rájának megannyi szépsége hívta-von- zotta s kötötte magához egy egész életre. 1950-ben ismertem meg „Koppán ta­nár urat,” kollégámat a tamási gimná­ziumban. Évtizedek múltán - az érettsé­gi találkozóra összejövő diákokkal együtt - nyugodtan mondhatom, szinte nem öregedett azóta. Szemének eleven ra­gyogása, bőrének rugalmassága ma is híven őrzi akkori arcát. „Ballagok lassan, az alkony deres... ...Az élet egyre megy, az öregség. De tudjuk jól, nekünk volt azért néhány tiszta énekünk. Prés sajtolta? Már mindegy! Volt, ami... Szép volt s még ma is tudjuk vallani!” Eposzba illő mozzanatok voltak Kop­pán tanár úr életében. A koppányszántói kisiskolás a pécsi jezsuita gimnáziumba jelentkezik felvételre 1912-ben, s a négy osztály elvégzése után Székesfehérvárra kerül, majd a VII—Vili. osztályt a kecske­méti piarista gimnázium növendékeként végzi, s ott 1924-ben érettségi vizsgát tesz. Itt tűnik ki először rátermettsége, szorgalma. Történelmi témájú pályázatá­val az önképzőkörön díjat nyert, mégpe­dig a kecskeméti gyufagyár 2 részvé­nyét. A részvényeket természetesen eladja. Ezzel az összeggel teremti meg továbbtanulásának feltételeit. Jelentke­zik a Pázmány Péter Tudományegyetem­re, a Bölcsészettudományi Kar termé­szetrajz-földrajz szakára. A harmadéves egyetemi hallgató azonban már meglepő érdeklődéssel fordul a méhészeti szakis­meretek irányába, s miniszteri engedély- lyel a Gödöllői Állami Méhészeti Gazda­ságban kezdi meg munkáját kutatóként, egyetemi stúdiumai mellett. Fő témája a méhek élettana. Mecénása dr. Szabó- Pataky József, múzeumi „custos”, aki a Nemzeti Múzeum méhészeti osztályára is beviszi díjtalan gyakornoknak, majd pe­dig a méhészeti kutató állomásra juttatja be. Itt végzett tevékenysége és szakcik­kei után már dotációt kap. Ebből tartja fenn magát és fedezi egyetemi költségeit. 1931 -ben már a pécsi egyetemen a dok­torátus megszerzésére mozgósítja erőit állattanból, mégpedig a méhek betegsé­ge köréből. 1942-ben Kolozsváron talál­juk. ö a méhészeti kerület vezetője, s a kolozsmonostori mezőgazdasági főisko­la előadója. Pedagógiai vizsgát is a ko­lozsvári állami középiskolai tanárvizsgá­ló bizottság előtt tesz 1943-ban, s kapja meg tanári oklevelét. 1944-ben lesz a dombóvári gimná­zium tanára, s mikor a háború után Ta­mási község erőfeszítéseket tesz a gim­názium telepítése ügyében, cselekvő ré­sze volt az iskola létrehozásában Kop­pán tanár úrnak is. „E gimnázium létesí­tését - mint az akkori határozat kimondta - a községnek, mint járási székhelynek központi fekvése, nyolcezer lelket szám­láló népessége, s hasonló intézetektől való távolsága indokolta.” Kelt 1947-ben. S jött is haza azonnal, hogy élete mun­kájának java részét kitevő tevékenységét Tamásiban megkezdje, folytassa s tá- gítsa-bővítse egészen 1961-ig, nyugdíj­ba meneteléig. Mi minden fűződik a nevéhez Tamási­ban a színes oktató munkája mellett?- Létrehozza a fiatal gimnázium kémia­szertárát, majd bővíti annak eszközállo­mányát „tanársegédével", Ullrich Edével együtt; - időközben betölti a középiskola mellett működő kollégiumi igazgatói munkakört is; - népfronttitkár - a Tudo­mányos Ismeretterjesztő Társulat helyi titkára. - Az igazi „hobbi” azonban, a so­ronkívüliséget élvező tudomány most is a méhészet. Három szakkönyvet ír, küldi a cikkeket az Élet és Tudománynak, a Bú­várnak, de megjelent egy írása a „Schweizerische Bienenzeitung"-ban is. Értékes ereklye számára Erdély nagy festőjének, Zsögödi Nagy Imrének baráti hangú kedves lapja „a Kolozsvárról eltá­vozott magyar méhésznek.” Magam is láthattam. Példamutató méhészeti tevékenysé­gének elismeréseképpen két alkalom­mal is jutalomutat kapott: Bécsben és Berlinben járt, utóbbi helyen maga is előadást tartott. 1970-ben pedig a Moszkvában megrendezett méhészeti kongresszuson vehetett részt. Íme e gazdag élet dióhéjban! Nyugdí­jaséveit sem a tétlenség jellemzi. Egye­bek mellett népi ülnök a városi bíróságon 1964 óta és a Tolna Megyei Népújság helyi tudósítója. S most a kedves Jóska bácsinak - aki oly sokszor színesítette szakcikkeit iro­dalmi idézetekkel, Shakespeare, Ma­dách, Petőfi vagy a biharugrai méhész, Szabó Pál gondolataival - hadd jegyez­zek emlékül néhány sort én is a termé­szetet kedvelő Vergiliustól: „így hát, boldog öreg, mégis megtar­tod a földet... Hol zümmögve szelíd susogással a hyblai méhek, Kik szívják a virágszirmot, tetejében a szomszéd Fűzfasövényének, szórnak szendert szemeidbe.” Adjon még sok örömet kedves Koppán tanár úrnak a szellem ragyogása, 5 élő gyermekének szeretete. Hogy ma is sza­pora lépteinek kopogását sokáig hallgat­hassuk még Tamási utcáin. BELLA MARGIT A figyelmetlen tanuló Olykor előfordul, hogy annak a gyermeknek a tanulmányi eredményeivel elégedetlen a szülő, a pedagógus, aki hosszú időn át tanul otthon és mégsem megfelelő az eredménye. Pedagógus és szülő egyaránt ismeri az „örök­mozgó” tanulót, aki szinte egy pillanatig sem tud nyugodtan ülni a helyén. Állandóan izeg- mozog, hátrafordul, susog a társának és igy tovább. „Túl élénk, nyugtalan, figyelmetlen gyerek” így szokták jellemezni ezeket a tanu­lókat a fogadóórán vagy szülői értekezleten. Otthon a legtöbb szülő az ilyen típusú gyer­mektől is órákig egy helyben ülést és folyama­tos tanulást kíván, azt várja el gyermekétől, hogy iskola után üljön a könyv mellé és ne mozduljon addig, míg készen nincs vele. Ilyen­kor a szobában csendnek kell lennie, igy a zavartalan tanulás eleve biztosított és a szülő nyugodt. Mi történik néha a valóságban? Ha a gyerek kintről motorkerékpár-berregést hall, úgy érzi, neki meg kell néznie, máskor meg ar­ra érez leküzdhetetlen vágyat, hogy tanköny­ve, munkafüzete ábráit kiszínezze vagy átraj­zolja. A tankönyvbe, füzetbe betett és rejtve ol­vasott kalandos könyvről, képregényről nem is szólva. Ne azt kívánjuk a gyermektől, hogy csend­ben legyen, üljön a könyv mellett meghatáro­zott ideig. Akár a napi leckéről, akár valami­lyen hosszabb könyv elolvasásáról van szó, mind a tanárnak, mind a szülőnek az érdeklő­dést kellene felkeltenie a gyermekben. Olyan kérdésekkel: Mit tudhatsz meg belőle, mire jössz rá, ha figyelmesen átolvasod, ha utána­nézel a könyvedben, a lexikonban, az értelme­ző szótárban az egyes fontos szavaknak, kife­jezéseknek. Szóval érdeklődést, tudásvágyat felébreszteni benne. Különösen ügyeljünk az évismétlő tanulókra. Ök még jobban hajlamo­sak a passzivitásra, könnyen elcsüggednek, ezért még nehezebben birkóznak meg a tanu­lással, a figyelemösszpontositás meg a figye­lem megtartása feladatával. Hogy csak a lec­kével foglalkozzanak és legyen erejük ezt hosz- szabb időn keresztül megtenni. Tőlük főleg ne követeljük meg a hosszú időn át végzett, pi­henés nélküli tanulást. És különösen ne kor­holjuk őket azzal, hogy „ha tavaly tanultál vol­na, akkor most nem ugyanabban az oztályban keilene koptatnod a padot”. A nyugtalan, változó figyelmű tanulók egy részét a gyors fáradékonyság is jellemzi. Ezérf ők kezdetben kisebb, jól körülhatárolt felada­tot kapjanak és ennek elvégzése után iktas­sunk be kis szünetet, azután jöjjön az újabb ta- nulnivaló. A tanulás és pihenés váltogatása mellett már az is segíthet a gyermeknek, ha a témák, a tantárgyak váltása történik meg, Igy a szövegek tanulását (magyar, történelem, föld­rajz) a rajz, ének vagy matematika, fizika váltja fel, meg egy kis mozgás, főleg szabadban. Hi­ba lenne az elmondottakból arra következtet­ni, hogy a szülőnek állandóan a gyermek „nyakán kell ülnie", állandó ellenőrzés, sőt kö­zös feladatmegoldás során. Inkább a felada­tok elvégzésének a sorrendjét, ütemét, a gyer­mek figyelmének a tartósságát és koncentrá­lását olykor ellenőrzéssel biztosítani. Ahogyan a gyermek hozzászokik az egyre nagyobb, hosszabb ideig tartó feladat elvégzéséhez, úgy kell csökkenteni az ellenőrzést, meg a mo­tiválást, tanulásra serkentést. Hogy a tanuló saját magát késztesse figyelemre, kitartása, a szükséges feladatok elvégzésére és ezek önálló ellenőrzésére. Vagyis az önálló és eredményes tanulásra. A figyelemre, a valamire való koncentrálás­ra, meg a valamivel való folyamatos foglalko­zásra nemcsak tanulás közben van szükség, hanem a játékban is, meg a különböző mun­kák végzése során. Ezért fontos a gyermeki fi­gyelem fejlesztése - a tanulás során is. A sok gyakorlás, ösztönzés mellett a gyermek fej­lesztésében az elért eredmények elismerése éppúgy szükséges. De egy átlagos képességű tanulónál ne csak a jeles eredményt tartsuk si­kernek, hanem a jót vagy a közepest is. Az állandó korholás, szidás vagy a bünte­tés, fenyítés többnyire nem vezet eredményre, vagy csak nagyon rövid ideig tartó látszat­eredményeket szül. DR. SZELENDI GABOR főiskolai tanár Kaposvári Tanítóképző Főiskola Hangverseny száz zongorára A barcelonai zenekonzervatórium több mint száz diákja zongorázik egy hangversenyen, amellyel be szeretnének kerülni a Guinness-féle Rekordok Könyvébe Bevezető Balipap Ferenc tanulmányához Szokásunkká vált az egy-egy évtizedre visszatekintő korszakelemzés. A szellemi élet ’60-as évekről szóló vitái már nem is megszokottakká, inkább unottakká váltak napjainkra. A hetvenes évek értékelései, ha nem is oly széles körben, de lassan-las- san, a kellő időtávlat megteremtődésével szintén megszülettek. A viták elsősorban a társadalmi-gazdasági, s ennek vetületében szellemi életünk változásvonalait kutatják, s a hatvanas évek általános elemzéseiből rendre-sorra kimarad a társadalmi változások azon szelete, ami a népművelőszakmát, a közművelődés intézményeit érin­ti. Nem, nem felejtettem el, hogy a megemlékezések, viták egyik fő vonala az ifjúsági zenekarokhoz vagy az ifjúsági klubok színtereihez kapcsolódott. Csupán azt mondom, hogy miközben a klubok és zenekarok példája előtérbe került, az őket befogadó intéz­mények tevékenységéről vagy szakmai kapcsolódásáról alig esik szó. Csupán ennyit mondok, minden neheztelés nélkül. Ugyanis neheztelésről szó sem lehet. Nem­csak azért, mert a népművelőzakma tagjai is hallgattak e témáról, hanem azért is, mert e mozgalmakat az intézmények és dolgozók inkább elszenvedték, mintsem tevőleges serkentői lettek volna a változásoknak (tisztelet a kivételnek, az intézményi munka pe­rifériáján fronthelyzetbe került ifjúsági klubok vezetőinek). * A helyzet a ’70-es évekre jelentősen megváltozott. Nem véletlen, hogy a közművelő­dés szakirodaimában ez az időszak került inkább a viták és elemzések előterébe. En­nek több, egymással is összefüggő okát találhatjuk. A hatvanas évek közepén-végén születő táncházmozgalom is a művelődési intézmények és az azokban dolgozók feje fölött „repült át”, alig érintve a tevékenységrendszert vagy annak akár egy részét. Nem érintette, mégis egyik okát képezi a hetvenes évek változásainak. Utólagosan ugyanis a szakma lelkiismerete megrendült, érezvén, hogy mit veszített a spontán mozgások eltűrésével, elutasításával, a felhasználás elmulasztásával. Ám tehetett-e másként? Nem. A szakmai erők értetlensége, az intézményi tevékenység előző korszakból átöröklődött merevsége törvényszerűen okozta a lemaradást. A hatvanas évek szelle­mi áramlatai a hetvenes évekre érkeztek a közművelődés, a művelődési otthoni tevé­kenységek területére, s váltak okozóivá egy intézményi tevékenység reform kezdemé­nyezésének. * Természetes okként kell számon tartani azt is, hogy a népművelőképzés - bár­mennyire vitatjuk is ma hatékonyságát - erre az időszakra fejlődött föl annyira, hogy elégséges elméleti-szakmai nevelést tudott adni a pályán indulóknak, akik a gyakor­lattal szembesülvén, képesek voltak újragondolni az intézmények struktúráját, tevé­kenységformáit, hatékonyságának problémáit, s következtetéseikkel új utakat keresni. Az új út keresésének kényszeréhez a társadalmi-gazdasági változások is hozzájárul­tak, tekintettel arra, hogy feszítésükkel egy évtized előnyre tettek szert az intézmények és szakmai erőik „megérésével” szemben. A változások ideológiai-jogi alapján a het­venes évek közepén megjelenő közművelődési párthatározat és törvény önmagában is nagy lendületet adott a szakmai erők törekvéseinek, illetve azok elismertetésének. Hibáznánk, ha az okok közül kifelejtenénk a közművelődés tudományos rangjának kialakulását, az első elméleti tudományos dolgozatok, könyvek megjelenését és ezek hatását. . * Az idő, ha kissé késve is, de megérett a változásra. A változások egyik, ha nem is egyetlen iránya az úgynevezett „nyitott ház” kísérletéhez kapcsolódik. A kísérlet új­donsága az is, hogy elgondolói elméleti-módszertani intézményben tevékenykedők voltak, akik a gyakorlatból kerültek íróasztal mellé, s áttekintést szervezvén az általá­nos állapotokról, szembesítvén gyakorlati tapasztalataikat az elméleti ismeretekkel, szükségesnek látták új elképzeléseiket a gyakorlatban kipróbálni. A kísérlet sok vitát kavart. Hosszú időn keresztül élcelődtek kollégák néhány gyakorlati példán, ötleten, hogy „tégy egy információs pultot az előtérbe, vagy két konténert és kész a nyitott ház kísérlet”. Á kezdetek óta gyakorlati példák hosszú sora született, az idegenkedés felol­dódott. Balipap Ferenc, aki maga is egyik kidolgozója, élharcosa volt az intézmények nyitottabbá tételét kezdeményező reformoknak, azokat a példákat gyűjti egybe e kö­tetbe, amelyek az első kísérletsorozat után születtek, magukon viselik azljj közműve­lődési szemléletmód egyik jellemző típusát... Utolsónak említem, elsősorban tartom jelentős fontosságúnak azt, hogy a gyakorló népművelők könyvét tartja kezében az olvasó. Az utat még csak éppen megkezdtük. Sok-sok építőkocka kell a továbbhaladáshoz. Ajánlom hát e kötetet az immár felnőtté váló népművelőszakma művelőinek és a jövendő kulturális szakembereinek. BENKÖ ÉVA Balpipap Ferenc Innovációs törekvések a hetvenes évek művelődési otthonaiban című tanulmánykötete a Múzsák Közművelődési Kiadó gondozásában jelent meg 1988-ban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents