Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-01 / 261. szám
4 KÉPÚJSÁG 1988. november 1. Moziban A Mississippi szirénje A szirének köztudomásúlag szépek és énekükkel elcsábítják, kábítják a hajósokat. Francois Truffaut filmjében - ami csak nekünk új - kissé másként történik ez. A Mississippi szirénje című filmben nem a folyamról, csak egy azonos nevű hajóról van szó, amelynek egyik utasa bűnöző barátjával a partra, pontosabban egy kicsinyke kis szigetre megy ki, hogy a kicsinyke sziget kicsi kapitalistáját megkopassza minden pénzétől. Hogy mire mégis a hangzatos cím? Talán az eladhatóságot szolgálja... Nem tudom. Miként azt sem, hogy miért kellett ezt a meglehetősen megkopott, régi filmet most újként bemutatni. Jean-Paul Belmondo neve persze vonzza a mozinézőket, miként Katherine Denevue szépsége is, ami csak a valóságban tűnt el, a filmvásznon az egykori szépasszonyt látjuk viszont. Belmondo itt még nem volt az utóbbi filmekben megszokott dörzsölt vagány, még nem kell verekednie a film nagy részében, pusztán egy szimpatikus, de kissé ügyfogyott balekot játszik el, akit a szépséges szirén természetessen elcsábított. Ha akarom, még meg is hatódhatok ezen a nagy szerelmen, ami az ártatlan kis kapitalistát gyilkosságba viszi, csak éppen ekkora naivitás csak a filmvásznon képzelhető el. Azt hiszem, a filmtörténet sem Truffaut legjobb filmjei között tartja számon majd a Mississippi szirénjét és Belmondo sem ezen alakítása miatt lesz sokáig ismert. Tény, hogy mindent megtett a film sikeréért, de ez kevés volt. Igazán játszania sem kellett. Néhány ábrándos tekintet, sztoikus belenyugvást sugárzó képsor is elég volt, hogyha akarom elhiggyem, amit a forgatókönyvíró fantáziája elhitetni akart. Hogy nem hittem, az magánügyem. De, hogy nemcsak a néző, hanem a forgalmazók is csalódtak a filmben, azt igazolja, hogy még csak félházasnak sem mondható vetítőteremben került sor a bemutatóra. Amire - ekkora késéssel - talán nem is volt szükség. T. Rádió Többet ésszel Kérdés most már csak az, kinek az eszével? Mert abban a vasárnapi, kora délutáni műsor címével egybehangzóan valamennyien egyetértünk, hogy többet ésszel, mint erővel. S amíg a Tervhivatal elnöke és miniszterelnök-helyettesünk bizonyos zsebbevágó kérdésekről vitatkozik, a kedves rádió- hallgató egyre tanácstalanabbá válik. Az importpolitika nagyobb liberalizmusa várható? Vajon ki és merre billenti a mérleg nyelvét? A tudományos kutatás területén előrelépés lesz? Több pénzt áldoznak rá, vagy csak megkapja azt, ami egyébként is megilletné? A döntés vagy a bizonytalanság eléggé tartósan gyűrűző dilemmáit osztották meg a hallgatóval? Sem ez, sem az. Tekintsük csak a visszavonhatatlanul közös, felelős és cselekvő gondolkodás első lépéseinek. A bizalomnak, amelynek a kölcsönösségét a rádió immár jó ideje szívós következetességgel építgeti. Ezt szolgálta Bánkuti Gábor ugyancsak vehemens, őszinte szópárbajjá váló beszélgetése Czibere Tibor művelődési miniszterrel. Erőszakosságában is érzékeny és ügyes riporteri hadművelet: azonosulni tudunk-e Czibere Tibornak, a négy hónapja e tárca vezetőjének személyessé avatott, a magánemberként is megvívandó gondjaival? Ennek az interjúnak ez ad többletet, ez a finoman érzékeltetett személyesség, azzal együtt, hogy egy lehetőség és kiharcolandó oktatási-felsőoktatási változtatást is felvázol. Elhiheti ez a személyesség, hogy a „leckét” jól, és a reálpolitikus, a pedagógus szemüvegén keresztül jól, jobban tudja többségünknél - de tudatja azt is, hogy a művelődésügy is csak a demokratikus meggyőzés eszközeivel élhet, amikor küiönharcait megvívja, különbékéit megköti, a közös érdekeket kialakítja más tárcák képviselőivel. És legfőképpen abban elhitető, hogy a személyességnek, az egyéni akaratok összegződésének, a jobbító szándékoknak eredménye, jövője lehet. Azaz a gondolkodás már most a „megtérülő beruházások” reményével kecsegtet. Végezetül dr. Horváth József, a Tungsram irodavezetőjétől tudunk meg korántsem érdektelen információkat energiaügyben, majd hasonlóan fontos tudnivalókat az ASTA - az amerikai utazási irodák szövetségének - magyarországi kongresszusáról. A kapcsolódó, figyelmünket ébren tartó műsorblokkok így, összekapcsolódva mintha azt sugallnák, hogy néha - okkal vagy ok nélkül - a szükségesnél sötétebben ítéljük meg a valós helyzetünket. Kérdést is hagy, amit önmagunknak kell feltennünk: tudunk-e majd élni még meglévő esélyeinkkel? - br Operapremier a piramisok tövében Operarajongók számára igazi ínyencségnek számtó premierre került sor szombaton Mexikóban: a híres teotihua- cani piramisok nyújtotta természetes díszletek között elsőként adták elő az „azték dalok” című művet, méghozzá a kihalófélben lévő ősi mexikói nahuatl nyelven. A főszerepet Placido Domingo énekelte, ugyancsak nahuatlul. Az „azték dalok" Nezahualcoyotl, a nahuatl törzs XV. századi vezérének költeményein alapul. A nahuatlok nyelvét ma már csak néhány ezren beszélik Mexikóban, bár még költők is akadnak, akik ezen a nyelven írják verseikét. (A nahuatl nyelv adta egyébként a világnak a „csokoládé” szót.) A dalművet a szerző, az argentin Lalo Schifrin vezényelte obszidiánból - a mexikó őslakosai által faragott tárgyak készítésére használt vulkáni kőzetből - készült pálcával, a Hold-piramis előterében. A szerző azt mondta, hoyg azért irta a művet nahuatl nyelven, mert azt különösen lágynak, zeneinek érzi. Az előadás, amelyen fellépett Nyikita Sztorojov szovjet énekes is, s amelyhez a zenét Mexikóváros énekkara és szimfonikus zenekara szolgáltatta, része volt az ENSZ által nemmrégiben az emberiség kulturális örökségének nyilvánított Teoti- huacan-piramisok megmentését célzó pénzgyűjtő kampánynak. A bemutatónak 10 ezer nézője volt. Deutsche Bühne Kabaré A német színházra (hivatalos neve nehézkes: Német bemutatószínpad, Szekszárd), tehát a Deutsche Büh- nere szükség van, művelődéspolitikai szerepe vitathatatlan, ugyanakkor komoly, az eddiginél jóval nagyobb szerepet játszhat színházi életünkben. Azt is hozzá kell tennünk, hogy fennállásának eddigi története nem zavartalan, nehezen találja meg, vagy inkább még ma is keresi helyét, talán feladata sem rajzolódott ki világosan, mert kérdés, hogy működésében mennyi szerepet kell szánni a népi hagyományőrzésnek s mennyiben kell klasszikus értelemben vett színháznak lennie. Munkájában közönségigény és művelődési-művészi feladat találkozik, közben az utóbbi időben szervezeti kérdések is felmerültek, mindegyik megoldásra vár. Az eddigiek csak azt a tényt erősítették meg, hogy szükség van rá, mert több volt az útkeresés bizonytalansága, mint az igazi eredmény. A gyenge Boccaccio-átdolgozás műsorpolitikai félreértés volt, Schnitzler jelenetei sem forrósították át a nézőteret, s a Hans Shachs-egyfelvonásosok, a Fastnachtsspiele néhány darabja is inkább irodalomtörténeti emlék, mint eleven színház. A Deutsche Bühnenek feladata, sőt hivatása van s természetesen jövője is, az ehhez vezető utat kell megtalálnia, aminek biztató és sikeres állomása a most bemutatott kabaré: Lerne lachen ohne zu weinen, amit így adhatunk vissza: Sírás nélkül tudj nevetni. Gregor Mayer és a rendező Máté Lajos állította össze a háború előtti évtizedek szerzőinek műveiből, akik között Brecht éppúgy szerepel, mint Erich Kästner, Tucholsky vagy Wedekind. Talán távolabbi tájakra is el lehetett volna merészkedni, mert ugyan ki tudja, hogy mit játszottak Erika Mann nevezetes Pfeffermühle-kabaréjában, amiről a jeles apa úgy beszélt, hogy a „Kleinkunstbühne” világában igazi irodalom. Az indítás nem a legszerencsésebb, mert a bevezető jelenet elnyújtott, csattanója sincs, de aztán egyre több élettel telik meg a kis színpad, a közönség is mind jobban érzi, hogy fesztelenül nevethet, mint Dobák Lajos és Gera Zoltán egymondatos remeklésein vagy Kurt Tucholsky harsánytréfáján, melyben egy házaspár viccet mesél. A jelenetek, közbeiktatott dalok színvonala, humorának foka eltérő, de Máté Lajos jó ritmust tud adni az előadásnak, az egyes elemek összeillenek s végül is színházat látunk, mégpedig jó színházat. Ehhez természetesen jó színészekre volt szükség s ebben a Deutsche Bühne eddigi működése során sem volt hiány. Abrahám Edit, Gera Zoltán régi ismerős, most a kitűnő Schubert Éva csatlakozott hozzájuk s alkalmi balesete ellenére, lábán gipsszel végigkomédiázta az előadást. S itt van Dobák Lajos, aki jeles szinész és nagyon szépen mondja a német szöveget, s megbízható, társ volt Simorjay Emese és Újlaky Károly, valamint a zongorakísérő Fuchs László. A hatásos díszlet Schandl Gábor munkája. A Lerne lachen... a Deutsche Bühne vitathatatlanul eddigi legjobb előadása, színház, atmoszférája van, dinamikája, s olyan fordulat a Deutsche Bühne történetében, ami magában hordja a folytatás ígéretét is. c L Tévénapló Mégis beszélünk róluk Az első szó a csodálkozásé: miért kellett csaknem tíz évet várni „Az őszinte szó kevés..." című dokumentumfilm bemutatásával? Kik, milyen megfontolás alapján akadályozták meg vetítését, illetve miért csak egy szűk kör (szakemberek? kiválasztottak?) láthatta? Az igazság elhallgatása mindig kockázatos, mert illúziókat táplál, a kivetített világkép pedig szükségszerűen felcseréli az ábrándot a valósággal. Természetesen jól tudom, ha tíz évvel ezelőtt bemutatják ezt a dokumentumfilmet, nem sok változik, az arra hajlamos fiatalok nem tesznek fogadalmat s nem térnek jó útra, következésképp ugyanúgy lennének ma is olyanok, akik a társadalom peremére szorultak, sőt olyanok is, akik ott érzik jól magukat. Türtaioszról, a spártai költőről azt tartja a legenda, hogy maga is beállta csatasorba s verseit szavalva bizttat- ta a katonákat, talán nem is eredmény nélkül, de a művészet általában nem szokta megváltoztatni az embereket, ha így lenne, már régen béke és jóság uralkodna a földön. Egy dokumentumfilmtől végképp nem lehet ezt várni. Nem is ez a feladata, hanem az, hogy bemutassa a valóságot, adalékot szolgáltasson az élet tényeihez, ezzel mintegy megmutatva a választás lehetőségét, hogy ilyen is van, de másként is lehetne. „Az őszinte szó kevés... ” című dokumentumfilm címében is hordja a tanulságot, s a néző legfeljebb azon borzadhat el, hogy ilyen is van, mialatt ő békésen borozgat tévézés közben s legföljebb azon füstölög magában, hogy becsapták a boltban s kevesebb a pénze, mint amennyit el tudna költeni. Megrendítő képsorok. Három fiatalról szól, akik fölött azóta tíz esztendő múlt el, s nem tudjuk, ma mi van velük, de valószínűleg az állapotrajz ma is érvényes. Csövesek, akik kiszakadtak környezetükből, akár azért, mert így hozta sorsuk, akár azért, mert ehhez volt kedvük. Alapjában véve romantikus alkat mind a három, csodára várnak, ami természetesen egyre késik, a közmondásból pedig jól tudjuk, hogy Isten segítségéhez is szükséges a személyes hozzájárulás. Megrendülésünkkel együtt sok minden eszünkbe juthat. Az is, hogy Kőbányai János és a rendező B. Révész László filmje végtére tele van hiányjellel. Nem a boldog megoldás hiányzik, a közös öröm, hogy mindenki befut a boldog révbe, inkább az zavaró, hogy a szerzők maguk sem tudták eldönteni, együttérzést keltsenek-e a nézőben, aki mégis csak szánja a szereplők keserű sorsát vagy inkább ítélkezzék, szigorúan vagy elnézően, ki-ki vérmérséklete szerint. A három példa, pontosabban ellenpélda élet ugyanis nem rokonszenves, sőt egyenesen visszataszító. Itt ugyanis nincs szó klasszikus értelemben vett tragikai vétségről, midőn a hős, Hamlettel szólva, „kikéi tenger fájdalma ellen”, mert mit is mondjunk arról, aki boxert hord zsebében s gátlástalanul leüt egy rendőrt? Az külön kérdés, hogy milyenek börtönviszonyaink, mert erről is szó esett a filmben, hőseink története azonban csak folytatódott a börtönben s nem ott kezdődött. S hihetünk-e Margitkának, aki könnyeivel is érvel, mikor arról beszél, hogy magához szeretné venni állami gondozott gyerekét, de ki adná kezébe, amikor 18 éves, nem ért semmihez, dolgozni nem szeret? Egyébként is ez a legjellemzőbb rájuk, csak pénzt akarnak, sok, sok pénzt, természetesen munka nélkül. S itt hiányzott egy hangsúly a filmből. Mert a fiatalember önérzetesen mondta, hogy ládákat kellett raknia, de ez méltatlan hozzá, s rosszul is fizették. No de ha nem ért semmihez, mit vár az élettől? Nem könnyű ma fiatalnak lenni, de ez semmiképp nem jelenti azt, hogy bűnözővé kell válnia valakinek. Nem a kegyes tanulság hiányotta filmből, ezt mindenki levonhatja magának, ha akarja, hanem annak érzékeltetése, hogy sorsáért mégis csak mindenki maga felelős, azon pedig nem kell csodálkozni, ha a társadalom védekezik azok ellen, akik indulataikra építik fel szegényes világukat. Természetesen mindez nem menti fel azokat, akik kilenc éven át megakadályozták Kőbányai János és B. Révész László filmjének bemutatását. A maga módján fontos alkotás, olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amit tudomásul kell vennünk, a reményt sem hallgatva el, hogy mindez, ha elkerülhetetlen is, nem törvényszerű. CSÁNYI LÁSZLÓ Meghökkent és felráz Szabó György szobrai november 15-ig Bonyhádon Szabó György szobrászművész Perczel Mór-szobrát 1979-ben avatták Bonyhádon és a tavaly meghirdetett pályázatot is ő nyerte el: Vörösmarty- szobrot készít a városnak. Ezúttal kisplasztikáit, kisméretű bronzszobrait láthatják a művészet kedvelői a bonyhádi művelődési központban, ahol a korai, főként gipszből, fából készült alkotásai mellett a bronzból életre kelt Don Quijote, a Magányos ló, vagy a Szélfiú is helyet kapott. A pedagógus szobrász az ember belső vívódását, a szikár, olykor groteszkbe hajló tárgyilagosságot költőiséggel, érzékiséggel egyesíti műveiben, amelyek meghökkentőek, olykor riasztóak, küldetésük szerint felrázzák a közönséget. Akiállítás november 15-ig tekinthető meg Bonyhádon. fotó: -kaSzélfiú, avagy a szárnyra kapott emberi vágy A szekszárdi Panoráma filmszínház a napokban mutatja be a Tűzvonalban című amerikai filmet
