Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-30 / 285. szám
1988. november 30. NÉPÚJSÁG 5 Miért vették észre a bátaszékieket? Valaki a minap úgy fogalmazott, hogy „most legalább észrevették a bátaszékieket... és az egészségügyben láthatatlanul dúló problémákat”. Az illető ezzel arra utalt, hogy Báta- széken az egészségügyben dolgozók felhívást adtak közre, melyben leszögezték, hogy az egészségügy válságban van, ami része a társadalom, a gazdaság, a politika egészét érintő folyamatnak. Úgy vélték és vélik, hogy „nem nézhetjük tétlenül az egészségügy teljes erkölcsi, bizalmi és fizikai leromlását"! Azt is hangsúlyozzák, hogy „a reformok végrehajtásában csak az egészséges emberekre támaszkodhatunk, nem áldozható fel a gazdaság vélt érdekeiért egy nép egészsége”. Az október közepén útjára indított felhívást huszonhármán - orvosok, ápolónők, asz- szisztensek - írták alá. Azóta közel tizenegyezren csatlakoztak hozzájuk. Ám ez csak „látszatszám”, ugyanis az egyik bátaszéki körzeti orvostól, dr. Hegedűs Gyulától megtudtunk, meghökkentően sokan vannak azok, akik valamilyen formában - telefonon, képeslapon - jelezték egyetértésüket, ám (többféle indíttatású) félelmük miatt csak a névtelen szurkolók táborát gyarapítják. Már lapunkban is írtunk arról, hogy a felhívás bizonyos pontjainak a megfogalmazása talán túl erős, erélyes, szélsőséges volt. Ehhez mentséget sem keresve azért fűzzük hozzá, hogy „forrófejűségük” talán bezavart, de jó szándékuk nem kérdőjelezhető meg, hiszen az egészségügyiek védelmében tett lépésük minden szava a társadalomért való aggodalom drámai kifejezése. Nem hiszem, hogy ezzel a különböző társadalmi rétegeket szembeállították volna, még akkor sem, ha problémafelvetésük még oly élesnek is tűnik. Erre egyebek között bizonyíték az, hogy egyetlen fenyegető, mi több, fanyal- gó levelet sem kaptak, ami szintén valamiféle egyetértést tükröz(het). Az is vitatható, hogy a bátaszéki felhívás a legalkalmasabb pszichológiai pillanatban látott-e napvilágot. Vagyis várni kellett volna vele ? Hiszen egészségügyünk reformja, no és a társadalombiztosításé is a „küszöbön" áll. Erre mit lehet mondani? Azt, hogy ugyanannyira igen, mint nem. Mert az említett reformok szellemét is tükrözi a felhívás, tehát mondható, hogy egyértelmű csatlakozásukat fejezi ki. S miért kellett volna várni ezzel az állásfoglalással? Az idő eltolásától a tények még tények maradnak! A tényéknél tartva szóljunk a kényes témának titulált paraszolvenciáról is, amellyel kapcsolatban sok szó esik a petícióban is. A témát legfeljebb kényesnek véljük, de csak annyiban, hogy a dolog létezik. Létezik, de nem általános, már ami a mennyiséget illeti. Úgy gondolom, mindenki tudja, de legalábbis sejti, hogy hálapénzt nem kap minden orvos és nem olyan nagyságrendben, mint ahogyan arról a fáma időnként szól. Szűk réteget érintenek ezek a forintok! Az már talán közhely, hogy az egészségügyi dolgozók - az orvosok is - a rosszul (alul) fizetettek közé tartoznak a gyakran emlegetett, szinte megalázó ügyeleti díjaikkal együtt. Úgyhogy nem tartom meghökkentőnek azt a követelést, ami az egészségügyiek bérezésének rendezését sürgeti, no és azt sem, hogy az egészségügyre fordítható költségvetési részt is emelni kell. Úgy látom, hogy a bátaszékiek találkoztak az egészségügy reformjával, melynek kidolgozásában maguk is részt kívánnak venni... S még annyit, hogy nemcsak a bátaszékieket vette észre a társadalom a felhívás kapcsán, hanem a saját ellentmondásait is, legfeljebb az élesebb fogalmazás a szokatlan - még. V. HORVÁTH M. Opel-kábelkötegeket szerelnek Szombathelyen Szombathelyen a Villamossági és Vasipari Szövetkezet új üzemében az osztrák Packard Electric megrendelésére - bérmunkában - az Opel személygépkocsik kábelkötegeit szerelik. A kisszövetkezet ezzel a munkateremtő beruházással ötven dolgozónak adott munkalehetőséget A számítások szerint, a teljesítménytől függően, itt évente 20-26 ezer márka termelési értéket állít elő egy-egy dolgozó. Az osztrák partner és a General Motors 100%-os minőségű munkát vár a szombathelyi kábelköteg-szerelőktől, ennek függvényében szóba kerülhet az üzem további bővítése is. A pályaválasztási beszélgetésekről Tamásiban százan voltak Az általános iskolások pályairányításában, beiskolázásában részt vevő pedagógusok, valamint a szülők minél jobb tájékoztatása érdekében újszerű, összevont szülői értekezleteket szervezett a megyei tanács művelődési osztálya november végére, december elejére. Az öt városi művelődési ház közül november 26-án Tamásiban már lezajlott az első találkozó. A középiskolai igazgatók, a megyei pedagógiai intézet és a városi művelődési osztályok képviselői mellett részt vett itt Szvatt Imréné, a megyei tanács középiskolai tanulmányi felügyelője is. Tőle érdeklődtünk a rendezvény sikeréről.- Körülbelül száz szülő jött el, pedagógust nagyon keveset láttam. Az 505-ös Ipari Szakmunkásképző Intézet a saját iskoláját videofelvételen is bemutatta, a megye többi középfokú oktatási intézményéről, az ezekben tanulható szakmákról tablókat készítettünk és kifüggesztettük. Ezenkívül természetesen szóbeli tájékoztatást is adtunk.- Miért van szükség a hagyományos pályaválasztási szülői értekezletek mellett erre a formára is?- Mint arról már a sajtóból is értesülhettek a diákok, tanárok, itt a megyében egy új felvételi rendszert szeretnénk bevezetni. Erről adunk most részletes felvilágosítást, s a szülőknek lehetőségük van kérdezni is. A mostani időszak igen nagy létszámú korosztályának sikeres beiskolázását igyekszünk minél több módon segíteni.- Mennyire éltek a szülők a lehetőséggel? Kérdeztek-e és mire voltak legtöbben kíváncsiak?- Az általános tájékoztató során még nem, utána az iskolák képviselőitől és a pályaválasztási felelősöktől viszont sokan kértek tanácsot. Felvételi esélyekről, jelentkezési arányokról tudakozódtak, de volt aki azt szerette volna kideríteni, hol lehet a megyében dísznövénykertészetet tanulni.- Hol lesz a következő ilyen találkozó?- December 3-án 9 órakor Szekszárdon, 10-én 10 órakor Pakson várjuk az érdeklődőket. -csiSzóval működött a társaság, müködgetett. A rendezvényeken szedtünk belépődíjat, a szereplőknek fizettünk belőle. Valamennyit a kul- túrház is adott, de hát az sem volt gazdag intézmény. Tanúsíthatom, hogy nem volt az, hiszen igazgattam azontájt. A szereplőket, természetesen, megvacsoráztattuk, akkor az nem volt ám akkora gond, mint manapság, bor meg mindig akadt az előadásokat követő beszélgetésekhez. És micsoda borok?! Aztán, ha a honorárium egy teli demi- zsonban testesült meg - hát ugyan miért ne? Az előbb szóltam már a Szülőföldemről, meg más kiadványokról, a kép teljessége érdekében elmondandónak tartom, hogy 1957 tavaszán megjelent még a Babits Társaság évkönyve is. Utánközlések szerepeltek benne, a folyóiratból. Ez volt a gerincanyaga. Érdekessége volt a naptárrész. Minden hónapot más-más klasszikus költő azonos című, vagy tartalmú verse jelzett. Eseménynaptár is tartozott az évkönyvhöz, ugyancsak hónapok szerinti elosztásban. Ezek a címszavak kiemelkedő művészekről íródtak. Az évkönyvet távol áll tőlem túlértékelni, ismeretterjesztés okából talán nem volt hiábavaló. A Babits Társaság főműve azonban kétségtelenül a folyóirat, a Sárköz volt. Az impresszum szerint: Sárköz A Babits Mihály Irodalmi Társaság folyóirata Megjelenik negyedévenként Szerkesztőség: Szekszárd, Bajcsy-Zsilinszky út 7. (Városi Kultúrház) Szerkesztőségi órák minden kedden 5-7-ig A/4 ív, 800 példány Mint kiderül, az impresszum sem fő-, sem felelős szerkesztőt nem tüntet föl, mert ilyen nem is volt. A legszélesebb körben folytak a megbeszélések arról, mi kerüljön a következő számba. Ha mindenáron keressük a főszerkesztő személyét, akkor Csányi Lászlóhoz jutunk el, hiszen legvégül az ő kezén ment át minden írás, meg tulajdonképpen az egyes lapszámok koncepciójának kialakításában is az övé volt a főszerep. Nevezzük tehát főszerkesztőnek, aki a maiaktól annyiban is különbözött, hogy részt vett a megelőző munkákban, sőt, minden számban írása is megjelent. Ha már éppenséggel szerkesztőbizottságot is akarunk keresni, akkor föltétlenül megemlítem Antal László nevét, Scherer Sándorét és - ha nem tűnik szerénytelenségnek - Letenyei Györgyét. Ne hallgassuk el, a folyóirat mindenkinek fizetett szerzői honoráriumot. Egy nagyobb tanulmányért 100 forintot, novelláért a felét, versekért pedig általában 10 forintot. A szerkesztők a szerkesztésért nem kaptak tiszteletdíjat. Hirdetéseket is közöltünk. Kellett a pénz. Az is érdekesség lehet ma már, hogy a kiküldött és visszaérkezett, előfizetést jelző csekken volt, aki tíz, volt aki húsz, sőt olyan is, aki száz forintot juttatott a társaságnak. A Szekszárdi Nyomda is, Széli István volt akkor az igazgatója, megelőlegezte - most már kereshetik a pénzügyi szakemberek, hogy jogosan vagy jogtalanul - az első szám nyomdai munkáit. Akkor fizettünk, amikor tudtunk, vagyis amikorra, az immáron negyven forintért kiváltott csekkszámlánkba, bejött annyi pénz, hogy a nyomdaszámlát ki tudtuk egyenlíteni. Megint kénytelen vagyok ifjú kollégámtól idézni: pontosan az ő szakdolgozatából. Minden korszak érdekes dokumentumai a hirdetések. A Sárköz hirdetésein látszik, hogy ezeket is a lap munkatársai, tehátírni tudó emberek fogalmazták. Bár nem különösebben szellemesek, de legalább szellemeskedéssel nem gyötrik az olvasót. Azonkívül információs értékük teljes volt. Aki elolvasta, megtudhatta, mi az a földművesszövetkezet, milyen szolgáltatást s mennyiért ad. A folyóirat papírjának a minősége bizony nem felelne meg a mai igényeknek, de akkor még ezt sem volt könnyű előteremtenie a nyomdának. A pénzről már szóltam, meg a kapott támogatásokról is, mégis hadd mondjam: hogy nem jutott mindjárt az első szám után csődbe a negyedéves folyóirat, az nem kis mértékben a Babits Társaság kivívott szellemi rangjának, a megújulóban levő közhangulatnak volt köszönhető, no meg a szekszárdiak és nemcsak szekszárdiak lokálpatriotizmusának. S itt megint múlhatatlannak tartok közbevetni valamit. A legtávolabb áll tőlem, hogy a Sárköz-t a mai Dunatáj valamiféle elődjének tekintsem. Kísérlet volt, próbálkozás, gyenge eredménnyel, a szándék tisztességéhez azonban semmiképp sem férhet kétség. Néhány szót csupán a város szellemi életének egy szeletéről. Az ötvenes évek végén már egészen más szelek fújdogáltak, mint az elején. Megindult a forrongás, ami tudjuk, miként és hogyan vezetődött le. A társaság köré csoportosultak életútja is különbözőképpen alakult. Amikor igazán „éles" lett a helyzet, ki a barikád ezen, ki a másik oldalán találta magát, vagy inkább úgy fogalmaznék, ki erre az oldalra, ki a másikra állt. Sem védeni, sem bántani nem akarok senkit, azt a véleményemet azonban nem hallgatom el, hogy ténylegesen egyetlen sem vált azok közül becstelenné, akiket a társaságból ismertem és megismertem és azokban a hetekben a barikád másmás oldaláról farkasszemet néztünk egymással. Az első időben még nem váltak egyértelműen külön a megjobbított, emberarcúvá nemesített szocializmust igénylő értelmiségiek azoktól, akik a reformoktól a szocializmus teljes összeomlását remélték s később a nemzeti bizottságban fejtették ki nem éppen áldásos tevékenységüket. Ötvenhat elején a szerkesztők és szerzők, meg természetesen az Volt egyszer egy „Sárköz” _______H._______ olvas ók - a sematizmus évtizede után valami mást, valami igazabbat vártak a társaság irodalmi estjeitől és a folyóirattól. S a folyóirat három, illetve négy száma - az utolsó kettő összevontan jelent meg- ennek a várakozásnak meg is felelt. Idézem egy kolléga jó néhány évvel, sőt pár évtizeddel előbb leírt véleményét: Haladó szellemével, eszmei tartalmával úgy felelt meg, hogy kétségtelenül kiderült minden szavából, ellenforradalmi céllal még félreérteni sem lehet. Az első szám beköszöntője programadó. Sajnos, a lap égy év után - az ismert politikai események következtében, no meg azért mert ekkor egy nyolcszáz példányos vidéki irodalmi folyóirat sorsánál súlyosabb sorskérdések feszítették a nemzetet - megszűnt. Túlbecsülni szerepét nem szabad, de lebecsülni is hiba lenne. Akkor itt, Szekszár- don ennyire tellett. Figyelemreméltó az első szám írása. Antal László tanulmánya Babitsról. Ma is megjelenhetne bármelyik magyar folyóiratban. Hogy divatos zsargonnal éljek: „helyére teszi” Babitsot. Akkor még érvényesült a hivatalos irodalompolitika, amely agyonhallgatta a költőt. S ami legalább annyira szomorú, hogy szűkebb pátriája sem tudta - amelynek elismerését pedig annyira áhította egész életében -, hogy „kinek a lelke lebeg Tolna megye dombjai és vizei fölött". A verstermésről hadd ne szóljak. Helyi szárnypróbálgatások, de a szárnyak nem bírták magasba lendíteni a madarat. Bartók Béláról Bodonyi Ferenc írt kis dolgozatot. Értékelésnek túlzás lenne nevezni, még méltatásnak is módjával, annyi haszna mindenesetre volt, hogy ismertette, ki is volt a zeneszerző, hogyan és miért vált világnagysággá. Az benne van, amit el kell mondani annak, aki Bartókról eleddig semmi mást nem hallott, mint a nevét. Állandó rovata volt a folyóiratnak a Hagyományaink. Ismeretterjesztő értékéhez nem férhet kétség, de nem is volt egyéb célja. Volt az első számban két veretes novella, az egyik Csányi László, a másik Gyenes István tollából, meg volt egy riport a nagy dunai árvízről. Mit mondjak az első számról? Szeretetteljes - elnézést a szentimentális jelzőért - fogadtatásra talált az olvasók körében. Ha azt mondom, hogy nem volt jelentéktelen a megye szellemi életében, nem túlzók, bár ma már mosolyognom kell, amikor egykori nagyratörő céljainkra gondolok. A második szám színvonala már lényegesen magasabb. Elsősorban Csányi László egy Moliére-témára írt jelenete emelkedik ki, de éppoly értékű H. Németh István novellája, a Pubi. Nem tudom, ma is sok helyt publikáló és jeles novellistaként számon tartott Németh István barátom mit szól hozzá, ha a novella valós mondanivalóját én ebben foglalom össze: Adva van egy szigorú gimnáziumi tanár, akitafa- sisztoid rendszer növekvő szigora a maga szigorának fokozására sarkall. Végül - karszalaggal vagy anélkül - szinte azonosul a terrorba torkollt politikummal. A novella végén a kisváros föllázad és Pubit megverik. S ekkor nem a zsarnok, hanem a szenvedő, a megalázott ember jelenik meg az iskola kapujában. Miért taglaltam ilyen részletezően ezt a szép és igaz írást, amely - tanúsíthatom, szekszárdi lévén - a valóban megtörténtet vetítette elénk? Azért, mert szétpattan akkora félelem, ha nem hagyjuk eluralkodni a félelem légkörét. S ekkor megszűnik a terror lélektani hatása. Riport ebben a számban is volt, a falusi értelmiségi beilleszkedésének gondjait taglalta, tisztes színvonalon. Két tanulmány is foglalkozott ebben a második számban az élmény és az irodalom kapcsolatával. Mondanivalójuk ekkor merésznek számított, ma már persze korántsem, hiszen hol vagyunk már azoktól az időktől? Lépjünk egy nagyot. A harmadik szám megjelenését az októberi események megakadályozták. Bár anyaga már megelőzően összegyűlt, az egyesített harmadik-negyedik szám csak ötvenhét tavaszán jelenhetett meg. Itt már másodjára szerepel Zsikó Gyula, most Játék a szavakkal című írásával. Csányi László elmélkedő írást publikál, amely egy fiatal magyar író gondjait tükrözi. Antal László Kosztolányi költészetét ismerteti az előzőekben megszokott színvonalon. Hadnagy Albert Tolna megye jobbágyságának XVII. századi történetéről ír. És ismét H. Németh István novellája Este a hegyen címmel. A Sárköz legutolsó számának talán legizgalmasabb része a szlovák költők szerepeltetése. Ez új fejezetet nyithatott volna a folyóirat történetében. Ha a folyóirat megmarad a továbbiakban, bizonyosan más, határainkon kívül élő, költők, írók, művei is megjelentek volna hasábjain. A Sárköz kezdődő rangját bizonyítja, hogy Fábri Zoltán - kifejezetten a folyóirat számára - írt egy cikket „A szerző neve ” címmel. Négy Szlovákiában élt - talán még ma is élő - költő szerepel az összeállításban. Fábri Zoltán válogatásában és ajánlásával kerültek éppen ők a Sárköz e számába - Ördói Katalin, Ozsvald Árpád, Babos László és Frantisek Halas. Megjelent az utolsó számban egy portré jellegű írás Perczel Mórról, igyekezvén összetettségében bemutatni ezt a kalandos, nem ritkán zavaros, de mindenképpen romantikus életpályát befutott embert. Szerepel még az utolsó számban, Andrásfalvi Bertalan jegyzeteivel ellátva, két székely népballada. Ezzel véget ért a „Sárköz” története. Hiszem, hogy jelentős kezdeményezés volt s abban is bizonyos vagyok, kár hogy ily gyorsan megszűnt. Hogy mi lett belőle azt láttuk - voltaképpen nem több, mint tisztes szándék -, hogy mi lehetett volna, ki tudja. Úgy gondolom, kár hogy ötvenhat után meg se próbáltuk folytatni, amit nem kevésbé nehéz körülmények között elkezdtünk. Annyi mindenkinek leírtuk nevét már lapunkban, ne maradjanak hát említetlenül a Sárköz egykori szerzői sem: Antal László, Csányi László, Gyenes István, Buni Géza, Scherer Sándor, Bodonyi Ferenc, Misz- lai György, Miszlai István, Letenyei György, Bay Endre, Hadnagy Albert, Simándi Béla, Tóth Nándor, Cséke Miklós, Andrásfalvi Bertalan, Rugási Endre, Fenyő Lajos, H. Németh István, Zsikó Gyula, Nagy Zoltán, Gáli László, Nagy Ferenc, Szirmay Endre. LETENYEI GYÖRGY
