Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-24 / 280. szám

1988. november 24. 4 ^PÜJSÄG Elérték: műemlék jellegű a Bozóki-ház Műemlékvédelem a gimnazista szemével A városvédelem, település külső képe, a műemlékek védelme nem egyetlen szakterület, vezető beosztású emberek ügye, még csak generációhoz sem köt­hető. Kétségtelen ugyan, hogy az idősek között gyakrabban találkozunk lokálpat­rióta szellemiséggel, de a közép és az if­jabb generáció jelenti az igazi erőt, lehe­tőséget a műemlékvédelemben. Nem vé­letlen, hogy ott vannak többségben, ahol követésre méltó példát találnak... A tavaly meghirdetett és egy évig tartó Örökségünk őrei című vetélkedőn részt vettek és a legjobbak között végeztek a dunaföldvári gimnazisták. Az Országos Műemléki Felügyelőség versenyén 628 csapat között álltak helyt tisztességgel a földvári lányok és nyerték el a jogot, hogy idén augusztus végén részt vegyenek az országos táborban. Az eredmény, a „nyereség” azonban ennél jóval több. Szeleczky Gabriellát, a Magyar László Gimnázium harmadikosát kérdeztük meg erről a többletről.- Miért éppen ti vállalkoztatok erre a versenyre. Választás vagy jelölés dolga volt az indulás?- A verseny meghirdetése után engem keresett meg egy tanárunk, nem volna-e kedvem csapatot szervezni. Biztosan azért, mert az édesapám jól ismert lokál- patrióta Dunaföldváron. Rögtön igent mondtam, és társakat kerestem. Simon Ildikót történelmi ismeretei miatt, Dull Gyöngyvért, mint jó földrajzost, Holmár Krisztinát, mint az iskola kiemelkedő sze­mélyiségét és Kertész Szilviát legjobb barátnőmet. Akkor még nemigen tudtuk, mire vállalkozunk és bár végig szívesen csináltuk, ma nem vágnék bele újra... A nagy lekötöttség miatt, mert most, har­madikban már nagyon fontos a tanulmá­nyi eredmény.- Milyen feladatokat kellett megolda­ni az egy év alatt?- Összesen hat forduló és egy Buda­pesten rendezett verseny alkotta a meg­méretést. Az első alkalommal például egy hozzánk érkező angol csoportnak kellett kéthetes programot összeállítani, részletesen kidolgozni, majd a település és környékének műemlékeit kellett fel­térképezni, helyrajzzal, épületleirással, történettel együtt felkutatni. Paksra, Bölcskére, Madocsára, Németkérre jár­tunk sokat abban az időben. Meg kell mondani, hogy mind Dunaföldváron, mind a többi településen sok segítséget kaptunk, nem utasított vissza bennünket senki sem a tanácson, a plébánián, az áfésznél, a nyugdíjas klubban. Aztán lis­tát készítettünk azokról az épületekről, amelyeket műemlékvédelemre ajánla­nánk, természetesen kísérő szöveggel, indoklással.- Éppen most kaptad kézhez az isko­lának címzett értesítést, az OMF tájékoz­tatását arról, hogy a sokat emlegetett, általatok is védelemre szánt épületet, a Bozóki-házat műemlék jellegű épület­nek nyilvánította a hivatal. Azt értétek el, ami évekig a felnőtteknek nem sikerült..- Erre valóban nem számítottunk. Már a közös versenyzés, országjárás, kirán­dulások, egyáltalán a műemlékvédelem belső, műhelytitkainak megismerése na­gyon sokat jelentett számunkra. Közös élményt adott és egy kicsit másként néz­zük és látjuk a környezetünket, mint kortársaink.- Ez, azt hiszem, alapvetően fontos dolog: mennyire lehet megnyerni ezt a fiatal generációt a városvédelem ügyé­nek. Néhány év múlva ugyanis a ti keze­tekben lesz a döntés joga...- Ez a nehezebb, a legtöbben nem ér­deklődnek ilyen dolgok iránt. A másik akadály az iskolánkban, hogy nagyon sok bejáró van, nehéz az időpont, érdek- egyeztetés. De szép példa volt a műem­lékvédelmi világnap, amit áprilisban tar­tottunk az iskolában és a környéken. Azok is részt vettek, feladatot vállaltak ebben akik soha azelőtt. Azt gondolom, hogy hangosabban kellene meghirdetni, jobban propagálni a városvédelem ügyét a fiatalok körében.- Ha csupán a hangerőn múlna, mit kiáltanál leghangosabban a földvári gondok közül? Mit gondolsz, hol a leg­nagyobb lemaradás a településen?- A főtéren álló barokk kápolna, az al­só présházsor harangtornya, a Kálvária és persze a ráctemplom vár legsürgő­sebben felújításra. Jól esett egyébként, hogy ezt mások is felfedezték, a nyáron építőtáborból buszoztam haza, amikor meghallottam, hogy a színjátszótábor előadóestet tart a templomban. Szinte rohantam haza és persze ott voltam az előadáson.- Biztosan arra is emlékszel, hogy a fiatalok maguk takarították, tették rend­be a templomot, jó figyelmeztetésként a helyieknek. A pénzhiány nem magyaráz mindent...- Igen, és ehhez hozzátehetjük, a vá­rosvédelem nem lehet kizárólag épüle­tek, szobrok védelme. A természettel, élő környezettel együtt kell óvnunk, meg­mentésén gondolkodnunk. Bár lennének többen, akik ezt gondol­ják! TAKÁCS ZS. Múltat idéző óvárosi hangulat Természetesen nem először és remé­lem, hogy nem utoljára, ugyanis szeretek sétálni. Első sétámra különösen jól em­lékszem. Maholnap negyed százada tör­tént, tehát nem a Csányi kollégám által oly sok borúval megénekelt ötvenes években, hanem a hatvanasok derekán. A látvány akkor se volt túlságosan szív­derítő. Én azonban kíváncsi természetű ember vagyok, minden településen min­den érdekel, ami a szemem elé kerül. Ak­kor például az, hogy a vasútállomásról gyönyörű platánsor vezetett eléggé al­rendé házak közé, melyek egy gyönyörű múzeumépület és egy gyárkémény kö­zött szégyenkeztek. Akkor még a zsina­góga félromban, a művelődési központ­nak hire-pora sincs, a város közepén pe­dig hatalmas épülettömb, amiről a mai szekszárdi sétálók nagyon nagy része semmit se tud. A Prométheusz park van a helyén. Nos, ezeket a szekszárdi sétákat máig folytatom. Az utóbbi években valamivel sűrűbben a korábbiaknál, mert állítólag egy nyugdíjas mindenre ráér, ami egyéb­ként mesebeszéd. Érdemes sétálni. Sok, velem ellentétben hitelesen tősgyökeres ismerősömmel együtt vallom, hogy nem ismerjük a városunkat. Honnan ismer­nénk? Hiszen ha valaki a Bottyán-he- gyen lakik és a húsipari vállalatnál dol­gozik, az szinte sose jut el a Cinkába, a Kisbödőbe, vagy mondjuk a Tambov la­kótelepre. Semmi dolga arra, bevásárlásait a neki legkedvezőbben útjába eső boltokban intézi, a rendelőintézet pedig minden helybeli számára ugyanott van. Én már szolgáltam őslakosoknak hosszas útba­igazítással arra vonatkozóan, hogy hol van a Tótvölgy... A Szőlőhegyen, persze, de ez a régieknek az őcsényi-hegy, és ki a csuda érdeklődött egy másik község hegyének utcái iránt? Régi szokásom, hogyha a várost még sosem látott vendégeim vetődnek ide, felhurcolom őket a Kálváriára, amit sze­rencsére még mindig így hív a köznyelv és nem a rajta látható, mindenkit találós kérdések feltevésére késztető emlékmű­ről nevezték el. Innen körülnézve vendé­geimnek többnyire leesik az álla a cso­dálkozástól, olyan szép a látvány, ami elébük tárul. Aztán nekem is. Új és új részleteket pillanatok meg, néhány éve (két évtizede) még nem létezett házsoro­kat, például a kórházi fűtőmű mögött is. De hasonlóan, ha elballagok a Cenci né­ni keresztje felé, vagy ötévenként egy­szer Rappai doktor csodálatos tanyájá­ba. A panoráma éppúgy változik, mint a részletek. Tavaly egy német vendég tisz­teletére végigautóztuk a Balparásztát. Mi is eltévedtünk, de ha egy múlt század végi öreg paraszt feltámadna és újra vé- gigszekerezne itt, ő egész biztos, hogy még jobban utat vesztene. A Parásztán is van „vendéglátóipari egység” (gyönyörű szól), amiről az alsóvárosiak bizonyára nem tudnak, de a Cinkában rögtön kettő is. A Cinka egyébként szebbnél szebb házakkal teli, a sétáló legfeljebb csak azon gondolkodik el, hogy miért kellett ezeket zsebkendőnyire mért telkeken, egymás nyakába építtetni. Akárcsak a megyei kórházzal átellenben lévő, kissé talán túl cifra, de mégis így a város leg­szebb lakónegyedét alkotó emeletes há­zakat. Talán 15 évvel ezelőtt, Csák Péter isko­latársam jóvoltából, egyszer vitorlázó re­pülővel suhanhattam végig a város felett. Ha nem lenne olyan irgalmatlanul zajos, főleg pedig, ha akadna, aki felvisz, legszí­vesebben hőlégballonban lebegve sze­retném nézni, a madarak szemszögéből azt a sok szépet felülről, amit idelennről, emberi perspektívából többnyire nem veszünk észre... ORDAS IVÁN Fotó: CZAKÓ Szekszárdon sétálok A Kálvária - alulnézetben Jegyzőkönyv Szakosról Aki belefér, bele is bújik a patyolatfe­hér, tiszta köpenybe. Huszonvalahányan indulhatunk szarvasmarhanézőbe. Az élen gyér szemöldökű, szigorú tekintetű, kun arcú ember lépked. Bessenyei Zol­tán, a szakcsi Új Élet Tsz nyugdíj előtt álló elnöke. Közelében egy másik elnök, jól megtermett ember, a Dombóvári Városi Tanács elnöke Vidóczy László. Itt van a városi első titkár, Cserép Imre és a titkár, Brunner Vince is. Annak rendje-módja szerint. Alapszervezeti titkárok, politikai munkatársak, gazdasági és közművelő­dési szakemberek. A nyüzsgés azzal az illúzióval jár, a fe­hérlő köpenyek azzal az ünnepélyesség­gel világítják be az istállóhomályt, mintha a látogatók először járnának itt. Ez bizto­san nem így van, az viszont bizonyosra vehető, hogy a városi pártbizottság kihe­lyezett végrehajtó bizottsági ülései közt ez a szakcsi immár hagyományt épít. Legutóbbi, hasonló tanácskozásukon ugyanis a vasutat látogatták meg közö­sen. Letört szarvak? A beszámolóban már korábban olvas­hattuk valamennyien, hogy a szövetkezet évek óta csak elégedetlenkedhet az ál­lattenyésztés nyereségfedezete miatt, nem szólva arról, hogy a mély gyökerű szakcsi hagyományok ellenére fokoza- tosasn föl kell hagyniuk a hizómarha-te- nyésztéssel is. Jelenleg csak bérhizla­lással foglalkoznak. A tehenészeti ered­ményekkel is elégedetlenek, jelentősebb eredményjavulásra csak a sertéstelepen számíthatnak az idén. A téeszelnök azonban most még nem erről beszél. Nem a várható 10 százalé­kos árbevételarányos nyereségről, nem a hatékonyabb munka érdekében tett erőfeszítésekről. Egyelőre csak a múltról. A helyi tradicionális tenyésztési irányo­kat és fajtajellegeket fölbolygató, pa­rancsra tett változtatásokról. Amikor hol így, hol úgy kellett alakulnia a módinak, és tartási módban néha hamarabb kellett megtalálniuk a szélsőséges formákat, mint a jó ösztönük diktálta középutat. Kilépünk az istállóból. Odébb öreg, zsúptetös elődje álldogál lebontásra ítél­ve. Itt, előttünk az állatok egyedi nevelé­sét szolgáló Steinman ketrecekben egy- egy kíváncsi tekintetű borjú. A következő állomás friss pékáruk illa­tának birodalma, a téesz nevezetes szak­csi sütőüzeme. Itt kóstoló győzheti meg a tamáskodót, hogy kenyérrel telt pultok előtt is miért várakoznak szakcsi sütésű- re a dombóvári nyugdíjasok. Az 1983- ban a társadalmi összefogással segített, 5,5 millió forintért léterhozott sütőüzem napi 60 mázsa kenyeréből 10-et szállít Dombóvárra. Bsesenyei Zoltán kalauzolásával ülünk be ismét a buszba, hogy fordulót tegyünk a dűlőkön, az Öreg-hegy és a lucernatáblák felé, a falu főbb utcáin is kerülve egyet. És ne csak utazzunk, de szót ejtsünk a négyszázhúsz hektáros erdejükről, a lankákon szétszórt tanyák­ról, a tanyák gazdáiról, az itt élők munka­szeretetéről, de még a híres szakcsi ha­bán kerámiáról is, amelynek mára már hírmondója se maradt a községben. A falu sorsa is Néhányunk már a hűlő kávé fölött fon­tolgatja az elmondottakat. Ez már a vég­rehajtó bizottsági ülés újabb felvonása. A vita helye és ideje. Az Új Élet az egyik leggyengébb adott­ságú szövetkezet a városkörnyékiek kö­zül, de munkájuk hatékonyságát illetően igen jó mutatókkal rendelkeznek évek óta. Termésátlagaik miatt sem kell szé­gyenkezniük, ha a napraforgóról például szár- és tányérrothadás miatt le is kell mondaniuk. „A napraforgó kultúrgyom lett nálunk - fogalmaz az elnök -, addig ért valamit, mig a föld nem volt kizsarol­va.” Nem először bizonyosodik be, hogy itt a kukoricáé a jövő, ez kínálkozik a leg­megbízhatóbb üzletnek, még akkor is, ha az idén jelentős árbevétel-kiesés lesz e tekintetben is. Az értékelés és az elmondottak szerint ez a kiesés olyan mértékű, hogy az évi nyereség nem fogja elérni a várt 6 millió forintot. Ehhez az őszi árpa, a zab, a búza, a borsó viszonylag magas hozamai és az állattenyésztésben bekövetkezett ered­ményjavulás sem lesz elegendő. Mert összességében - a korábban említett te^ nyésztési-értékesítési problémák ellené­re - az ágazatban előrelépésre számíta­nak. Még akkor is, hogy értékesítési gondjaikra jellemző, hogy a vágósertés­nek kifizetődőbb Budapesten piacot ke­resni, mint a szekszárdi húskombinátba vinni. A látható és kézzelfogható erőfeszíté­sek ellenére is nehéz előre lépniük. Va­jon miért? A beszámoló részben azokra az okok­ra kell, hogy hivatkozzon, amelyek más termelőszövetkezetet sem kerülnek el manapság. Ami a munka hatékonyságát illeti, ellenérdekeltséget szül a magas nyereségadó, másfelől pedig a gépek, energiahordozók, a műtrágya és nö­vényvédő szerek áremelkedése tovább nyitják az agrárollót. Azaz - summázza a beszámoló - „a termelőszövetkezet által vásárolt termékek ára, a munkaerő ára lényegesen gyorsabban nő, mint a ter- melvényeinké”. Mit lehet hát tenni? Már jó egy óra eltelik, de még mindig jobbára csak Bessenyei Zoltán beszél - nagy tájékozottsággal. Az alig több mint háromszáz embert foglalkoztató téesz minden gondjára-bajára és eredményé­re kitér. Gazdálkodásuk jövője jórészt a falu sorsa is. Az elnök tényeket sorol Tény, hogy az éves nyereséget éppen elvinné egy Class Dominátor igencsak küszöbön álló vásárlása. Hogy a téesz tíz-tízezer forint kölcsönt ad azoknak, akik bikaborjút nevelnek, vásárolnak. Hogy a máig rangos szakcsi háztáji állat­tartást lucerna, kukorica, árpa juttatásá­val támogatják. Hogy ugyan 3000 sertést adnak át az idén a szakcsiak, de őket, ve­zetőket zavarná el a falu népe - véli az el­nök -, ha a tehenészetet felszámolnák! A termelőszövetkezeti dolgozók július elsejétől éves átlagban 8 százalékos bér- fejlesztésben részesültek, elsősorban a középvezetők fizetését emelték. Az éves átlagjövedelem már tavaly elérte a 70 ezer forintot. Az elkövetkezendő időszak legfontosabb feladatának tekintik az ér­dekeltség megteremtését a traktorüzem­ben is. Mintha kimondatlanul is ott kerengene a levegőben egy félve kerülgetett gondo­lat: létszámleépítés. Pontosabban egy ezt megelőző varázsszó: racionalizálás. Právics József, a Dalmandi Mezőgaz­dasági Kombinát közgazdasági vezér­igazgató-helyettese nyitja meg a zsilipe­ket, ahogy kollégája fejlesztési lehetősé­geit latolgatja, majd a téesz tőkebefekte­tési lehetőségeit. Ebből aztán könnyen kerekedik vita: Berta János, a szövetke­zet alapszervezeti titkára figyelmeztet ar­ra, hogy szakembergondjaik vannak, te­hát részleges munkaerőéhség jelentke­zik náluk akkor, amikor az egyébként is megcsappanóban lévő létszám csök­kentésén kellene gondolkodniuk. A többség azzal az állásponttal kész azonosulni, hogy jó megoldás a három­száz emberből félszáz „leépítése” - tehát a nyugdíjasok helyébe nem vesznek fel új munkaerőt, a vattaembereket pedig el­bocsátják. - Mindez a maradó kétszázöt­ven ember érdekében történik. Besse­nyei Zoltán tud a legkevésbé megnyu­godni ebben a gondolatban.- Mit mondhatok erre? Ebben az öre­gedő faluban nem is a régmúltban 3500- an éltek, ma már csak 1300-an. Hova küldjem azt a fiatalt, aki nálunk jelentke­zik? Tíz-tizenöt forintos órabérért hiába csalogatnám az asszonyokat valami mel­léküzemágba, jobban megéri nekik, ha otthon dolgozhatnak. Elfogadom, hogy elfogult vagyok, de bevallom, én mégis félek a munkaerő-elbocsátásoktól. Talán azért, mert tüke szakcsi vagyok, talán mert a téesztag jogviszonya azért nem hasonlítható teljességgel az ipari munká­séhoz... Ismét vita. Ismét az ismerős szlogenek a vállalkozás szükségességéről, ismét kérdések, hogyan lehetne megállítani a gondokkal küszködő szövetkezetekben a munka önkizsákmányolását. Cserép Imre, összefoglaló szavaiban igyekszik minden felmerülő problémára utalni. Próbál hangsúlyt fektetni arra, hogy a szakcsi lakosságban is lennie kell kezdeményezőerőnek ahhoz, hogy fel­hőtlenebből tervezhessék a jövőjüket. Vajon sikerül-e? Mert különös „jószág” a föld. A tőke- kiáramlást, az állóeszközök pusztulását látszólag a téeszek viselik el a legtovább, látszólag talpon maradva. A „közgazda- sági környezet” is azokhoz néha a leg­mostohább, akik a legkevesebbet hivat­koznak erre. Mert a szakcsiakban egye­lőre több a jövőféltés, mint a panasz, hi­szen nem a munka elől akarnak mene­külni ők sem. Cigarettaszünet. Jó két óra is eltelt. Már Balipap Ferenc művelődésiház-igazgató beszél a kultu­rális intézményrendszer megújításának szükségességéről. Arról, hogy bármiféle emberi gondhoz jutunk, mondjuk annak az ötven elbocsátandó embernek a gondjához, az kulturális kérdés is egy­ben... BÓKA RÓBERT Szekszárdon sétáltam

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents