Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-22 / 278. szám
1988. november 22. 4 ^víÉPÜJSÁG Moziban Én szép kis mosodám Anglia egyik létező, a közelmúltban is számos konfliktust okozó problémája adja a keretét Stephen Frears filmjének, mely az Én szép kis mosodám - némi képzelettársítással meglehetősen sokatmondó - címet viseli. Mint ismeretes, a brit gyarmatbirodalom felbomlását követő időszakban - a 60-as, 70-es, sőt, a 80-as években is - rengeteg afrikai és ázsiai bevándorló özönlött az Egyesült Királyságba, tehát az egykori anyaországba. Az élet és gondolkodásmódjukban, szokásaikban egyaránt új színfoltot jelentő népességet - kiknek száma napjainkban milliós nagyságrenddel mérhető Nagy Britanniában - a szigetország lakóinak egy része vegyes, de méginkább ellenséges érzelmekkel fogadta. Az előítéletek mostanság sem szűntek meg: a film főszereplőjét, a Pakisztánból menekült második generációs fiatalembert, Omart „menj vissza az őserdőbe!” felszólításokkal fenyegetik a lézengő külvárosi suhancok. A szomorú és egyúttal minden jóérzésű állampolgárt felháborító párhuzam - melynek részletezése azonban meghaladja jelen írás lehetőségeit - önkéntelenül adódik: társadalmi ellentmondásaink kiéleződése következtében sajnos, egyes primitív csoportok hazánkban is - nem titkoltan - hirdetik a fajgyűlöletet. A hol burkoltan, hol nyíltan jelentkező megkülönböztetés ellenére az alkotásban bemutatott pakisztáni kolónia többsége mégsem elégedetlen helyzetével: hiszen ahogyan azt a közösség vezetőjének tekintett, az üzleti életben megtolla- sodott Nasser kifejti, „Anglia mennyország a világ többi részéhez képest.” Persze, ebben a „mennyországban” a mélységből érkezett kívülállók csak a tisztesség és a bűn határmezsgyéjén egyensúlyozva, azt nemegyszer átlépve juthatnak be. A már említett Omar sem utasítja el a törvénytelen manővereket: a családi vállalkozásként kapott lerobbant dél-londoni mosodát kábítószer ügyletekkel sikerül beindítani. Segítőtársra is akad, régi iskolatársa, a gyökértelenül tengődő, munkanélküli - és angol - Johnny személyében, s kettejük barátinál is forróbb kapcsolata s erőfeszítése eredményeként megszépül és megújul az üzlet. A film, amennyiben itt befejeződne, nem lenne egyéb egy helyenként fordulatos, de szokványos karrier történeténél. A végkifejlet - mely szinte törvényszerűen és gyors drámaisággal következik be - nem hagy kétséget a rendező szándéka felől: a „pakik” iránt ellenszenvvel viseltető, szélsőséges fehér fiatalok által feldúlt mosodában a megvert Johnnyt Omar vigasztalja s bátorítja. A záró képsorok nyilvánvalóan az újrakezdés és megbékélés szellemét sugallják valamilyen formában: ám erre - mármint a megbékélésre - úgy tűnik, nem lesz elegendő ez a tisztességes, jó szándékú, a mai angol valóság egy szeletét előítéletektől mentesen elénk táró mű sem. SZERI ÁRPÁD Hangverseny Barokk zenei Megszoktuk már, hogy a szekszárdi Művészetek Háza - híven funkciójához - rendre igényes, valódi értékeket képviselő bemutatókat, zenei műsorokat kínál az érdeklődőknek. Ezek sorába tartozott legutóbb Faragó Laura és a társaságában fellépő művészek koncertje is. Akik eljöttek, hogy meghallgassák a különleges erényekkel rendelkező énekesnőt - sajnos, elég kevesen voltunk igaz, szellemi, lelki élményekkel gazdagodtak. Faragó Laura 1971-ben a Szegedi Tanárképző Főiskolán magyar-ének-zene tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben a berlini Zeneművészeti Főiskola dal- és oratórium szakán diplomázott. 1971-ben elnyerte a middlesbroughi nemzetközi népdalverseny első díját. 1977 óta, mint az Országos Filharmónia szólistája rendszeresen koncertezik. Nem véletlen, hogy őt kérték fel a Bartók Béla temetésén való közreműködésre is, ahol megrázó erővel tolmácsolta a 90. zsoltárt. Vártuk hát Szekszárdra és vártuk az Instrumenta Historica Együttest is, azonban az Barta Anna (Viola da gamba) indokolt, ám mégis sajnálatos távolmaradása miatt nem volt teljes. A barokk zenét tolmácsoló muzsikusoktól (Gál Márta csemballo, Faragó Klára fuvola, Hargitai Géza fagott) elsőként Marcello: G-dúr szontáját hallottuk, majd Faragó Laura Scarlatti kantátáját énekelte, mely szoprán hangra, fuvolára és kon- tinuóra íródott. A barokk muzsika egyik legjelesebb alakja volt Vivaldi. Tőle az e- moll szonátát választották a fellépők. A darab motívumainak megformálása, a kompozíció áradó zeneisége megannyi pozitív jellemvonása volt az előadásnak. Az ária a 39., a 80. és a 68. Bach kantátákból kifejező erővel, bravúros technikával, a megírás apropóját adó hangulat újrateremtésével volt hatásos. Szünet után a kitűnő művésznő azt igyekezett a közönségének bebizonyítani, hogy egy barokk koncert zenei anyagától egyáltalán nem idegen, sőt, abba jól illeszthető a magyar népdal, vagy megzenésített vers. Két, Bartók által gyűjtött népdal és Csokonai Vitéz Mihály Reményhez és Tartózkodó kérelem c. költeményei megzenésített változatainak előadásában Faragó Laura meggyőzött bennünket az említett koncepció helyességéről és arról is, hogy szívéhez legközelebb a tiszta forrásból merített népdakoncert lók állnak. Szívesen hallgattuk Bach: c- moll preludium és fugáját Hargitai Gézától, majd ismét Faragó Laura következett, aki Bogáti Fazekas Miklós két magyar zsoltárát adta elő korhűen. Vivaldi a-moll trio-szonátájának atmoszférateremtő megszólaltatása után két Händel áriát énekelt a minden ízében színpadra termett Faragó Laura. Az egyiket a Josua c. oratóriumból, a másikat a Kilenc Német Ária sorozatból választotta. Végül Purcell Tündérkirálynő c. operájában mutatott Nagyszabású rendezvénynek adott otthont az elmúlt hét végén a Babits Mihály művelődési központ: a Magyar Rádióval karöltve itt rendezte meg a nagy múltra visszatekintő dzsesszhétvégét. Országos, sőt, Európa-hírű muzsikások és zenekarok mutatták be műsorukat a szekszárdi közönségnek. Péntekeste - a dzsesszhétvége első napján - a két szekszárdi együttes - a Spirituálé és a Jazz Quartett nyitotta a műsort. Átgondolt műsorválasztásokkal, fegyelmezett együttmuzsikálásukkaljó benyomásttet- tek a hallgatóságra. A hazaiakat a len- gyel-csehszlovák-magyar workshop követte. Rendkívül magas szakmai színvonal jellemezte játékukat. A csupa nagy névből álló együttesből külön is ki kell emelnünk Jan Fabriczky dobjátékát. Ezután a hétvége világhírű sztárját, Albert Mangelsdorffot hallhattuk. Mangels- dorff produkciója egyedülálló akkordokat képes megszólaltatni hangszerén, a pozaunon. Sajnos, a hangszer alkati adottságai még ezzel a különleges technikával kiegészítve sem alkalmasak arra, hogy a közönség figyelmét szólóprodukcióval egy egész órán át lekösse. Az első nap zárásaként a Magyar Jazz Quartett muzsikáját élvezhettük. Csepregi Gyula szép tónusú tenorszaxofon-játéka többször is kivívta a publikum tetszésnyilvání- tását.A szombati program Török Ádám és a Mini RC műsorával kezdődött. Zenéjükkel elsősorban a közönség modern hangzásokat kedvelő részét hódították meg. Kellemes meglepetéssel szolgált a be áriát a teljes lényében szuggesztiv, magával ragadó énekes szólista. Hangszeres társai egyénenként is kiváló képességű zenészek, akik nemcsak kísérői, de partnerei voltak Faragó Laurának. Ha valamit hiányolhattunk a koncerten, az a szakavatott műsorközlő. Néhány bevezető gondolat, zenetörténeti és műelemző megjegyzés bizonyára tudato- sabbá, elmélyültebbé tehette volna a zenei élményt. Azért tesszük ezt szóvá, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozni hasonló jelenséggel. A hálás közönség sok tapsát ráadásszám követte. „Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár...” zengett a gyönyörű, nép ajkán született ének, mindnyájunk örömére. LEMLE ZOLTÁN finn-észt-magyar workshop. A „profikból" álló tíztagú együttes a tagok kompozícióiból építkező műsort játszott - európai színvonalon. Az együttesvezető Tom- sits Rudolf - neki több kompozícióját is hallhattuk - remekül irányította az „alkotóműhely”-t. Sajnáljuk, hogy szólójátékra csak keveset vállalkozott. Nem úgy az altszaxofonos Seppo Baron Paakkunai- nen, aki látványos, virtuóz szólóival elkápráztatta a közönséget. A Molnár Dixieland együttes nem ismeretlen a szekszárdi dzsesszrajongók körében, ennek megfelelően nagy várakozás előzte meg a szereplésüket. Remek produkciójukkal újra sikerült felkelteni - az amúgy már kicsit megfáradt - közönség érdeklődését. Molnár Gyula sokszínű klarinétjátékával és a 13 éves vendégdobos, Kertész Ákos ragyogó dobolásával elnyerte a közönség szimpátiáját. A dzsesszhétvége záró müsorszáma- ként ismét hazai együttes, a Szekszárd Big Band lépett színpadra. A maratoni hosszúságú koncert végére már csak a legelszántabb dzsessz- és big band- rajongók „tartották a frontot” és a késői órán is ráadást követeltek a Big Bandtól. A Pecze István és Ruppert Péter által vezényelt Szekszárd Big Band méltón reprezentálta városunk dzsesszéletét. A szekszárdi dzsesszhétvégével jól sikerült „weekend”-et tudhatunk magunk mögött, reméljük, hogy ezt a rendezvényt városunknak sikerül a továbbiakban is megtartania és ebből hagyományt teremtenie. I. P. Dzsesszhétvége Szekszárdon Ki a tettes? Minden kornak vannak divatos témái. A századfordulót a végzetes asszony, a femme fatale hozta izgalomba, rosszul táplált házmesterlányok is szívesen játszották a démon szerepét, azután eljött a háborús témák divatja, amihez, sajnos, a második világháború is szolgált adalékkal. Ekkor jelent meg a hős is, az aranycsillag lovagja, akit szerelmében is magasabb szempontok vezetnek, s bár jó néhány igazi hős a koncepciós perek áldozatává vált, a hőskultusz megmaradt, legfeljebb átváltoztak szereplői a munka hősévé. Az illúziók kora után elérkeztünk dezillúzió időszakához, napjaink dokumentumfilmjeinek hősei a deviánsok, a narkósok, a galerik fiataljai, s az újfajta sematizmus legföljebb azt firtatja, hogy az állami gondozottság- ból vagy a jómódú családi környezetből vezet-e útjuk a börtönbe. Jól emlékezem, néhány évvel ezelőtt a téma is tilalmi listán szerepelt, mert az általános illúzió számára elképzelhetetlen volt, hogy nálunk is akadnak fiatalok, akik belekóstoltak, sőt bele is haltak a kábítószerbe, most azonban az ellenkező véglet a divat, mintha a fiatalokra az és csak az lenne jellemző, hogy kiábrándulva mindenből, az ital és kábítószer lenne számukra az egyetlen vigasz. Nem könnyű ma fiatalnak lenni, a lakáshiány és főleg a lakásárak éppoly nyomasztók, mint az elhelyezkedési gondok, az is bizonyos, hogy vannak, akik úgy gondolják, egyszerűbb beállni a „Sátán fiai" közé, de az általános kép változatosabb, tarkább, érdekesebb is. A dokumentum filmek szerzői sokkolni akarják a nézőt, hogy lássa, mi minden történik szép világunkban, de a borzalmak mennyiségükkel arányban veszítenek intenzitásukból. Róbert László négyrészes filmje kapcsán is erre gondolhatunk, pedig minden a helyén van, a szerkesztő-riporter-rendező tudja a szakmát, ismeri a fogásokat, talán nagyon is, ezért van az, hogy egy-egy képsor után előre tudjuk, mi fog következni: ennek a vallás ad vigaszt, azt a szegényt, kielégíti rémséges frizurája, amaz a Soros-alapítvány jóvoltából fenntartott klub metőakciójára bízza sorsát. Közben a cím is rossz: Ki a tettes?- kérdezi Róbert László, majd egyik szereplője még élesebben: Ki a bűnös? Rossz kérdés, nem lehet rá válaszolni. Meddő dolog valaminő „felelőst” keresni, arról már nem is szólva, hogy fölösleges a társadalmat okolni, a társadalom ugyanis ebben az értelemben fikció, nem lehet nevén nevezni, felelősségre vonni. A látlelet önmagában kevés, végre tovább kellene lépni. Azt mondja a rettenetes frizurájú fiatalember, hogy „más szeretne lenni”, amit hajzatával el is ért, s József Attila versében is erről van szó: Születtem, elvegyültem és kiváltam, - de ilyen szegényes külsőség a kiválásnak gyermeteg eszköze. Inkább arra kellene keresni a választ, hogy miért ez és nem más jelenti a kiválás lehetőségét, melyik az a pillanat, amikor a sorsok vakvágányra futnak, vagy fordítva, hogyan tér ki egy fiatal az olcsó csábítás elől. Mert nem szabad azt hinni, hogy csak a deviancia érdekes és regényes, a szorgalmas és céltudatos diákok élete pedig unalmas. A szellem kalandja legalább annyi izgalmat rejt magában, mint a csövezés, a lélektelen ténfergés tereken és aluljárókban, csak erről ma nem illik szólni. Egyébként Róbert László filmje mindenben megfelel a szabványnak, minden a helyén van, de valami csendes mélabú lebeg felette, mert folyton arra kell gondolnunk, hogy ilyent már láttunk, pedig egészen biztos, hogy van új a nap alatt. CS. L. Átestünk? Át bizony. Mégpedig a 16 másik oldalára - jó magyar szokás szerint. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért vagyunk képtelenek oly sokszor meglelni az egészséges középutat. Gondolom, az olvasók már ki is találták, hogy az Erzsébet- napi ünnepségről van szó, amit idén az Operettszínházban rendeztek meg, a televízió pedig pénteken sugározta felvételről. Tudom, hogy sokan emlékeznek a tavalyi botrányízű gálára, melyben amúgy igen sikeres színészek és riporterek működtek közre, s teljesítették azokat a meghökkentő feltételeket, melyeket az ünnepelt és a nemes célt szolgáló alapítvány létrehozója, Spéter Erzsébet - az USA-ban élő, magyar származású milliomosnő - szabott meg. Persze, ez az 6 dolga, a miénk pedig az lett volna, hogy elmagyarázzuk neki, hogy Magyarországon más a stílus, mások a szokások, mint a milliomosnő választott hazájában. S a rendezők, szervezők, illetékesek erről feledkeztek meg, mi több, rá is tettek néhány lapáttal. Úgyhogy a műsor során még Árpád-házi szent Erzsébetet is említették - köszöntve az idős nőt. Holott tudvalevő, hogy „az az Erzsébet” az elesettek patrónusa volt és alamizsnát osztogatott a szegényeknek. S ekkor a néző joggal érezte megtiporva önbecsülését, önérzetét - az asszony nemes szándéka ellenére is. És mi történt idén, a második gálán? Jöttek, csak jöttek a levelek. Mármint a művészeké, akik nem vállalták a részvételt a műsoron, hanem néhány sorban tudatták távolmaradásuk okát, s azt, hogy miért nem veszik át a díjat, illetve milyen célra ajánlják fel. S hiába „gyúrták” meg már jó előre a közönséget a tévén keresztül, a többség szájíze nem változott, mi több, a tavalyi „megalázó” este miatt előítéletek születtek sokakban. Úgy hiszem, a cél ez esetben sem szentesítette az eszközt! Tehát az idén tapasztalt ellenállás természetes következménye volt a tavalyi melléfogások sorának. S a fő melléfogó nem Spéter Erzsébet volt, hanem mindazok, akiknek valamiképpen közük volt a műsorhoz, az ünnepséghez. Szóval átestünk a ló másik oldalára, amit nem a visszafogottság jellemzett, hanem inkább a fáradtság, az unalom, az ötlettelenség. Azért reménykedjünk, mert három a magyar igazság. S talán jövőre, a harmadik gálára sikerül megtalálni azt a formát, ami kijár a célnak, a hazánkban is szép szép hagyománnyal rendelkező magánalapítványoknak, no és persze a díjazott művészeknek és a közönségnek egyaránt. Akkor majd nem vált ki senkiből ellenérzést és dühöt a köztiszteletben álló közreműködők már-már megalázkodása a 200 ezer dollár előtt (mint tavaly) és nem vált ki sajnálatot az alapító és a műsorban részt vállalók iránt (mint idén). V. HORVÁTH MÁRIA Tető alatt a tihanyi műemléktemplom Ismét tető alá került a Balaton-vidéki nagy értékű műemlék, a tihanyi Apátsági-templom. Megrongálódott cserép borításának cseréjét hosszas huzavona előzte meg. Műemléki szakértők - az épület jellegére és a táj építészeti hagyományaira hivatkozva - nem fogadták el az osztrák Bramac cég által felajánlott hódfarkú cserepet. Ezt követően tatai cserepet szállítottak a helyszínre, amelyről kiderült, hogy alkalmatlan a felhasználásra. A tető hosszabb ideig megbontva állt, ami azzal fenyegetett, hogy károsodás éri a szentélyt díszítő nagy értékű fafaragásokat és mennyezetképeket. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium intézkedésére az Észak-dunántúli Tégla- és Cserépipari Vállalat csornai üzeméből soronkívül szállítottak Tihanyba hódfarkú cserepeket. A nemesvámosi Csopak Tája Tsz építői gyors munkával, még a kedvezőtlen időjárás beállta előtt becserepezték a tetőzet megbontott részét és elvégezték a legsürgetőbb állagmegóvási munkákat. A templomtető teljes cseréjéről később intézkednek. A két mosodatulajdonos: Omar és Johnny
