Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-08 / 241. szám
1988. október 8. ÍIÉPÜJSÁG11 Illyés Gyula A Válasz-nak Ötven huszár volt akkor a Szabadság, annyi volt itt a nemzet, a magyar. És szembe, hozván a császár parancsát tízezer fő, tizenkét ágyúval végig a völgyön, a Sió lapályán rohamra készen, - középen a híd. Egy fél országrész fordul vérbe-lángba, ha az a hídfő, az is elesik. Oh sármelléki törpe Thermopílé - Haloványul a legendás görög merészség és ravaszság a huszárok merészsége és a nagy esze mögött. Megindultak, - nem le, az ellenségre: a hegyre föl és másfél napon át kerülgették, csak járták körbe-körbe a vén Kálvária-hegy derekát. A hegy mögött, mint színfalak mögött, még csizmát és csákót is cseréltek ők. Előbb huszárok, most bakák vonultak a hüledező ellenség előtt, mely várta, várta rettegve, mikor dől nyakába az a tenger népözön. Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok a másik hegyen, a Tükörcsösön. Megdördült ott lenn végül is az ágyú, hetedhatárig körözve szavát. Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de a többi csak járt, csak vonult tovább. Míg fel nem tűntek baltákkal s üvöltve, mint a nádasok csikasz kölykei, a pusztaiak... s a szemközti dombon: Dégről Perczel, Szilasról Görgey! Szorító, Lődöző, egy-két dűlőnév hirdeti csak, mi történt azután. Minthogyha ott lettem volna, merengve ülök az őszi, vén Kálvárián. Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát papírral cseréltem föl térdemen. Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek bozótját kémleli tekintetem. Hegyre kerültünk... vagy hegyre szorultunk, barátaim, de megritkult sorunk! S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk az édes ország, melyért harcolunk; s be ingatag a hídfő és be hangos az ellenség!... hogy tódul már felénk! Még rejti gyáván - változik a harcmód - de látom én már minden fegyverét! Mehrwerth Ignác: Füzérdal E koszorút századéves Izmos cserfa termette, Ezer vihar dúlta, s ezer Villám sújtott felette: De a cserfa századon át Rendületlen megálla, És az idő vészterheit - Mind e nap’ készen várja. Kinek nyújtsam e koszorút? Kinek tegyem fejére? Kinek legyen e cserfüzér Hőstette méltó bére? Hív legyen az hazájához Rendületlen hős, szilárd Minőért e vészövezete Szép magyar hazám kiált. Rendületlen hív, szilárd, hős, Eszembe jut e szóra, Hogy a horvát seregeken Győzelmet vett Ozora; És hogy Tolna bátor népe, Egy szilárd hős vezérnek Erélyével, részesévé Vált a szép győzelemnek. Nem kell hát többékérdenem, Mert hiszen mindenki ért, Kinek tegyem hős fejére E jellemdús csefüzért. Jer Csapó! az ünnep hőse, Kér e kis hölgykoszorú, Hadd zöldeljen homlokodon Méltán e cserkoszorú. Csapó Vilmos jelentése az ozorai csatáról Tisztelt főispán kormánybiztos ur! Mind szóbeli értekezésünk, mind írásbeli parancsolatja folytán jelentem, hogy én octób. 5-én 3000 emberrel Ozoráról Kálózd felé indultam az ellenséget felkeresni; útközben, mivel Róth generális irányáról biztosat nem tudtam, Perczel István csapatvezér urat 1500 emberrel Szilasra küldöttem, nehogy az ellenség ez úton Simontornya felé törhessen, Szeniczey csapatvezért pedig a Sár melléki országúton 3000 emberrel Szent-Mik- lósról Keresztúrnak Fejérvár felé előrenyomulni rendeltem, ameddig az ellenséget nem találja. így biztos voltam, hogy az ellenség meg nem szökhet, mert mind a három Fehérvárról megyénkbe vezető országutat elzártam. Simontornyán pedig ifjú Dőry Vince csapatvezért hagytam 3000 emberrel, Perczel Gyula főbíró urat pedig Ozorán szinte (szintén) 3000 emberrel, azon okból, netalán még valahol az ellenség keresztültörne, ők a Sión való átalkelést, melynek hídjait egészen felszedettem, az ellenségnek semmi áron ne engedjék. Október 5-én Dégre érkeztem, és a falun kívül tábort ütöttem, kiküldött kémeim által már itt mindjárt megtudtam, hogy az ellenség aznap Tácon és Soponyán táboroz, és Perczel Móric ezredes úr által megtámadtatott. Azért Perczel István urat seregével Szilasról azonnal magamhoz Dégre rendeltem, hogy erősebb lévén, másnap Kálózd felé előrevonulva az ellenséget megtámadhassam. Szeniczey csapatvezérnek meghagytam, hogy szinte Kálózd felé nyomuljon és vélem egyesüljön. Október 6-án reggel Ká- lozdra indultam, de alig haladtam, már azon jelentést kaptam, hogy az ellenség Soponyáról visszavonul és már Kálozdon is volna, ezen jelentésre azonnal Ozorára visszavonultam, ott kedvező erős helyemet elfoglalva, az ellenségnek Ozorán a Sión való átszökést semmi áron nem engedni. Délután 1 órakor Ozorára visszaérkeztem, a hidakat már lerombolva találtam, és magam a csapat előőreivel és egy osztállyal a Sión innét igen kedvező állást foglaltam. Délután 3 órakor az ellenség is mutatkozott, és a Dégről Ozorára vezető országúton a tóti erdőből kinyomulva a síkon magát csatarendbe helyeztette. Nyugodtan vártam közeledését, és mihelyt előrevonult, előcsapataim által puskalövéssel fogadtatott. Észrevettem azonnal, hogy az ellenség ezen megtámadás által illetődve látta, hogy Ozorán már keresztül nem mehet és veres harc lesz, - ekkor egy tisztet küldött, és vélem alkudozni kívánt. Én magam mentem, és mind a két vezérrel, Róth és Filipovics generálisokkal érintkezvén, ők szabad átmeneteit kértek, mit kereken megtagadtam, és Róth generális azon fenyegetésére, hogy Ozorát ágyúztatja és magának erővel utat tör, azt válaszoltam, hogy ezen esetben egész seregét lekoncoltatom. Erre magának egy kis időt kívánt tisztjeivel tanácskozni. Később ismét alkudozni kívánt, és én ekkor Perczel István csapatvezér urat küldöttem, oly meghagyással, hogyha Róth generális magát megadja és fegyvereit lerakja, 12 ágyúit átadja, őt embereim által a Dráváig hazakísértetem. Ezen feltételemet az ellenség nem akarta, és így az éjjel bekövetkezvén, Róth generálisnak meghagytam, hogy azon seregével egész a tóti erdőszélig visszavonuljon, nehogy engem az éjjel megtámadhasson. - Róth generális azt meg is tette, és az éjszaka egy puskalövés nélkül folyt le. Éjfélkor Görgey Arthúr őrnagytól, ki október 5-én Szilasra érkezett, kaptam azon örvendetes tudósítást, hogy ő segítségemre jön, és hogy az ellenségnek az átkelést Ozorán semmi áron ne engedjem. A rendes katonaság megérkezése bátorította népünket, és még az éjjel egész seregemet Ozoráról kiparancsolva, azt csatarendbe állítottam, úgyhogy reggelre az ellenség látta, minő tekintélyes erővel rendelkezhetem. Újra alkudozni kívánt, és én magam mentem az értekezésre. Róth generális általlátván állását, hogy körülvéve menekvése többé nincs, magát nekem feltétlenül megadta, és éppen vele indulni akarék táborába, midőn Kökényesi őrnagy, mint Perczel Mór küldötte megjelent, Róth generálist szinte megadásra fe- szólítani. A megadás már megtörténvén, a többi feltételeket Perczel Mór ezredes úr kötötte meg. Ez az egyszerű elősorolása az eseményeknek - a nagybecsű zsákmányon kívül, mely 12 jól felszerelt és előfogatokkal ellátott ágyúkból, számos társzekerekből, sok töltényekből és nagy mennyiségű fegyverekből áll, és amelyeket Perczel Mór ezredes úr az álladalomnak átaladandja; főtekintetnek tartom azon morális eredményt, melyet az által édes hazánk nyert, mert az erőszakkal kényszerített horvátok szabadon bocsátása, minekutána fegyvereiket lerakták, igen jó hatást szült. Megesküdtek soha Magyarország ellen nem szolgálni!(...) Tolnai Lajos: Az ozorai csata- Jönnek a horvátok - zörgetett be hozzánk egy kora reggel Bévárdy úr, a kasz- nár, ki a szomszéd urasági épületben lakott. - Itthon van-e a szomszéd úr? Apám gyorsan ott termett az ablaknál, és a kasznárral sokáig suttogtak a teendőkről, hogy az összes horvátokat és rácokat Jellaciéostul, Filipoviéostul, Rothos- tul (Jellació, Filipovié és Roth osztrák tábornokok) mint, hogyan, miképp, mi módon, mely eszközzel kellene kiirtani a föld színéről. Nem tudtam az ágyban maradni. Láttam, hogy apám hol elsápad, hol kipirul, majd vastagabb, majd vékonyabb ruhát ölt magára, s egyáltalán útra készül.- Bolond vénember! akarta anyám apámnak a kedvét szegni. Ami azonban nem ment.- Csak nem gondolod, hogy te is el- mégysz, Sándor?- De el bizony, Juli. Utolsó csepp vérem is a hazámé.- Itt maradok én meg a gyerekekkel? Ugye?- Isten minden árvának gondját viseli. Én itthon nem maradhatok. Úgyis azt hányod, hogy énnekem már lement, nekem hivatalom többé sohasem lesz, hogy aki egyszer bukott, annak vége, az csak feküdjék a part alá, amelyik szakadni akar; tehát én mehetek.- Apám - fúrtam oda orcámat apáméhoz -, ugye mehetek én is?- Nem bánom fiam, nem bánom. Tíz- esztendős vagy, ép, egészséges. Ilyenkor nem nézik a keresztlevelet. Anyám hiába sírt, lármázott, vádolta apámat könnyelműséggel, és fenyegetőzött, hogy ő a házat itt hagyja, megy az anyjához, a testvéreihez Szentgyörgyre; apám feltett szándékától egy hajszálnyira is el nem távozott. Délre már puskával, karddal, tölténytartóval és tollas kalappal jött haza. Hol vette mindezeket oly hamar, mikor egy csepp kis hivatalt másfél év alatt nem tudott sehogy fölhajhászni - nem is képzelhettük. De ekkorra már anyám sem ellenkezett oly erősen a csatába menetel iránt. Sírva és bizonyos hősi elhatározással készítette apám fehérneműit, igazgatta felsőruháin a gombokat, sőt titkon a hosszú puskát is kivitte a konyhába, és megtörölgette, amennyire az idő engedte megtisztogatta. Örökké így cselekedett a sorssal szemben. Békén, alázattal meghajtotta fejét, és megnyugvással várta, ami történni fog. Engemet nem vett észre, tehát én a legnagyobb biztonsággal készülhettem utamra. Egy jó vasas botja volt apámnak, ezt foglaltam le. Összes fegyverzetem ebből állott. Megraktam a mellemet kokárdákkal, a kalapomat Kossuth, Batthyány és más akkori, szép háborús képekkel, s hogy valamiképp el ne maradjak a seregtől, mely már a piacon volt összegyűlve négyes hosszú sorokban; kiszöktem a szőlők közé, amerre az ozorai út visz. Innen vártam, egy magas alma fáról, a Múth kovács fiával a fősereget.- Ah, hallod János - mondám társamnak, egy magas, barna sváb fiúnak -, dobszó. Jönnek. Mehetünk.- Várj. Bemegyünk előbb a pincébe, eszünk valamit és iszunk egy kis bort. Nem lehet tudni, mi történik. Nagyon jó sonkát hoztam. Nem tudtam ellentállni. Életem első rettenetes tévedése! Lementünk a hideg présházba. A papirosból nemcsak sonka, de hideg marhasült, sőt pogácsa is került elő, fehér cipóval. Gyorsan és erélyesen ettünk. Főképp én, aki igen mérsékelt koszton éltem.- Igyál. Fehér. Iszunk vöröset is. Az még jobb és erősebb. Ittunk. Szívemet vagy csak gyomromat soha nem érzett gyönyör töltötte el. Dalolni kezdtünk. Pohár pohár után csúszogatott. Múthék jó gazdák voltak, sokféle boruk lehetett, és mi - úgy kell lenni - ebből a sokféle borból mindegyikből ihattunk. Nem hallottunk a további dobszóból semmit. Mintha valami távoli muzsikaszó zsongott volna a fülemben, de mozdulni gyengén tudtam. Csak nevettünk és ittunk. Múth János, mivel a feje fájt, friss szőlőlevelet vagy füvet hozott be, és szó nélkül lefeküdt. Láttam, hogy aludni akar. Küzdöttem egy darabig magammal, de az erős, égető borok után a friss hideg füvet igen megkívántam, s a fejemet odahajtottam a Múth János feje mellé.- Teremtő Isten - kiáltottam fel, de már délután, rettentő álmomból -, János a sereg...- Hagyj békét. Rég elmentek. Én már bent voltam az országúton, már szállingóznak hazafelé. Tamaska csizmadia egy vég posztót hozott a nyereg alatt.- Hát ló?-Ló, ló horvát ló. Gyönyörű kis ló, szürke. Sírva fakadtam, hogy ily szerencsétlenül jártam. Kitámolyogtam én is, és csak lassan nyertem vissza erőmet. Ó, milyen dalolva, kiabálva jöttek a szekszárdiak, a tolnaiak, a földváriak. Mindenki hozott valamit, vásznat, ruhát, késeket, villákat, ezüstneműeket. Üresen nem jött senki. Sok volt, aki most gyönyörű lovon ficánkolt előre-hátra. Jött a Múth kovács is egy csomó gyönki svábbal. Sisak volt a fején, és fényes vékony kard az oldalán. A hátán valami tömött batyu. Azt mindjárt oda is adta Jánosnak, hogy nesze, vidd.- Hát az apámat nem látta, Múth bácsi?-A te apádat? Hm, hol is láttam? Az ott lesz a tisztek között. Hm, neki jó dolga lehet, azt választ, amit akar.- Hát mit csináltak, Múth bácsi?- Mit csináltunk? Megettük a horvátokat egy fölöstökömre.- Mind? - ujjongtam örömömben. Röhögtek az emberek, és igen vígan harci nótákat dúdolva haladtak a falu felé, mert akkor még Gyönk falu volt. Én elmaradtam, hogy várjam apámat. Majd egész Hidegkútig elébe mentem. Meg is találtam. Üldögélt egy útszéli vad körtefa alatt, a lutheránus kántorral, Schneider Jánossal. Gyalog jöttek bizonyosan, mert a kántor még a csizmáit is lehúzta, és úgy pihent. Apám odatámasztotta széles, kopasz fejét a fa derekához, és csöndes mosoly- lyal nézett reám.- Hát te hol jársz? Nem mertem elmondani, mi történt velem, csak fürkésztem, hogy apám mit hozott. Hogy nem láttam se posztót, se vásznat, se sisakot, se lovat, megkérdeztem, hogy édesapám mit hozott?- Mit hoztam? Hát rabló vagyok én?- De Tamaska lovat hozott, meg posztót...- Eltakarodol! Többet nem is kérdeztem, csak jó távol leültem egy bokor mellé, és néztem a hősöket, kiket én lelkemben egészen más alakban képzeltem el. Estvére hazaértünk. Volt vagy tíz vendégünk a szekszárdi nemzetőrökből, kik mind mesteremberek voltak, és hangos örömmel dicsekedtek zsákmányaikkal. Ekkor hallottam, hogyan történt az egész ozorai csata; hogy rakták le a horvátok a fegyvert, és a magyar dicsőség egyszerre, hogy felragyogott. Hogy apám az első vonalban állott mint parancsnok, és a horvátok gyávasága miatt csak egy becsületes puskalövést se tehetett. Azonban azért a nemzetőrök rendkívüli hősi dolgokról beszéltek, melyeket okve- tetlen elkövettek volna, ha a horvátok, élve a gyanúperrel, a fegyvert idejében le nem rakják.
