Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
1988. október 1. C tolna'N _ 4 tfÉPÜJSÁG IRODALOM - MŰVÉSZEI Schubert Péter, az élénk színek mestere A 60-as évek elején - a körülmények szerencsés összejátszása folytán - kimagaslóan tehetséges gárda tanult a pécsi művészeti gimnáziumban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az akkor itt végzettek döntő többsége azóta kiállító művészként tett szert országos hírnévre. Közéjük tartozik az 1946-os születésű Schubert Péter grafikusművész, akinek tárlata október 9-ig tekinthető meg a szekszárdi Babits Mihály művelődési központban. Már fiatal korában eljegyezte magát az élénk, érzéki színekkel - mondotta a művészről a kiállítást megnyitó Bükösdi László, az MTV rendezője. - Ez nem volt elfogadott akkoriban, amikor legfeljebb csak a feketét lehetett fényesre festeni. A divat - az új romatikus hullám, a szecessziós formák előnyben részesítése - napjainkban utolérte Schubert Pétert, aki azonban a hirtelen változások ellenére is megőrizte eredeti egyéniségét és hitvallását. A művészeti gimnázium után a műszaki főiskola évei következtek, ahol érzelemgazdag látásmódja egyfajta vizuális renddel gyarapodott. A két tényező - az átélőképesség és a tiszta szerkezetek iránti vonzalom - ötvöződése tetten érhető most látható munkáin is. Schubert Péter - a betűk szerelmese, ahogyan a róla készült portréfilmben megismerhettük a Pátria Nyomda munkatársát - a könyvborítók mellett többek között a rangos, európai színvonalú boroscímkék tervezésével hívta fel magára a figyelmet. A diszkrét, finom vonalú, igényes alkotások ékesszólóan bizonyítják, hogy a grafikusművész méltán vehette át a legkiválóbb könyvművészeket megillető Tótfalusi-díjat.-szá-czsSchubert Péter alkotásai között „Őszi pincézés” 88’ „Porkolábvölgy. Mindenkorra vége, de néhány év megismételhetetlen teljessége volt. Nem követelődző táj, mint annyi más. Minden miniatűr és kiegyensúlyozott itt. Egyetlen részlete sem hivalkodó. Nem akar elámitani, semmit nem akar, van. Lomb mögé rejtőző tanyaházak, pusztuló gyümölcsösök, szőlőpászták. S persze diófa a tanya előtt. Akáccal benőtt szurdi- kok; csendjük, fülledtségük a legszelídebb titokzatosság. Sűrített Pannónia. Távolabb a csatári dombok gerince; olyan egyszerű, meghitt vonal, hogy minden hangulatnak stimuláló kerete. Itt szabadban is tudtam dolgozni, amit különben nem nagyon tudok.” Az idézet egy esszélrással mindig is kacérkodó író naplójegyzetei közül való. A szekszárdi születésű Mészöly Miklóséból, akinek a hiányát az irodalom barátai őszintén fájlalhatták a hét végi „őszi pincézésen” Szek- szárdon, a Művészetek Házában. De szelleme annál élőbben lehetett jelen, akár ha a már most klasszikusnak tekinthető műveire - regényeire, elbeszéléseire - emlékezünk, akár emberi - személyes kapcsolatai alapján. A Porkolábvölgy említése természetesen jelképes: ez a múlt, amihez azért az őszi pincézésnek is köze van. Az est nemcsak lélekben, de testben is megjelenő vendégei - a Decsről elszármazó Cza- kó Gábor író, és a költő Baka István, Szekszárd szülötte - múltbéli emlékeik révén is köszönthették az szüreti napokat: és természetesen műveikkel is. A borosabb irodalmi égtájak bebarangolásában neves „pincemester” Töttős Gábor segédkezett, akit méltán nevezett a mostani műsorfüzet az Alisca Borrend krónikásának, csak az Akadémiai Díjjal jutalmazott kitűnő könyve „A szekszárdi szőlő és bor” miatt is. Hallgatói lehettünk Baka István „Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban” című Graves-díjas versének, és goethei értelemben bizonyult szép alkalmi versnek „Pohárköszöntője” is. Czakó Gábor újabb, még kéziratban lévő „rémmeséi- ből" szatirikus népmese-parafrázisaiból olvasott föl. Az irodalmi est „keretjátékát” Debussy, Liszt, Bartók, Chopin zongoradarabjai jelentették, Lányi Péternek, a tanítóképző főiskola docensének interpretálásában, valamint Babits-versek - és záradékul egy Márai Sándor vers. - Nem maradhatott el a végén a borkóstoló sem. Sajnos, nem egy esetben az igényesség sem garantálja a sikert: amíg a terem akusztikus viszonyai kedveztek a zongorajátéknak, addig a mikrofonvégre kapott élőbeszéd időnként intim duruzsolássá torzult, másodszor pedig a Művészetek Háza belső tere - minden erénye ellenére - nem igazán alkalmas arra, hogy az est közvetlenebb beszélgetéssel, az alkotók marasztalásával folytatódjék. Az egy-egy pohár piros- és fehérbor kevés volt ehhez. Kár.- br Decsi Kiss János: Ikon születik L. T. rajzához A Hold januári udvarában Részeg szekér zörög Máriás deszkalap reccsen Harangos csillagok között Fehér papír villog Érintetlen valóságot A fekete vonalak drótoznak Szárnyas álmot Elérhetetlen arcpd élét Bizánci hit aranyozza Kápolnák hallgatag hűvöse Lúdbörző testemet mossa Szavak kordulnak bennem Hozzád ölelésre A Hold sárgája borul Bogas örökzöldre Lippai Tamás grafikája Vendégkönyvi bejegyzések Képek Szekszárdon a Pécsi Modern Magyar Képtárból Az egyik: „A kiállítás nagyon tetszett, csak kár, hogy kevés időm volt rá, hogy végignézzem alaposabban is a képeket.” Majd nem sokkal lejjebb: „A képek értelmét csak a készítőik értik.” Talán lapozni sem kellett, hogy a következő bejegyzés erre rímeljen: „Nem értem, hogy ezeket a képeket miért engedték kiállítani itt?” A sommás, de feltétlenül őszinte, egy-két mondatban sűrített vélemények a „Képek a Pécsi Modern Magyar Képtárból II.” című szekszárdi, a Művészetek Házában rendezett kiállítás vendégkönyvéből valók. Az első, elismerő megjegyzés ösztönös látványélményről árulkodik. Kifejezi azt is, hogy nem kell feltétlenül mindenestül értenünk és racionalizálnunk magunkban mindazt, ami nem tudjuk, hogy miért, de tetszik nekünk. Az illető véleményalkotó végig is nézné a kiállítást, ha volna rá ideje. De már bizhatunk abban, hogy legközelebb erre is szakít időt. A másodjára idézett vélemény, s még inkább a harmadik kereken elutasító. Homlokráncoló, tanáros szigorúsággal bosszankodhatnánk ezen az esztétika professzorainak szigorú-erkölcsös talárját öltve, csakhogy egy valamiről elfeledkeznénk. Arról, hogy a képek ellen tiltakozó mégiscsak látogatója volt ennek a kiállításnak. Talán még tudatlan, vagy a mai képzőművészettel közelibb kapcsolatba csak most kerülő tanúja annak, hogy a magyar progressziót a festészetben valóban európai színvonalon képviselték és képviselik legnagyobb alkotóink. Mert feltehetjük a kérdést, hogy a tárlat, amelyen zömmel kortárs művészek hatvanas-hetvenes- nyolcvanas évekbeli munkái szerepelnek, ilyen távoli, idegen, érthetetlen és érinthetetlen lenne sokunknak? És még azt is kellene válaszolnom, hogy igen. Hiszen a létező, de eltagadott modern törekvéseket, amelyek még az impresz- szionizmussal, majd a szecesszióval nyitottak kaput a világ- és önszemlélet új rejtelmeire - a zsda- novizmus, a dekadencia, a pesszimizmus, a kispolgáriság, az egzisztencializmus „bűntudatra ébresztő” címkéivel látta el, apostoli szigorral űzte ki a művészet szent paradicsomából, s az idillre, a se- kélyes naturalizmusra egyébként is fogékony nagyközönség jó részét egy XIX. századi ízléseszmény kalodájába zárta. Természetesen nem hihetjük még így sem, hogy Bálint Endre jelképekkel telt, álomittas, szorongószép „Derengése”, Csernus Tibor Tengeri csatája vagy akár a táblakép mítoszát is romboló Bak Imre művészetet oly extravagáns és érzelmeket sem mozdító, intellektuális kulcsokra tudna csak megnyílni. Micsoda illusztris névsor és milyen művek igazolják - ahogyan már az 1900-1950-ig terjedő időszakot felölelő tavalyi is -, hogy létezett és létezik az a folytonosság, amely a magyar képzőművészeti áramlatokat - ha tetszik, az avantgárdot majd a transzavantgardot - a leghaladóbb, legbátrabb európai progresszió részévé teszik. Igaz, ez az öregségében a színek mindeneséhez és királynőjéhez, a fehér színhez eljutó már elhunyt Tóth Menyhért művészetére, Kokas Ignác expresszionizmusá- ra, mágikus erejű tájképeire, Gyar- mathy Tihamér fényektől lüktető, már-már ódondian absztrakt városára vagy Galambos Tamás szatirikus-metafizikus szürrealizmusára, a konstruktív modelleket építő Lantos Ferencre -, hogy csak néhányukat említsem. A névsor Korniss Dezsőtől, Martyn Ferenc- től kezdve, Kondor Bélán, Kéri Ádámon át tovább folytatható az újabb nemzedék olyan kiválóságáig mint Valkó László vagy Pincehelyi Sándor. Már csak az elmondottak miatt is érdemes betérni a Művészetek Házába újra és újra december 31-ig, hogy a gazdag kollekciót, amelynek az alapjait Gegesi Kiss Pál akadémikus teremtette meg magángyűjteményével, többször megcsodálhassuk, és egyre többet érezzünk-értsünk meg belőle. Bóka Róbert Egy szobor újjáéledése Tolna történelmi főterén 1730 óta áll a Szentháromságszobor. A több, mint két és fél évszázad alatt mindössze egyszer, 1880-ban újították föl a copf stílusú szobrot. Érthető, hogy a városiasodó nagyközség lakói egyre gyakrabban vetették föl a szobor restaurálásának gondolatát, hiszen a homokkő szobor már-már inkább rontotta, mint szebbé tette a köztér arculatát. Tehát a régi tolnaiak a Hazafias Népfront vezetőinek és aktivistáinak támogatásával kezdeményezték a felújítást és a település vezetői biztosították a lakosság anyagi támogatásáról is. Kenderesy Tibor nyugalmazott tanár vette föl először a kapcsolatot három kőszobrász restaurátorral - Rákos Péterrel, Sütő Józseffel és Osgyáni Vilmossal akik ezt követően a tanács vezetőivel meg is állapodtak, azaz 956 ezer forintért elvállalták e munkát. Ebben az aranyozás és a fémből készült részek - dicsfény, kandeláberek - nincsenek benne, azok felújítását Győrffy Ádám restaurátor végezte el 182 ezer forintért. A szép szobor restaurálása a megállapodás szerinti határidőre elkészült, majd a Képző- művészeti Alap szakrestaurátori bizottsága értékelte a munkát, s néhány apró kiegészítést kérve igen jónak, szakszerűnek ítélték azt. Az elkövetkező három évben a három restaurátor a Tolnán és Mözsön levő hat műemlék jellegű szobrot restaurálja, jövőre pedig társadalmi munkában teszik ezt a mözsi Szentháromság-oszloppal. Egyébként a tolnai szobor restaurálási munkáiról fotódokumentáció készült. A képeket és a hozzájuk tartozó magyarázó szöveget emlékkönyvbe teszik, hogy így őrizzék meg az utókornak. A könyvbe mindazoknak a neve is belekerül, akik adományoztak a felújításra, de természetesen az összegek említése nélkül. S ha már az adományozásnál és az összefogásnál tartunk, el kell mondani, hogy a restaurálás költségeihez hozzájárult a Hazafias Népfront helyi bizottsága, a katolikus egyházközség, a Műemléki Felügyelőség és természetesen a nagyközségi közös tanács. No és a lakosság is. Az ő adományaikból eddig mindösz- sze százezer forint gyűlt össze, ami az eredeti elképzelésektől eltér. Igaz, a tanács a tervezett 300 ezer forint helyett 679 ezer forintot fizetett ki, gondolom, ennek felét csak a lakossági adományok befizetését megelőlegezendő. Ugyanis a gyűjtést tovább folytatják, s bizonyára minden család hozzájárul két-há- romszáz forinttal ahhoz a már megvalósult szoborfelújításhoz, amit maguk kezdeményeztek településük szebbé tételéért - teljes joggal.- hm - gk A tolnai Szentháromság-szobor
