Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-04 / 237. szám

4 Képújság 1988. október 4. Moziban Titánból is megárt a sok Különösen, hogy most egyébként is annyira elszaporodott a számuk, fennáll túlnépesedésük veszélye. Legalábbis a filmvásznon és a könyvekben. Igaz, in­kább itt, s ne a valóságban kísértsen ez a veszély. Egyébként is ebben a filmben a fősárkány - azaz főtitán - lekaszabolt fe­jének helyébe nem hét, hanem csak három fej nő. Pontosabban: a szegény jó despota Főtitán, a bölcs népvezér hatal­mi extázisában elnyűve, az ön- és közve­szélyes paranoia dührohamában adja át testét végleg az enyészetnek, de korábbi, helyettesítő szerepüket betöltve élnek to­vább tökéletes hasonmásai. A sötét sze­müveges bankrabló, az igazán csak főti- táni szerepében sikeres színész és a fél­revezetett kisember. Bacsó Péter új filmje majd két és fél órás és a címe is szecessziósán hosszú: „Titánia, Titánia avagy a dublőrök éjsza­kája”. Gondosan szaporított reklámjaink révén a filmet már híre megelőzte, hogy a mélyen tisztelt publikum sokadszorra is felfedezze az erőszak, a pojácaság és a balekság saját történelmünkből is ismert mutatványait. Sokadszorra, s mint a zsar­nokság ábrázolásának mai konjunktúrá­ja ígéri, nem is utoljára. Okosan somolygunk a látottakon, nem mer mindig tiszta szívből nevetni a nagy­érdemű, hátha itt van még valahol ben­nünk a titánság virulenciája, az allegóri- kus szentháromság valamely képviselője hátha itt ólálkodik a koponyánkban. Egyébként is szóviccek, beállítások, gé­gék közt egyre inkább szaporodnak az ismerős, másutt már elsütött intellektuá­lis patronok, egyébként is miért röhög­nénk magunkon akkorát, amikor ennyi erővel akár sírni is volna okunk? Ráadá­sul ha csak a hetedik érzékünkkel érzé­kelhetjük, hogy csapdába estünk, ami­kor a kerékpár pedálját taposó - az ak­kumulátorba áramot taposó - asszonyon felnevetünk? Észrevehető-e, hogy a kár­öröm is tálcán kínálja célpontjait? S hogy nehéz lenne határt húzni a legszebb öröm és a káröröm között? A hatalom ismerős és tájékunkon is jó táptalajú őrületét rémmesék, naiv és anekdotikusan tördelt események lán­colatával példázza Bacsó. Epizódok ek­lektikus sorával, amely a katonai puccsok Latin-Amerikáját, a romániai fa­lurombolást, az ötvenes évek hegyek mozgatására buzdító csasztuskáit, a ma terrorizmusát egyaránt felidézik. Mintha arra törekedne, hogy az anek- dotikus példázatokból rakott torony a sztálinizmust manapság bombázó sema­tikus és kevésbé sematikus gégék em­lékműve legyen. Bodrogi Gyula mindenesetre győzi le­leménnyel, egyénisége hozzájárul ah­hoz, hogy a film üdítő nyári turmixként is el tudja adni mérgeit. Hatásost, hatásva­dászt és hatástalant egyaránt. BÓKA RÓBERT Hangversenyek Rögtönzés a Művészetek Házában Ismerem a dolog speciális műszavát: „örömködés, mondják a szórakoztatózenészek, amikor olykor cukor­mázas, műmosolyú, nem is kicsit izzadságszagú kenyér- kereset helyett a maguk örömére játszanak. Épp össze­szaladtak véletlenül, nosza, próbáljuk meg egymást, csi­náljunk már valamit. Ritka pillanatok ezek!... Ha létezne a komolyzenei örömködés műfaja, s ha nem hordozna magában - mégis - némi csunyálkodó, pejoratív felhangot az idézett fogalom, akkor koncertün­ket minden további nélkül így kellene neveznünk. Világjá­ró művészek oldott, örömteli együttmuzsikálásának, mégpedig a Szekszárdon meghonosított (a belőle két­szer is kurzust tartott, tehát mondhatni tanított) rögtönzés jegyében. Világjárást emlegettünk, s amint megtudtuk, a 27-én reggel, úgymond „rögtönzött” műsorterv „Úti képek - hangulatok” címet rögzített estünkre. A házigazda - mű­sorvezető szerepet vállaló Sebestyén János - Mozart négykezes formában előadott Varázsfuvola - nyitányát jelentette be elsőnek, majd Matuz István 3 fuvoladarab zongorára produkcióját. Furcsa kontraszt volt a halálkomoly, s technikai bravú­rokat kikényszerítő négykezes, majd a következő, olda­lunkat fájdalmasra nevettető blöff; s tulajdonképpen csak ekkor éreztük meg igazán az est lényegét; tudniillik, hogy ilyen nemes, mélyjáratú, de ennél önfeledtebb já­tékban is csak ritkán lehet részünk! A Sapporo-i éjszakák (Lantos, Matuz és Sebestyén improvizálták elénk) címében is azt célozták, hogy Lan­tos István zeneakadémiai professzor a közelmúltban is jó néhány éjt aludt - vagy nem aludt - át a japáni zeneegyetem vendégprofesszoraként, s most is oda ké­szül vissza. Matuz ellenben „spanyolból” jött, és Sebes­tyén azzal küldte föl kettejüket, Matuzt és Pege Aladárt a pódiumra, hogy „most megbeszélhetik, mi volt Spanyol- országban?” Hát ha úgy volt, ahogy ott, a nyílt színen összepletykálták?... LISTODIL (alias: HISTODIL. gyomortabletta); ez a szám már Sebestyén keserveit rögzítette, aki a közelmúltban a 3. Nemzetközi Liszt Ferenc orgonaverseny zsűrielnöke volt, s a LISTODIL felirat műsorbeli alcíme, t. i. hogy „utó­hangok”, kvázi azt célozta, hogy a 32-szer meghallgatni- kellett B-A-C-H fúga, illetve 16-szoros élvezetű Weinen, Klagen (sírni, panaszkodni) művek még most is a fülében - gyomrában - cirkulálnak. Megnyugtatásul úgy tudjuk, a L(H)ISTODIL-nak nyugtató hatástartalmú komponense is van... Aztán: Pegeniniána „no, aki ennél többet még ki tud húzni a nagybrugógól...” jegyében. Szekszárd - szep­temberi holdfényben, ahogy C. Debussy elmondaná, s a Sárközből másvalaki, az, „aki szép lányt akar venni...” különösen most, szüret tájékán!... Voltak egyebek is. Keringők Tinódi „Lantos - Sebes­tyén” korából (négykezes), és Csillagok Suomiban (aki nem tudná, Finnország...), Vejnemöjnen intonációján, Lantos egyéni rögtönzésében. A műsort „Táncestély Johannes Brahmsnál” fuvolás, bőgős, klavíros négyalakos rögtönzése zárta volna, ha - és most komolyra kell fordítanunk a szót - az est végén, meglepetésszerűen, de nem „rögtönözötten” Sebestyén számára egy igen jelentős kitüntetést át nem nyújtott volna a Tolna Megyei Tanács elnökhelyettese. (Babits neve fémjelzi ezt az elismerést.) Erről azonban legközelebb és obiigát módon: azaz kö­tötten, kötelezően, és egyáltalán nem improvizáltan... DOBAI TAMÁS A Tomkins énekegyüttes sikere Thomas Tomkins orgonaművész és zeneszerző a késő reneszánsz jeles kép­viselője volt Angliában, az angol polifónia egyik utolsó mestereként. Október 1 -jén, a Zene Világnapján a róla elnevezett ki­váló énekegyüttes hangversenyét hall­hattuk Szekszárdon, a Művészetek Há­zában. Sokszor elmondtuk már, hogy a zsinagóga akusztikája mennyire kedvez - többek között- a kamaraéneklés műfa­jának. Ki tudhatná ma már megmondani, hogy a korabeli építőmesternek nem volt-e tudatos abbéli szándéka, hogy e falak közt csak az értelmes, tartalommal teli beszéd, a kidolgozott, míves zenélés válik közérthetővé, hozzáférhetővé a hallgató számára. A nagyszerű Tomkins énekegyüttes igazi professzionista színvonalon, zenei­leg abszolút meggyőzően adta elő több évszázadot átívelő, nagylélegzetű műso­rát. Olasz és angol (köztük a névadó) re­neszánsz zenével indították műsorukat. A hallgató, aki olyan bensőséges kama­rahangban gyönyörködhetett, amihez szerencsésen társult a diszkréten stílu­sos ritmuskiséret, itt még nem is sejthet­te, hogy ez a minden részletében rene­szánsz levegőt árasztó hangvétel milyen virtuóz módon fog átcsapni a hangver­seny második részében a nagyorosz kó­rusok autentikus zengésébe, Szergej Rahmaninov 1915-ben komponált „Ves- perás” kantátájának részleteiként. Bach: Lobet den Herrn c. motettájával zárult a hangverseny első része. Imponá­ló volt a kíséret nélkül előadott mű, ami már terjedelménél fogva is hatalmas fel­adatot jelent az előadó számára. A hangverseny második része a XX. századot képviselte. A már említett Rah- maninov-mű mellett Debussy Chanson­ja és Pablo Casals 0 vos omnes műve mellett gondolkodhattunk el azon, hogy Dobra János művészeti vezető szug- gesztív, zeneiséget árasztó lényege mennyire meghatározó; hiszen amit tesz, valójában nem a hagyományos értelem­ben vett „dirigálás”, hanem a zene leg­benső lényegének szuggesztív megérez- tetése. A hangversenyt nagyszerű „magyar blokk” zárta. Kodály: Óda a muzsikához - a Világnap jelképe is lehetne. Szokolay Sándor Betlehemese - meg- kapón lírai, játékos elemekkel tarkított, népi és egyházi elemeket nagyszerűen ötvöző műve már egyenesen boldog mo­solyt varázsolt előadó és hallgató arcára egyaránt. Két éve, hogy Bárdos Lajos örökre el­ment. Azóta ő is „fényes csillag fent az égen”..., idézve a hangversenyt záró „Csillagvirág” harmadik tételét, nem vé­letlenül: a Tanár Úr e napon lett volna 89 éves... THÉSZ LÁSZLÓ Tévénapló Idill az ötvenes években Az is szép a szerelemben, hogy az évszakoktól éppúgy független, mint a történel­mi viszonyoktól, tehát egészen természetes, hogy az emberek azokban a bizonyos ötvenes években is szerelmeskedtek, akkor is voltak hűtlen asszonyok, pedig ez kockázattal is járt, ugyanis fogamzásgátló szerek nem voltak, a hírhedt Ratkó-tör- vény pedig börtönnel sújtotta a művi vetélést. A válópert is pártszerűtlennek tartot­ták, úgy tudom, a káderlapokon is volt nyoma, no de „omnia Vincit amor”, vagyis mindenen győz a szerelem, s így is van rendjén. Mint Méhes György filmjében, ami­nek a címe: Volt egyszer egy úrlovas, s a műsorszerkesztés jóvá nem tehető téve­dése következtében a Budapesti Művészeti Hetek keretében mutatták be. Maga a történet édeskés szerelmi háromszög, a legolcsóbb fajtából. Orsolya, ez a nemesszívű asszony beleszeret Tamásba, aki épp olyan nemesszívű, mint ő, ki is akar térni útjából, de az alamuszi férj nem hagyja annyiban, bár Tamásnak előbb lo- vagiasan feleségül kell vennie az asszonyt, akitől viszont ezek után el akarják venni a gyerekeit, bár senki nem tudja meg, hogy miért. A nász megesik, pontosan úgy, mint Baniczkyné Bajza Lenke regényeiben, papi áldással, majd a boldog pár visz- szavonul, ámde ekkor megjelenik a kis romlott Izabella, feldúlja a békés idillt, mire a megalkudni nem tudó Orsolya elhagyja boldogsága színhelyét. Méhes György tévéjátékának nem is az a baja, hogy reménytelen giccs, hanem az, hogy ezt a gyatra történetet megpróbálja történelmi környezetbe helyezni. Ez az ál-idill ugyanis az ötvenes években történik, a hódító Tamás arisztokrata sarjadék, Jankovich-fiú, bár a név a köznép között sem volt szokatlan, a kisparaszti származá­sú költőt, Jankovich Ferencet is így hívták. A volt arisztokrata azonban csodát művel, s akkor, amikor a falusi krajzleros gyerekét is osztályidegennek tekintették, egész ménest bíznak rá, igaz, hogy minden tud, valóságos Jókai-hős. A szerző és a rendező Szőnyi G. Sándor ezzel sem éri be. A sovány történetet olyan környezetbe helyezi, hogy szemünk is káprázik belé. Géza, a meg­csalt férj, bár csak szegény, vidéki tanár, olyan luxuslakásban él, mint az amerikai filmszínészek, s ahova nézünk, mindenütt a gondtalan jólét nyomait látjuk, kastély- nyi vidéki házzal, ápolt óriási parkkal, pedig ebben az időben a lakáshelyzet a mai­nál is rosszabb volt, s még egy kétszobás lakásból is társbérletet csináltak. Az ötvenes évekről egyre több szó esik mostanában, s helyén való is, mert a fiatal nemzedék mit sem tud róla. A színek komorak, de a valóság is ilyen volt. Méhes György megpróbálta átlakkozni a történelmet, s ebben a műveletben a dramaturg és a rendező kitartóan segédkezett, pedig a történet oly sovány, annyira sematikus, hogy tudniok kellett volna, hiábavaló az erőlködés. A színészek is tehetetlenül vergődik át az unalmas jelenetek sorát, mint akik eleve tudják, hogy csodára nem képesek. Kosztolányi Esztergályos Károly viszont nemes, időtálló történeteket választott, midőn Kosz­tolányi Dezső társszerzőjéül szegődött. Tévé filmje az Esti Kornél-történetekre épül, kivéve egy rövid novellát és Hrussz Krisztina csodálatos látogatását, ami egészen korai írás s nem is illik ide. Az Esti Kornél a klasszikussá tisztult Kosztolányi remeklése, keserű szembenézés ifjúsággal és múlttal, mindazzal, amit a hasonmás Esti jelentett számára, s erre a kettősségre már az első novellában figyelmeztet: „Te újabban a nyugalmat, az egyszerűséget kedveled - mondja Esti - Klasszikusok a példaképeid... Az én stílusom ellenben még mindig nyugtalan, kócos, zsúfolt, cifra, regényes. Javíthatatlan romantikus maradtam." S már itt úgy érezzük, Esztergályos valamit félreértett. Esti Kornél nem misztikus Doppelgänger, megmaradt hetyke fiatalnak, világcsavargó, örök forradalmár, ahogy Kosztolányi mondja neki. Gálfi László külsejében ideális Kosztolányi, de az egyes történetekben mindig túlvilági látomásként jelenik meg, akinek semmi köze a földi haszontalanságokhoz. Ezért válik valószínűtlenné már az első elbeszélésben is, „melyben 1903-ban, közvetlen az érettségi után, éjszaka a vonatban először csókolja szájon egy leány” hogy pontosan idézzük Kosztolányit. Az elbeszélés a részletekbe menően pontos, még azt is megtudjuk, hogy az érettségin „praeclare maturus" lett, s lépésről lépés­re nyomon követi anya és lánya viselkedését, s annak is tanúi vagyunk, amikor éle­tében először megszólal olaszul. A Barkohba is halványabb, mint az eredetiben, s ugyanezt éreztük Esti búcsújában, „Az utolsó fölolvasás” című novellában. Hibátlan realista alkotás, melyben minden részlet fontos. Esti a végső pillanatban a tükör elé áll, fehér arcát fi­gyeli. „ Tudta, hogy mi fog következni. De ez inkább érdekelte, mint borzasztotta." A filmben mindez elmosódik, ahogy a Vendég című novellából is hiányzik a sejtelmes misztika. Esztergályos Károly feldolgozásának vannak ihletett pillanatai, de a részletek nem állnak egybe, hiányzik a szerkesztő elv, a mélyebb megértés. Az egyes novel­lák között nincs szerves kapcsolat, végtére bármelyik helyettesíthető lenne bárme­lyik Kosztolányi-novellával, akár az Esti Kornélból, de ugyanez vonatkozik a már említett Hrussz Mária-történetre vagy a Házi dolgozat című, erősen ironikus elbe­szélésre. Esztergályos nyersanyagot látott Kosztolányiban, pedig itt sokkal többről van szó, a remekmű egyébként is mindenkivel szemben azzal az igénnyel lép fel, hogy megértéssel és alázattal közeledjünk hozzá. I Gálffi László ideális Esti Kornél és ideális Kosztolányi, reméljük, találkozunk még vele ebben a szerepben. CSÁNYI LÁSZLÓ Rádió Egy kis tökéletesség Játékos kedvű, a magyar nyelvet mo- zart-i bájra tanító poétánk, Csokonai Vi­téz Mihály 1799-ben egy különös művét adatja elő diákjaival Csurgán, a „Karnyó- né, vagyis a vénasszony szerelmét”. Va­lóban különös darab, tekinthetjük akár modernnek is, olyannyira eredeti benne az a tragikomikus tartalom, amit a külső forma burokként, a felszíni groteszkbe hajló humor - Bécsy Tamás szavaival - álarcként fed. A kitűnő drámatörténész, esztéta ajánlotta figyelmünkbe Csokonai vígjátékát a Kossuthon, amely a látszatra megözvegyült, idős, de még mindig fér­fiéhes Karnyóné vidám-szomorú törté­netét meséli el. A rádió jól döntött, amikor hossszú évek után ismét műsorára tűzte irodal­munknak ezt a korántsem közkézen for­gó remekét, hogy a klasszikus értékek nyűhetetlen frissességgel éledjen meg ismét a hangszalagon. Televízióhoz szoktatott reflexeinkkel csak annál na­gyobb élmény a beszéd, a megformált gondolat - vele az egykori, élő magyar nyelvhasználat egy-egy fordulatát, a gondolatok, érzések míves alakítására való képességét és e nyelv, Csokonait is jellemző hajlékonyságát is felfedezni. Jó volt ismét hallani a már elhunyt Kiss Manyit a sápitozó, érzéseinek kiszolgál­tatott Karnyóné, Tompa Sándort a férj, Major Tamást a szemforgató Kuruzs sze­repében. De élmény volt hallgatni Dar­vas Ivánt is, ahogyan alakot tud váltani, hangjával is meg tud bújni Lázárnak, a boltoslegénynek a sajátos, ízes népi ak­centusában. A hangjátékban legkiválóbb színészeink és egyik legnagyobb költőnk erényei összegződtek - újra és újra bizo­nyítván, hogyan lehet elvitathatatlan ran­got adni e műfajnak. Mondhatnánk, hálás volt az alapanyag- egy nagy klasszikusunk színpadi műve. Csakhogy aki el is olvassa a Kornyónét, az hamar meggyőződhet e szöveg finom buktatóiról, archaikus, utólag nem is olyan könnyen meglelhető hangsúlyairól- egyszóval nehézségeiről. Mert nincs más fogódzónk ott a rádiókészülékek előtt, mint a jól artikulált, hangsúlyozott szavak és mondatok rendje, dinamikája, dialogikus egymásra következése, rit­musa. Hogy tér híján is ott legyünk, s ami­nek a megteremtése, feszültségteli tel­jességének elérése néha igen nagy munka, a művészi érték pedig csak a szerencsével is kegyelt ráérzés pillana­taiban születik. Ez a vasárnap a Kossuthon még két rá- diójétákot, Lev Tolsztojét és a Csokonai- kortárs Simái Kristóf „mulatságos játé­kát” sugározta, kedvet ébresztve a rádió­hallgatáshoz választékkal is. -br­Az egyik tökéletes hasonmás a televízióban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents