Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-15 / 247. szám

4 ^PÜJSÄG IRODALOM - MŰVÉSZET 1988. október 15. Kitártad magad kitártad magad mint a tátika kezed gyűrűként tapadt rám melled karéjából a Hold cinkoskodott velem mint Jézussal az Olajfák Hegyén Sziics László János Takács Béla rajza Kilencven éve a város jelképe A kilenc évtized, ha nem is ag- gastán, de tisztes életkor egy em­ber életében. Az Obsitos költő­jének ércszobrát kilencven éve ál­lították fel Szekszárdon. Azóta meghatározója a város főterének, és talán nincs is még egy olyan építmény, ami annyira jellemzője a városnak. Most az évforduló kapcsán talán nem árt feleleveníteni, hogyan is került sor negyvenöt évvel a költő halála után a szobor felállítására. A történet szálai még régebbre, a Tolna megyei gazdasági egylet egyik 1860-ban rendezett köz­ebédjére vezetnek vissza. Bartal György alispán (később miniszter) ott vetette fel, hogy „Garay János­nak az utókor hálás érzelmeinek feltüntetése végett, szobor emel­tessék.” Bartal indítványát Boda Vilmos országgyűlési képviselő, a Tolna megyei Közlöny szerkesz­tője terjesztette az 1860. évi július 1 -jén tartott kaszinói közgyűlés elé és kiegészítette a saját javaslatá­val, hogy aláírási íveket bocsássa­nak ki, valamint bálok rendezésé­vel igyekezzenek a szoborra a pénzt előteremteni. Ezután ma­gánszemélyek és különböző kö­zösségek sora járult hozzá, 20-50-100 forintokkal a szobor­alaphoz. Az avatással egy időben megjelent Garay Album szerint: 1862-ben „Halász József várme­gyei számvevő eredeti módon és leleményességgel lát hozzá a szo­boralap növeléséhez. A szegzárdi bordal költőjének emléke iránt ter­mészetben, gyöngyöző nektár alakjában szedi be a kegyelet adó­ját; szüretkor, vagyis inkább szű­rés alkalmával tanyáról tanyára jár, s abban a régi világban egyik hor­dó a másik után telik meg a drá­ga nedvvel, úgy, hogy az akkor még fennállott szegzárdi bortársu­lat 272 frt 60 kron vásárolja meg az így összeadogatott bormennyisé­get.” Lapelődünk, a Tolnamegyei Közlönyv fölkarolta a szoborügyet. Az 1879. június 8-i számban Garay Alajos dunaszekcsői plébános, a költő testvére írja: „Eljár az idő fe­lettünk. Garay János elhunyta óta elköltöztek már az agg szülék, egyik nővér. A még élő testvérek, a bánatos nő és gyermeki óhajtva- óhajtják és várva-várják az időt, a midőn édes testvérük, feledhetet­len barátjok, a férj, az atya emlék­szobra földiéi által létre jön. Faxit Deus!” A cikk valósággal forrongásba hozza a város lakosságát, vezetőit. Pártok alakulnak, vannak akik min­denáron a szobor felállítása mellett kardoskodnak, mások az akkorra már 5352 frt-nyi tőkét Garay-ala- pítványra akarják fordítani. Egyre többen mondogatták azt is, hogy elég lenne egy mellszobor és erősödött azoknak a tábora, akik más kulturális célra, pl. Garay színház létrehozására szerették volna az amúgy sem túl nagy ösz- szeget felhasználni. A kaszinó elnöksége végül is egy szoborbizottság létrehozása mellett voksol, így eldönti a kérdést a szobrot állítani akarók javára. A szoborügy - most már az egész vármegyében - 1879-től ismét új lendületet vesz. Többek közt újévi üzenetmegváltás címén is tekinté­lyes összegek folynak be a szo­borbizottság pénztárába. A Tolna­megyei Közlöny külön rovatot nyit a befolyó összegek nyugtázására és a szerkesztőség is nyolcszáz forintot gyűjt e célra. Egy évvel később a költő szülő­házára emléktábla kerül. (Jelenleg a ház helyén épül, ma az 50-es ABC falán olvasható.) A feliratra tucatszám érkeznek a pályázatok. A Tolnamegyei Közlöny majd min­den száma közöl néhányat. Végül Szász Károly három terve közül kettőt összevonva született a ma is olvasható felirat: Itt született Garay; fészkéből itt kele szárnyra, Könnyű pacsirta gyanánt, égbe röpítni dalát, Hallja egész ország, örömében reszket a fészek, Mert dala honszeretet, mert dala hő szerelem! Ekkor hirdették ki azt a határo­zatot is, hogy a költő háza előtti teret „örök időkre” Garay térnek fogják nevezni. A pénzgyűjtés csendes évei következtek, amikor előfordult, hogy a szoboralapot csak a már meglévő pénz kamatai szaporították. Borzsák Endre 1886-ban már azt javasolja, hogy ha már színház nem lehet a pénz­ből, akkor azt adják át az E. M. K. E.-nek. (Erdélyi Magyar Közműve­lődési Egylet) A város lakóinak zö­me azonban továbbra is kitart a szoborállítás mellett. Ekkor már látszik - szakértői vé­lemények is alátámasztják -, hogy húszezer forint alatt nem lehet a szobrot elkészíteni, de 1889 szep­temberében alig van több kétezer­nél. Az amúgy is minimális pénzből 1891 nyarán megvásárolják a szo­bor helyét 1223 forintért. Ez a tete­mes kiadás újra visszaveti az ügyet, pedig Mátrai szobrász tanár ajánlatot tesz 15 ezer forintért egy háromméteres főalakkal készülő szoborra. A bizottság nem is vála­szol az ajánlatra, de később még­iscsak csordogálni kezd a pénz. Két év múlva már több mint tizen­háromezer forint jön össze, így meghirdethetik a pályázatot. A bi­zottság legalább hat méter (talap­zattal együtt) szoborkompozíciót tervez, amire huszonnégyezer forin­tot szán. Mint tudjuk, Szárnovszky Ferenc pályázata lett az első. (Egyébként ha méter ötven centi magasra tervezte talapzattal együtt a szobrot.) Szárnovszky ezután munkához is látott. Előbb magyaros ruhában kép­zelte el a költőt, végül az özvegytől kapott eredeti ruhában, mentében mintázta meg. Sokan felvetették, hogy a tervből hagyják el a talapza­ton ülő nőalakot, de a zsűri már a szerződéstől nem térhetett el. (Ké­sőbb a nagyközönségnek az jobban tetszett, mint maga a szobor.) Garay szobra 1897 májusában készült el, majd az előkelő párizsi Gruet-műhelyben augusztus végére lett kész a bronzba öntés. A szobor talapzatát az akkor világhírű párizsi műépítész, Hector d’Espouy tervez­te. A talapzatra került a szintén Szár­novszky által készített Obsitos című relif is. A szoboravatás évében 1898-ban jelent meg az a Garay Album is, ami­ből e sorok írója tényanyagát merí­tette. Abban olvashatók Simontsits Béla sorai, amelyek aktualitását el­dönteni az olvasó dolga: „Ha Garay ma élne, nem győzné lanttal a - Háry Jánosokat! TAMÁSI JÁNOS Hazai tájakon Apécsváradi monostor Régészeti emlékeink közül az egyik legérdekesebb Pécsváradon található. Az ásatások és levéltári kuta­tások nyomán ma már biztosra vehető, hogy a vármo­nostor falának alsó szintje István, sőt apja, Géza feje­delem uralkodása alatt is állt, várszerűen erődídett fe­jedelmi udvarhelyként szolgált téli szállásul. István itt töltötte ifjúkorának egy részét, s hogy mennyire érté­kesnek tekintette a későbbi években is ezt a helyet, bizonyítja, hogy a koronát a pápától elhozó Asztrik apátnak ajándékozta a monostort. Az adományozó levélben foglaltak szerint az itt létrehozott vár-monos­tor kiemelkedően gazdagnak számított. Hozzátarto­zott 41 falu, kétszáz fegyveres harcos, akik őrizték a monostort, szőlők, szántók és természetesen a föld­művelő családok, ezenkívül méhészek, halászok, ko­vácsok, pékek, fazekasok, tímárok, ácsok, molnárok, szakácsok, vendéglátók, betegápolók, fürdősök, hogy „szolgálják az apátságot, lássák el a vendége­ket és a betegeket...”. A felsorolásban szerepel még tizenegy kehely, ami abban az időben óriási kincsnek számított, és könyvek, „amelyekkel főképp tündöklik a tekintély az egyházban”. A monostor kitűnő helyen épült, a legfontosabb utak találkozásánál, s a királyi kegy folytán a Szent­földre vezető új zarándokút is erre haladt el. A lovagok és kíséretük számára itt szállást és ellátást biztosítot­tak, s ez jövedelmező szolgáltatás volt. A hely fontos­sága egyre emelkedett, olyannyira, hogy felszentelé­Az István király szálloda se az 1038-as év legfontosabb eseménye - még Ist­ván halálát is megelőzve - a pannonhalmi bencések által vezetett Pozsonyi évkönyvben. Az évek során egyre bővült, gazdagodott, és rövidesen újból kap­csolatba került az Árpád-házzal. A Kálmán király által megvakított kis Béla herceg talál itt menedéket, s a rejtegető szerzetesek jó érzékkel használták ki a megfelelő pillanatot, amikor is az utód nélküli II. Ist­vánnak bemutatták a herceget, aki örökösévé tette. Természetesen a trónra kerülve a hála sem maradt el. A pusztító tűzvész után átépítették az igen érdekes, emeletes templomot, amelynek a köznép által is láto­gatott alsó szintjén, bizánci jellegű freskótöredéket láthatunk ma is. Később új kolostort építettek a falakon belül, a máig feltáratlan román kori templom alapfalai fölött, s ekkor végezték el az erődítés munkáit is, amiből ma is áll a kapu bástya és a saroktorony. Nehogy a törököknek menedéket nyújtson, a várat 1543-ban felégették. Az 1957-ben megindult ásatások eredményeként a ma errejáró láthatja az István korabeli templom ma­radványait, az itt talált értékes kőfaragásokat, a töre­dékekből helyreállított edényeket, és a gótikus temp­lom alapjait. Szerves része lett a Baranya megyei Ide­genforgalmi Hivatal által helyreállított műemlékegyüt­tesnek Borsos Miklós István király szobra, valamint a régebben itt alkotó, nemrég elhunyt Kígyós Sándor műveinek állandó kiállítása, s az István király szállo­da, amely az eredeti falrészek felhasználásával sze­met gyönyörködtetően illeszkedik a műemlékegyüt­tesbe. HAJÓS ANNA Igazán jó a hangulat a Művésze­tek Házában. A gyerekek nevetnek és tapsolnak, ha kiszólítják ókét, kimen­nek. Szóval fantasztikus a dolog, hi­szen ilyenben még nem volt részük. Legalábbis a többségnek nem. Ül a művész a zongoránál - aki ráadásul ausztráliai -, és olyanokat kér, hogy va­laki üssön le három hangot, majd arra improvizál egy dallamot, majdhogynem művet. S ugyanezt teszi azokkal a gyer­mekdalokkal, melyeket most hall elő­ször. így hangozhatott el a Boci, boci tarka mondhatni Chopin szerzeménye­ként, a Süssünk, süssünk valamit kez­detű dalocska pedig vagy nyolc zene­szerző stílusában. A rendkívül muzikális, roppant szel­lemes zongoraművész, Geoffrey Tozer immár másodszor járt Szekszárdon. Tavaly csak nálunk lépett föl a Rögtön­zések sorozatban, idén két improvizá­ciós koncertet adott Szekszárdon (egyet gyerekeknek, egyet pedig fel­nőtteknek) illetve föllépett a Vigadó­ban és Szolnokon is. A most har­mincnégy éves művész - huszonhat éve járja a világ hangversenydobogóit - tavalyi beszélgetésünkkor elmondta: egyik nagy szerelme a Liszt-muzsika, s minden bizonnyal ez indította a hazánk iránti érdeklődésre. Erről beszélgetve már tavaly kiderült, hogy pontosan tud­ta Geoffry Tozer, hogy hol van Szek- szárd, hogy annak idején többször járt itt a zeneszerző, mi több, Augusz Antal báróval való kapcsolatát is említette. A gyermeki báj, a lelki kötődés kedves és jellemző megnyilvánulása volt az is, hogy Tozer élete első hangversenyét nyolcesztendősen, saját kérésére ma­gyaros öltözetben - „huszárruhában” - adta Ausztráliában. Geoffry Tozer ezúttal csem­balózik ___________________________ E lmondta a művész azt is, hogy a Liszt-zene iránti vonzalma és a „gyö­nyörűséges Magyarország” szeretete már azt is eszébe jutatta, hogy szívesen választana élete párjául magyar leányt, ami ugyan még nem történt meg. De kanyarodjunk vissza a mostani koncerthez, amit az általános iskolások örömére adott, s ami egyben a zongo­raművész életében is először adódott, s amire igen nagyon várt. A nyelvi ne­hézségek ellenére is vállalkozóit e kon­certre, hogy fölélessze a gyermekek­ben az improvizálás iránti vágyat. Ezzel ugyancsak a zenéhez, a zene műveléséhez közelíti őket, ugyanis a memória fejlesztésével párhuzamosan a technika állandó csiszolására is szükség van.- Elhatároztam, hogy ezután rend­szeresen foglalkozom a gyerekekkel. Ugyanis ők önmagukban már művé­szek. Csak ezt tudatosítani kell bennük, miközben rengeteg segítségre is szük­ségük van. Ha jól irányítjuk a gyereke­ket, könnyen megnyerhetők a zenének. Csak igen nagy baj, hogy világszerte ritkán hallanak a kicsik nekik Irt igazán jó zenét. Különösebb megállapodásra, ígé­retre sincs szükség, hogy legközelebb, amikor Geoffry Tozer Magyarországra jön, ismét találkozik és közösen alkot a gyerekekkel, például a szekszárdi gye­rekekkel, mert „Szekszárdot a világ minden kincséért sem kerülném el”. Hogy mikor nem kerüli el?- Alig másfél év múlva. Pontosan 1990 februárjában jövök ismét. Az ak­kori turném útvonala: Berlin, Varsó, Moszkva, Leningrad, Voronyezs, Bécs, Budapest és Szekszárd.- Akkorra már orgonája is lesz a Művészetek Házának - veti közbe Méry Éva igazgató. Szavaira fölcsillan a mű­vész tekintete, s így szól:- Csodálatos ez a hír! Az orgona az a hangszer, ami igazi improvizá­cióra készült. Boldogan vállalnék egy orgonahangversenyt akkor - mondja, majd ismét az improvizálásról beszél:- Sajnos, a művészek többsége fél az improvizációtól... Talán azért, mert olyan, mintha az ember egy számára teljesen ismeretlen úton lenne kényte­len száguldani a jármüvével... Szerin­tem, ha jó a jármű, ha az ember ismeri és uralja, s közben rettenetesen tud koncentrálni, akkor a száguldás gyö­nyörű lehet. V. HORVÁTH MÁRIA Az 1929-ben készült felvétel A pécsváradi romkert Chopin: Boci, boci tarka... ...és sütöttünk is valamit Kiiktattalak maradék-életemből mert szombaton már az Istennek se akarsz emlékezni szerdán elpusmogott nyálkás szavaidra Pákolitz István: Kiiktattalak Kiiktattalak maradék-életemből mert szoborrá merevült szívedben az Ördög kiről írva vagyon hogy a Hazugság Atyja

Next

/
Thumbnails
Contents