Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
10 Képújság 1988. szeptember 10. Oláh Zoltán Ének Katinak A könnyű álmodó kagylók - Hullámok kihűlt lelkei— végleg a holdé a lebegő parton. Kiszédül szemünkből a táj. Egyetlen sirály a sóhajod. Ajkamra szivárog szélitta szád. Pillantásom újra benned porlad el. Cseh Gábor: Pince előtt (tollrajz) Könyvek íze Egyetemista koromban, egyik nyári keresetem kézhez vétele után betértem abba a kis cukrászdába, ami előtt mindennap megcsodáltam az érettsárga krémeseket, gyermekkorom főként vendégségben megízlelt remek süteményeit. Csak hát az ösztöndíjból nemigen mertem megkockáztatni az élvezetet, hátha hó vége felé még beüt valamilyen váratlan kiadás. Zsebemben a konyhalegénykedésből (bár korántsem legénykedtünk, hanem ötvenliteres forró kondérokat emelgettünk) szerzett pénzzel, odaléptem a pulthoz.- Kérek tiz krémest. Tányérra.- Hány tányérra? - kérdezte a fiatal nő.- Ahányra ráfér...- Mind magának lesz? - kerekedett el a szeme. Két tányérra zsúfolta az egészet. Az első krémest úgy nyeltem le, hogy szinte szétolvadt a számban. A másodiknál megállapítottam, hogy nagyon finom. A harmadiknál, hogy a tésztája pontosan olyan lemezes, porhanyós, ahogyan otthon is készíteni szokták. A negyediknél ittam fél pohár vizet. Az ötödiknél úgy éreztem, jóllaktam. Elbibelődtem a hatodikkal. Nem folytatom. Attól kezdve büntetésnek éreztem minden falatot. A szükség növelte mohóság megbosszulta magát. Azért legyűrtem valamennyit. Hosszú ideig nem ettem utána krémest. De ma is szeretem. Mértékkel. Furcsa talán innen a könyvekre váltani, de ha nagy ritkán összefüggő szabadidőm akad (jobbára már csak egy-egy influenza közben, után, amikor a láz felszívódik, s megszűnik a kínzó főfájás), tobzódó olvasásba kezdek. Felhalmozódott, el nem kezdett könyveimet veszem elő. Volt, hogy egy ajnározott, hosszú mű elolvasását vettem tervbe, de belefúltam az egyhangúságba. Holott a mű nagy- szerűségéről magam is meggyőződtem, csak hát - úgy látszik - a változatosság valóban gyönyörködtet. így aztán a könyvhedonizmus közben egyik órában klasszikust olvasok, a másikban meg társasági fecsegést, mondjuk azon korról. Pletykákat, a szereplők magánéleti viszonyait ecsetelő naplót. Egy-egy apró ténynél meg lexikonokat, tudós könyveket veszek elő, emlékezetemet meg a társasági író szavahihetőségét ellenőrzendő. Szóval, szemelgetek, ínyenc módra. Krémest is, meg almáspitét, mákos rétest, és indiánért, somlói galuskát és Sacher-tortát. De mindenből csak egy falatot. Könyv-narkománia? Meglehet. Persze, azért tudom, hogy vannak könyvek, amelyeket nem lehet, nem szabad letenni, amelyeket egyvégtében kell végigolvasni, s amelyek - krémes módjára - mégsem csapják el az érzékeinket. MARAFKÓ LÁSZLÓ „Zene nélkül az ember... csupán töredék” A zene hallgatása egy újraalkotási folyamat Thész László gyakorlás közben Ezekben a napokban a többi zeneiskolával együtt a szekszárdi is „igazi” iskola lett, hiszen újból benépesült gyerekekkel. Amikor Thész László igazgatóval beszélgettünk, javában folytak már a tanévkezdést megelőző előkészületek, ám bizonyos időszakokban szép zene hallott ki a termekből. Gyakoroltak hangszerükön a tanárok. Látogatásunkkor az igazgató is éppen azt tette. Kifejezetten kérésünkre még néhány percig nem hagyta abba. Beethovent (Op. 26. Asz-dúr szonáta) játszott igen nagy átéléssel, s úgy tűnt, hogy azokban a percekben számára csak a mű volt jelen, semmi más. Persze, számomra is csak a zene létezett, megnyugtató gyönyörűségével. Csak így utólag idézem vissza Thész László szép kéztartását, billentését, a láthatatlan, mégis látható átélést... Míg magam néhány percig képtelen vagyok „elszakadni” a zongoramuzsika hatásától, Thész László udvarias házigazda lévén ezt előttem megteszi és mond néhány szót a „Zene nélkül az ember...” sorozattal kapcsolatban. Valahogy úgy fogalmaz, hogy ezzel is a zene oltárán áldozunk, hiszen ezzel is inspiráljuk az embereket a zene hallgatására, mert hiszen az előadóművész és a közönség kapcsolatában sokat jelent az is, hogy mennyire ismeri, akit meghallgat, s ebből fakadhat a válasz több miértre is. S ennek különösen nagy jelentősége van egy akkora város esetében, mint Szekszárd. Persze, itt is van olyan „mag”, a lelkes zenebarátok, akik szinte valamennyi hangversenyen ott vannak. Csak e kör sajnálatos módon szinte folyamatosan zsugorodik.- Ami pedig számomra aggasztó, ezt a magot nem a fiatalok alkotják többségében, hanem elsősorban a középkorosztály és az idősebbek. Ez az oka a szám csökkenésének is.- Azért vannak fiatalok is a koncerteken, s ők jórészt innét a zeneiskolából „kerülnek ki” - vetem közbe.- Igen.. És erről azért fontos beszélni, mert ebből a kérdéskörből a zeneiskolát, a zenei nevelési intézményt nem lehet kivonni.- Nyilván, hiszen nem művészképző...- Semmiképpen nem az, hanem olyan amatőr - e szót mindig tisztelettel ejtem ki - muzsikusokat képez, akik művelik a zenét, de olyan bázist is alkotnak, akik meg is hallgatják. Tehát ezek a fiatalok szeretik a zenét, kapcsolatban vannak vele. Hozzáteszem, hogy nemcsak a zenével, hanem a művészettel általában. Beszélgetésünk közben - éppen ennél a pontnál - vetődött föl a szakma művelésének fontossága, ami a beosztástól függetlenül elengedhetetlenül szükséges, hiszen a pedagógusi és az előadóművészi pálya csak akkor megalapozott, ha művelője szakmájából felkészült. Az persze nyilvánvaló, hogy egy hivatásos művész egészen más faktúrákban gondolkodik, hogy repertoárban, el- mélyültségben, a dolgok technikai és zenei megoldásában egészen más szinten van, és baj volna, ha nem így volna. És Thész László itt mondta el igen meggyőzően, hogy magát elsősorban pedagógusnak tartja, s ezt büszkén vállalja.- Mindig azt éreztem fontosnak, hogy amit tanítok, az szakmailag megalapozott legyen, hogy azt én be tudjam mutatni, de a pódiumon - a fellépéseim száma az utóbbi időben megritkult - is mindig azt éreztem, hogy csatát kell nyerni. Ez vonatkozik például a műsorválasztásra, hiszen az emberek számára a zenét valahogyan vonzóvá kell tenni.- Ehhez jó értelemben vett fondorlat is szükséges.- Bizony! Mert a zenehallgatás semmiképpen sem csak abból áll, hogy én valamilyen módon kikapcsolódok, felüdülök, hanem valójában egy újraalkotási folyamat. Tehát a zeneszerző leírja a művet, s bármilyen fontos része is ez az alkotásnak, akkor is csak egy része. Az alkotási folyamat akkor válik teljessé, amikor ez a reprodukciós folyamat is végbemegy, amikor a művet valaki értő és aktív füllel meghallgatja.- És szükséges az előadó, mint a három lépcsőfok közbülsője.- Pontosan így van... A zene hallgatása semmiképpen nem egy passzív kikapcsolódás, hanem több időrendbeli folyamatnak a szintézise. Tehát hallom, ami most van, másrészt visszaemlékszem arra - tehát összehasonlítok ritmusokat, motívumokat, harmóniákat zenei formákat - amit hallottam, s a zenehallgatás legrafináltabb, legbonyolultabb folyamata pedig az, amikor ebből már következtetek arra, ami el fog hangzani.- Általában mennyit gyakorol Thész László?- Nagyon változó... és igazából és nyugodtan hétvégeken tudok leülni a zongorához, s gyakorolni. Én most kezdtem az iskolában a 22. évemet, egy munkahelyem volt eddig, nem is láttam még a munkakönyvemet, csak amikor kiváltottam. Azóta is minden szakmai munkámat itt, az iskolában végzem.- Milyen hatással van önre a gyakorlás? Munkát, vagy örömet jelent? Netán egyszerre mindkettőt?- Tudomásul kell venni, hogy a gyakorlás is, mint minden más alkotó folyamat - értek alatta minden értelmes és célszerű munkát - keserves és nehéz. Az más kérdés, hogy nagyon sokféle gyakorlótípus van... Én az a típus vagyok, amelyik nehezen szánja rá magát, de nehezen hagyja abba... Tehát sajnos, ez számomra rossz. Én a saját szakmámban mindig is tele voltam kétségekkel, kérdőjelekkel, bennem mindig az a kérdés fogalmazódott meg, hogy sikerül-e? Én izgulós típus vagyok, még akkor is, ha nem látszik...- Én viszont azt érzem, hogy a hangversenyizgalom egészségesen doppingolja, tehát nem gátolja, s egy bizonyos határon nem megy túl...- Legalábbis eddig nem ment túl, legfeljebb akkor éreztem ilyent, amikor rövid volt a felkészülési időm.- Mint legutóbb adódhatott volna. Amikor azt kérték, „ugorjon” be a Bach-hangversenybe szólistaként.- Mentségedre szolgáljon, hogy életemben nem mondtam le hangversenyt, de nen mertem annak a felelősségét vállalni, hogy olyan kiváló művész, mint a Matúz István produkcióját, vagy a S2 ekszárdi Kamarazenekar komoly I ölkészültségét esetleg én tegyem önkre. Persze, tudni kell azt, hogy Bs eh azon versenyművei közül való a szóban forgó hármasverseny, ahol a mecénás herceg, vagy őrgróf tudott fuvolázni, vagy hegedülni, Bach pedig virtuózán csembalózott. A műben a legfrekventáltabb és végigjátszó szólam a csembaló.- Thész László iskolaigazgató, előadóművész, zenekari tag, patronálja és kísérője egy-két kórusnak. Sőt, rendre tart zenei ismeretterjesztő előadásokat Ez sok, vagy netán kevés?- Sok, de tu ajdonképpen nem a munka, hanem a sallangok. Például „tűzoltómunka’, mert valójában az ember nem perspektívában irányít, vagy alkot napj ainkban, hanem a pillanatnyi nehézségeket igyekszik megoldani... Ekkor ismét visszatértünk a közönséghez, a zene befogadásához, amit „nem lehet elválasztani a más művészetek befogadásától”. S itt csatoltunk vissza a zenei ismeretterjesztéshez, amiben mindig élen járt, mi több, jelertöset alkotott Thész László, aki hisz abban, hogy a művészetet - ezen belül a zenét - nem magyarázni kell, de a közönséget rá kell vezetni, hangolni arra, hogy az adott mű milyen stílusjegyeket hordoz magában, mi a tételelrendeződése, melyik történelmi korban született. Beszélgettünk még arról, hogy napjainkban és a megyeszékhelyünkön sok, avagy kevés az előadó- művész.- Ha összedolgoznak, akkor kevés, ha egymás ellen tesznek, akkor sok - így a megfogalmazás, azaz beszélgetésünk egyik legfontosabb mottója is lehet: Összedolgozni a zenéért!- És „áldozni” érte - tette hozzá Thész László, mert számára is érthetetlen, miért anyagiasult el sokaknak a szemlélete, mégpedig torzan. Mert ma, amikor „nem drága” a video, a külföldi út, a motorkerékpár, akkor miért jelent megterhelést egy ötven- forintos hangversenyjegy? V. HORVÁTH MÁRIA
