Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-29 / 233. szám

1988. szeptember 29. Képújság 5 140 éve történt Több mint fél évszázados - csak mor­zsányi sikereket adó - küzdelmet köve­tően forradalommal sikerült győzelemre vinni a „Haza és Haladás” ügyét. Az 1848-as márciusi események történel­münknek az államalapítás óta legjelentő­sebb fordulatát eredményezték. A feuda­lizmus nyolc évszázados rendszerét megdöntve Magyarország történelme új, polgári szakaszába lépett. Miközben a feudális-hűbéri rendszer megszűnt, a jobbágyfelszabadítás megtörtént, az el­avult rendi-alkotmányos államrendszert alkotmányos királyság váltotta fel. A nép- képviseleti törvényhozás, a felelős kor­mányzati rendszer lehetővé tette a ma­gyar nemzet polgári értelemben vett ön­rendelkezési jogának érvényesítését. A Habsburg birodalmon belüli önállóság­gal az uralkodó hatalma formálissá vált. A tényleges hatalom birtokosa a parlament és a kormány lett. Óriási változást jelen­tett a jogegyenlőség bevezetése, a szó­lás-, sajtó- és gyülekezési szabadság meghirdetése, amelyből nemzetiségi és rendi különbség nélkül az egész nemzet részesülhetett. Az osztrák birodalom régi, majd rész­ben megújuló vezetése nem nyugodott bele Magyarország kicsikart önállóságá­ba. Eszközökben nem válogatva, tehát akár békés manőverekkel, akár fegyve­res fellépéssel fő célként a magyar önál­lóság felszámolását tűzte ki. 1848 nyarára - főleg a délvidéki ese­mények miatt - már nem maradtak rejtve az udvar szándékai a magyar politikai ve­zetés előtt. Amikor Jellaőiő csapatai szeptember 11-én átlépték a határt, mégsem haboztak a fegyveres önvéde­lem megszervezésével. Csak kevesek­ben merülhetett fel a harc nélküli behó- dolás gondolata. Történelmünk során oly sok alkalommal áldozta hazánk osztrák érdekekért, idegen célokért fiai életét, most nemes cél követelt áldozatot. 1848 szeptemberében a forradalom vívmá­nyainak fennmaradása, a szabadság megvédése volt a tét. Miközben a kormány kétségbeesett erőfeszítéseket tett egy ütőképes hon­védsereg felállítására, a határvédő erők parancsnoka, gróf Teleki Ádám csapatait először Keszthelyre, majd Tapolcáig vonta vissza. Ezzel elősegítette Jellaőió csapatainak a Balaton déli oldalán a főváros felé történő gyors előrehaladá­sát. Mivel a báni erők többszörös túlereje tény, a nyílt összecsapást nem lehet a tá­bornok bűnéül felróni, de hogy meg sem kísérelte a horvát csapatok előrenyomu­lását lassítani, inkább császárhű mint­sem forradalmi magatartását bizonyítja. Pedig a kormánynak időre volt szüksége, hogy az önkéntes nemzetörzászlóaljak- ból honvédcsapatokat tudjanak alakíta­ni. A Galíciából hazatért századokból és a fővárosi önkéntesekből Perczel Mór megszervezte a Zrínyi zászlóaljat. Ezzel párhuzamosan gyors ütemben folyt a Duna-Tisza közén a Hunyadi zászlóalj felállítása. Szeptember közepén Kossuth indítvá­nyára az országgyűlés a dunántúli tábor­ba küldte kormánybiztosként Perczel Mórt, Asztalos Pált és Bónis Sámuelt, hogy a hadsereg főparancsnokságát át­vevő István nádor segítségére legyenek. Mivel a honvédseregben sok császárhű tiszt szolgált, ezért a nádor parancsnok- lása fontos kérdésnek tűnt. A valóságban e képviselők feladata inkább a főherceg esetleges forradalomellenes akciójának meggátolása volt. A nádor útközben csak Perczel Mór 1180 fős tolnai önkéntesek­ből álló zászlóaljával találkozott. Mivel a főerök létszámát sem találta elegendő­nek, visszatért a fővárosba, lemondott és Bécsbe távozott. Jellaőió csapatai szeptember 26-án ellenállás nélkül megszállták Székesfe­hérvárt. Az új főparancsnok, Móga János egészen Pákozdig vonta vissza csapa­tait, és mivel nem találta elegendőnek a honvésereg megnövekedett létszámát sem az ellenállásra, nem akart csatát vál­lalni a bán ellen. Történelemkönyvekből úgy tudjuk, hogy az országgyűlés utasí­totta a harcra. Arról kevesebbet szól a fá­ma, hogy szeptember 28-án a sukorói templomban megtartott haditanácson in­dulatos vita robbant ki a korábbi vissza- vonulgató, halogató taktika hívei: Móga altábornagy, Teleki, Holtsche tábornok, Milpöckh ezredes, valamint a harc azon­nali elfogadását szorgalmazó Perczel „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva Seregének seregünk nyomába’...” Petőfi Mór ezredes, Perczel Miklós zászlóaljpa­rancsnok és az őket támogató kormány- biztosok között. A személyeskedésig fa­jult vitában Móga gúnyosan kérdezte Perczel Miklóstól: „Mi lesz, ha csapatai az első ágyúlövésre megfutnak?” E kér­déssel a tolnai nemzetőrök nyári délvidé­ki dicstelen szereplésére, az ókéri fias­kóra utalt. Az őrnagy válasza nem kevés­bé volt sértő: „Még mindig jobb, ha az el­sőre és nem lövés nélkül futnak el” - utal­va ezzel a harc nélküli eddigi visszavo- nulgatásra. Az elszabadult indulatokat a jelenlevő miniszterelnök csak nehezen tudta megfékezni. A haditanács döntése végül is kompromisszummal zárult. Mó­ga nem kezdeményez, de ha állásait Jellaőió megtámadja, akkor serege vé­dekezni fog. 1848. szeptember 29-én a számbeli fölényben lévő báni ezredek - a tüzérsé­gi előkészítést követően - támadásba lendültek. Az ismétlődő szuronyrohamok megtörtek a magyar honvédek önfelál­dozó ellenállásán. Amikora csatamezőre megérkeztek a Pákozd környéki közsé­gek kaszára-kapára kapott népfelkelői, az addig védekező honvédek ellentáma­dásba mentek át. Jellaőiő, hogy csapatait megkímélje a szétszórástól, visszavonult, majd háromnapos fegyverszünetet kért. Szeptember 29-e a fiatal magyar hon­védsereg első sikere. A Pákozd, Sukoró közötti dombokon csapataink erkölcsi, politikai jelentőségű győzelmet arattak. A tényleges harci cselekményekben a ma­gyarok 7 halottat és 37 sebesültet veszí­tettek, Jellaőió vesztesége 100 fő volt, azaz a szembenálló erőkben lényeges változás nem következett be a csata ha­tására. A győzelem jelentősége tehát el­sősorban lelkesítő, további tettekre ser­kentő erejében keresendő, bár nem ha­nyagolható el az a tény sem, hogy Jella- őiő e vereség hatására kivonult az or­szágból. A pákozdi csatában kitüntette magát a tolnai önkéntes zászlóalj. Móga főpa­rancsnok a csatát követően néhány so­ros levelet küldött Perczel Mór dinnyési táborába: „Ich gratuliere Ihnen, Herr Oberst, wir siegten und die Ehre des Ta­ges gebührt ihrem Bruder und der Tol- nauer Bataillon.” (Gratulálunk Önnek, Ezredes úr, mi győztünk és a nap érdeme az Ön fivéréé és a tolnai nemzetőrgár­dáé.) A levélkében kiemelt fivér Perczel Mór és Miklós testvére, Perczel Sándor volt. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a fegyverrel a kézben harcolók között ott találjuk az 1820-as években a Perczel családnál nevelősködő koszorús költő, Vörösmarty Mihály mindhárom egykori tanítványát. (Külön történelmi érdekesség a levél­vivő személye. Móga főparancsnok nyar- gonca /=parancsőrtiszt, segédtiszt/ az a gróf Andrássy Gyula volt, akit Világos után a Perczelekhez hasonlóan távollé­tében halálra ítéltek, aki a kiegyezés utá­ni első kormány miniszterelnöke, majd 1871-től a Monarchia közös külügymi­nisztere lett.) A pákozdi csatát követőn egyedül Perczel Mór ellenezte a Jellaőiócsal kö­tött fegyverszünet betartását, a három­napos tétlenség helytelenségéről még a kormánybiztosokat sem sikerült meg­győznie. A magyar sereg megvárta a fegyverszünet végét és komoly taktikai hibát követve el, csak ezután indult az ek­kor már Győr környékén járó báni sere­gek után. Az üldözők az országhatárt je­lentő Lajta mellett Parndorfnál ütöttek tábort. A magyar sikerek lelkesítő hatá­sára a bécsiek megakadályozták az osztrák gránátos ezred magyarok ellen vonulását a Duna-hid felszedésével. Az ismét fellángoló bécsi forradalommal le­hetővé vált az együttműködés. Mivel a magyar seregek csak több mint három­hetes várakozást követően lépték át a Lajtát, elszalasztották kihasználni azt a lehetőséget, amit a pákozdi siker jelen­tett. A Dunántúlon Jellaőiő kivonulását követően a Jellaőió által Székesfehérvá­ron „felejtett" 1000 fős őrség és az ekkor Tolna megyén átvonuló Roth és Pihilipo- vió közel 10 000 fős tartalékserege jelen­tette a fő veszélyt. Ez utóbbi elleni „hadi operáció vezeté­sét” Móga főparancsnok Perczel Mór ez­redesre bízta. Perczel Mór vezetésével a honvédek és a tolnai nemzetőrök e fel­adatot Ozoránál sikerrel teljesítették. DR. DOBOS GYULA Eurázsiái apróságok Lapunk hasábjain időről időre úti beszámolókkal találkozik az olvasó. Magam is elkövettem már ilyeneket és a legőszintébben szeretném remélni, hogy nem a türingiai barangolásaimról szóló volt az utolsó. A világútlevél bevezetése óta a magyar kalandozások kora újraéledésének vagyunk tanúi. Az itt következő ap­róságok az ezt megelőző időről, pontosan 40 évről szólnak, melynek során 11 országban 29 alkalommal összesen kereken 65 ezer kilométert sikerült meg­tennem, ami ha a fenti számokkal egy kis osztást végzünk, tulajdonképpen nem is olyan sok. ___________________________________________________________ S ose utaztam „Ha kedd, akkor ez Bel­gium” alapon. Annak se érzem azonban okát, hogy soktízezredikként szaporít­sam az áradozók sorát, és elég szerény eszközeimmel próbáljam meg ecsetelni a párizsi Saint-Chapelle üvegablakainak szépségét, a krakkói posztócsarnok ko­molyságát, a Finlandia-palota tökélyét, vagy a luzerni fedett hídról nyíló panorá­mát. Az emberben apróságok is megma­radnak, amolyan kis emlékszilánkok, ta­lálkozások hangulata és jó társaságban megivott pohár boroké is. Néha egészen jelentéktelen dolgoké, bár ezek jelenték­telenségében nem is vagyok olyan telje­sen biztos. ♦ ♦ ♦ Néhai Fejéregyházy László tanár úr, a valamikori gödöllői gimnáziumban, 1938-ban kezdett belebolondítani a góti­kába. Azóta élek-halok érte és a francia kőcsipkecsodáktól a ridegen méltósá- gos lengyel téglagótika-épitményekig számtalan emlékét végigcsodáltam. Köz­tük az ulmi „münstert” (székesegyház) is, amelynek csak az egyik tornyába lehe­tett akkoriban feljutni és az se volt akár­milyen hegymászó teljesítmény. Aztán le­nézett az ember a tetőre és meglátta a ve­rebet. A középkori verebet látta meg, rég elporladt mesterek bájos humorérzéké­nek példáját, csőrében egy ágacskával. Ez a veréb azóta legkedvesebb madár­ismerőseim egyike és valószínűleg az is marad... ♦ ♦ ♦ Párizsban a diadalív, azaz pontosab­ban a Didalaív nagy, ormótlan, egyáltalán nem szép és mint valamennyi hasonló társa, az emberek embervérontási ké­pességének állít emléket. Tehát még- csak nem is túlságosan rokonszenves, bár ezt a franciákkal nem tanácsos kö­zölni. 1948 egyik meleg nyári éjszakáján, amikor Párizs utcáin szerelmespárok és világmegváltó egyetemisták, háztetőin pedig macskák lődörögtek, az innen el­ágazó utcák egyik szűk mellékutcájában sétáltunk barátommal, Z. Zsigával. Az egyik „Café" tejüvegablakainak szilánk­jait maga körül záporoztatva a lábunk elé repült egy francia. Kidobták. Hamisítatlan francia volt, a fején baszk sapka. Nyom­ban megállítottam barátomat:- Hagyjuk őket! Ez belügyi Hadd foly­jon francia vér a francia utcákon! - mondtam, mert csepp kedvem se volt egy gall verekedésbe bonyolódni. A mi franciánk felállt, leverte magáról az üvegszilánkokat és bedugta sapkás fejét a teste nyitotta nyíláson.- Az anyátók úristenit, kuvaszok! - bömbölte ízes magyarsággal. Tüstént összebarátkoztunk. Búvár volt a Szajnán, kiskunmajsai születésű. Hon­nan máshonnan is jöhetett volna? ♦ ♦ ♦ Francia emlékeim egyébként még szá­mosak. Ösztöndíjas egyetemistaként aludtam egy délvidéki kastély raktárá­ban, számlálhatatlan poloska és egy XVIII. század eleji gyaloghintó társaságá­ban. Sain-Jaques gazdaságában láttam olyan kőasztalt, melynek lapjába eleve belevájták a tányérokat, ami tagadhatat­lan gazdaságos megoldás. Libouriac mellett csak a rohamcsendőrök mentet­tek meg a veréstől, mert lefényképeztem a falu templomát, ami közismert módon az Isten haragját vonja maga után. Pá­rizsban viszont más rohamcsendőrök leállították dübörgő motorjukat és letol­ták a Szajna hídjáról, hogy ne zavarják Lengyel Gabriella ingyen-hegedű-kon- certjét a vízparton, amit abból az alka­lomból adott, hogy hárman, egyetemis­ták kiváltottuk a szállodából. Akkor még nem volt világhírű. Fél Európa vámosait megnevettettem, amikor zsebemben 6 forinttal, kezemben a bőröndömmel és egy kanári-kalitkával átkeltem néhány határon. A madarat épségben leszállítottam a művésznő anyjának a Baross térre... ♦ ♦ ♦ Svájcból - sok más mellett - a Vier- waldsádti-tó maradt meg bennem és a Pilátus, melynek ormán júliusban vad hó­csatát vívtunk. Finn fiatalokkal összefog­va vertük ki a brit világbirodalom képvi­selőit az ormon lévő kilátóból. Utána whiskyt ittunk, borókapálinkát és barac­kot, miközben eszünkbe se jutott, hogy mi tulajdonképpen már a vasfüggöny mögül tévedtünk be Európába. Hegyimá­dó is vagyok, és mivel a Himaláját még nem láttam, legszebb hegyemlékeim szintén Svájchoz fűznek. Továbbá Rembrandt, akinek 100 körüli művét egyetlen diákigazolvány felmutatása árán albumban lapozhattuk végig a zü­richi ÉTH-n (műegyetem). Nem másola­tokat, az eredetieket. ♦ ♦ ♦ Lengyelország: a már említett székes- egyházak, Malbork (Marlburg) porosz gőgöt sugárzó vára, Wyt Stoss faragvá­nyai a krakkói Mária-templomban, a Wa­wel reneszánsz udvara és egy gasztro­nómiai merénylettel felérő reggeli a Len­gyel Néphadsereg Tiszti Házában. Két óra hosszat tartott, négyféle sült, három­féle tojás, csebernyi fekete tea és nagy­jából 3 deci vodka tartozott hozzá. Zakopane felett a Kasprovy-Vierch-et én még a ’30-as években Gáspár-csúcs- ként tanultam és tudtam, hogy itt húzó­dott a történelmi magyar határ. Álltam a történelmi magyar határon, életemben talán először és utoljára. Eléggé változa­tos gondolataim lehettek, mert könnyem is csordult, bár igaz, hogy vadul fújt a szél. Kőhajításnyira egy zerge kecseske- dett szikláról sziklára. Életem mind ez ideig egyetlen szabadban látott zergéje. ♦ ♦ ♦ Helsinki maga a tökély. Az ember bajjal érti meg, hogy a finnek miért néznek fel ránk, a „nagy testvérekre”. A sok tökély teteje számomra a piac, mely délelőtt bá­beli zsibvásár és ahová időnként a köz- társasági elnök is lejön egy kávéra az idenéző palotájából. Olykor magas ran­gú vendégekkel is. Délutánra a piac eltű­nik és patyolattisztaság lép a helyébe, mint Finnországban mindenütt. ♦ ♦ ♦ Koppenhága a csatornák városa, megéri végigladikázni rajta, bármilyen kevéssé olcsó szórakozás is ez. Továbbá megéri a Tivoli, a világ tán legkulturál- talbb vidámparkja, ahol a céllövölde és az operai előadás épp úgy megfér egy­más mellett, mint a giccs és népművé­szet. Helsingőrbe villamos gyorsvasút repíti az embert, és ha olyan szerencséje van, mint nekem, akkor integethet Margit királynőnek. Őfelségének ugyanis bal kéz felé félúton van egy kastélya, a park­ba szokott családostól kilovagolni. Ural­kodónőjük látták a fegyelmezett dánok örömrohamot kapnak, és mert az egyik oldalra tódulnak, majdnem felborítják a vonatot. Helsingőrtől egyébként lehet, de nem kell meghatódni. Katonailag szinte sem­milyen szerepet nem játszott, ormótlan, hatalmas vár. Mégcsak Hamlet atyjának szelleme se kódoroghatott a bástyáin, ugyanis ha a királyfi egyáltalán élt (ami kétséges), akkor is a vár építése előtt... ♦ ♦ ♦ Se orosznak, se görögkeletinek nem kell lennie valakinek - noha engem pél­dául ebben a hitben ért a keresztvíz -, hogy megértse, miért nevezték „szent­nek” a Bajkált. A tajga meglehetősen ko­moran nézi magát a tükrében, hisz már ezt a csodálatos víztömeget is veszélyez­tetni kezdte a természet legnagyobb kár­tevője, az ember. A tajga azonban verhe­tetlen és szinte a Bajkál szálló kapujáig ér. A szállóban minden náció turistái. A tajga peremén pedig egy jólöltözött idős úr, az egyik szomszédos (700 km) köz­ség körorvosa. Zordonan közli:- Nem szeretem a turistákat! Tönkrete­szik nekünk a Bajkál lelkét! Ezer kilométerekkel odébb, Lenin- grádban, zeng a pópák éneke, mécse­sek fénye csillog az ikonokon és gomo­lyog a tömjénfüst. Az Alexej-Nevszkij Lavra ez, ahol engem nem a mise érde­kel, hisz ilyet épp eleget kényszerültem végigállni diákként, hanem a temető. Aki a nyomomba akar szegődni, az vasárnap tegye. Vasárnap a Lavrától kifelé haladva balra nyitva a temető kapuja. Sok sírja közül egy minden irodalomkedvelőt áhí­tatra késztet. Sok bűn és bűnhődés után egy tisztalelkű óriás nyugszik ott, a na­gyok nagyja, Fjodor Mihajlovics Doszto­jevszkij. ♦ ♦ ♦ Sok minden maradt ki az előzőkben megkezdett sorból? Természetesen! Jo- za bácsi, aki a jugoszláviai Apátiban szakszerű oktatást nyújtott nekem a bicskázás alapismereteiből... Az őrjöngő Mura a gráci vár alatt. Albrechtsburg szász földön, a Wartburg Türingiában és egy barátkozó kedvű hattyú a berlini ta­vak egyikén. Vonatozás egy hajó gyom­rában, dán tejeskocsisok tőszomszéd­ságában Rostocktól vikingföld felé. Egy román hálókocsi-kalauz, aki expresszle- vélben tudatta, hogy nála felejtettük fiam fényképezőgépét... Mindenről azonban az ember önmagának se tud számot ad­ni. ORDAS IVÁN Határátkelőhely korszerűsítése Záhonyban befejeződött a magyar­szovjet közúti határátkelőhely felú­jítása, korszerűsítése. Szétválasz­tották és négy sávba terelték a ki- és belépő személy- és teherforgal­mat. A jelentős napi személygépko­csi-, kamion- és autóbusz-forgalom ellenére a határőrség és a vámőr­ség 30 percen belül elvégzi az uta­zók útlevél- és vámkezelését.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents