Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-20 / 225. szám
4 KÉPÚJSÁG 1988. szeptember 20. Moziban Kémek a sasfészekben Másfél-két éwel ezelőtt az egyik legnagyobb könyvszenzáció volt - nálunk - Alisair Mackean könyve, a Kémek a sasfészekben. Hangsúlyozni kell, hogy nálunk, mert a könyv hosszú utat tett meg, amíg eljutott az efféle izgalmakra áhítozó magyar olvasóhoz. Persze ezt a sorsot a regényből készült film sem kerülte el. Készítése és magyar bemutatója között alig két évtized telt el. így aztán a mai néző csak azt állapíthatja meg, hogy Brian G. Hutton rendező és stábja már húsz évvel ezelőtt is értett a filmkészítéshez. Az természetes, hogy az eredeti művet minden részletében nem tudták felidézni, hisz ahhoz televíziós sorozat kellene. Az is természetes - lévén új, más formanyelvű alkotásról szó -, hogy eltértek az eredeti műtől. Hol tömörítettek, hol - mint például a befejezésnél, részben megváltoztatták azt. Mindenesetre pergő, több, mint kétórás filmalkotás kerekedett a munkájukból, amit már lehet kétrészesként forgalmazni - dupla belépődíjért. A néző természetesen tisztában van azzal, hogy ilyen szuperkatonák, mint Smith őrnagy és Schaffer hadnagy nem léteznek, no és a második világháború sem egymást felváltva átverő kémek és ellenkémek, ügynökök és kettős ügynökök társasjátéka volt, hanem sok millió ember számára tragikus, véres valóság. Bár ez utóbbival bántak még a legbőkezűbben az alkotók. Mert a két szuperkatona bájos segítőtársaikkal együtt kiirt egy kisebb német hadsereget, elpusztít néhány századnyi katonának elegendő harci technikát, mindezt pedig úgy, hogy jólfésült hajuk sem kócolódik össze. Illetve ne legyünk igazságtalanok. A több ezer kilőtt golyó közül az egyik súrolja az őrnagy kezét. (Bár lehet, hogy csak a vasajtó karcolta meg - nem derül ki egyértelműen.) Aki rendszeres mozibajáró tudja, hogy az őrnagyot alakító Richard Burton acélos tekintete azóta kissé megkopott és a hadnagy Clint Eastwood markáns arcának ráncai is tovább mélyültek. Bizonyára a főszereplő leányok is veszítettek az elmúlt húsz év alatt bájaikból, amiben egyébként is csak módjával, diszkréten részesítették a nézőket. (A regényben végigfutó kettős szerelmi szálat szinte teljesen elhagyták a filmkészótők.) No de ne legyünk telhetetlenek. A Schlos Adlberget megostromló és csellel bevevő angol szuperügynökök története még így is izgalmas, pergő cselekményű film. A nézőnek nincs ideje unatkozni, az izgalmak, az újabb - természetesen mindig életveszélyes - kalandok percenként követik egymást. Közben még azon sincs idő elgondolkodni, hogy ekkora szerencse nem létezik és ezt a lehetetlen vállalkozást húsz Rambó típusú hős sem tudná véghezvinni. Itt viszont egy angol és egy amerikai tiszt két bájos hölgy segítségével megoldotta. Nem tartom rossznak azt sem, hogy leporolva ez a húszéves film most a nézők elé került. Bizonyára megkapja a kommersz címkét, de ilyenkor a kommersz és a kommersznél is kommerszebb filmek, a video jóvoltából beözönlő szennyfilmek áradatában felüdülés egy igazán profi filmet látni - mégha az is a kommersz kategóriába sorolható. TAMÁSI JÁNOS Könyv Tíz könyv az építészetről Hangverseny A trentói Karadar-Bertoldi Ensemble koncertje Szekszárdon Trentóról szakértő szekszárdiak körében - márpedig ki ne lenne bennfentes itt a szőlőnevelés művészetében? - közönségesen csak a trentói pergolaművelés krisztuskereszt alakú tartórendszere jut eszünkbe (nálunk egyébként GDC-mű- velésmódnak is nevezik); most azonban másmilyen trentóisággal is megismerkedhettünk. Ennek a csodaszép Alpokaljái, Dolomit környéki városkának hat muzsikusa látogatott meg bennünket szeptember 14-e estéjén egy kamarakoncert erejéig. Azt nem tudjuk, hogyan kerültek Magyarországra, s különösképpen Szek- szárdra. Azt is csak találgathatjuk, hogy vajon ők Trento városa zeneiskolájának, netán konzervatóriumának tanárai, esetleg szabadúszó, „valódi” művészek. Olyan verzió is megeshet, mint mondjuk a bajai Danubius vonósnégyessel, tudniillik csak nevükben és havonkénti apanázsukban onnan valósiak, egyébként mindennapjaik egészen másutt (emez utóbbiaknak Budapesten) megéltek... Sok mindent nem tudunk tehát, azt azonban igen, hogy Schumann: Op. 44- es Esz dúr quintettjét és Mendelsson: d- dúr szextettjét (Op. 110.) szekszárdi, avagy Szekszárd környéki muzsikusok legalább így pódiumra vitték volna, azért bízzunk önhittség nélkül abban, hogy e produkciónál lényegesen különbül. Nem szándékunk a sárga földig lehúzni a vendégszereplő Karadar - Betoldi Ensemble-t: idegenben leszerepelni kétszerié fájdalmasabb, mint otthon bukni. A gyér számú - sőt, ezúttal alig mutatkozó - közönség sem lehetett valami inspiráló, no és némileg a vendégül látás is kötelez. Koncentráljunk ezért elsősorban a - végül is mindenből, ha csak nyomokban is, de kihámozható - jóra. Igen jó volt a zongorista, Francesco Bertoldi; technikája ragyogóból illeszkedő a Schumann mű allegro brillante első tételéhez. Ámde már itt hiányérzeteink támadtak, amelyek később csak fokozódtak. Mert ez a remek technikai készültség, biztonság egyre inkább „üresen” hagyott bennünket: sehol egy igazán megemelő csúcs, sehol egy összeomlasztó zuhanás; 80-tól 160-ig terjedő sztrádasebességek, tökéletes emelkedő-és kanyarvételekkel, csakhogy holdbéli tájon, Szahel-övezetben... A teljes együttes Mendelssohn: D-dúr szextettjében lépett együttesen föl. A négy tétel: allegro, adigio, menüett, finale. S bár Mendelssohnnal és a korábban interpretált Schumannal szembeni adósságuk megmaradt - miként legjobb emlékeik között Trento kapcsán a szekszárdiaknak is onnan világhódító útjára indult pergolaművelés -, a tisztesség kedvéért soroljuk ide a másik öt muzsikus nevét is: Sibylle Karadar - hegedű; Barbara Bertoldi - cselló; Massimiliano Rizzoli - gordon; valamint a már említett Francesco Bertoldi - zongora szerepeltek. Remélhető, hogy a legközelebbi találkozás épületesebb lesz. DOBAI TAMÁS A képzőművészeti Kiadó egyik legnépszerűbb könyvsorozatának 15. köteteként első ízben teljes terjedelmében magyarul is megjelent Vitravius császári épitész ránkmaradt írása. Alakja alig ismert, teljes nevét sem tudjuk pontosan. Az utókor sem mint építészt tartja számon, hanem a De architectura szerzőiéként. Életéről, építészeti tevékenységéről főképp saját elméleti művének utalásaiból értesülünk. Hatodik könyvének előszavában azt írja, nem szerzett hírnevet és vagyont kollégáival ellentétben, és abban bízott, hogy kézikönyve révén kap majd meg minden elismerést. ATíz könyv az építészetről alapvetően meghatározta az építészet történetének és elméletének fejlődését, hiszen Vitravius az elsők egyike volt, akik az épületet egyszerre látta és láttatta funkcionális és szellemi tárgyként, az adott korszak jellemző objektumaként. Napjaink különös aktualitást is adnak a kötetnek: a hatvanas, hetvenes évek postmodernists ektlektikája, a funkcionalizmust felváltó új építészeti törekvések szívesen nyúlnak vissza az ókori hagyományokhoz, gyakran éppen a Vitravius által megfogalmazott elemekhez. Az antik építészet kivételes értékű képviselőjének írását a Képzőművészeti Kiadó jelentette meg. A kötet nem csupán az ókori művészet kedvelői körében számíthat érdeklődésre; az építészettel gyakorlatilag vagy elméletileg foglalkozó szakemberek, egyetemi hallgatók kézikönyvként forgathatják és az európai kultúra dokumentumait gyűjtök is értékes könyvhöz jutnak. A pontos tájékozódást bő magyarázó jegyzetanyag segíti. A szöveget kísérő XVII.-XVIII. századi olasz, francia, angol kiadások ábráit követő illusztrációk igyekeznek érthetővé tenni a vitraviusi elveket. A kereken 300 oldalas kötet könnyen érthető, fordítása Gulyás Dénes és Marosi Ernő munkáját dicséri. G. T. Mödlingiek Budapesten Alig másfél éve működik együtt a Budapesti Művészetbarátok Egyesülete az Alsó-Ausztria legnagyobb művészeket tömörítő szervezetével, a Möcjlingi Művészeti Szövetséggel. Az elmúlt esztendőben az ausztriai kisvárosban szervezett szobrász szimpózium résztvevője volt Bolla János és Szegedi Dobó Illés, akiknek szorgos tevékenységét dicséri a Mödlingi Múzeumban látható mobil. A Budapesti Művészetbarátok Egyesülete áprilisban ünnepelte megalapításának 15. évfordulóját. Ez alkalomból vendégeskedtek Budapesten a Szövetség vezetői, amikor is közös kiállítások szervezésében állapodtak meg. Ennek első állomása a szeptember 17- én a Jurta Színházban nyíló tárlat, ahol 2 szobrász, 1 keramikus és 9 grafikus, illetve festőművész mutatkozik be. A színvonalas, esetenként új utakat kereső művészeti alkotások méltárr keltik föl a látogatók érdeklődését. A tárlat megnyitására Dir. Harald Lowatschek, Mödling város polgármestere vállalkozott. A 12 kiállító művész fele népes osztrák művészetpártolók társaságában megjelenik a megnyitón is. Azt tervezik, hogy a mostani bemutatkozás folytatásaképpen a jövő év elején a Budapesti Művészetbarátok Egyesületének több alkotója mödlingi kiállításon szerepel. Az október 10-én záró kiállítás anyagát a Savaria Őszi Fesztivál keretében október 12-től a kőszegi Jurisics várban mutatják be. GERÖLY TIBOR Tájkép tanulsággal A színhely hajó, a vitatársak egymással szemben foglalnak helyet, a vitavezető asztalán sakkóra, mert pontosan kell mérni az időt, hisz mindenkinek sok a mondanivalója, a műsor pedig nem lehet több két óránál. Mindez a Tájkép című egyre elevenebb, mind több embert érdeklő állandó műsor különkiadásának keretében történik, a téma pedig - mi is lehetne más? - a bős-nagymarosi beruházás. Az elmúlt évtizedekben igyekeztek leszoktatni bennünket a vitáról, de még a vé- leménynyilvánításról is. Bármiről volt is szó, valahol valakik intézkedtek, a többiek pedig tudomásul vették, akkor is, ha szükég lett volna jószándékú véleményükre, esetleg szaktudásukra. A hatalom birtoklói csak mentek saját fejük után, s mostanában derült ki, hogy jobb lett volna azokat is meghallgatni, akik szintén érdekeltek, az ország, benne a Duna a mienk is, valamennyiőnké. Lám itt is, a hajón rendezett Duna-vitában mennyi okos, időnként indulattal tarkított érv hangzik el, midőn megszólal a régész, a tájépítész, a vízépítőmérnök, a miniszeri főtanácsos, a biológus, a Herder-díjas építész s természetesen a kormánymegbízott is, akinek szavaiból azért kiérzik, hogy birtokon belül van. Máshol is dúlnak a viták, érvek csapnak össze, szenvedélyesen, csak az a baj, hogy mindez akkor történik, amikor már sok minden után vagyunk, az építkezés ugyanis több mint egy évtizede folyik. Én ugyan óvakodnék attól, hogy olyasmibe szóljak bele, amihez nem értek, az is bizonyos, hogy az indulat legtöbbször rossz tanácsadó, de ha így folytatódik, lassan vízügyi szakértővé lesz a lakosság nagyobbik fele. Tetszik ez a szenvedélyes vita, tetszik a szerkesztő Rácz Gábor bölcs megfontoltsága, egy sportesemény izgalmát kelti az érvelők pengeváltása, s az is tetszik, ahogy a tévé egyre jobban bekapcsolódik közéleti vitáinkba. Helyszíni közvetítést láthatunk utcai felvonulásokról, jelenünk és jövőnk kérdéseiről, a tévé ott van az események helyszínén, márpedig sok helyszín és sok esemény van. Istennek hála, tehetjük hozzá, az állampolgár egyre jobban érzi, hogy nem alattvaló, s nemcsak adóalany, hanem résztvevője az állam életének. A nyíltságnak néha sokkoló hatása van, mint a szekszárdi tanácsnál történteknek is, amit a népi ellenőrök tártak fel s fogalmaztak meg nagyon tapintatosan. Azóta olvashattuk, másutt is történt hasonló, úgy látszik, a visszaéléseknek is pontos receptje van, ám mégis csak vigasztaló, hogy lassan sok mindent megtudunk jelenünkről, s ez magában hordja a javítás lehetőségét is. Persze a demokratizmusnak is vannak veszélyei, mert időnként olyanok is vitapartnernek gondolják magukat, akiket csak a szenvedély vagy a szereplés vágya vezet, a kérdésnek nem ismerői, márpedig bizonyos esetekben mégis csak legjobb a szakember szavára hallgatni, ami természetesen a vezetőkre is vonatkozik. Tehát vitatkozik az ország, Dunáról, demokratizmusról, adóról, közoktatásról, múltunkról, a televíziónak pedig most mutatkozik meg behozhatatlan előnye, hisz a jelenlét élményét tudja adni, azokat is bekapcsolva a vitákba, akik nincsenek a meghívottak között, nevük semmiféle protokoll-listán nem szerepel. így volt ez a Tájkép különkiadásában is, ami a tanulságot is magában foglalta, hogy a jövőben ne tényekről kelljen szót váltani, hanem a vitákban alakuljon ki a jelen és a jövő. Gregor Ő „a" Gregor, akit az egész ország ismer, s közben világsztár is lehetne, demitte- gyen, ha állandóan honvágya van, két hónapnál tovább nem bírja ki külföldön. Itthon bárhova szívesen elmegy, Szekszárdon is többször láthattuk, mint a Szerelmi bájital felejthetetlen Dulcamaráját s azt sem átallotta, hogy a Traviata nyúlfarknyi orvosáért megtegye az utat Szegedtől Szekszárdig, az is igaz, hogy a nyáron a Don Carlos előadásán beállt a kórusba. Ez is a titka, a munka az életeleme, mondta is, hogy minden napra kell valami elfoglaltság, s rögtön más lenne az élet, ha mindenki így gondolná, hivatást látva abban, amit el kell végeznie. A televízióban hangzott el, ahol élő adásban szerepelt, válaszolva a hallgatók kérdésére, elmésen és néha indulatosan rögtönözve, mert ezt is tudja, s a rendezőnek nem kell tartania az élő adás kockázatától. Néhány pazar szerepében is felvillant, de ezúttal fontosabb volt személye és jelenléte. A rövid háromnegyed órában sok minden szóba került, zenei életünk javításra szoruló jelenségeitől az aradi találkozóig, a helytállásig, szegedi honosságáig. Mert a Tisza-parti városból indult, nem is a legkedvezőbb körülmények között, s Vaszy Viktor ismerte fel kivételes tehetségét. Nem lett hűtlen Szegedhez, az Operaház kedvéért sem, s talán ez is titkai közé tartozik. A hűség, a megértő ragaszkodás, hivatástudat. Ahogy hallgattuk okos szavait, amelyeket időnként az indokolt indulat színezett, nemcsak a nagy művész szólt hozzánk, hanem a bölcs humanista is, aki tapasztalataival éppúgy segíti mindennapjainkat, mint megértésével. Cs. L Rádió Artur Miller új drámája Budapesten Makacs következetességgel hallgatom a Gondolat-Jel vasárnap délelőtti adásait már hónapok óta. így tudom, hogy a Szolzsenyicin, Paszternák majd Lengyel József és mások nevével fémjelezhető antisztálinista múltfeltárás magasra csapó hullámai most csendesülőben vannak, kiürült a Füst Milán-hagya- ték körül fölburjánzó Fodros-sztori, a Bajor Gizi Színészmúzeum ügye a rádió és a sajtó után a televíziót is megjárta. És mindez mintha benne lett volna eleve a levegőben. Utólag hihetjük így, a telekommunikációs hatások és nem utolsósorban a jó riporteri munka révületében. Lesz-e új a nap alatt? Bölcs István kulturális hetilapját, ha az utóbbi időben be is lengte az önismétlés árnyéka, valami frappáns, friss interjúval mindig feledtetni tudta gyengéit. Ezúttal ismét egy irodalomcentrikus interjúcsokorból épült föl a déli harangszóval záruló egy óra, de most mintha csak propagandaszerepre kárhoztatta volna magát az összeállítás. Többek közt Poszler György beszélt új könyvéről, az abban megfogalmazódó Lukács György-kritikáról, s általában a rendszerelvű filozófiák hitelének megroppanásáról. A csak általánosságokig eljutó ismertetés után ismét akadt egy figyelemre méltó beszélgetés; Ocsovay Gábor a most Budapesten is bemutatásra kerülő új Artur Miller-dráma „Az érseki palota mennyezete” fordítóját, Vajda Miklóst kérdezte a műről és várható fogadtatásáról. A világhírű drámaíró, „Az ügynök halála”, a „Pillantás a hídról”, a Bűnbeesés után” és más, már most klasszikusnak tekinthető müvek szerzője, aki nem először elemzi az értelmiségiek felelősségének kérdését, maga is meglepetéssel fogadta a hazai bemutató hírét. Annál is inkább, mert a darab színhelye és témája szerint is kelet-európai, amelyben a gondolkodás szabadságáról, a korszerű hazafiságról szól a hatalom és az írói felelősség viszonyát elemezve. Az elmondottak nemcsak tartalmuknál fogva érdekesek, de köszönhető ez a nagy amerikai írót személyesen is jól ismerő fordító előadásmódjának is. Sokunknak újdonság a torontói „Kútfő” irodalmi folyóirat, nemzetközi szerkesztőbizottságában neves hazai írókkal, és örömmel értesülhetünk a költő és világhírű filmrendező Pasolini eddig nálunk még nem játszott filmjeinek bemutatásáról is. Az összeállítás halványabb mozzanatai ellenére mintha érvényesíteni kívánta volna az elvet: minden jó, ha a vége jó. Vagy legalább egy jó hír. -brA két rettenthetetlen szuperkatona
