Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
r r 1988. augusztus 6. Képújság 11 125 éve született Gárdonyi Géza Százhuszonöt esztendővel ezelőtt két nagy írója született Egernek: Bródy Sándor, majd pár héttel utána Gárdonyi Géza. 1863. augusztus 8-i születésnapjára emlékezve most utóbbiról lesz szó, megjegyezve, hogy ő nem a kedves kisvárosban született - ámde ott töltötte legtermékenyebb utolsó negyedszázadát. Agárdpusztán látta meg a napvilágot, s német nevét csak később magyarosította a közeli Gárdonyhoz igazítva. Belső és külső problémákkal járó, küzdelmes, de az alkotói pályának annyira kedvező „köztes" társadalmi helyzetből indult, amelyhez - apja révén - a múlt század eleji hazai technikus- és szakmunkásgárda általános német származása éppúgy hozzátartozott, mint a nem nemesi sorból polgárságba emelkedés vágya, a forró hazafiság, demokratizmus, meg a vállalkozás és folytonos hely- és pályaváltoztatás. Gárdonyi édesapja kiváló gépész szakember, 1848 lelkes harcosa, a forradalom egyik fegyverkovácsa, akinek a Bach-korszakban bújdosnia kellett, vagy legalábbis meghúzódnia, közben az egész akkori Magyarországot bebarangolta, s így lett az agárdi uradalom gépészévé. Géza fia már értelmiségi, csakhogy a szellemi foglalkozások körében szinte napszá- mosi alantasságúnak számító tanítói pálya nem kevésbé volt küzdelmes, mint az apáé. Meg is örökítette Lámpás című korai regényében, amely nemcsak a feltörés nehézségeinek, de izzó társadalmi elkötelezettségének, bátor antiklerikalizmusának is krónikája. Tanítóból azután újságíróvá lett, s ilyen minőségben szintén országjáróvá, hogy aztán - olykor a középrétegek alantas ízlését is kiszolgálva - sikeres és népszerű íróvá legyen, közben mind magasabb művészi szintre törjön. Ugyanakkor mindinkább elfordult korai radikalizmusától és materializmusát ideológiai miszticizmus váltotta fel, aminek szerencsére, legjava írásaiban nem sok nyoma van. Halálát követőleg a húszas években mára klasszikusok közt tartottuk számon, és gyermekfővel remekműként olvastuk az Isten rabjait éppúgy, mint Az én falumat, sőt tiszta szívvel nevettünk a Göre Gábor időtlenségein is. Pár év múlva azonban Móricz Zsigmond, majd a népi írók parasztábrázolása nyomán - elfordulva nemcsak Göre Gábortól, hanem Az én falum megértő, de felülről lehajtó világától is - egészében elutasítottuk a Gárdonyi-féle társadalomlátást; szemléletének és stílusának valódi s vélt hibáit a teljes életműre rávetitve: szakítottunk vele, nem olvastuk, hanem lenéztük, már-már megvetettük; még jó, ha „kismesternek” tekintettük. Kinek a nevében mondom el mindezt? - A harmincas évek közepétől valahogy így vélekedett az egész valóban jó, magasrendű, humánus, és társadalmilag elkötelezett irodalom tábora: java olvasók, kritikusok, irodalmárok, tanárok, akik nemcsak irodalmi közvéleményt képeztek, hanem a felszabadulás után irodalompolitikát is csináltak, s a Gárdonyi és hozzá hasonlók (Tömörkény, Móra, Terescsényi, Bibó Lajos, Kádár Lajos) népiességét teljesen elutasították. Ha már megértjük is, máig sem bocsátottuk meg egészen Gárdonyi emberi-eszmei gyengeségeit... Csakhogy most már azt is látjuk, hogy nem a tévedések, megalkuvások, hanem legjava alkotásai minősítik igazán, és azok a hazafias, humánus törekvések, amelyek életműve túlnyomű többségére jellemzőek. Meg aztán jó, ha valaki így ír, hogy kamasz és öregember egyaránt élvezettel olvassa! Nem baj, ha egy könyv mulattat, ha olvasói örömet nyújt, ha nemcsak igaz, hanem kellemes is. Teljes társadalmi-történelmi igazságok kimondására Gárdonyit nem tette alkalmassá - hogy is mondjam? - a „jó szíve”, azaz: érzel- mességbe át-átcsapó kispolgári humanizmusa. Több keménységgel nagyobb író lehetett volna. - Nem, sose fogjuk őt (gondolom: utódaink sem) igazi klasszikusnak tekinteni, de mindig olvasni fogják; gyermekek és felnőttek, munkások és értelmiségiek mindig örömüket lelik majd színes, szép, tanulságos, emberi írásaiban, s jól teszik! Ha talán nem lángelme is, igazán nagy író, mint mondjuk Krúdy vagy Móricz; igaz ember volt, és író is a javából, aki megérdemli, hogy szívből szeressük... KRISTÓ NAGY ISTVÁN Bartha László nyolcvanéves Kolozsvárott született 1908. augusztus 5-én. A festőművész mindig kicsit másképpen éli meg kora nagy kataklizmáit. A festőt nem a történeti korszakok szerint osztályozzák, neki saját időszámítása van. Igaz, a történelem ezekbe is beleszól. Bartha Lászlónak is volt jó néhány olyan éve, amikor - ő maga mondta így - „fejben kellett festenie”. 1933-ban jött el a képzőművészeti főiskoláról; ekkor már mestere, Benkhard Ákos tanársegédje volt. Ugyanebben az évben - és ennek is már ötven éve - fedezte fel magának Tihanyt, a legszebb magyar tájak egyikét. Az erdélyi fiatalembernek mindig is sokat adott a természet: az erdők, az erdei emberek mellé, most modellül a Balaton és nyugalmas vidéke kínálkozott. Solymár István irta róla: „felfedezni a lelki tájának megfelelő másik tájat”. Az 1937-39-es éveket Rómában tölti mint ösztöndíjas. Ám soha nem lesz a római iskola, az újklasszicizmus képviselője. Alapvető élményt számára itt az olaszok mindennapjainak megfigyelése, megélése, az ösztöndíjas és a helybéli művésztársak, s a művészet jelenvalósága nyújt. Mindegyik időszaka meghozza a maga nagy képét: az Önarckép főiskolás korában már bizonyíték, ahogyan Horváth György írja Bartha Lászlóról szóló könyvében: „Egy töprengő lélek módszeres önfeltárása... a tömegek biztos érzékeltetése, a szerkezet gondos megválasztása, a motívumok rendszerezett kiépítése." Tihany fényeit, parti hangulatát idézi az Esti kocsizás. A római termést bemutató kiállítás után ismét fordul Bartha László útja. A háború éveit szülőföldjén tölti, a Hargitán, Székelyvarságon, egy pásztorfaluban. Itt születnek meg a kemény erdei embereket, a küzdelmes erdei munkát bemutató képei. 1946-ban nemcsak az újjászülető béke, hanem egy ösztöndíj, egy újabb tapasztalatszerzési lehetőség is előrelendíti: Párizs. 1948-ban érkezik haza tervekkel, akvarellekkel, immár kiteljesedett érett festői szemlélettel. És ekkor jönnek a „fejben festés” évei. Eleinte még dolgozni tud műemlékesként, restaurátorként, majd 1952-től ez a lehetőség is beszűkül. 1955-ben nevezik ki feleségét, Veronikát Tihanyba múzeumigazgatónak, s e fordulat ismét kedves lelki tája felé tereli. De hát lehet a tavat Egry József után megfesteni? - kérdi magától. Aztán megszületnek az első képek a téli Balatonról. A tó rianásos képe, föntről nézett, rálátásos perspektívából az a sorozata, amely most már mindenki számára érvényesen meghatározza, felismerhetővé teszi Bartha Lászlót. A mediterrán hangulatok, a párizsi akvarellek, az erdélyi havasok festője, a könyvillusztrátor, a díszlettervező Bartha rátalál arra az egyetemes struktúrára, amely végre keretét és rendszerét is megteremti képeinek. Felismerhetővé teszi a mindenütt jelenvaló lényeget, szerkezetben és színben, de legfőképpen gondolatban. Solymár István írja róla: „...a koloristát nem feltétlenül a harsány színek jellemzik, hanem inkább az egyéni összhangzatok.” Kék-zöld összhangzat a rianó Balaton, vörös-fehér az 1962-es Alumínium - ajkai, gyári élményeinek summázata -, szürke-fekete-villózó fényű az Állomás. Mindegyik olyan kép, amely nem csupán az ő, hanem a magyar képzőművészet egy-egy korszakát is jelzi. Barthánál ugyanis a korszakolhatóságnál fontosabb, jellemzőbb a logikus egymásra épülésben kitapintható folyamat. Körüljárja a témát, akvarelljein, gouache- ain megfogalmazza, majd megfesti olajban, amely esszenciája lesz mindannak a tanulságnak, amit addig felvetett. A valóságból egyre több általánosítható jegyet bont ki. Mai képeinél a szemlélőnek egyre hosszabb felfedező utat kell bejárnia a festő mélységeinek megértésében; igaz, jelei egyszerűek, tiszták. Mélyeiben közös gondjaink fogalmazódnak. 1968 óta, húsz éve Kőszegen él. A felkapott Tihanyból erdősebb, csöndesebb tájra költözött. Itt festi lényegre törően fogalmazott képeit. Hetvenötödik születésnapján ezt mondta az Életünk munkatársának: „...abból kell merítenünk, amiből valamiféle üzenetet tudunk hozni. Más belőlünk nem érdekli a világot.” TORDAY ALIZ Sárándi József: Tornácon Ne mutasd magad gyöngének Nálad gyöngébbeknél Széthordják hírét kudarcodnak Kudarc? - Összgyűjteménye Elemi kísérleteknek Példatár! - Hírtőzsdések Spekulációihoz Minősíthetetlen „győzelem” Önünneplés egy lélek - S jelenléttelen tornácon. Rózsa Endre: Búcsútlanul A láng-kaszabolta mezők, sívó homokon süket izzás. Ott állsz valahol, hamufényben. (Túl hirtelen esteledik ránk.) Ott vársz. Zsugorogva tapad bőrödre az éjszaka hámja. Üres ég forog és csavaroz le a földbe, a rög-kalodába. Sínpáron a hold varrata; szemedben a könnytelen urnák. Begyógyul a csendtől a szád, de árok hujjogatja a hurrát. Kifakadnak a régi hegek! Az új sebek - elvárásodnak... A csikket a porba pöccinted; körmödre ne égjen a holnap! Gyönki találkozó Kiállítási részlet Művészeket ihlető táj Gyönk és környéke. Természetes tehát, hogy akiknek találkozót szerveznek ebben a községben, alkotásaikban hozzák el élményeiket. Az elmúlt hét végén - egyéb rendezvény mellett - tizenkilenc képzőművész kiállításának adott otthont a körzeti művelődési ház. A faluhoz valamilyen szállal kötődők jelentek meg az időszaki bemutatón, jelezve: nem maradt nyomtalan e vidéken való barangolásuk, beszélgetésük. A tárlat augusztus közepéig tekinthető meg.dkj-gk Juhos László: Pásztoróra Vecsési Sándor: Alkonyat Hikádi Erzsébet: Gyönk
