Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-13 / 193. szám
r 1988. augusztus 13. SrffePÜJSÄG 9 óság •ttük több mint ötvennel, tehát a termeiéit fordítottunk a műszaki fejlesztésre, gé- éseinket átalakítottuk, korszerűsítettük, í az mondhatom, hogy kapacitásunk ki- letszetet jelentő gépeinket kiváltottuk, s számító technikánkat felváltsuk modere a fejlődést? a végrehajtani a terveinket, de ezzel leg- k a szemléletváltoztatást, amit már eddig is sikerült elérnünk. Ma ugyanis nemcsak egy- egy kijelölt munkatársunk felelőssége a kereskedelmi tevékenység, hanem mindenkié. Minden dolgozónknak kötelessége az új piaci lehetőségek felderítése, nyitott szemmel kell járniuk mindenütt, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy a jó üzleteket elszalasszuk.- Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg: amíg a nagyvállalat keretein belül működtek, addig miért nem sikerült meghonosítaniuk ezt a szemlélet?- Mert el voltunk zárva a piactól! - csattan föl Pfundtner Antal -, a nagyvállalat teljes mértékben a kezében tartotta a kereskedelmet, mi csak kaptuk az utasításokat, hogy mit és menynyit gyártsunk, miközben nem tudtuk, hogy a piacnak mire volna szüksége. Nem volt Az NSZK-beli Mathias Müller (balról), Szabó Miklósné és Szigli Vince a szövőgép átalakítását végzik önálló döntési lehetőségünk, gyakorlatilag csak bérmunkát végeztünk, s időközben lemaradtunk olyan üzletekről, amelyek ma jóknak számítanak számunkra, mert a nagyvállalat - éppen a méretei miatt - nem is foglalkozott velük, nekik ezek nem számítottak, de nekünk ezekből kell megélnünk.- Milyen termékeket állítanak elő?- Főként poliészter, acryl, pamut és poliamid fonalak festésével, valamint műszaki szövetgyártással foglalkozunk, ezenkívül vállaltunk bérfestéseket is, és minden olyan ötletet felkarolunk, amiben fantáziát, üzleti lehetőséget látunk. Hogy példát is mondjak: nagyobb tételben gyártjuk a tetőcserepek alá szigetelésként tehető poliészterhálót, ami a köznyelvben Bramac-fólia néven ismert. Most gyártjuk a nullszériáját annak a poliészterhálónak, amelyet bányalégcsövekhez lehet felhasználni, kiváltva a fémcsöveket. Tehát állandóan keressük a lehetőségeket, vannak talonban olyan ötleteink, amiket a kifutó üzletek helyett képesek vagyunk megvalósítani, nincsenek üresjárataink. Már beszéltem a műszaki fejlesztéseinkről, jelenleg is folyamatban van egy gépátalakitásunk, amelynek segítségével meglévő szövőgépeink teljesítményét tudjuk jócskán megnövelni, nem túl nagy anyagi ráfordítással. Az eddig vetélővei működő gépeket ragadókarosra alakítjuk át, ezzel több technológiai folyamatot megtakarítunk (nem kell a fonalat csévézni például) és a felügyelő dolgozók létszámát is csökkenteni tudjuk. Az átalakítást egy Német Szövetségi Köztársaság-beli vállalkozó végzi.- Az anyavállalattal milyen kapcsolatban állnak?- Jónak mondható a viszonyunk, az egyik fö vevőnk, és abban is a segítségünkre van, hogy azokat a bérmunkákat, amikre szükségünk van, a mohácsi gyáregységben elvégeztethetjük.- Összefoglalóan mondhatjuk azt, hogy az eddigi leányvállalati jó eredményeik főképpen az önállóságuknak tudható be?- Igen így van, az önállóság nagyon sokat lendített rajtunk az, hogy rögtön, helyben dönthetünk mindenben, az nagyon sokat ér. WAGNER DEZSŐ Fotó: Gottvald Károly Kéményrakás Úgy rémlik, még évekkel ezelőtt hallottam. Talán egy évtizede is van már. Fontos lehet az időpont: a kosztümös, csipkedíszes dramolettek kezdenek elszaporodni a televízióban, magyarul is olvashatni Tarzant, a fogyasztás azidáig sosemvolt hazai bősége békíti közérzetünket; amikor a művezető - egyébként magyar-történelem szakos tanár - mindjárt a karja széttárásával kezdi mondókáját. „Hiába olcsóbb és jobb, mi az atyaúristennek se tudjuk megcsinálni" - replikázik. Valami újszerű, a fűtés hatásfokát növelő kéményépítési módról vitázunk az építési terület egyik hupikékre mázolt bódéjában. „Hogy a kémény is jó legyen, ahhoz olyan pontosan kellene egymásra illeszteni az elemeket, amire nálunk már nem képesek. " Aztán elvitatkozgatunk a norma és a teljesítmény ellentmondásairól is. Az épület tetején a belső ellenőr a háromlábú állványra erősíti a filmfelvevő gépet, úgy hogy a kamera a daru mozgását is követni tudja. Jó lenne egyszerűsíteni, gyorsítani a folyamatot. A panelos építési mód csak úgy lenne kifizetődő, ha legalább kétszer-háromszor ilyen gyorsan tudnánk dolgozni ezzel a technológiával." Hetvenes évek második fele: még kiváló vállalati zászlókat lobogtat a nagyberuházások eufóriája, nemcsak a jól dolgozó, de a legjobb kapcsolatokkal rendelkező cégek homlokán is szaporodnak a csillagok. A melós az egyik nap, ha kell, sürög, dolgozik, ha átirányították, akkor meg vár, hogy az anyag is utána érkezzen. Este televíziót néz - eiszaporodóban a konfekcionált, luxuskivitelű álmok, mintha már itt tartanánk - hét végéh házat épít magának vagy másnak. Jól vagy rosszul? ízléssel vagy anélkül? Lényeg az, hogy „házilagosan ”, ahol a kapott forint vagy a saját céljaira létrehozott érték az erőfeszítéseit, sőt egyéni elképzeléseit, ambícióit is többé-kevésbé hitelesen fejezi ki. Hanem bennem mindmáig a művezető széttárt karjainak látványa a legélesebb. A mozdulatban rejlő, idegeinkbe ivódott örökség. A tétlen várakozás jól elsajátított öröksége, ami az emberi lélek működéstana szerint akkor is él és hat, amikor ma már, 1988ta- vaszán-nyarán önszerveződést, öntevékenységet, a véleménykülönbségek jogát, a nyilvánosságot, a felelős cselekvés szükségességét deklaráljuk. Igaz, a jelzett idő óta mégiscsak eltelt tíz év, hogy egyre nagyobb betűkkel az érdekeltség, a hatékonység, a gazdaságosság jelszavait írjuk ki a gyárkapukon belül is inkább zsugorodó transzparensekre, amikor a hiánypiac réseinek átmeneti betömésében nem kevés szerepet játszanak a magánvállalkozások előtt nyitogatott, máig ellentmondásosan működő zsilipek, de a tervutasítás alkonyával is maradtak a politikailag preferált pénzügyi gyeplők. Sorvadó infrastruktúra? Beruházási stop? Nyomott bérek? Elavult gazdaságszerkezet? Romló gazdasági környezet? Hátrányos helyzet? A bérből-fizetésből élő gyanakodva lesi mindazokat, akik sikeresen vágják ki magukat a rendeletek, jogszabályok bozótosából, kacsalábon forgó palotát építenek, akkor, amikor intézmények, vállalatok pénz hiányára, a körülményekre hivatkozva tártják szét karjukat. Némiképp hasonlatosan a művezetőhöz. Mintha még várakoznának. Mintha még sokan várakoznának. Hiszen a változatokon Is vitatkozni kellett: A vagy B ? Mintha a valóság nem előzte volna meg már jóval korábban a döntést, mintha tovább késlekedhetnénk. Mintha az intézményi-politikai szerkezet ágbogaival beszőtt gazdaság lépni tudna, változni tudna a bizalom újrafelosztása, a valós érdekszférák érvényesítése nélkül. S a művezető, ha még ott dolgozik, ahol találkoztam vele, ismét csak széttárja a kezét és azt mondja, amit már talán évtizedek óta ismétel. És nem olyan hülye, hogyne tudja; csak Shakespeare-t idézi:„szó, szó, szó". Sőt öregedvén, egy-kétinfarktus után bosszúsan visszakérdez, hogy mivégre a lélek balga fényűzése, most, amikor gyermekeit felnevelte és a dombok ölelte tó csendjének örül? Rendben van, tudja ő, hogy mégiscsak nekünk kell jól fölrakni azt a kéményt. BÓKA RÓBERT dekig mindenkiből volt. Őket egy közös téeszbe aligha lehetett volna szervezni. Lépésről lépésre, hónapról hónapra jutottunk csak előbbre. Évek mentek el és gazdálkodott mindegyik szövetkezet ahogyan tudott. Felmerült az egyesítés gondolata.- Legtöbb problémát az okozta, hogy mindenki a már meglévő pozícióját féltette. Külön kellett beszélni minden elnökkel, minden brigádvezetővel. Féltek, hogy most mi lesz velük, miből lesz megélhetésük, ki fog nekik dirigálni? Őket is külön meg kellett győzni. Aztán egy közgyűlés következett, ahol azt magyaráztuk, hogy az összefogásban még több erő rejlik, hogy közös nevezőre kell hozni a különbségeket... Az egyesítést végül 1968. január elsejével kimondták.- Igen ám! Sajnos minden évben kevesebb lett a szakemberünk, mert az idős traktorosok mentek nyugdíjba, a fiatalok csak korszerűbb gépekre jöttek. Megvettük a nagy gépeket, de nem tudtuk a teljesítményeiket kihasználni. Mindent arra tettünk, hogy a növénytermesztést fejlesszük. Akkor még nem volt ennyi melléküzemág. A gépek hamar elvégezték a munkát és álltak. Ekkor, ez a 70-es évek elején volt, leírtam, hogy egy nagy sárközi téeszt kellene kialakítani jgy, hogy egyesülnénk az őcsényiek- <el és a várdombiakkal. A hegyi vidéket felhasználtuk volna ál- attenyésztésre, birkák tömkelegét tart- nattuk volna, és az üszőket is kint a szabadban.. A sertéseknek is jó helyük ett volna. Sajnos a pénzügyi feltételeink nem voltak olyanok, hogy fogadni tudtuk tolna a másik két szövetkezetei, és azok meglévő terheit át tudtuk volna vállalni.- Én 1978. április 1-jétől nyugdíjban , agyok. Jólesett, hogy „Kiváló Szövetként” címmel adhattam át a gazdaságot a Kivetkező téesz-elnöknek, az utódom- íak. DECSI KISS JÁNOS A zöld kenyér Bajos lenne már megmondani, pontosan mikor is történt az eset, annyi azonban bizonyos, hogy egyszer a városka pékje zöld kenyeret sütött. Kora hajnaltól lázasan dolgozott, gépiesen rakta be, és vette a vekniket a félhomályban, s reggelre megdöbbenve tapasztalta, hogy valamennyi zöld. Azt hitte, talán valami hályog ereszkedett szemére, de hamarosan rájött, hogy szó sincs ilyesmiről, hiszen minden más megtartotta addigi színét, csupán a kenyéré változott. Kívülről méregzöld és olajzöld lett, néhány kevésbé sült éppenséggel fűzöldre sikeredett, a ropogós héj alatt pedig tavak és messzi tengerek színével foszlott a furcsa falat, amelynek íze mindezek ellenére mégis a régi volt. Mi tagadás, az emberek kezdetben bizalmatlanul forgatták, méregették és szagolgatták, mintha valami titokzatos trópusi gyümölccsel ismerkedtek volna, de a pék hamar úrrá lett a helyzeten: szeleteket vágatott kóstolóra és egy kicsit megemelte az árakat. Az utóbbi győzte meg végleg a vásárlókat, akik elismerően ingatták fejüket a frissen szelt pillék jól ismert izétől, aztán már nem is sajnálták azt a kicsivel többet a jobbért. Pedig - és ezt a hathatós vizsgálat kiderítette - a zöld kenyér íze semmiben nem különbözött a pirosbarna vagy melegszőke kenyerek ízétől. Ez azonban legkevésbé sem zavarta az embereket abban, hogy ök finomabbnak, lágyabban foszlónak, gazdagabb sikértartalmúnak érezzék az új terméket, sőt egyre-másra új tulajdonságokkal ruházták fel. Legelőbb az terjedt el, hogy nyugtató hatása van, ami korlátlanul élvezhető, hiszen csakis természetes anyagokat tartalmaz. Akadtak, akik eskü alatt vallották, hogy amióta ezzel élnek, megszűnt a derékfájásuk, szemölcseik és tyúkszemeik lehullottak, s némiképp javult a látásuk is. Tisztességben megőszült aggok jelentkeztek, hogy valósággal csontjaikban érzik a változást, az új táplálék ifjító hatását. Később szárnyra keltek azok a hagyományosan csodálatos hírek is, amelyek szerint a különös színű pékáru fogyókúrára is alkalmas, sőt mi több, tetemesen javítja a férfiak nemi potenciáját. Akárki is találta ki ezeket a mendemondákat, nem nevezhető éppen emberbarátnak, legalábbis, ha a pékre gondolunk. Neki ugyanis az első sütet zöld kenyér óta szinte alig volt nyugo- vása, mert műhelye előtt hosszú és türelmetlen sor várta a friss, meleg, de még gyakrabban forrón gőzölgő árut. A kitartóbbak már éjszaka bevackolták magukat a mester utcájába, sámlin, pléden, vagy gumimatracon dacoltak szúnyogokkal, legyekkel, kóbor kutyákkal és igazoltató rendőrökkel, csak azért, hogy meglegyen az aznapi betevőjük. Voltak, akik titkárnőjüket küldték a kacskaringós sorba, mások anyósukra bízták a feladatot, de akadtak olyanok is, akik a kemencét segítettek befűteni, a kenyeret bevetni és kivenni. Egy lett a lényeg, hogy hozzájussanak. Néhány héten belül, akinek nem zöld, hanem csak barna vagy piros kenyértől dagadt a szatyra, némi szégyenkezéssel somfordáit haza, s azt vehette észre, hogy munkatársai és szomszédai valami lenéző sajnálkozással tekintenek rá. Lassanként a baráti delegációk jelentőségének súlyát is azzal kezdték mérni, hogy mekkora zöld kenyeret süttetnek számukra, s nem volt kétséges, hogy akik csak cipót kaptak, csupán a forgalmat tartották fönn. A zöld kenyérnek hamarosan város-megye-, majd országszerte is híre kelt. Népes turistacsoportok keresték föl az eldugott kisváros még el- dugottabb utcáját, hogy egy kis igazi jó, gyógyerejű zöld kenyeret falatozhassanak. A kenyér mellett a pék maga legalább ilyen csodának számított, hiszen - eltekintve az előbb emlegetett alkalmi segítségtől - lényegében mégiscsak egyedül sütötte a mérhetetlen mennyiségű kenyeret. Fáradhatatlanul dagasztott, kelesztett, árusított, s mindezt mosolyogva, kedvesen, készségesen, szinte a nap minden szakában, úgyhogy néhányan már kételkedtek abban, van-e óra egyáltalán, amikor szundikál, vagy bóbiskol egy kicsit. Ezek után legkevésbé sem csodálkozhatunk azon, ha a kenyér és a pék szemet szúrt elöbb-utóbb (de mégis inkább utóbb) a városka bölcs vezetésének. Legelőször Kürethy, a városi főkomolynok vetette föl-ge ügyet, mondván, mit ér az egész jogi osztály, ha képtelen egy nyamvadt paragrafust találni az ilyen erkölcsromboló tevékenység betiltására. Hogy miért éppen erkölcsrombolónak mondta, nem lehet tudni, bár igaz, felvetését már csak azután tette, hogy sikertelenül kért a péktől a haszonból részesedést, de hát ez csöppet sem befolyásolta őt objektivitásában. Kirohanásának mindössze annyi eredménye lett, hogy a jogi osztály munkatársait fokozatosan indiai munkaerővel cserélték fel, mivel így egyetlen kis vonást kellett tenni addigi tábláikra, s a jogi osztály helyébe a jógi osztály lépett. Az indiaiaknak rövid átképzéssel sikerült eltanulniuk a modern európai köldöknézés alapjait, s így a lakosság továbbra is élvezhette a megszokott ügymenet előnyeit. Hogy, hogy nem, a péknél megjelent az adóhatóság, de csak némi túlfizetést tudott megállapítani, mert a mester azt vallotta világéletében, hogy a jókedvű adakozót megáldja a tanács. Fél éven belül hatszor kötelezték tüdőszűrésre, de ez sem bosszantotta, inkább sugárzó örömmel vette tudomásul. Egy idő után szakmai ellenőrök látogatták meg, legelőször a gőzterületfe- lügyelők, akik jegyzőkönyvükben botrányosan szabályosnak mondották a gőz és a terület tisztaságát. Őket követte a déldakotai kenyérológiai küldöttség, a bohócmérgesi bütyökügyi bizottság, a fővárosi serclimüvek Morzsa kutya brigádja, valamint az R. téri lányok küldöttsége, ez utóbbi napi betevő ügyében. Derűs nyugalmát nem zavarta meg az a több száz úttörő, aki több hullámban begyűjtötte csomagolásra szánt kenyérpapírját, sem a múzeum lelkes munkatársa, aki avítt lapátját gyűjtötte be néprajzi tárgyként, valamint sebtiben lejegyzett ötszázhuszonhárom népdalt, amelyet az utcában a várakozás eddig nem kutatott folklórjából felfedezett. Időközben a tönkrement kenyérgyár helyébe egy új, nagyszabású zöldkenyérgyárat építettek, amely hivatott lesz kielégíteni a megnövekedett igényeket. A gyorsított ütemű beruházás utolsó simításait végezték, amikor egy örök akadékoskodónak eszébe jutott, hogy mindez igen szép, de hogyan kell sütni a zöld kenyeret?! Először még csak-csak lehurrogták, de aztán kénytelenek voltak igazat adni neki és firtatni kezdték a dolgot. Kiderült, hogy a világon sehol senki soha nem sütött még rajta kívül zöld kenyeret, nem hogy haragosat, de még halványát sem. Nosza, el kell tanulni a taktikát és a technikát. A pék alig tudott mozogni vagy két hónapig a sok láb alatt lévő embertől, akik videóra vették a rengő búzatáblától a vásárlók odvas fogáig a kenyér útját. Kérdezték persze a mestert is töviről hegyire, de sem ő, sem a firtatok nem lettek okosabbak, mert mozdulatról mozdulatra, műveletről, műveletre úgy ment mindfen, mint bárhol másutt, azzal a különbséggel, hogy itt a végeredmény zöld, amott piros és barna lett. Megvizsgálták a kemencét, a fűtőanyagot, a hőmérsékletet, de hiába. Gyanakodtak a vízre, levegőre, mindenre, de semmi eredményt nem hozott a kutatás. Kipróbálták azt is, hogy egyazon tésztából a pék sütötte kenyér egy részét, egy bizottsági tag a másikat, de a péké zöld, a másik piros lett, viszont a bizottsági tag szintén zöld lett, igaz, ő már csak a méregtől. Lassan alábbhagytak a vizsgálatok hullámai , már az új, üresen kongó gyárépület is omladozni kezdett, amikor a pék egyik reggel arra ébred, hogy ő ezentúl nem akar zöld kenyeret sütni. Remegve mérte a lisztet, vizet, sót, gondosan, de némi félelemmel dagasztott, kelesztett, formált, majd bevetette az első kemence kenyeret. Mellére csuklott a feje, szunyókált a hosszú hónapok alatt felgyűlt fáradságtól, mígnem éppen jókor felriadt. Kinyitotta a kemence ajtaját, a miközben megcsapta a frissen sült kenyérjói ismert illata, megdörzsölte szemét, betolta a lapátot, majd óvatosan kivette. Megizzadt homlokát letörölte, de új veríték gyöngyözött rajta ismét, amint a vizes kefével végig akarta simítani a még forró gyürkéket. Megtánto- rodott, hátrahőkölt és eltakarta lisztes tenyerével a szemét. A kenyér kék volt. Töttős Gábor eshez
