Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
Görgey Artúr: — önmagáról A fővárosi Kerepesi temető főbejáratától befelé vezető úton jobbra és balra mauzóleumsor húzódik. A hatalmas építmény jobb oldali első sírhelyén minden hivalkodástól mentes, egyszerű vaskereszt. A kereszten a névtábla és a szomszédos fal többnyire gyalázkodó szavakkal összefirkálva. Ez bizonyára gúnyos megjegyzésekre ingerelné az ott nyugvó, matuzsálemi kort élt, kitűnő katonát, ha lenne túlvilág, és ő onnan visszanézhetne a hálásnak mégcsak jóakarattal se nevezhető utókorra. Életében nagy művésze volta gúnynak, de szerencsére hivatásának szintúgy. A sír lakója honvéd tábornok volt, Görgey Artúrnak hívták. Kereken egy évig - 30 esztendős korában - szerepelt történelmünk úgynevezett színpadán. Ezt követően hatvannyolc évig élt, frontra induló apámnak 1914-ben még alkalma volt kezet fogni vele. Ez az életkor iszonyatos, az élete is az volt, amit talán azzal is bizonyítani lehet, hogy a „Görgey-kérdés” máig létezik, időnként egyes - különböző célú, irányú és képességű - toliforgatók napjainkban se vélik feleslegesnek feleleveníteni. Azt, hogy a magyar történelem gyér számú, nem csapatparancsnokai, hanem nagy hadvezérei közül talán a legnagyobbat sikerült „árulóvá” kikiáltani, nem történelmi, hanem tömeglélektani vizsgálódások körébe tartozik. Egyébként is nagyon kétes értékű történelmi tudatunkra nem vet túlságosan jó fényt. A szakemberek - Pethő Sándor (1930) és Kosáry Domokos (1939) - ennek régen bebizonyították az ellenkezőjét, a kortársak legjobbjai - például Gyulai Pál vagy Péterfy Jenő - már életében se hitték el. Az mindenesetre a hazai könyvkiadás sok rejtelmének számát szaporítja, hogy a „vádlottnak” alig valamivel a szabadságharc bukása után a saját működéséről írt könyve, magyarul először 1911 -ben jelent meg, majd hosszú évek észbontó könyvkiadói huzavonája után, a „legfrissebben" most, 1988-ban. (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849- ben. Európa Könyvkiadó.) Tehát 139-140 évvel az események után, amikor talán van már valami halvány reménye a tárgyilagos vizsgálódásnak. A könyvet egyébként elkapkodták, magam is a vak véletlennek és nem egykori törzskönyvesboltom előjegyeztetési buzgalmának köszönhetem, hogy hozzájuthattam. Szinte letehetetlen olvasmány, nemcsak szerzőjének szakmai hozzáértése, félelmetes emlékezőtehetséges miatt; aki különösebb dokumentumok híján is hű tudott maradni a valósághoz; hanem mert van egy jellegzetessége, ami hasonló írásművek (a korunkban gombamód elburjánzott visszaemlékezések) szerzőire máig se jellemző. Az irgalmatlan szókimondás, a tények, pontosabban a valóság akár betegesnek is mondható tisztelete. Katona Tamás kitűnő előszava után nincs értelme azon töprengeni, hogy ez a nagyszerű katona bizony eléggé gyenge politikus volt, de mégis politizált. Korának szinte valamennyi vezető beosztásba került katonatisztje is politizált - sajnos. Egy olyan korban, amikor viszont a politikusok tö- rik-szakad érteni véltek a hadvezetéshez, sőt, abba bele is szóltak. A tények ismeretében - márpedig Görgey két kötete a rideg tények szinte kimeríthetetlen tárháza - a mai olvasó leginkább azon csodálkozik, hogy történelmünk egyik legdicsőbb korszaka egyáltalán eltarthatott annyi ideig, ameddig valóban tartott. Szinte mindenki mindent megtett az ellenkezőjéért. Ilyesmi azonban általában csak utólag, esetleg száznál is több év múlva derül ki: - a történészek előtt. A nagyközönség, mely mindig hajlamos a közhelyszerű illúziókra, továbbra is azokban él, noha az objektív tények ismerete - ezt jó nyomatékosan hangsúlyozni - nem azonos a deheroizálással. Nem kell nagy fantázia annak elképeléséhez, hogy a maga idején mekkora felháborodást okozott Görgey könyvének megjelenése. A császári kormány alázatos, mellveregető meaculpázásra, a feketesárga ellenfél előtti hódolatra számított. A Kossuth felelőtlen viddini levele óta Görgeyt árulónak minősítő közvélemény töredelmes önvallomásra, bocsánatkérésre. Kaptak ehelyett ilyesféle bókokat. A diadalmas tavaszi hadjárat befejezése után: „...bármennyire berzenkedjék is önimádatunk ez ellen - be kellett ismernünk, hogy a magyar nemzet hálájának tekintélyes része a most leírt áprilisi hadjárat gyors és sikeres befejezéséért végső soron herceg Windisch- Grátz tábornagyot és báró Jellaőic bánt illeti meg... herceg Windisch-Grätz tábornagynál kedvezőbb ellenfél aligha kerülhetett az ellenséges hadsereg élére, sőt még hozzá hasonlóan kedvező odakerülése sem valószínű." Annyira tehetségtelen volt. A nemzet bálványáról, az emigrációban önmagát ismét kormányzóvá átminősített Kossuthról: „...Oroszország téli beavatkozási kísérletére azt hitette el magával, hogy nem maradhat el Franciaország, Anglia, Németország, Amerika és Törökország viszontbeavatkozása Magyarország oldalán, a súlyos véráldozatokat, melyeket legutóbbi győzelmeinket megvásároltuk, csekélyre becsülte, a győzelmük maguk pedig csak arra szolgáltak, hogy Kossuth elbizakodottságát az őrületig fokozzák és Kossuth őrülete sajnos a hívő nemzet evangéliuma volt. Ha Kossuthban meglett volna a bátorság, hogy csak egyetlen egyszer is osztozzon azoknak a veszélyeiben, akiknek győzelmeit oly nagy önérzettel a főhadiszálláson való személyes jelenléte közvetlen kisugárzásának ítélte: a következő hét végére - ha nem is bölcsebb, de okosabb lesz. De Kossuthban nem volt meg ez a bátorság, és Magyarország, mint mondtam, az isaszegi győzelemmel immár elérte nagyságának tetőpontját.” Alig néhány évvel az aradi 13 legyil- kolása után, akiknek sorsa a vasidegzetű Görgeyt bizonyíthatóan idegösz- szeroppanásba sodorta (hiszen ugyancsak bizonyíthatóan csak a saját kivégzésére számított), nem kizárólag a hódolat hangján írni a mártírokról, több volt annál, amit a közvélemény megemészthetett, sőt alighanem annál is, amit máig megemészteni képes. Aulich nagy, Damjanich kitűnő, Leiningen és Poeltenberg jó képességeinek elismerése mellett azonban egykori parancsnokuk nem volt hajlandó megfeledkezni beosztottai hibáiról. így a személyében ugyan vitéz Nagy Sándor, vagy Knezic hadtestparancsnoki balfogásairól sem és ezeket valóban gyilkos stílusban nem átalkodott le is írni. Ha mindezekből az derülne ki, hogy Görgey nem volt tisztában azzal, hogy a szabadságharc első embere nem ő, hanem Kossuth, akkor szót se lenne érdemes vesztegetni visszaemlékezéseire. Nagyon is tudta azt, hiszen nem az ismét katonának jelentkezett prágai vegyész választotta Kossuthot, hanem Kossuth őt. Ez azonban nem feledtette vele a kormányzó elnök hibáit, melléfogásait, illúziókergetését, a körülötte nyüzsgő kamarilla létét, vagyis a tényeket. Kossuth szerette volna hinni, hogy a „föld népe,, az igaz ügy mellett van. Nem volt. Egyedül üdvözítőnek hitte a kiegyenesített kaszára kapottak honszerelmét. Ellenvélemény Görgey 1848. november 17-i leveléből: „...elnök úrnak nézete szerint a lelkesedés kipótolhatja a rendet, az állhatatosságot minden háborús sanyarúsá- gokban, az engedelmességet, a fegyelmet s több efféle katonai és csak katonai erényeket. Bárcsak így volna, másképpen állanának a dolgok. De fájdalom! a magyar lelkesedése nem egyéb egy kis szalmalángnál... A honti Ivánka-féle 3. önkéntes zászlóalj tegnapelőtt az ellenség elé kirendelve lévén, fegyver nélkül kelt ki az alarmhelyre, kinyilatkoztatván: hogy ők csak 6-8, legföljebb 10 hétre állíttattak ki a megye által, és ezen idő már régen eltelt, egy tapodtat sem mennek többé az ellenség ellen.” * A példák sorát még hosszan lehetne folytatni, célszerűbb azonban elolvasni mindazt, amit Görgey ír a korról és önmagáról. Az érdemesek elismerésével (Aulich és a többi említett, továbbá számtalan kisebb egység vitéz vezére) épp úgy nem fukarkodott, mint a saját hibáinak, melléfogásainak bírálatával. A sots nem volt kegyes hozzá. Ha a ko- „ máromi csatában szerzett súlyos fejsebe csak- 1-2 milliméterrel mélyebb - hisz egészen az agyvelöig hatolt -, akkor a csatamezőn hal hősi halált és ma az ország tele van Görgey-utcákkal és - emlékszobrokkal. « Egyébként volt szobra Budán, a Hadimúzeum mellett, azon a helyen, ahol csapatai betörtek a várba - én még jól emlékszem rá. Nemcsak a könyveknek van sorsuk, hanem úgylehet a szobroknak is. A Görgey-szobrot a felszabadulás után nem javították ki, hanem beolvasztották. A Sztálin-szobor felállításához szolgáltatott anyagot. A Sztálin-szobor sorsa ismeretes. Görgeyét pedig maholnap már ideje lenne nemcsak ismerni, hanem megérteni is. ORDAS IVÁN . Móser Zoltán „Üdvözletem küldöm: B. B.” Egy hosszabb, néhány rövidebb levélrészlet és néhány kép „ Most egy darabig a Garamnak egy kis szigetén egy faházban fogok lakni, Beszter- . cebányán.” - 1915. aug. 11. Június 22-e van, szerda. New Yorkra gondolok, ahol a „Ferncliff” temető Szent Péter szekciójának 470-es sírhelyén ma hántolják ki Bartók Béla földi maradványait tartalmazó koporsót, hogy az ünnepi szertartás és búcsú után útra indítsák. Útra, vagyis haza, vissza Magyarországra, ahová majd július 5-én délelőtt érkezik meg. A hamvak véső elhelyezésére július 7-én, délután 3 órakor kerül sor a Farkasréti temetőben. Amikor meghallottam, majd elolvastam a hazaszállítást, az egyes állomások idő- és menetrendjét, elővettem egy régebben készült, az asztalfiókban szunnyadó képes összeállításomat, amely Bartók életét, gyűjtőútjainak helyeit veszi sorrá. Most ebből mutatnánk be egy csokorra valót, rövid levélrészletek kíséretében. De mindezek előtt álljék itt egy hosszabb részlet, 1931-ből. Miért ezt a levelet, s a levélnek ezt a „Az a tervem, hogy a 2 Marótról népzenei „monográfiát” gyűjtsék össze...” 1913. november 3. - Egyházasmarót (Kóstolná Moravce) Hont vm. részletét választottuk elindulásként, bevezetésként? A sokat idézett „tiszta forrás” gondolata, létrejöttének körülményei, előzményeinek magyarázata miatt. „Kedves parasztjaim köréből üdvözli Bartók Béla ” 1907. húsvétvasárnapján. - Felsőiregh főtere. A levél Berlin és Budapest között, vonaton íródott, eredetileg németül. A címzett, OCTAVIAU BEU, román zenetörténész, aki 1930 őszén a Bukaresti rádióban két román nyelvű előadást tartott Liszt Ferenc utazása Romániában, illetve Bartók Béla román zenéje címmel. Ezeknek a szövegét elküldte Bartóknak is. A hosszú levél, amelynek az 5. pontját közöljük, erre válasz. Az idézendő részlet a „compo- sitorul román" minősítésre adott válasz, vagyis felelet arra, hogy mennyire, menynyiben tekinthető Bartók román zeneszerzőnek? A többi részlet és a többi kép - a magyar, szlovák, román gyűjtőutak egy részének bemutatásával - a válaszban megfogalmazott gondolatot illusztrálná. Vagyis Bartók zenéjéből tisztán kihallható másik - nagyon is időszerű - gondolatról is szólnak, amelyre már fiatalon életét tette: a népek, nemzetek testvérré válásának a hitéről. A szívekben élő, a zenéjében oldódó béke és szeretet - szinte vallásos - gondolatának, hitének a vállalásáról és szolgálásáról. Talán ez az a tíT.kösök. „Dudásoknak, kanászoknak közzibül, közzibül. ” Ipolyság, 1910. nov. 13. - Tülkösök az ipolysági duda- és kanásztülökversenyen. (Reprodukció.) pont - erről szóltak már többen is -, amely Bartók zenéjét megkülönbözteti kora modern zeneszerzőinek alkotásaitól. Vagyis ettől más. És ez nem több, mint egy egyszerű jelző! Ez nem a modern jelző, mégha az is, nem a világi, világhírű, zseniális - ez mind együtt és külön is elmondható Róla -, hanem emberi, emberséges. „Légy mindenekelőtt ember!” - írta 1935-ben egy prágai gyermek emlékkönyvébe. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ezt üzeni most is, holtában, hazatérőben Bartók Béla nekünk. * Igen tisztelt Uram! Szíves elnézését kérem, hogy dec. 3-i levelére csak késve válaszolok, de a közbeeső időben nagyon elfoglalt a hang- versnyezés. Mindenekelőtt közölni szeretném megjegyezéseimet az Ön dolgozatára vonatkozólag, amelyet román jellegű műveimről írt. (...) 5. 1.5) „compositoirul román”. Felfogásom a következő: magyar zeneszerzőnek tartom magamat. Azon eredeti műveim alapján, amelyekben román népzenén alapuló vagy attól ihletett saját dallamaimat használom fel, éppoly kevéssé „...a múlt héten Máramarosban voltam, ahol olyan falvakat látogattam meg, ahol Bredicean nem járt. Ennek az útnak az eredménye kb. 200 dallam gyűjtése." 1913. márc. 31. - Máramarosi román parasztporta díszesen faragott kapuja. tekinthetnek engem román zeneszerzőnek, mint ahogyan Brahms, Schubert és Debussy sem nevezhetők magyar, ill.
