Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
1988. július 23. NÉPÚJSÁG 11 ej Biczó Ernő a zászlóval, amit az egyik nyolcadikos kislány, Tóth Márta tervezett Balikó Vera, Bátorfi Klaudia, Baranyai Katalin és Thész Ildikó Vág Mátyásné és Czakó Sándorné Az egyik szereplésen „Az ember zene nélkül... csupán töredék” A művészeti csoportok száma eggyel nőtt megyénkben A Szekszárdi i. Számú Általános iskola kórusának sikere Amikor a Szekszárdi I. Számú Általános Iskola kórusa bejutott - hogy hogyan, arról később szólunk - a debreceni kórusfesztiválra, az izgalom óriási lett a gyerekek és a tanárok között. S joggal vélekedtek úgy, hogy „már oda eljutni is igazán nagy dolog”. S talán ez az öröm „diktálta" álláspont is hozzájárult a debreceni, illetőleg a nemzetközi diadalsorozathoz. Ez elsősorban a karnagy, Czakó Sándorné, és az iskola nyugalmazott karnagya, Vág Mátyásné, valamint az igazgató, Biczó Ernő véleménye. A kívülálló szakemberek is tulajdonítanak mindennek egy icipici jelentőséget, ám ők elsősorban az alapos felkészülésre és felkészültségre, a tehetségre, a jó kollektívára és a kórus vezetőjének munkájára hivatkoznak - ha éppen magyarázat szükségeltetik, vagy megdönteni a szerény vélekedést. S most, valamilyen furcsa szerkezettel pörgessük vissza az eseményeket. Azért furcsával, mert először a hazaérkezés pillanataiból, majd a debreceni napokból villantunk a gyerekek és a felnőttek segítségével pillanatokat. * Az autóbusz kicsit előbb érkezett a jelzett időpontnál. A Garay téren még ott várakoznak a pontosan - és nem korábban - érkező szülők gyerekei és természetesen a tanárok, akik addig egy tapodtat sem mozdulnak, míg minden gyerek „nem talál szülőre”. Egymás után gördülnek a személyautók a parkolóba. Egy szülő, két szülő... egy gyerek... két gyerek. Kiss Dóra is meglátja a kocsit, mosolyogva áll föl táskájáról. Szeme csillog, arca kipirult. Puszit ad, puszit kap - és három szál rózsabimbót, aszparágusz- szal, szalaggal. Csomagjait a szülők teszik az autóba. Ö csak a virágot viszi. Kanyarodnak. Dóri integet. A tanárok és a társak szintén. Itt és most igazán csak „felületesen” tudunk beszélgetni, s minden szót ugyanúgy hat át a boldogság, mint a hitetlenkedés, hiszen ezen a nemzetközi versenyen negyedik helyen végezni valóban nagyon nagy dolog. Megbeszéljük, hogy „igaziból” mikor találkozunk, s közben Biczó Ernő megmutatja a zászlójukat, Czakó Sándorné pedig ismét azt próbálja elmagyarázni, hogy milyen csodálatos érzés, nem is csak a fantasztikus eredmény, hanem olyan körülmények között versenyezni, mint ahogyan azt ők tették.- Nekem egyszerűen nem volt semmi dolgom. Csak próbáltunk a gyerekekkel. Tanártársaim meg kívánságainkat lesték. Hozták az üdítőt, a gyerekek pedig boldogok voltak, hogy énekeltünk. Pedig folyt róluk a víz... Abban a pokoli hőségben naponta hat órán át gyakorolni, hát nem semmi! A megbeszélt találkozóra Propszt Evelin - hatodikos volt - nem tud eljönni, mert még az érkezés estéjén újból elutazik. Mamájával és testvérével Balatonra megy. A vidámságáról „híres” kislány esetében egészen furcsa, hogy számára miért éppen a záróünnepség jelentette a legnagyobb élményt Debrecenben: .- Mert olyan megható volt. És mi nagyon sokat sírtunk akkor. És sírni is olyan, de olyan jó volt! Mert nem a szomorúságtól sírtunk. Hanem az örömtől. És... Ernő bácsi meg gratulált. Mindenkinek. Együtt és külön is. Tehát az újabb találkozás... Ülünk az iskola egy kicsiny irodájában. Biczó Ernő tonikot tölt Vág Mátyásnénak, Czakó Sándornénak, a négy kórustagnak - Balikó Verának, Bátorfi Klaudiának, Baranyai Katalinnak és Thész Ildikónak -, majd e sorok írójának és magának. Mire mosolyogva jegyzem meg, hogy „ehhez szokott”...- Van benne valami - válaszolja. - Hiszen mi, a kísérők, a lányok osztályfőnökei - akik egyébként önként vállalták a kísérő szerepet -, a két karnagy és magam valóban azon igyekeztünk több-kevesebb sikerrel, hogy elintézzünk mindent a „dolgozóknak”, hogy kemény és idegfeszítő munkájukat megkönnyítsük. Az egyik kislány a több-kevesebb kimondásakor határozottan mondja, hogy „több”, a többiek bólintanak. Azután sorolják a sok-sok apró figyelmességet, amivel a felnőttek elhalmozták őket, mi több, elmondják azt is, hogy fogadást kötöttek az igazgatóval. Amennyiben bejutnak a döntőbe, Biczó Ernő is „reggeli tornázik" velük. Ez így is történt. Mi több, a tanárok kísérték a gyerekeket a diszkóba, s ők is járták a táncot velük együtt.- Ahol ilyen a légkör, varázslatosa légkör, ott valóban lehet boldogan énekelni- mondja Czakó Sándorné, utalva egy kecskeméti szurkoló táviratra, majd leállítja mondandóját, amit így magyaráz meg: - Egyszerűen nem lehet visszaadni az ottani hangulatot. Mert nincsenek rá megfelelő szavak. S arra még a video sem képes, pedig egy kollégánk mindent felvett.- Vasárnap érkeztünk Debrecenbe - folytatja Balikó Vera. - Már azon a napon is próbáltunk, de a hétfői volt a legjobb. A felvonulás előtti. Belülről éreztük a dalokat. Olyan volt, mintha elvarázsoltak volna mindannyiunkat.- Az első szerepléskor, a Cigánysira- tóra pedig majdnem táncoltunk - mondja Klaudia. S ezt a fölszabadult éneklést, no és a szépen kidolgozott művet a közönség is értékelte óriási tapssal. S itt tegyük hozzá, hogy az első kirobbanó közönségsikert is a szekszárdiak aratták, mégpedig egy Farkas Ferenc-szerzemény- nyel. Erről beszélgetve a tekinteteken látszik, hogy Czakó Sándornénak még valamit el kell mondania.- A zeneszerző küldött vissza, hogy ismét hajoljak meg... Az örömtől és a viharzó tapstól szinte nem is tudtam, mit kell csinálnom... Persze a felkészülés, az más... Nekem az a véleményem, hogy olyan műsort kell összeállítani, ami a gyerekeknek örömöt jelent. S hiába volt ez verseny a javából, mindig azt mondtam a csapatnak, hogy számunkra maga az éneklés a fontos. Ezért nem izgultak olyan nagyon, hanem már az első fellépéskor is szinte úgy reppentek föl a színpadra... No és megint mondom a menedzselést és állítom, hogy ahogyan azt velünk tették, azt egyetlen kórussal sem.- Persze, ez az itthoniakra is vonatkozik - teszi hozzá Biczó Ernő. - Mi annyi, de annyi támogatást kaptunk. A különböző vállalatok, üzemek megvarrták a ruhákat, háromrészes táskát készítettek iskolai emblémával a gyerekeknek, a cipőt, a zászlót is csináltattuk... Úgyhogy a részvételünk, ami szép summát jelentett, szinte semmibe nem került az iskolának. Vág Mátyásné pedig jegyzeteibe néz, s igenlően bólint. Mert nemcsak a szólampróbákat tartotta, hanem az anyagi ügyek intézését is magára vállalta.- Amikor megérkeztünk a versenyre, s megtudtuk, hogy NSZK-ból, Hollandiából is érkeztek kórusok, s az itthoniak legtöbbje már többször szerepelt külföldön, akkor azért egy kicsit meglepődtünk- mondja Baranyái Kati, de hozzáteszi azt is, hogy számtalanszor elmondták nekik: már az is nagyon nagy rang, hogy oda eljuthattak. S most szinte lehetetlen részletezni, hogy miként jutottak oda, legfeljebb néhány szóban, vázlatszerűen. Az Éneklő Ifjúság zsűrije javasolta a jelentkezést. Ök elküldték. Erre vagy kap valaki jelentkezési lapot, vagy nem. Ők kaptak. Persze, ez sem jelent még semmit. Az ottani szakmai zsűri vagy fogadja őket, vagy nem. Fogadta. De ehhez a debreceniek meghívása is szükségeltetett. Az is megvolt. így mentek. Persze, a szünidőből jó néhány napot a felkészülésre fordítottak, nem szólva az év közbe- niről és a kórustáborról- Két hangversenyre, a vegyes kórusokéra és a nagydíjért folyó versenyre is elvittek bennünket. Egyre-egyre egy embernek száz forint volt a belépő - mondja Balikó Vera, Thész Ildikó pedig a záróünnepségről beszél:- Számomra az volt a legnagyobb élmény. A sportcsarnokban rendezték meg. Az utolsó szám a Gyertyafény keringő volt. Minden fény kihúnyt, csak gyertyák égtek. A skót népdalt pedig ki-ki a saját nyelvén énekelte. És felnőttek, gyerekek egymásba fogództak és ringatózva táncoltak... * A szekszárdi Liszt Ferenc Zeneiskola igazgatója, Thész László - aki gyakorta kíséri zongorán a kórust - is elkísérte a csapatot Debrecenbe. Kicsit kívülállóként próbálta összefoglalni tapasztalatait:- Nem túlzást azt mondani, hogy a nemzetközi kórusversenyek - hangsúlyozom, verseny(l) és nem fesztivál - között a debreceni az egyik legrangosabb, melyen a kiírás szerint amatőr kórusok vesznek részt. Az más kérdés, hogy profi színvonalon.Itt kell elmondanom, hogy a gyermekkórusok kategóriájában 85 ponttól már első helyezést lehetett nyerni. A mieink 8,5,5 pontot szereztek, s ezzel lettek a negyedikek. Ezzel is a színvonalat akartam megvilágítani. S hozzáteszem, hogy maga a részvétel is rangot jelent, nem szólva a döntőbe kerülésről és az elért eredményről. Ezzel egyértelmű, hogy megyénk művészeti együtteseinek száma eggyel nőtt. Tehát a szakmai siker egyértelmű. De hangsúlyozom a pedagógiai sikert is, s mindkettőben a döntő szerep Czakó Sándornéé. De az iskola igazgatója, valamint Vág Mátyásné és a többi pedagógus közösen könyvelhetik el e diadalt. Olyankor, amikor egyre gyakrabban merül föl, hogy ki mire kötelezhető, náluk sem a szabadság, sem más egyéb még- csak szóba sem került... A gyerekeknél sem, persze. Azt hiszem, hogy ezt így, ilyen simán felnőttekkel nem lehetett volna végigcsinálni. Izzadtak a gyerekek, noha fürdőruhában próbáltak. De vidámak, aranyosak voltak.- Hogy mi a szakmai tanulság? Részben az, hogy ezután nehezebb lesz a dolguk, hiszen a továbbiakban ebből a szempontból méretnek mindenben. Másrészt pedig: ez a nagyszerű eredmény arra predesztinálja a kórust, hogy a város és a megye hangversenyéletében rendszeresen vegyen részt. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: S. M.
