Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
N N * v 10 tRíÍÉPÜJSÁG i/égw 1988. július 2. Áriák jótékonyságból .... . « , . Néhány pare operaénekessel X. országos kerámia biennálé- Pécs Fusz György: Korongozott edény I. Kis Ildikó: Platinacsúcs A jubileum mindig lehetőséget ad az emlékezésre, visszatekintésre is, legyen bár tíz esztendős a megtett út. Így van ez a pécsi kerámia biennálé esetében is, mely ebben az évben a tizedik alkalom. Ma már tudjuk, hogy nem véletlenül választotta Pécs városa húsz évvel ezelőtt, a számos ipar- és képző- művészeti ág közül éppen az agyag- művességgel foglalkozót. A város 1968-ban ünnepelte a Zsolnay gyár fennállásának 100. évfordulóját. A környék fazekas hagyományai is elegendő okot nyújthattak volna egy vissza-visszatérő kiállítási sorozat megrendezésére, de a centenárium különösen kínálta az ötletet. A cél nem volt egyéb és talán ma sem más, mint összegyűjteni a gyári és műtermi kerámikusokat, hogy számot adjanak legújabb alkotásaikról, így a körülöttük levő világról. Ez viszont elegendő ahhoz, hogy a két évtizedes változás nyomon követhető legyen. Akinek nem állt módjában nézőként végigkísérni a tíz tárlatot, segít a legújabb katalógus, melyet dr. Rom- váry Ferenc szerkesztett. Szemelvényeket ad közre a sajtóvisszhangból, amiből az is kiderül, hogy Tolna megye is képviselteti magát. Nem mehetünk el szó nélkül, hogy ne idézzük a Népszabadság 1982. szeptember 17. számát, ahol Rózsa Gyula így ir a hetedik biennáléról: „A megkö- tetlen kezű művészet ajánlatsorozata olyan kísérletekből és eredményekből, amelyek köznapokat termékenyítenek meg, miközben maguk nem élnek meg a múzeumok köznapok fölötti levegője nélkül. Ám ehhez múzeumi minőség kívánatos. Múzeumot indokol és múzeumi érdeklődést érdemel például Szalai László első díjas porcelán „Törése”, Schrammel Imre samnrtotba égett „Madár-sorozata”, és ugyancsak méltán díjazott Fusz György (Szekszárd) fájdalmas három kerámiaportréja. Az egyik fél méternél nagyob porcelántömb, a másik samott-teste a hatvan centimétert is meghaladja s a harmadik olyan méretű mellszobor, amely polgári környezetben nehezen volna elképzelhető - de nem ez az érdemük... a mindössze huszonhét éves Fusz György egy drámai és hagyományos portrészobrászatot tudott bevonni, megőrizni és hitelessé tenni a samottos agyag világába és világában.” Azért is örvendetes a tizedik bien- nálén való részvétele, mert nem egyedül van jelen Tolna megyéből, hanem feleségével, Kis Ildikóval. Az ő alkotásait megyei kiállításairól ismerjük. Zöld bogaras, Szivárványos, Platina-, Kék, Sárga csúcsról elnevezett színes porcelánjai helyet találnak az országos megméretésben. Fusz György ezúttal nem emberi, hanem edénytorzóival kelt figyelmet. Természetes, hogy a hatvankét kiállító művész közül az ő kerámiáikat kereste tekintetünk. Az emlékezés megköveteli, hogy más nevek is elhangozzanak, melyek olyan munkásságokat fémjelez* nek, mint amilyen Gádor Istváné, Gorka Gézáé, Kovács Margité volt. A most kiállított kerámiák között éppen’ úgy szerepel használati, dísztárgy, mint a kisplasztikák világába sorolható szoborkompozíció. Igazolva látszik ismét, hogy e műfaj számtalan kifejezési formát rejt és kínál. Az I. biennálénak még a tudomány és technika háza volt az otthona. A X. a Pécsi Galériában tekinthető meg augusztus 21-ig. D. K. J.- Szekszárdon, a Művészetek Házában rendezett koncertje előtt elmondta, hogy először énekel Magyarországon vidéki városban, a tízéves pályafutása alatt. Volt ennek valami különös oka? Van előítélete vidéki és fővárosi hangversenyzésről? Miért pont Szekszárd az első állomása?- Kezdem az utolsó kérdéssel. Szekszárd ra hívtak először. Semmi más okom nincs, és nem teszek különbséget vidék és főváros között. Sőt, azt nyugodt szívvel mondhatom, hogy itt a Művészetek Háza - ahol beszélgetünk - nagyon ideális koncertterem. Kiváló a környezet. Valóban az az igazság, hogy egyszerűen nem hívtak vidékre.- Bizonyára az is hozzátartozik, hogy nagyon sokat énekel külföldön, és úgy gondolják, nem szívesen vállal előadást a New York-i Metropolitan után egy hazai kisvárosban.- Az tény, hogy évente hat-hét hónapot töltök idegen országban, de számomra mindig Pest marad az igazi színházi otthon. Már a Zeneművészeti Főiskola utolsó évében énekeltem a Magyar Állami Operaházban kisebb-nagyobb szerepeket. Azóta ott ismerek minden zúgot, sarkot. Mindenkit. Ám a pályánkhoz tartozik az ilyenfajta megméretés is, hogy beilleszkedni egy nemzetközi operaegyüttesbe, életbe.- Ez a beilleszkedés mikor kezdődött Önnél?- A Pavarotti énekverseny sikere indította el ezelőtt nyolc évvel. Francia-, Olasz-, Németország, Európa után Amerika. Megtiszteltetés ez, ajándék és kötelesség az élettől, az élettel szemben.- Hogyan fogadják a magyar énekeseket?- Jó a hírünk, bár ennek ellenére volt kellemetlenségem. Nem szakmai, hanem politikai szempontból. Egyik rendező tett egy megjegyzést, hogy a „vasfüggöny” mögül jöttem. Mondtam neki, ne higyje, hogy éhen halok, ha nem énekelek a maga színházában. Ö volt a színház igazgatója is. Én ide dolgozni jöttem, énekelni, hagyjuk a politikát máskorra - mondtam és otthagytam. Két napig kerestek...- Hagyjuk most is a politikát?- Nem! Szívesen beszélek bármiről.- Mennyire kíséri figyelemmel a hazai élet változásait mondjuk San Franciscóban?- Mondhatom, hogy jobban, mint amikor itthon vagyok. A családom, feleségem küldi utánam a magyar lapokat. Egyébként az utóbbi évben feltűnően sokat foglalkoznak például az amerikai tévések is a magyarországi reformokkal. Szinte naponta lehet egy-egy rövid hírt hallani itthonról.- Érződik-e az új szelek hatása a zenei életben, vagy az Ön pályáján?- Mivel keveset vagyok itthon, ezért nem látom a mélyreható változást, megújulást a zenei életben. Viszont a magam példájáról tudom, hogy sokat számít az az apróságnak tűnő tény, hogy „világútlevél”. Akkor megyek, amikor akarok, ha pénzem van. Ha már a politikánál tartunk, megjegyzem, hogy nagyon rokonszenvesek a párt és a kormány élén az új arcok, új emberek. Ideje volt. Nem tudom, hogy minden területen és minden szinten van-e, lesz-e önkritika, kap-e szerepet a nyíltság, de ami elindult, tetszik. Én úgy képzelem, ha én hibázok, rosszul énekelek egy szerepet, akkor én erről lemondok és nem csinálom. Azt hiányoltam eddig, hogy nem követte semmi új a hibás régit. Elismertük a vétséget és nem történt más. Ha alkalmatlan valaki a szerepre, köszönjön el.- Néhány legutóbbi év operaéletét figyelve több fiatal énekes hangját, arcát kell megjegyezni, mint korábban. Rosszul látom?- Nem! így igaz. Más a kor követelménye, mint harminc-negyven évvel ezelőtt volt. Akkor, akik itt énekeltek, tizedennyit dolgoztak, mint ma kell. ök itthon voltak énekes császárok, királyok. Nem is mehettek ki az országból olyan szabadon, mint most. Mi bejárjuk a világot. Ők itthon többszörannyi pénzt kaptak, mint mi. Ne is beszéljünk róla, ez elvezet más utakra...- Gulyás Dénes fizetéséről se beszéljünk?- Nekem átlag fizetésem van: 18 ezer forint. Ebből három gyereket, a gyesen levő feleségemet, lakást, kocsit tartok el. Nem azt mondom, hogy fényesen, de meg lehet belőle élni. Kint másként fizetnek. Rólunk azt hiszik, hogy multimilliomosok vagyunk. Ott szállást, impresszáriót, élelmet, na és az államkasszába is kell fizetni. Nem panaszként mondom, de ha csak az itthoni fizetés volna, akkor meggondolnám, hogy a gyerekemnek gépsonkát vagy töpörtyűt vegyek. Az értékrendek körül van baj. Felborult az egyensúly. Egy giccsgyártó fröccsöntő kisiparos havi 50-60 ezret kereshet, itt nincs valami rendjén. Félreértés ne essék, mert az én munkámat értékelik és megbecsültnek érzem magam.- Példa erre a Liszt Ferenc-dfj és az Érdemes Művész cím.- Igen. Bár nem lettem más és nem énekelek másként mint azelőtt, de jó érzés, hogy figyelemmel kísérik, amit csinálok.- A beszélgetés során szó esett a családról, gyerekekről. Ne haragudjon, de már itt a szekszárdi koncertje alatt is egy pej lovat képzeltem maga alá vagy mellé.- Ez jó! Valóban van egy pej ló is. Szerelmem ez az állat. Alagon él a diplomata lovardában. Nyáron, amikor itthon vagyok, és két hónapig nem dolgozom, akkor mindig kimegyek. Szeret futnh és én ilyenkor szeretek a hátán lenni. Remek érzés... Említette a gyerekeket... A legfontosabbak az életemben. Nincs az a siker, taps, külföldi fellépés, amit a mosolyukért cserébe adnék. Mindig vágytam a gyerekekre. Nem sikerült sokáig, de végül is beállítottak hárman, egymás után sorban. Elsőként Gergely, ő három és fél éves, aztán Bence, ő kétéves. Orsolya hat hónapos.- Olyan melegség áradt most a hangjából, szinte természetesnek tűnt az a gesztusa, hogy a szekszárdi koncertjének tiszteletdíját átadta Szommer Jánosnak, a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatójának. Az áriákat jótékonyságból énekelte.- Viszonylag magas a filharmóniai díjazásom, gázsim. Örömmel jöttem énekelni és arra gondoltam, ha segíthetek az állami gondozott gyerekeken valamit is, miért ne tenném meg.- Miről álmodik? Azért kérdem, mert a Massenet és Puccini operákból ismert Manón erdőről, kis fehér házról álmodott...- Nekem megadatott az erdő és a kis ház. A Hűvösvölgyben lakom. Mit válaszoljak? Nem szívesen használ az ember ködös, naivnak tűnő kifejezéseket. Miről álmodom? Arról, hogy nincsenek, vagy nem lesznek olyan apró kis gyilkosságok, amilyenek például a közutakon vannak. Arról, hogy lehet emberül és emberségesen beszélni, élni egymással. Asze- retetről álmodom. DECSI KISS JÁNOS Bűn az Az eredeti cím mögött, mely Moldova György legújabb riportkötete borítóján olvasható, nincsen kérdőjel. Én egészítettem ki a szerző utólagos hozzájárulásában bízva, és mert azt szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak Moldova kitűnő könyvéről akarok ismertetést írni, hanem annál talán valamivel többet. Amiként az alább, remélhetőleg, majd következik. Az elolvasásra csábító főcím egyébként senkit nem téveszt meg, a címoldal jobb alsó sarkába becsülettel odanyomták, hogy az „Riport a rendőrökről”. Ami már eleve érdekes, hisz Magyarországon viszonylag ritkán lehet őszinte riportokat olvasni a rendőrökről, amilyeneket pedig igen, azokról a szak- mámbeliekjól tudják, hogy szinte kivétel nélkül előzetes bemutatás-kötelesek. Annak ellenkezőjéről, hogy Moldova kitűnő riporter, senki nem tudná 9 ■ ■ ■ ■ meggyőzni az olvasót, mert nem is lehet, hiszen csakugyan az. Ami engem illet, zömmel az 1956 utáni időkbeli portyázásait a kalandregények pampáin (Elbocsájtott légió stb.) ugyan nem szeretem, de ez lehet nálam ízlésbeli ficam is, ízlésekről pedig amúgy sem érdemes vitatkozni. „Negyven prédikátor"-át azonban maradandó irodalmi értéknek, eddigi szépírói munkássága csúcsának érzem, és sokakkal együtt őszintén kívánom, hogy még sok, ennél akár magasabb csúcsra is jusson el. Ami a „Bűn az élet... ”-et illeti, kétségbe ejtett. Nem azért ahogyan ábrázol, hisz az kitűnő, olvasmányos, a szerző jól bevált módszerei szerint és stílusjegyeit hordozva készült. Az keserít el, amit bemutat és ez sokkal több annál mint a rendőrök elfoglaltságának mértéke, anyagi helyzete, sőt, bizonyos fokig - ne kerülgessük a megfelelő kifejezést - társadalmon kívülisége. Politikai rendőrségről, mely adott esetben a társadalom ellen műdödő hatalmassággá nőheti ki magát, a kötetben nincsen szó. Bűnüldözőkről viszont igen, akik mindenhogyan a társadalomért dolgoznak, így ez az említett társadalmon kívüliségük enyhén szólva is észbontó. Magyar- országon minden mennyiségben van keletje a televíziós krimiknek. Drukkolunk a valóban rokonszenves Derrick- nek, „Az öreg”-nek, a két imbecillis vagányra emlékeztető Starskynak és Hutchnak, a németül tudók újabban reggeltől estig korlátlanul nézhetnek krimit a Sat-1 adásaiban. Ugyanakkor idehaza az átlagember törődése a rendőri közgondokkal nem emelkedik túl hülye rendőrviccek terjesztésén és a szemünk láttára elharapózó erőszaknak és a közmorál szintje zuhanásának puszta tudomásul vételén. A Dr. Csehák Judit által meghirdetett egészségre nevelési programnak legalább perspektívái vannak, hisz meghirdették. Az más kérdés, hogy az igehirdetésben mindig nagyobbak voltunk, mint az ige befogadásában, de a hirdetés is valami. Moralitásra nevelési program meghirdetése ez idáig senkinek még csak eszébe se jutott... A mi hazánknál többnyire semmivel se alábbvaló államoknál megszokott, hogy nem sajnálják a pénzt a saját erőszakszerveikre és pedagógusaikra. Utóbbiakra mi már Vas Gereben óta szemrebbenés és különösebb lelkiis- meretfurdalás nélkül ráakasztottuk „a nemzet napszámosai” jelzőt, méghozzá teljes joggal. Az állítólag vastagon fizetett rendőrök kereseti viszonyairól Moldova szolgál megdöbbentő adalékokkal. Ami engem illet, sosem lelkesedtem különösebben se a fogházőr- (smasz- szer), se a rendőr- (zsaru) egyenruháért. Mindkét uniformis viselőire azonban mindaddig szükség lesz, amíg akadnak a társadalmi együttélés szabályai ellen vétők, vagy ha úgy tetszik, zsiványok. Honvédegyenruhára se tovább a tökéletes világbéke beköszöntésénél. Egyik se látszik túl közeli időpontnak.... Moldova könyve szerintem közvetett úton egy furcsa feledékenységünkre is felhívja a figyelmet. Arra, hogy míg a gazdasági reform változatos évtizedei során nem szűntünk meg pénzről, anyagi gyarapodásról és ennek mindenekfe- lett-valóságáról beszélni, az erkölcsi értékek fokozatos, majd rohamos veszendőbe indulásáról édeskevés szó esett. Ma se sokkal több. Az, hogy egyik szülte a másikat, egészen bizonyos. Tyúk volt- é előbb, avagy a tojás - nem az a kérdés, amin különösebben töprengeni se érdemes. A Moldova könyve nyomán feltáruló világképünkről azonban annál inkább. Hosszú évtizedek sajtóipari gyakorlata során közhellyé kopott kifejezésünk: „A mi világunk”. Nos, ez is a miénk. Csak sokáig legyünk képesek élni benne... ORDAS IVÁN Kertesi Ingrid, Gulyás Dénes és Méry Éva (balról jobbra) a szekszárdi koncert után
