Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
1988. július 16. TOLNA _ rsiíÉPÜJSÁG 11 Száz éve született Füst Milán A végtelenség igézetében Huszadik századi irodalmunk talán legkülönösebb, legtalányosabb alakja volt Füst Milán, akinek életműve máig inkább az írók és az elszánt irodalmi ínyencek titkos kincse, mint a széles olvasóközönségé. Verseinek sejtelmes, tünékeny gondolatisága és zeneisége, drámáinak (Boldogtalanok, IV. Henrik király) egyéni dramaturgiájú gondolati összetettsége, bölcseleti munkáinak ihletett- sége és követhetetlen műfajteremtő kísérlete (Látomás és indulata művészetben; Ez mind én voltam egykor) nem adják könnyen igazi értékeiket. Talán csak a Nobel-díj közelségébe került regénye, A feleségem története vált igazán népszerűvé. A nehézkes, a köznapi életben esetlen hajós- kapitány, akinek a szerelem nem boldogság, hanem vágyakozás, kétely és gyötrelem, és kifogyftatatlan derűjével is megfoghatatlan, elérhetetlen felesége alakjaiban Füst Milán egyetemes típusokat formált meg, az egyszerű történeten keresztül filozófiai mélységgel az emberi lét általános kérdéseiről is vallott. Nem vett részt írói mozgalmakban, nem csinált és nem követett semmiféle divatot. Következetesen járta a maga útját, eltéríthetetlen szenvedéllyel maradt hűséges eszményeihez. Ezt a következetességet nem téríthették ki útjá- ból történelmi események és fordulatok: ami az író világába hatolhatott, az mindig csak az volt, ami korábban kialakult meggyőződésében megerősítette. Füst Milán nem azzal a világgal tartott kapcsolatot, amelyben élt, hanem azzal, amelyiket időtlennek, változatlannak, örökkévalónak tartott. így aztán talán nincs is nála életrajzi adatokkal kevésbé jellemezhető élettörténetű alkotó irodalmunkban. Az öröknek, állandónak vélt értékek igézetében élt, ezt érezte egyedüli esélynek a környezetét meghatározó kétségek között. „Az emberi lélek, nem tudni, mely oknál fogva, alig is képes felfogni elfogadni, megérteni a világ végességét, minthogy eredendően más igényt hordoz magában” - írta. Vagyis érezve az emberi lét szívszorító végességét, a végtelenség igénye miatt árasztja el műveit az a kifogyhatatlan szomorúság, amelynek végtelen sötétségét mindig átlengi valami opálos fényű ragyogás, amely akkor is reményt ad az ezerszer csalódottaknak, ha biztosak benne: minden hiába. „Aki küzdőképtelen, s mégis meg van verve ambícióval, az egy másik világba menekül, olyanbg, ahol más módon is boldogulhat - nyílt küzdelem nélkül. Rendesen a művészet világa ez” - foglalta össze sorsa képletét, vagyis a művészet magasabb- rendü törvényei, eszményei nemcsak önmagukért voltak fontosak számára, hanem arra is lehetőséget nyújtottak, hogy a mindennapokból egy másik szférába kerülve kárpótolja magát az ifjúkor nélkülözéseiért, sanyarúságáért. Személyiségében meghatározó szerepű volt a szeretet és biztonságérzet nélkül felnőtt ember bizonytalansága. Ott élt benne a saját kudarcait a fia által bepótolni vágyó anyja átörökített becsvágya, s a mártíromsággal ráerőszakolt terhekkel való vívódás is hosszú ideig kísérte. Ezért jelenhetett meg már fiatal korában gondolkodásában a betegségnek szinte kultikus tisztelete - a szülők gyöngédségét, figyelmét kiharcolni akaró gyermek jellegzetes magatartási formájának törvényei szerint. így aztán a koravén ifjúból szinte a felnőttkort átugorva lett már fiatalon öregember, akinek külső kudarcai sohasem igazán mint művészt keserítették. A költő és író sebei az embernek fájtak, és ezt sajnálta ő is - önmagában. S mindezen nem segíthetett a késői elégtétel: ámít az élet sikerben, elismerésben elmulasztott megadni neki, azt véglegesen jóvátehetetlennek tartotta. „Hol vannak már azok, akik fiatalkoromban annyira kételkedtek bennem? és akiknek mai csodálkozása volna az igazi elégtétel számomra? már mind halottak” - írja. De mindenekelőtt anyjának szeretett volna bizonyítani: „ha most látta volna, hogy az ünneplő közönség előtt mint hajlongok páholyomban, és ezt ő elmesélhetné a szomszéd- asszonyoknak, és azt mondaná nekik: - Látta volna csak az én fiamat... - Ez volna az én igazi elégtételem.” A filozofikus, az eszmét és eszményt kereső és szolgáló író mégsem csak az ideák világában lebegett. Szerelmese volt az anyagoknak, a tárgyak szépségének: mert eszményeit a megvalósult alkotásokban, a mindennapi valóságban is fel tudta fedezni, s itt tudta a legközvetlenebbül tanulmányozni. „Mert le- het-e hívebben szolgálni az Istenséget, mint az örökös elmélyedéssel, van-e odaadóbb szolgálat, mint az, mikor az ember a Teremtés művét figyeli szűnni nem akaró szomjúsággal, s odaáldozva ennek minden idejét, de minden boldogulását is?” - kérdezi. Ez a rajongó áhítat jellemzi a legjobban a való világhoz kapcsolódását. Van ebben valami végzetszerűség is: része lenni valaminek, de igazán sohasem oldódni fel abban. Persze, két oldala van ennek is, a kí- vülmaradás szabadságot is jelenthet. Füst Milán erre azonban nem tartott igényt, semmilyen szinten. Az 1944-ben életveszélyes kalandokat túlélt író példás hűsége a magyar kultúrába ágyazottság, az elképzelhetetlen kötődés példázata is. „Itt éltem, itt is akarok meghalni, mert ez a hazám” - írta, tovább aligha egyszerűsíthessen. Születésének századik évfordulóján, műveit olvasva, gondolatait, nyelve zenéjét figyelve ne csak tisztelegjünk emléke előtt. Vessünk számot magunkkal is: méltóak voltunk- e, vagyunk-e erre a hűségre? Gróh Gáspár Folyóirat-tallózó- Mi lesz veled, magyar irodalom? - kérdezték sokan akkortól kezdve, hogy sorra távozott az a nagy nemzedék, amely a két világháború közötti időszakban robbant be irodalmi életünkbe, s amely életművét 1945 után teljesítette ki. Déry Tibor, Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula és a többiek halála valóban semmivel nem helyettesíthető veszteséget jelentett és jelent mindmáig; az életnek, s így az irodalomnak is az a rendje azonban, hogy a nemzedékek kövessék egymást. Nagy rendet vágott a halál az utóbbi két évtizedben, de folyamatosan léptek színre a méltó folytatók, s az iroda- lomértö azt is tudja, hogy „nagy öregek” vannak ma is, s reménykedik, hogy lesznek egy évtized múlva, az évezredvégen is. Itt van például 1988 júniusa, amely több jeles születésnapi évfordulót is kínál, s természetes, hogy irodalmi folyóirataink többsége megemlékezik ezekről. Az Új írás mindháromról: Sőtér István és Weöres Sándor 75. és Szentkuthy Miklós 80. születésnapjáról. A Tiszatáj Még májusi számában közölt összeállítást Szeged jeles szülöttéről, Sőtér Istvánról, most pedig ugyanezt teszi Szentkuthy Miklóssal, akitől egy regényrészletet és két terjedelmes beszélgetést publikálnak. A legszélesebb irodalmi közvélemény számára bizonyára Weöres Sándor 75. születésnapja a leginkább figyelemre méltó esemény. Még tágabban kell szólam, mert nem is csak az irodalmi közvélemény, hanem az egyetemes magyar kultúra ünnepéről van szó. Az eddig megjelent folyóiratok többsége verssel és szóval is köszönti a modern magyar líra egyik legnagyobbját. Kiemelkedő az Alföld összeállítása. Ágh István, Farkas Árpád, Határ Győző és Kiss Tamás versei más-más módon és más-más szemszögből mutatják be ezt a költészetet, de mindegyik igaz és hiteles, megfelel e líra „ezerarcúságának”. Többek közt ezt is állítja Esterházy Péter tisztelgő írása: „Pessoából mondjuk van négy. WS-t nem lehet összeszámolni, annyi. A Kortársban Csorba Győző és Orbán Ottó költeményei, Bata Imre és Szepesi Attila műelemző esszéi köszöntik a legnagyobb magyar költőt, a Jelenkorban pedig Csorba Gyöz<5,, Kajetan Kovic és Lengyei Balázs. Az Új írásban és a Tiszafáiban Tandori Dezső költeményei említendők, s ugyanő szerepel egy esszével az Alföld összeállításában is. Az sem volna meglepő, ha az Életünk még meg nem jelent júniusi számában is szerepelne, ahol szintén lesz WS-köszöntés. László Ibolya: Májusi etűd (DKJ-nak) Nem tudhatod meddig van itt hisz varázslással elvakít t nárciszujjal szívedhez ér hogy kínálj lelket lélekért Ez a tavasz vagy más tavasz sohasevolt és lesz tavasz gyalázatomra győz felettem szótalan szóló májusesten Lám így vagyok mert még vagyok és nem ismerem a napot mikortól másoknak van itt másokat lázit andalít De vigaszom hogy a világ tavasszal örömért kiált újulni készen hadra kél az emberrel az életért Bekopogtunk Mindennapi változásainkat Naponta látni a Duna csillogását, egy főközlekedési út tompa moraját hallgatva, figyelni egy domboldali kert megmegújuló, tavaszból őszbe érő változásait ihletadó, önkifejezést kényszerítő, segítő foglalatosság, tény. Halász Károly a paksi Rókus utca 9. számú házban óráról órára tanúja, megélője a bevezető mondatnak. E házban született, él. Festő, grafikus, szobrász. így kezd mind bonyolultabbá válni arcának, mesterségének, mondandójának megismerése. Bekopogtunk hozzá... *- Itt Pakson, mint festő? - kérdez visz- sza és maga elé néz. - Mintha nem is volnék. Talán mint népművelő. Inkább úgy ismernek. Kisgyerekkoromtól rajzolok. Pécsre a művészeti gimnáziumba ezért mentem. Díszitö-festő szakon végeztem. Az ércbánya vállalatnál lettem dekoratőr tíz évig, aztán a Janus Pannonius Múzeumnál grafikus és innét kerültem Paks- ra. A visszatelepülésem 1979-ben volt.- A hatvanas években a képzőművészeten végigvonuló irányzatok megteremtették a pop, az op, a minial artot. Olyan formai és tartalmi törekvések ezek, melyek máig hatnak és talán a Pécsi Műhely arculatának is ezek voltak a meghatározói.- Egy-egy csoport, mondjuk képző- művészeti kör létrejötte a körülmények függvénye. így volt ez a Pécsi Műhely esetében is. Középiskolás koromban személyes szimpátia alakult ki néhányunkban Lantos Ferenc tanárunk iránt. Úgy éreztük, hogy egypáran nem a megszokott módon közeledünk a művészet- het, a képzőművészeti problémákhoz, ezért mintha kizártak volna bennünket a szakmai körökből. Alakult egy szakkör az ilyen kiverekedtek számára, hogy a továbblépést, művészi fejlődést biztosítsa számunkra. Ennek Lantos Ferenc lett a vezetője. Később stúdió, majd műhely formában dolgoztunk. Mondhatjuk, hogy elsőként az országban.- A műhely szerepét lehet tehát úgy összegezni, hogy belső szakmai együttműködés és kollektíva egy külső gátló, elnyomó tényező ellen?- Igen. Ha ez a csoportorulás nem jön létre a hatvanas években, akkor egyénileg az érvényesülés szinte lehetetlenné vált volna. Helyileg a műhely, a technika háza alagsorában az otthonunk volt. Ha jól emlékszem 1976-ig, ott folyamatosan, jól ment a munka, aztán mindenki a saját területén megpróbált - kénytelen volt - egyénileg érvényesülni.- Hogy érvényesült Halász Károly?- Egyéni kiállításra készülök éppen. Budapesten a Dorottya utcában, a Kulturális Kapcsolatok Intézetében lesz októberben. Ezt azért kell megcsinálnom, mert a Soros Alapítványtól kaptam támogatást, ennek feltétele egy kiállításon való bemutatkozás. A munkakörülmények javítására kaptam a nyolcvanezer forintot az alapítványtól.- Milyenek a munkakörülményei?- Van egy három kis helyiségből álló épület itt a szomszédban, de azokhoz a méretekhez, amilyenekben én dolgozom, azokhoz kicsi. Ki lehetne írni a megtelt táblát. Anyagvásárlás is gondot jelent. Beszűkültek a lehetőségek. A korábbi években egy-egy tanács, múzeum vásárolt festményt, de az arra volt elég, hogy fedezze a kiadásokat.- Beszéljen a művészetéről- Nem is tudom hol kezdjem. Egy jó darabig a geometrikus strukturális problémák foglalkoztattak. Ebből kísérleti módon sok-sok tanul- mányjellegü munkát végeztünk. Attól függően léptünk a festészet, a fotó, a plasztika, vagy a videofilm felé, hogy mire volt lehetőség. Amikor például Dunaújvárosban az acélszobrász alkotótelepen volt módunk dolgozni, akkor a plasztika nyelvén szóltunk. Videóval Amszterdamban volt lehetőségem. A festészet az megint más. Voltak ilyen kitérők, de úgy érzem egy ponton találkoznak. Nem tudom, hogy ez a szemlélőben is így van-e? Ezt egy nagyobb kiállításon lehet mérni. Volt már ilyen Székesfehérváron, majdnem minden jelentős alkotásunk ott volt, amit mondjuk tíz év alatt csináltunk.- Úgy tűnik, az a legegyszerűbb, ha idézünk e kiállítás katalógusából, mert Hegyi Lóránd művészettörténész találóan fogalmazott: „Halász Károly tevékenységében a performance iránti fokozott érdeklődés nem szorította ki a tradicionális festészet médiumát. Tradicionális alatt természetesen nem naív termé- szetelvűséget, sem esztétizáló festőisé- get értek, hanem a post painterly abstraction személytelen, tárgyszerűen egzakt, hűvös festői gyakorlatát. Halásznál a geometrikus absztrakt formációk különös tárgyszerűsége, súlyossága hat...” A művészettörténész szavai a hétköznapi szemlélő, figyelő számára kevésbé érthetőek. Azt is mondhatjuk, nem győzik meg és teszik vonzóvá az alkotást. Idegenül hangzanak. Mert azok. A feszített vászonra, akrill festékkel fölvitt jelek, jelzések milyen mondandót, üzenetet továbbítanak?- Nehéz ezt szavakkal elmondani. Ha ki tudnám fejezni, megfogalmaznám, akkor biztosan írni kellene verset, prózát. Ezért beszélek nehezen. Az 1972-ben született képek egy építészeti, térproblémából indultak. Később festői dologra váltottam. Az embert érik mindennap változások, örömök, gondok. Ezt tovább kell adni, megosztani. Mindenki másként oldja meg, de megteszi. Ha szavakban mondanám el mindezt, talán sokkal durvább lenne, mint a festészetem, plasztikám ért- hetetlensége. Mindenki saját élményei alapján tud többet-kevesebbet kiolvasni ezekből.- Mindez eltérő a Tolna megyében élő művészekétől, annak ellenére, hogy itt nem beszélhetünk egy egységes felfogásról, iskoláról, műhelyről. Hogy kapcsolódik az alkotókhoz?- A hétköznapokban például úgy, népművelőként. Itt Pakson szinte minden Tolna megyei művésznek volt már kiállítása a Munkásművelődési Központban, ahol dolgozom. Ennek kapcsán aztán van találkozás. Ha Szekszárdon vannak megbeszélések, szakmai tárgyalások, akkor egybegyülünk, de szorosabb nincs. Akik egy városban élnek ott a megyeszékhelyen, ők talán jobb közösségi életet élnek.- Tagja a Képzőművészek Szövetségének.- Igen, de ez manapság nem sokat jelent... 4- Az egyéni és csoportos kiállításainak katalógusai szép rendben dokumentálják az elmúlt éveket. Jelzik, hogy Pakson nem is ismerik mint festőt, nem marad, múlik nyomtalanul egy-egy év. Van lehetőség személyesen részt venni ilyen bemutatkozáson? A külföldiekre gondolok!- Szerencsére igennel válaszolhatok. Meghívnak, elkísérhetjük az anyagot. Legutóbb Németországban, Ausztriában, Olaszországban voltam, arra utaztam, amerre a kiállítások mentek. Ezek szaporítják az élményt, a mindennapi változásainkat. DECSI KISS JÁNOS ____________________ I fj. Koffán Károly rajza Halász Károly a műtermében
