Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
1988. július 16. ve&t mecte/Ztei TOLNA NÉPÚJSÁG 9- Szerették a faluban az öregurat. Nagy tiszteletben állott, gyerekfejjel köszöntöttem én is a templomban. Valami baja volt, talán vérbaj, vagy efféle... Magunk között csak kékfejűnek hívtuk. A falu, a múlt legjobb ismerője, Renkecz József mindjárt hozzá is teszi, hogy dr. Pesthy Pál a Gömböskormány igazságügyminisztere volt, sok embert felvitt magával a székes- fővárosba közhivatalokba, csendőrnek, postásnak. Nyári víkendre jött csak le a vidéki kúriába, ami virágzott akkoriban. * „Ezen pusztai község három külön nevű t.i. Uzd-Borjád és Hódos (vagy Hangosi) pusztából állt, s ezen nevezet alatt ismeretesek általában - ami az összetett Uzdborjád elnevezést illeti ezt csakis az 1850-52. év táján a midőn felsőbb rendelet folytán... a pusztáknak is... községet kellett szervezni kapta.” Pesthy Frigyes hires helynévtára néhány sort szentel a ma pár száz lelket számláld településnek, amely az írott forrást faggatva kiderül, hogy 1939-ig élte ezt a dualista formát. Talán az élet fintora, hogy mire visszanyerte a török korban már élvezett önállóságát, egy irányba vezetett csak a sorsa: mindig lejjebb, lejjebb... Pedig másként is történhetett volna. Nem véletlen, hogy hét földesura is volt ennek a vidéknek. Kitűnő földje, a 25-26 aranykorona értékű nemes talaj jómódban tarthatná ma is az itt élőket. A járás legjobban menő téeszeként ismerték valamikor az ittenit, annak ellenére, hogy nem önálló parasztok, a földművelés tudományát apáról fiúra örökítő gazdák, hanem az egykori cselédség alakította meg. Egy jóeszű és hozzáértő sváb ember, Valter János nevezetű állt akkor a szövetkezet élén és legalább annyit tett, hogy gépekben, eszközökben sem szűkölködtek - volt mit átvenni a mintaként szolgáló középnemesi gazdaságokból. Hanem ott fogtak mellé, mondogatják ma is szomorúan, hogy a jót odavitték a rosszhoz, egyesültek a közeli sár- szentlőrinci termelőszövetkezettel. Feléltek hát mindent, amit lehetett... * Menjünk nyugodtan, csak a drótot kell kiakasztani, jól megteszi a zár helyett. Tiszta tekintetű, középkorú férfi fogad bennünket. Kertai János hét éve él a tsz szolgálati lakásában, a válása után fogadta el ezt a lehetőséget. Nyolcvanöt forintot fizet a szoba, konyha, kamra használatáért. Nem élhet nagy lábon, mert negyedik esztendeje, hogy le kellett szállnia a traktorról, az orvos tanácsára elvállalta a gépparkőri állást. Mellette valamit hoz a kert, a ház végében tartott anyanyulak. Szívesen mutatja a lakást, látszik mindenütt az otthonteremtés próbálkozása. Rózsaszínű falak az előtérben, a konyha közepén viaszkosvászon- nal borított asztal, fölötte vékony szálon lámpa. A sarokban lavór, mellette szappan és a most használaton kivü- li kis kályha. Befűti télen a szobát is, és mert jó vastagok a falak, sokáig tartja a meleget. Mindenütt rend és tisztaság, csak a sok generációt kiszolgált fapadló árasztja a régi idők szagát, leheletét. Ha felajánlaná a téesz, megvenné ezt a lakást, rendbehozná a tetőt, és a külsejével is lenne mit csinálni. De így csak pusztul az idő múlásával.- Persze, hogy tudom, még szolgáltam is nekik - elégedett legyintéssel nyugtázza kérdésünket az idős Özv. Egyed Sándorné: „Soha nem szorultam a gyermekeimre” szomszédasszony. - A Varga János birtokos lakott ebben a kastélyban, mi már csak ilyen állapotában jutottunk bele. A fia katonatiszt volt, tudja a fene, hogy mi lett velük... Özvegy Egyed Sándorné nem ért rá soha mások sorsán töprengeni, elég terhet akasztott a nyakába sajátja. Éppen negyven éve él itt, ebből húszat a szomszédos cselédházban őrölt le. Öt éve ment el a férje, magára maradt az unokájával, Karcsival. Öt nem engedték, pedig a másik három testvérével együtt nevelőotthonba vitték volna a szülők iszákossága miatt. Nem is beszél a lányáról, csak a két fiát említi, akik a téeszben dolgoznak, tiszességes munkával boldogulnak. Örül, hogy nem szorul rájuk, megvan mindegyiknek a saját baja, egyiknek három, másiknak négy gyerekről kell gondoskodnia.- Eléldegélünk kettecskén, szegényesen. Az unokám vasutas, én egy vesével a mezei munkát már nem bírom. A kannát is háromszor leteszem, mire behozom a vizet a kútról. Egy kis aprójószágot nevelek, a hízót nem tudnám mivel etetni. Karácsony előtt azért mindig veszek egyet, az ünnepekre mi is vágunk Metamorfózis nem sorstragédiaként, csak az élet valóságaként folytatja. - A nyugdíjam 2526 forint, ennek nagy részét orvosra költöttem. Hol Lőrincre, hol Kajdacsra, Nagydorogra kellett menni, ha rosszul lettem, háromnegyed órába tellett, amíg ideért a mentő... Hogy mit vettem magamnak utol- jáfa, miket tudnak kérdezni! Öt év alatt ezt a cipőt - kicsit megemeli a lábát, hogy jobban lássuk. Széttaposott fekete' műanyagszandál. Pántjait ki tudja mikor veszthette el. * Elég csak ezen a hosszan kanyargó keskeny utcán végigmenni, amit Ezek már múzeumi darabok lehetnek a legújabb kori névadás egészen rejtélyes módon Adyról keresztelt el. Egymás közelében, szinte egy helyen találjuk a régi udvarházakat. Bár egyik sem szerepel a műemlékjegyzékben, a helytörténet búvárai is csak Pesthy Pál- és a később ugyancsak Pesthy család kezébe került Fördős-kúriát ismerik, érdemes a többit is megvallatni. Igaz, az utókor tiszteletre csak az utóbbit méltatta, márványtábla jelzi a nemes cselekedetű és zaklatott életutat bejárt elődök emlékét. A tiszteletből valamikori otthonuk, továbbadásra méltó környezetük megóvására már nem jutott... „Fördős János 1757 és annak fia Fördős István 1790 és 1848-49-ben Somogyi Katalin testvérével az öreg ház „tartozéka” Tolna vármegye alispánja volt. Ezen hazafias odaadásért halálra majd később Therézianstadtban eltöltött nyolcz évi várfogságra ítéltetett”. Együtt olvassuk Varga Istvánnéval, aki családjával és apósával lakja az épületet. Hogy mennyit áldoztak erre korábban? A rengeteg munka még ma sem látszik rajta, olyan elhanyagolt volt. Ennyi erőből már új házat építhettek volna, most meg a tetőjavításon, tatarozáson kell gondolkodniuk. De már biztos, hogy maradnak a helyiek által jó szívvel emlegetett Pesthy Endre főorvos volt kúriájában. Az idősek egyébként már csak Pesthy János fiaira a nagy karriert befutott Pálra és Gergelyre emlékeznek, akinek egykori otthona a kis templommal szemben, ma talán a legjobb karban őrződött meg. Nem egy építészeti remek, főként, hogy a szimmetrikus ablaksort az asztalosipar új remekeivel csúfították el. De legalább nem az idő, az eső és a fagy gondoskodik róla. Mint ahogy a néphatalom idején kultúrházként, majd téeszraktárként és szolgálati lakásként használt, mára siralmas állagú kúriáról... A rossz nyelvek szerint a szövetkezet és a tanács ellentétén múlott, hogy nem maradhatott tovább az egyetlen erre alkalmas helyiség a művelődés szerepkörében. Akárhogy is, nem egy és nem két településen láttunk hasonlót és ez a szomorú metamorfózis sem pusztán a rozsdásodó bádogtetejű, eredetijére lassan csak nyomaiban emlékeztető épület jellemzője. *- Az ősszel halt meg a feleségem. Amíg élt, állandóan beszélt, még evés közben is. Meg éjszaka hordta a vizet. Betegség volt ez nála. Aztán egyszerre csönd lett. Azt hittem, nem bírom elviselni a hosszú téli estéket, 52 év után a magányt. Récsei István 30 esztendeje lakik itt, a Dobrovszky-kúria egyik felét vették meg annak idején. Fenyőfát ültetett a ház elé, és mogyorót. Tudja, hogy ritka, de szereti ezt a fát. Mint ahogy hozzánőtt a szemet gyönyörködtető kályha, évtizedek óta nem gyújtottak be benne. Mégsem adta el. Ragaszkodik hozzá, csak az élethez nem. Vonszolja magával és már csak egyet vár. A megváltást. Nemigen beszél senkivel, teher már mindenkinek, de, mondja, keressük a két öregasszonyt a szomszédban.. Bántóan vakít a negyvenes égő. Sötéthez szokott szemmel, mintegy a régi bútorok tartozékaként mozdulatlanul néz ránk az idős asszony. Testvére szemét behunyva, lehajtott fejjel. Betegség és idő szaga a szobában. Az időtlenségbe lépünk lélegzetvisszafojtva.- Sokáig élt a nagysága, 1970- ben, 93. évében halt meg. Az urától már nagyon régen elvált, egyetlen fia az első háborúban maradt. Voltak rokonai Pápán, de nem törődött senki vele, amikor megvakult én gondoztam. Nagyon sokáig. Postás voltam a faluban, és délben már hazajöhettem. Aztán végrendeletet csináltatott és rám Íratta á házat, földet. Most is van egy kataszteri hold, de nem tudom művelni. A nyolcvanharmadik évemben vagyok, a nővérem nyolcvanhét. Somogyi Éva valamikor Dob- rovszky Kálmánnét ápolta, ami a magatehetetlen embernek az életet jelentette. Ma ő ugyanolyan kiszolgáltatott.- Azért vannak jó emberek, itt volta testvérem lánya, meg ott, a nagy ház mellett lakik egy asszony, sokat segít nekünk. Priger Istvánnénak hívják... - keze a gyűrt paplanon nyugszik, rezzenéstelen, amikor elköszönünk. Emberek, akik vonszolják az életüket. Takács Zsuzsa Kapfinger András Napközben itt pihen meg, elnézegeti a gyümölcsfákat Récsei István: „Egyszerre csönd lett...”
