Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
6 KÉPÚJSÁG 1988. július 16. >7/ MÚLTUNKBÓL- Rendkívül gyakorlatias, elsősorban a munkával, az értéket előállító munkással, a munkások érdekeivel foglalkozó termelésvezetőt ismertem meg önben. Mindez azt sejteti, hogy az alapoknál, az elsődleges termelésben szerezte a gyakorlatát.- Igazán megtisztelő a megállapítása, hogy a munkásokkal szívesen foglalkozó, és a munkások érdekeit szem előtt tartó vezetőnek talál. Úgy gondolom, hogy ez adódhatott részben a szakmai előéletemből, gazdaságvezetői gyakorlatomból, de abból is, hogy a munkások érdekképviselete valahogy megkopott nálunk, s ezért a közvetlen termelésirányítóknak fel kell vállalniuk a szakmai és csoportérdekek képviseletét is. Hát igen, valóban a közvetlen, vagy ahogy mi mondjuk, az elsődleges termelésben dolgoztam magam is. Ipari tanulóként 1958-ban kezdtem a húsos szakmát, és 1968-ig szakmunkásként dolgoztam. Esti és levelező tagozaton tanultam tovább, így tettem le a mestervizsgát, majd szereztem üzemmérnöki oklevelet. Közvetlen termelésirányítói munkakörben 1984-ig dolgoztam művezetőként, üzemvezetőként, a Szekszárdi Húsipari Vállalat termelési igazgatóhelyettesévé 4 éve neveztek ki. Rendkívül nagy figyelmet, pontosságot igényel a mi munkánk, a hentes- és mészárosmesterség alapvető fogásainak az alkalmazása mellett biokémiai és gasztronómiai ismeretekre is igen nagy szükség van.- Remélem, nem haragszanak meg a kollegái de a kívülálló szemével rendkívül durva és kegyetlen az a munka, amit végeznek: hatalmas késekkel sorozatban szúrják le az elkábult állatokat, folyik a vér, óriási lángcsóvák perzselik a konvejoron lógó sertéseket, a darabotéban mázsaszám viszi a szalag a dolgozók keze alá a húst. Amikor még csak olvastam a chicagói vágóhídró!, úgy gondoltam, hogy van az írásokban némi hatáskeltö túlzás.- Nem, ez nem túlzás - dehát amit mond, az mind együtt jár a mi szakmánkkal. Aki ezt a pályát választja, meg kell szoknia a vérző állat látványát, a gőzölgő hús szagát. Emellett nagyon nehéz fizikai munkát végeznek dolgozóink, hiába segítik a munkájukat a korszerű gépek... A szervezetüket pedig károsítja a magas páratartalmú, nagyon meleg, vagy a nagyon hideg helyen végzett munka.- Az Ön jelenségeket bemutató példái a dől- gok természetéből adódóan mindig a húsiparból valók. Említette például egy alkalommal, hogy a vágólegény, aki rendkívül kemény, nehéz és mondhatni, embertelen munkát végez, kevésbé megbecsült, mint az, aki a termelést kiszolgáló hálózatban keresi a kenyerét. Ezzel alapvető problémát, mégpedig az értékek és a rétegződés témakörét érintette.- Igen, az értékek. A húsipari dolgozó például - legyen az munkás, vagy vezető - a társadalmi munkamegosztásban az átlagos állampolgárhoz képest nagyobb arányban vállal feladatokat, jövedelmük azonban meg sem közelíti más nehézipari dolgozók jövedelmét. Ez valahogy nincs rendjén. Mint ahogy az sem, hogy az elmúlt évtizedekben többet foglalkoztunk a megtermelt javak elosztásával, mint azok előállításával. Az a gondolkodásmód, hogy tudniillik először jövedelmet kell szereznünk, ahhoz, hogy az életcéljainkat megvalósítsuk, csak a családi gazdálkodásban maradt meg, a takarékoskodás is itt tapasztalható leginkább. Népgazdasági céljaink megvalósításához, a kibontakozási program és a gazdasági reformjaink sikeres megváló* 1 sításához kulcsfontosságúnak tartom a javak termelésének és elosztásának módosítását úgy, hogy az értéktermelés legyen az elsődleges. Meggyőződésem, hogy ha az állampolgári jövedelmek aszerint alakulnak, hogy egy-egy dolgozó mennyire járul hozzá a népgazdaság jövedelméhez, javulni fog gazdaságunk hatékonysága, és önszabályozó módon válunk takarékosabbá. Igen sokat beszélünk mostanában a bérreform bevezetésének szükségességéről. A bérreform azonban csak akkor lehet sikeres, ha azt a politika oldaláról is alaposan átgondolják. Mert helyre kell állítani a különböző munkák értékét, s ki kell dolgozni azt, hogy az értékek miként mérhetők. A szalagmunkást normával mérjük, de a fizikai és a szellemi munka számtalan területén nem tudjuk mivel mérni a végzett munkát. így aztán a fizikai munkások úgy érzik: túl sok embert kell eltartaniuk, mert nem látják pontosan azt, hogy a társadalom rétegeződése ma sokkal bonyolultabb, mint korábban volt. A bérreformmal kapcsolatban félő, hogy a különböző társadalmi rétegek érdekképviselete nem azonos, hisz vannak, akik jobban tudják hallatni a hangjukat, mások kevésbé. Emiatt kellene a politikának a társadalmi munkamegosztásban való részvétel értékét figyelembe venni. I- Hol lehetne még jobban megfogni a termelést, méghozzá a profitot előállító termelést, itt a vállalaton belül? S milyen belső szervezési vonzatai vannak ennek? Nagy port vert fel például a vállalatnál végrehajtott létszám- csökkentés.- A vállalatnál év elején végrehajtott létszámcsökkentésre a közgazdasági szabályozók változása miatt kényszerültünk. Tavaly 200 millió forint volt a nyereségünk, az új szabályozók életbelépésével, az elvonás mértékének növelésével idén ez jelentősen lecsökkent. Tartalékok feltárásával számoltunk akkor, amikor erre az évre 72 millió forint eredmény elérését tűztük ki célul. Amennyiben a vállalat az 1987 évi átlaglétszámnál több emberrel oldaná meg a feladatát, úgy dolgozóinknak nem tudnánk biztosítani a változatlan netto jövedelmet. A létszám- csökkentés oka tehát nem a bérfejlesztés volt, hanem változatlan a kereseti színvonal biztosítása. Sajnálatos módon a bérköltséget speciálisan kezeljük, külön szabályozzuk, holott ez a termelés egyik alapvető költsége. Ha termelési költség lenne, jelentősen megváltozna a létszámgazdálkodásunk is. Jövedelemszabályozás nélkül több embert tudnánk foglalkoztatni azokban a munkakörökben, ahol az értéket megtermeljük, ekkor csak azt kellene számbavenni, hogy a termékelőállítás jövedelmezősége biztosítja-e a kifizetett munkabért. Most zömmel csak arra van energiánk, hogy a magasabb profitot hozó termékeket állítsuk elő, s lassan el is felejtjük, hogy a kis haszon is haszon.- A jövedelemszabályozás és a létszámgazdálkodás témaköréhez, úgy gondolom, szorosan kapcsolódik az a tény, hogy a vállalkozói kedv a vállalati gazdasági munkaközösségekben mutatta meg leginkább magát Ez az ön- szerveződő csoport fegyelmezetten dolgozik, gyakran 12-14 órán át is, s ahogy mondani szoktuk, egymás kezéből veszik ki a munkát Az ember, a munka, a fegyelem, a pontosság, a lelkiismeretesség értéke a vgm-ekben teljesen tisztázott. Véleménye szerint ez a munkastílus miért nem valósul meg a szocialista iparban?- így azért nem lehet általánosítani. Mert például a mi dolgozóink munkateljesítménye azonos a fejlett tőkés országok húsosainak munkateljesítményével. Persze,- ezzel nem akarom azt mondani, hogy nincs problémánk a munkafegyelemmel, de szervezett keretek között a magyar munkás is képes a nemzetközi mércével mért teljesítményre. Mi három éve engedélyezzük az exporttermékeknél a vgm-ek működését. Érdekes megfigyelni, hogy a vgm-eknél nem okoz különösebb gondot a termelés feltételeinek a biztosítása, nem kell fegyelmezni az embereket, nem kell figyelni, hogy dol- goznak-e vagy sem. Az biztos: jelentősen többet teljesítenek a dolgozók a vgmk- ban mint főmunkaidőben, azonos idő alatt. Nagyon alaposan meg kellene vizsgálni, hogy miért van ez így, s a szerzett tapasztalatokat fel lehetne használni az ipari munkásság új bérezési rendszerének a kidolgozásában. S ismétlem: jó lenne, ha a húsipari dolgozók annyival keresnének többet, mint a környező ipar- vállalatok munkásai, mint amennyivel kedvezőtlenebbek a munkakörülményeik, nagyobb a fizikai igénybevételük, s mint amennyivel hozzájárulunk a népgazdaság dollárbevételéhez. Szóvei ne fordulhasson az elő, hogy a bécsi szeletet föltálaló pincér jóval többet keressen, mint az, aki a hús termelésével és a feldolgozásával foglalkozik. I- Helyesnek tartja azt a berögzült gyakorlatot, hogy a dotációk a felvásárlási árakban jutnak kifejezésre? így nem tisztázható pontosan hol merül fel a többletköltség: az állattenyésztésben avagy a húsfeldolgozásban...- Egyáltalán nem tartom helyesnek, ezen mielőbb változtatni kellene. Hasonlóan kedvezőtlen az eddig alkalmazott belföldi fogyasztás dotációjának a módszere, a dotációt a húsipari termékek termelői árába építették be. Mindezek nehezítik a tisztánlátást, és fals következtetésekre adnak okot. A húsipart sokan válságágazatnak is minősítik, mivel a jövedelmezősége állami dotációkkal és export-szubvenciókkal biztosítható. Ez messze nem így van, mert a húsipari feldolgozás során befektetett élőmunka jóval nagyobb hozzáadott értéket eredményez, mint amennyit jelenleg elismernek. A dotációt - addig, ameddig ez a rendszer egyáltalán nálunk működik - közvetlenül oda kellene adni, ahol az feltétlenül szükséges, így tisztán lehetne értékelni az egyes ágazatokat is. Az árakban kifejezett dotáció azért is hátrányos, mert nem közvetíti egyenesen a világpiaci értékítéletet. Hadd mondjak erre egy példát. A vállalatunk 47 forintért, tehát egy dollárért vásárolja fel a sertést kilónként. A világpiacon a bőrös félsertés ára tonnánként 0,85 dollár... Sajnos azonban az utóbbi időben a félsertést el sem tudjuk adni, mert a fehérjehiányos takarmányozás következményeként a szalonna vastagsága 4-5 centiméter. Ez pedig senkinek sem kell. Tehát változtatni kellene a dotáció rendszerén, hisz értékes terméket, csak értékes alapanyagból lehet előállítani. I- Mostanában több kiállításon járt, külkereskedőkkel tárgyalt. Mit kíván ma a piac, és hogyan igazodik ehhez a külkereskedelem?- Svédországban, az USA-ban, Ku- vaitban jártam az utóbbi években. Igyekeztem mindenütt minél többet látni és tanulni. Sajnos, tapasztalnom kellett, hogy mi magyarok nem élünk igazán az úgynevezett bizniszvilágban, nem ismerjük az egyes országok húskereskedelmének érdekviszonyait a forgalmazás szerkezetét, a fogyasztók szokásait. A külkereskedők nem rendelkeznek kellő áru- és gyártásismerettel, ezért az üzleteket a világpiacon tapasztalható ütemnél lassabban kötik. Úgy is mondhatnám: a külkereskedők egy része csupán tolmácsszerephez jut a vállalati szakemberek mellett. Véleményem szerint a külkereskedelmi munkát az önálló exportjog biztosítása mellett úgy lehetne hatékonyabbá tenni, hogy például fiatal szakembereket kellene kiküldeni külföldre, néhány hónapon át az importőröknél dolgozhatnának. A külkereskedelmet föl lehetne lendíteni tőkeerős vegyes vállalatok alapításával, vagy mondjuk úgy, hogy kereskedőházakban értékesítenénk a termékeinket. Reméljük ez mielőbb megvalósul. I- Egyik beszélgetésünk alkalmával említette: nem szereti a művezetői titulust, jobb lenne helyette a „mester” megjelölést használni. Tényleg, hova lettek a mesterek?- Azért nem szeretem a művezető kifejezést, mert elveszítette a rangját. Az a kép alakult ki a művezetőről, hogy nincs más dolga, minthogy a megtervezett és több oldalról szabályozott munkafolyamatot levezesse. Ez a megítélés nem számol azzal, hogy nincs tökéletes tervezés, nincs tökéletes szabályozás, hogy 30-50-100 dolgozóval kell a kitűzött feladatokat végrehajtani, hogy minden ember más és más, mindenkivel másként kell bánni, s igy alakítani ki a jó munkahelyi légkört. A nemzetközi gyakorlatbán elfogadott „mester” kifejezést azért szeretem, mert jobban tükrözi az adott vezető termelésben elfoglalt pozícióját. Mert mi is a mester? A mesterség irányítója, aki a maga munkakörében kicsiben elvégzi a vállalatnál fellelhető valamennyi folyamatot: tervez, koordinál, szervez, karbantartat, s ami nem utolsósorban nagyon fontos: mesterek mindig a legjobb, a legértékesebb munkásemberek lehetnek. I - Köszönjük a beszélgetést. Felsőnyéken a katolikus iskolaszék a 40-es évek legelején úgy határozott, hogy az addigi egy tantermes iskolát egy újabb tanteremmel bővíti. Az egy tantermes iskolába sokan járták, s elkerülhetetlen volt a váltakozó - délelőtt-délutáni - tanítás. Ezt kívánta megszüntetni az iskolaszék. Amikor ott járt a megyétől a felügyeleti szerv képviselője, erről is szó esett... És arról is, hogy nincs kellő eredménye a nevelésnek, az oktatásnak. Ennek okát abban látták, hogy a tanulóknak mintegy fele külterületről járt iskolába. Az iskolaszéktől 1942. január 3-i keltezéssel a megyéhez küldött levélben már arról van szó, hogy a külterületen egy két tantermes iskolát kellene építeni. „így itteni tanulók nem kényszerülnének sárban, hóban, fagyban, rossz ruhában és lábbelivel a távoli és bejárásuk folytán túlzsúfolt iskolába járni” - írta a 62 bejáró gyermekért aggódó iskolaszéki elnök a tanfelügyelőnek. A megyén felfigyeltek a magas létszámra, s szimpatikusnak vélték, hogy „a belterületi népiskolák helyett kültelki iskola épüljön”. A végső állásfoglalás kialakításához azonban részletes adatokra volt szükség. Kérték, az iskolaszék küldje be azoknak a tanulóknak a nevét, akik 3 km-nél nagyobb távolságról járnak az iskolába. 1942. február 20-án kelt jelentésében az elnök már 65 tanulóról tesz említést. Közülük 51 az Újtelepről, 14 pedig az ehhez közel eső területekről járt a központi egy tantermes iskolába. Megemlíti, hogy nem 3, hanem 2-2,5 km-ről érkeznek az iskolába a gyermekek. A megyének mintha gyanús lett volna a kimutatás, megküldte tehát véleményező jelentéstételre a felsőnyéki elöljáróságnak. A választ a körjegyző fogalmazta. Az ő véleménye szerint a gyermekek legfeljebb 1-1,5 km-ről járnak iskolába. Igazán nincs is külterület, mert a Kenderföld és az ún. IX. tábla már összeépült a községgel. Ha a „külterületen” épülne iskola, akkor a község központjából kellene a periféria felé irányítani a tanulók egy részét. Ha iskola épülhetne Felsőnyéken, akkor községi, vagy állami iskolát kellene építeni és meg kellene szüntetni a régebbiek felekezeti jellegét is - vélekedett a körjegyző. Új helyzet állott elő... Most már bekapcsolták a pécsi egyházmegye főtanfelügyelőségét is. A megye azt javasolta, hogy az rk. iskolaszék határozza el egy tanterem megépítését, ehhez - szükség esetén - állami támogatást lehetne kérni a minisztériumtól. Pécs értett a javaslatból... A főtanfelügyelőség 1942. március 21 - én megfelelő utasítással látta el Felsőnyéket. Ott néhány hónap alatt megszületett a döntés egy tanterem megépítéséről. Beküldték az építési okmányokat is. A megye nem késett továbbítani azokat a Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz. Az egész akció azonban elkésett. Erről a megyeszékhelyen 1942. augusztus 8- án írt levélből értesülhetünk, amelyet a felsőnyéki iskolaszékhez küldtek: „Őszinte sajnálattal kell értesítenem a tek. Iskolaszéket, hogy a VKM Úr csupán a váltakozó oktatás megszüntetése végett építési államsegélyt a jelenlegi háborús viszonyok között és a folyton emelkedő anyagárak miatt nem engedélyez és ezért az államsegély iránti kérvényt mellékleteivel együtt - s Vallás- és Köz- oktatásügyi Minisztériumban történt előzetes tárgyalásaim eredményeként - visszaküldöm azzal, hogy a kérelem a háború befejezésével, illetve a viszonyok javulásával ismét előterjeszthető.” Nagyszokolynak sem sikerült Nagyszokoly iskolaszéke is szeretett volna változást. Az egy tantermes katolikus iskolába 105-117 tanuló járt, változó rendszerű oktatásban részesültek. A felügyelet itt is megállapította, hogy az oktatás eredménye elmaradt a kívánalmaktól. Ebben a községben az első lépéseket már 1940-ben megtették a helyzet megváltoztatásáért. Ekkor a megye közigazgatási bizottságából kértek segítséget, de ez nem járt eredménnyel. A tanfelügyelő segíteni kívánt. 1942. március 20-án megküldte a szokolyiak- nak az iskolaépítési államsegély kérelmezésének feltételeit tartalmazó körrendeletét, kérve, hogy az összes iratot, okmányokat küldjék be. Május 17-ré ezek elkészültek. A tanfelügyelő már május 21-én továbbította azokat Budapestre. A kísérő levélben olvashatjuk: „Tisztelettel jelentem, hogy az építkezésre azért van nagy szükség, mert az iskolának csak 1 tanterme van, de a tanulók létszáma 108. A második állás megszervezése most van folyamatban, s a jövő tanév elejére alkalmazandó új tanerő osztályát kellene egy új tanteremben elhelyezni. Tekintettel az iskolafenntartó egyházközség különösen nagy szegénységére, mely a csatolt iratokkal is igazolva van, tisztelettel javaslom a kérés teljesítését." Budapestről szokatlanul gyorsan megérkezett a válasz. Feltűnő, hogy a minisztériumból az indigós példányú irat érkezett Szekszárdra. Ilyen hibát egy országos főhatóság nem követhet el. Csak a levél iktatószáma, a címzésből csupán a „Tolna", valamint a „nagyszokolyi r. kát.” volt az első példányú szöveg. Valószínűleg sokan kaptak ilyen értesítést, a szöveg már előre elkészült, csak a változó adatokat kellett esetről esetre beírni. Nos, ez a felemás levél nem jó hírt hozott. Elutasító a válasz. íme: „Értesítse kir. Tanfelügyelő Úr a nagyszokolyi róm. kát. egyházközség vezetőségét, hogy r.k. népiskolánál 1 tanterem építésére államsegély kiutalása iránt kir. Tanfelügyelő Úr útján előterjesztett kérését ezidőszerint nincs módomban teljesíteni, mivel egyrészt a népiskolai építkezésekre rendelkezésemre bocsátott hitel keretei, másrészt a tárcám részére megállapított építési anyagkontingens szűk- reszabott volta a mai háborús viszonyok mellett csak a legsürgősebb, elodázha- tatlanul szükséges építkezések támogatására adnak lehetőséget. A szóban levő iskolában a tanulók jelenlegi létszáma mellett az oktatás - a rendelkezésre álló tantermekben - egyelőre váltakozó rendszerrel megoldható”. Nagyszokoly tehát hiába kopogtatott segítségért a megyénél, majd a minisztériumban... A háborús viszonyok mindenre magyarázatot adtak. Gyűjtés a hadseregnek . 1942-ben Még melegen sütött a déli órákban a nyári nap, javában tartott a dinnyeszezon, amikor a hadvezetés arra kérte a magyar társadalmat, hogy a nélkülözhető téli felszereléseiből adakozzon a katonák részére. Ez 1942 augusztusában történt. A felhívás Tolna megyébe is - több csatornán keresztül is - megérkezett. Kapott a főispán, az alispán, a társadalmi szervek és szervezetek, és oda került a megye tanfelügyelőjének asztalára is. Neki a székesfehérvári tankerületi főigazgató küldte meg. A tanfelügyelő azonnal intézkedett, tette ezt azért is, mert rövid határidőt kapott. Rendelkezése nyomán ezernél is több irat keletkezett. Ugyanis minden iskolának megküldték a felhívás sokszorosított példányát, s ezek mindegyikére legalább egy válasz érkezett. A tanfelügyelő a köriratban felhívta a tanítók és a tanulók figyelmét arra, hogy keleten a tél „kegyetlenül hideg, orosz télben sok szenvedés vár rájuk, minthogy visszatérésük a közeledő tél előtt nem várható.” Hogy a katonák szenvedésein enyhítsenek, a honvédelmi miniszter adakozásra szólít - adja hírül a tanfelügyelő. „Remélem és elvárom - írta a tanfelügyelő -, hogy Tolna vármegye tanítósága és tanuló ifjúsága teljes erejével támogatja a gyűjtési mozgalmat és annak sikere érdekében minden lehetőt elkövet.” Nincs összefoglaló adat a gyűjtött valamennyi cikkféleségről és annak mennyiségéről. Azt viszont tudjuk, hogy a honvédelmi miniszter 14 pontban foglalta össze a gyűjtendő holmik jegyzékét. Ezek: érmelegitő, gyapjúharisnya, lábszárvédő, szőrmés kesztyű, sífelszerelés, sícipő, kötött-szövött alsónadrág, kötszövött ujjas, fülvédő nyaksál, hószemüveg, szőrmés mellény, szőrmés sapka, egyéb szőrmés cikkek és gyapjúfonalak. Szinte valamennyi felsorolt cikkféleségnél részletező leírás is olvasható, így például a 8. pontban szószerint a következő: „Kötszövött ujjas. Bármely szabású és színű pulóver, szwetter, kötött mellény, kabát stb. megfelel.” A gyűjtést a leventék, cserkészek és a társadalmi szervek ifjú tagjai hajtják végre - szólt az utasítás. Történeti tény: a gyűjtés lezajlott, sokan adakoztak-- a háború folyamán többször is megtörtént ez - de a magyar katonák közül így is sokan megfagytak, még több azoknak a száma, akik kisebb- nagyobb fagyást szenvedtek. K. BALOG JÁNOS Héivégl Baurnok Dénes és D. Varga Márta a munka értékéről
