Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
/''rau**'' 8 NÉPÚJSÁG Ez az a VALAMI... Hazajárók és itthoniak —----------------»I lumjjiim; tHudC tt ’ lakosúit. S 2. Kötesd. lukiig igen gyarló és töretlen Mező v áras voh ; mi óitMeltóságOS Gróf Aponyi Antal’ részére esett, ’s uradalmainak fejévé léven a tisztségnek Iieiyet ad, szemlátomást gyarapodik, ÍMagas helyen fekszik ’s a’ Sárvízre néz le. Vagyon Várna és esztendőnként négy országos vasara; lakosai magyarok és keveset)!) németek, vallásokra kntholihusok , evangélikusok és reformátusok. Számlálhatni henne 22Q házat, 35 Szessziót, és l/»23 h ihet. Szehb épületeihez tartozik a’roppant kot emeletéi vendégfogadó, jó szántóföldekkel és hort termo hegyekkel van megáldva. Sem erdeje, sem nádja nines. A’ Sárvíz regulázástól fo'üva .alo.-n nélkül vagyon. A’ szomszéd határokon bérlett földek’ növelése pótolja ki ot- lioni fogyat hozásaikat. 3. Simontorny». .V Sió cs Kairos össze fo_i__:__:__' 1 <• »___u__1 i~ • 1____.____.__________!-----------------------------Eg yetlen bekezdés abból az 1828-ban publikált munkából, amit „Tolna Vármegyének Tophographiai leírása” címmel Egyed Antal írt Sokféle rendeltetése volt ennek a háznak, amelyet Mercy gróf eredetileg vadászkastélynak szánt Szolgált „roppant két emeletű vendégfogadódként is, de igazibb hivatására akkor talált, amikor Kossuth nevével a homlokán a kultúra háza lett (Felvételünk akkor készült, amikor az épület felújítása már befejeződött de a tereprendezés éppen csak elkezdődött.) Amikor ezt a krónikát írom, Kölesden végefelé tarthat már az úti készülődés. Csóközönben ölelkezve, kézszorongatással búcsúzkodnak a szélrózsa minden irányába indulók. Valamennyire ösz- szeismerkedve néhányukkal, azt hiszem, szívükben az itt megélt örömöt borús gondolatok is felhőzik. Kívánjuk mindig nagyon, de lesz-e legközelebb boldog viszontlátás? Ahogy soha sem volt, most se biztos, hogy a legközelebbi családmeleg is ilyen gazdagítón meghitt lesz, és nem telepedik valakinek a hiánya dermesztőén ránk. Hát igen... A fogyatkozás napjainkban Kölesden is gyorsabb lábakon jár, mint amilyen sebesen csapdos a gólyák szárnya. Nagy története van pedig ennek a Szekszárdtól alig húsz kilométerre fekvő községnek, amit lakhelyként jeleztek már a X-XI. századi temetői térképek is, és amit lakói 1333-ra a közepes nagyságú település rangjára emeltek. Hát persze, aZ se akármi, ami ezután következett; Kö- lesd a török uralom idején lakatlanná vált, és az volt még 1714-ben is. Az újjászületést az 1720-as évek hozták. Révátkelő helyként a kisebb települések közé sorolt 1726-ra. Mezőváros 1730-ban és lakóinak száma 1789, harmincöt iparossal és háromszáz „iskolaköteles” gyerekkel. Az élet tehát itt mindig élni akart, és amit a távolabbi múlt tanúsít, azt vallja a közelebbi múlt is. A közrangú kölesdiek mindig hazát védtek-építettek, kicsit, kedvükre valót a nagyobb hazában, és ha nem tévedek, ez az, ami hazahozza a szűkebb pátriába a boldogulás végett évtizedekkel ezelőtt elszármazottakat. A falu fiataljai a fölszabadulás után a tanulás megnyílt tehetőségei miatt keltek szárnyra, és raktak fészket ott, hol szakmai képzettségüknek megfelelő munkát találtak. Később az elpályázókkal a társadalmi változások, politikai, gazdasági viszonyok köttették meg az útra való bátyút. Ipara Kölesdnek ma sincs. Lakóinak száma 1762 (az idetartozó Kistorípison 459-en élnek), munkaképes 1148, helyben foglalkoztatott 415 fő. (Ebből termelőszövetkezeti tag 210.) Az iskolás korúak száma Kölesden 252, Kistormáson pedig 35. * Kevés olyan Tolna megyei települést ismerek, ahol a múlt, jelen és jövő kérdései annyira élénken foglalkoztatnák az embereket, mint a kölesdieket. Ezért minősíthetik azt a munkát tudományos értékűnek, amit dr. Kiszler Gyuláné vezetésével a honismereti, helytörténeti szakkör végez. Országos viszonylatban ezért emlegetett példaként az a kísértet, ami Baranyai László nevéhez fűződve vitte véghez a kortárs képzőművészet falusi honfoglalását. Újabban komoly zenei hangversenyek vonzanak már vendégeket a helyi közönség mellé a környékről is. Az elszármazottak - idei - második találkozója sem csak a felújított kultúrház nyitásának alkalma volt. Egy, a könyvtárból nyíló kis szobában - a kölesdi születésű - nemrég elhunyt Baksa Kató nótaénekes fiának ajándékaként emlékszobát is avattak, és Kodolányi János író leányának adományaként ezután Kodolányi emléke előtt is tiszteleghet, aki Kölesden él vagy jár. Szóval, se nem „gyarló”, se nem „híretten” napjaink Kölesdje és erre méltán büszkék akik lakják, alakítják az életét, de azok is, akik másutt élnek, miközben igaz kölesdiként tartják számon, hogy mi történik, mi történt az itthoni tájakon, a kis hazában. (Aminek az is új nevezetessége, hogy a község állami, politikai, társadalmi vezetői egy sorba álltak a népművelőkkel.) Az idén a tervezett két napból három tett június 12-én az Antal-napi búcsú zárta az elszármazottak második találkozóját, melyen több olyan ipar- és képzőművész is jelen volt, aki korábban kiállítóként tett „tiszteletbeli kölesdi”. Kevesebben voltak viszont az elszármazottak, mint az 1986-ban megrendezett első találkozón. Van azonban autentikus magyarázat a kisebb létszámra, akár három is. / Először: akinek most ballagott általános iskolás fia, lánya, az azért nem jöhetett, mert nem ronthatta el a gyerek búcsúzását a gyermekkortól. Másodszor; a pénz. Abból ugye manapság kétszer annyi se mindig lenne elegendő, kivált az idősebbeknek. Megbocsátható, ha nagyon megnézik, hogy hova megy a forint, még akkor is, ha szíve szerint mind itt tenne, hiszen minél idősebb az ember, annál nagyobb öröm neki körüljárnia bölcsőhelyét, találkoznia rokonaival, vagy ha azok már nincsenek, akkor fiatalabb éveik társaival. Harmadszor: Úgy látszik, hogy a kétévenkénti találkozót együtt kisütött gondolata ellen hat, hogy Budapesten kiválóan működik a XIII. kerületi Visegrád utcában - ott is a Visegrád vendéglő különtermében - a Kölesdről elszármazottak klubja. Kéthetenként találkoznak ott, és az a „menetrend”, hogy a kötetlen beszélgetésekhez mindig társul egy „hazaiként” kapott kötött program is. Legutóbb nyolcvanan hallgatták meg Kocsis György tanácselnök előadását, ami a falu utolsó húsz évéről szólt. De volt ráadás is, mert a honismeretiekkel is szövetségben lévő Látás brigád tagjai diaképeket készítettek a faluról. Hogy úgy mondjam: „házhoz szállították Kölesdet". A régit is, a mait is. * Tudni kell még valamit. Akinek idős szülője, rokona él idehaza, az nem vár különösebb alkalmakra, hazalátogat szervezés nélkül, mint Kajdi László gépészmérnök a Budapesten és környékén élő kölesdiek klubjának vezetője. Édesanyja örömére nem sokkal a mostani találkozó előtt a szőlőt megpermetezni járt itthon érettségire készülő kisebbik fiával, a Gyurival. Kajdi néni idehaza a lányával él és hiába vannak a viták, fogadkozások. Kajdi László majd minden alkalommal esküszik arra, hogy legközelebb csak akkor jön haza, ha a mama megszabadult már a szőlőbirtoktól, amit Budapestről művelni bonyodalmas dolog. Legközelebbre mindig elfelejti a fogadalmat és alighanem az van emögött, hogy addig jó, amíg a mama ragaszkodik még a bizonnyal nehezen szerzett, megtartott jószághoz. Nehéz volt faluhoz illően csöndes zugot találni valahány beszélgetéshez az elszármazottakkal. Azért volt az égigzengő ricsaj nem tudni hány decibellel, mert a rendeltetésének most visszaadott kultúrház tövébe települtek már napokkal a találkozó előtt a búcsús forgalomra is számító mutatványosok. Aztán akadt mégis egy beszélgetésre alkalmas csöndes, hűvös szoba a községi pártház földszintjén. Fönt az emeleten nem akart elfogyni a közönség, mert itt a honismereti szakkör kiállításának főleg öregecske fotói előtt tolongtak a látható, olvasható emlékek értékét koruknál fogva nagyra tartók.- Néz csak, Juliska, ez itt a rektor felesége!- Katóka, hallod, gyere, nézd meg ezt a képet. Itt az édesanyád. Istenem, milyen fiatal! Bodainé Kiss Katalinnak szólt a hívás, ő két évvel ezelőtt is hazajött, akkor az édesapjával, a nyolcvanéves Kiss Józseffel, akit máig csak a rektor úr-ként emlegetnek. „Katóka” boldog. A hölgykoszorút ábrázoló kép benne még mélyebbre ütötte az idetartozás pecsétjét. Húsz évig élt a faluban és a nagykőrösi képző elvégzése után Kistormáson töltötte a gyakorló évét. Ez után kapta meg a diplomáját. Akkor ez volt a reglama. Képtől képig sodródott a tömeg, és nem szűntek a ráismerés örömkiáltásai. Sokan várták „a rektort” is, de az ngm mert vállalkozni á második találkozóra. A korábbi annyira megviselte a szivét, mert igen sokan nem élnek azok közül, akiket keresztelt református kántortanítóként, vagy tanított az iskolában. De a budapesti klubnak nincs olyan eseménye, amiből kimaradna.- Én eljövök, akárhányszor csak megrendezik ezt a találkozót - mondja Bodainé Kiss Katalin később, még friss nyugdíjasként, de azzal a szent elhatározással, hogy nemcsak felnőtt lányait, az unokáit is elhozza majd.- Tudja, olyan gazdagságot ad a szülőfalu, amit soha senki el nem tud venni tőlem. Tovább faggatózni kár, nincs is szükség nagy szavakra. Tulajdonképpen igen egyszerű a hazatérés öröme. S kézenfekvő, hogy várják az embert. Őt például levelezés nélkül várta Kovács Istvánná - Gyenei Juliska - akivel osztálytársak, barátnők voltak. Éppen csak elsétált hozzájuk futó látogatásra, amikor megérkezett.- Tudtam, hogy jössz Katókám, látod kiraktam az ágyneműt, hogy szívják meg magukat egy kis nappal... Ez az a VALAMI, ami akármilyen jól el- vackolódott valaki másutt, nincs meg az új környezetben. * Vacsora után telepedünk te az iskola sportudvarának egyik padján Mátrai (Metz) Józseffel, a feleségével, és a férj nővérével Mátrai Jolánnal. De unokatestvérként itt van Schmidt Jánosné és a leánya is. Utóbbi kivételével mind jól benne vannak a korban, így az emlékük sem kevés. Ez hozta haza őket és hozza haza a jövőben. „Amíg csak tehet.”- Jönnek vetem szemben az utcán az öregek és rámkőszönnek, „Józsi, te vagy az?" Megölelgetnek, megpuszilnak. Tudja, milyen jó érzés, hogy nem csak én emlékezem rájuk, hanem ők is megtartottak az emlékezetükben engem, a hozzájuk képest legénykét?- Kár, hogy nincs itt a mama. Majd Hő- gyészről jön át, a másik nővérem lánya hozza meg holnap - hangzik később. - ő 70 évig élt itt és csodálatosan jó a memóriája. Most 88 éves. És hát miről beszélgetnénk legtöbbet vele, ha nem Kölesd- röl?!- Mégis elvitte innen húsz egynéhány évvel ezelőtt Érdligetre! - kötözködöm tréfásan.- Nézze, muszáj volt. Kereskedő az eredeti szakmám, de boltosként nem bírtam megbirkózni három öregünk eltartásának gondjával még azután se, hogy elmentem előbb Pécsre gépkocsivezetőnek, majd nehézgépkezelőnek a bányába. Eladtuk azt az ötszobás házat, ami valamikor az Illyés Gyula családjáé volt és fölkerekedtünk. Tíz évbe telt, mire fölépítettem a házunkat. Tanulnom is keltett. Gépésztechnikus vagyok a Chinoinban. - Elhallgat, majd sóhajként szakad ki belőle: - Sajnos itthon nem tudtam volna összehozni azt, ami most az otthonunkat jelenti.- Mátrai Jolán próbálja hessegetni a borút.- Nekünk azért csak ide húz a szivünk - mondja, majd azt fejtegeti nagy hévvel, hogy „itt valahogy mások az emberek”. Budapesten, Érdligeten is akadnak kedves ismerősök, szomszédok, de „igazi jóbarátok csak idehaza vannak..." Azzal búcsúzunk, hogy viszontlátásra a soros találkozón. Elválás előtt még támad egy kis helyismereti vita azon, hogy az iskola sportudvara fölötti hegy Zönge, avagy Zengő névre „hallgat-e”. Helyben Zönge, hivatalosan, a térképen Zengő. Megtudtam még, hogy a hegyecske - ami domb inkább - azért kapta ezt a nevet, mert morajlik néha. „Dehogy morajlik, csak zönög”. - Csattan az ellenvetés, majd jobb a békesség alapon ebben maradunk. * Késő este a hangversenyen „névsorolvasást” tartok csak úgy, szemmel. Mind megvannak Régebben és a most megismert arcok. Szebben nem is fejeződhetne be ez a nap, mint a szíveket gyermeki tisztára mosdató muzsikával a remek akusztikájú református templomban. Könyvtáros barátném mondja hazafelé indulóban:- Azt hiszem, ilyen találkozókat akkor is érdemes tenne szervezni, ha alkalmanként huszonöt, harminc embernél nem jönne éssze több.- így igaz - feleltem és ehhez utólag csak annyit tennék, hogy azonosulásaink, kötődéseink nélkül alighanem nagyon, nagyon szegények tennénk, mert nem így tehetnénk otthon a világban, ahogyan vagyunk. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: G. K. Juhos László szobrászművész készítette ezt a találkozó célját líraian megfogalmazó plakettet
