Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-14 / 141. szám
4 KÉPÚJSÁG 1988. június 14. Smaragderdő A szőke hajú Tömmé találkozik apjával John Boorman angol rendező első alkalommal az 1981-es Excalibur című filmjével aratott igazi világsikert. A mondabeli Arthur királyról és a kerekasztal lovagjairól szóló, misztikus elemekkel átszőtt történet a magyar mozikban is telt házas előadásokat vonzott. Újabb alkotása, az 1985-ben készült, hazánkban most bemutatott Smaragderdő is azt bizonyltja, hogy Boorman az átlagosnál jobban ért a filmkészítés művészetéhez: mindez akkor is igaz, ha a Smaragderdő néhány vonatkozásban a naivitás és a hi- teltelenség látszatát kelti. Az alapötlet - ahogy a film bevezetőjében olvashatjuk - megtörtént eseményen alapul. A Brazíliában gigantikus építkezést folytató - és ebből következően hatalmas erdőségeket letaroló - Bili Markham hétéves Tommy fiát elragadják az indiánok. A mérnök tíz éven át keresi a „láthatatlanok népének” nevezett törzs fogságába került gyermeket, s közben bejárta Arnazónia dzsungeléit, megismerkedik az itt élő indiánok nyelvével és szokásaival. Fáradozásait siker koronázza. a szőke hajú Tommy - azaz törzsi nevén Tömmé - a legválságosabb pillanatban bukkan fel, s megmenti egy ellenséges népcsoport elől menekülő apja életét. Markham hiába kérleli s biztatja fiát a civilizált társadalomba való visszatérésre, Tömmé már új környezetéhez tartozónak érzi magát. A cselekmény azonban hirtelen újabb fordulatot vesz, egy véres háború után már a fiú indul a városba, segítséget kérni apjától... Az eddigiekből talán valamelyest kitűnik, hogy a kalandos sztorira vágyók igazán nem panaszkodhatnak: akit a filmnek ez a vonatkozása érdekel, az valóban nem csalódik, s élményekkel gazdagodva távozik a vetítőteremből. Ám a néprajzi hűséghez való ragaszkodás miatt azt sem szabad elhallgatni, hogy a „láthatatlanok törzsének” Boorman-féle bemutatása több mint megtévesztő. Az indiánok között - a törzsfőnök kivételével - egyetlen idős ember sincs, az ágyékkötőben sétálgató fiatal nők bármelyike részt vehetne egy szépségversenyen, s ráadásul olyan „folklórműsoroknak” lehetünk tanúi, melyek egyszerre késztetik mosolygásra, de ugyanakkor bosszankodásra a valamelyest is hozzáértő nézőt. A befejezéssel szemben is jogosak a fenntartások, hiszen Boorman egy meglehetősen romantikus fordulattal oldja meg a fehérek mindent felbomlasztó civilizációja és az indiánok idilli, de veszélybe kerülő élete között feszülő ellentmondást. Az erdők pusztulásának egyik okozója, a duzzasztógát a véget nem érő esőzés következtében átszakad, s elönti a sivataggá változott területet. A záróképek mégis elgondolkodtatóak: a vásznon adatok jelennek meg arról, hogy az ember milyen kíméletlenül semmisíti meg az őt körülvevő természetet. S ha ez a szomorú tény csak néhány embert gondolkoztat el s késztet ellenkező irányú cselekvésre, már nem volt hiábavaló vállalkozás a Smaragderdő. SZERI ÁRPÁD Moziban Rádió Borzárlat Mi minden fér el tizenkét percben? Tizenkét perc, az mondjuk hozzávetőlegesen olyan hosszú, mint egy színpadi dráma csúcspontja - a mindent eldöntő végkifejlet. A falurádió tegnap reggeli műsorának a drámai történései már lezajlottak egy héttel korábban. A fehérborairól emlegetett és szorgalmáról is ismert tájékunk egyik központjában, Kiskőrösön kétezer kistermelő vonult az utcára, hogy gondjára, a nagy fáradsággal és odaadással megtermelt és eladhatatlanná vált borának további sorsára, a helyi szőlőkultúra jövőjére választ kapjon. Nem tudom, példás gyorsaságnak nevezhető-e az, ha erre egy hét múlva tér vissza a Falurádió, de kétségtelen, hogy Lakatos Pál ésTrebitsch Péter mindent megtettek a műsor elevenségéért. Tudatosan, már-már didaktikus igyekezettel törekedtek arra, hogy a feltett kérdésekre lehetőség szerint tömör, kitérők nélküli választ kapjanak. Hogy merre, s hogy van-e egyáltalán a borban igazság, arra Nagy László minisztériumi főosztály- vezető és Zsitvai Attila főkertész válaszoltak. Mondhatnám úgy, hogy a kérdezettek állták a sarat, még pontosabban; nem hagyták, hogy levegyék őket a lábukról a könnyű alföldi borok. Vannak ugyanis körülmények, amelyeket tényként kell elfogadnunk. Ilyen az, hogy a Szovjetunióba irányuló borexportunk a felére zsugorodott a bevezetett alkoholtilalom miatt. Ilyen az, hogy még a tőkés piacon messze nincsenek kiaknázva a lehetőségeink. Ilyen az, hogy drága az olcsó bor. A tények bármennyire is makacsok, egy részükön változtatni lehet. Ilyen talán a termelők támogatási mechanizmusának megváltoztatása, mert a hallottak szerint az adó mintha az ellenérdekeltséget erősítené. Ezért lesz júniustól borverseny, ezért készül már egy megvitatásra váró előterjesztés, amely annak az alapelvnek a jegyében javasolja a szükséges „szerkezetváltást", ahol kell, ott új fajták telepítését is, hogy hazánkban a szőlőre igenis nagyon nagy szükség van. És van jövője. Arra viszont, hogy a lengyel és az orosz vodka, valamint az orosz pezsgő behozatalának megtiltásával lesz-e feketepiac, azonnal és valamennyien tudjuk a választ. Tudjuk, hogy borban (vodkában, pezsgőben) az igazság, de 9t ördög se alszik... _ . _ Hangverseny Rendhagyó recenzió a szekszárdi jazz-quartett műsoráról Interjú Juhász Előddel A szekszárdi jazz-quartett a közönség tetszését méltán megnyerő, igen nagy sikerű koncertet adott június 6-án a Babits Mihály művelődési központban. A műsort Juhász Előd vezette, akit régi kapcsolat fűz e quartetthez, azaz kétszer hívta meg a négy profi színvonalon játszó amatőr zenészt - Hulin Istvánt, Kelemen Endrét, Lőrinczy Gyulát ás Radnai Tibort - televíziós műsorába szerepelni. Négy évvel ezelőtt a Vigadóba, ahonnét a Zenebutikot közvetítették, két évvel ezelőtt pedig Bajára, egy Hét vége műsorba. A közönség lelkes és elismerő tapsát kővetően Juhász Előddel beszélgettünk. *- Úgy tizenöt évvel ezelőtt találkoztam az együttessel először egy székesfehérvári jazzkoncerten, akkor, amikor az együttes még trió volt. Amikor nem zenéltek, sokat beszélgettünk... Ebből a találkozásból nagyon komoly barátság lett, ami nem a találkozások sűrűségében, hanem elmélyültségében, intenzitásában nyilvánul meg... Tehát bármikor találkozunk, ott folytatjuk a beszélgetést, ahol és ahogy valamikor abbahagytuk.- Az ön műsorában kétszer szerepeltek igen jó visszhanggal. Nem értem, hogy nem kérik fel gyakrabban őket szereplésre?- Én azt hiszem, hogy először a műfaj mostoha helyzetét kell említeni. Mert hiába hivatkozik Gonda Jánostól Pege Aladárig bárki, hogy egyre több publikáció, könyv, illetve lemez jelenik meg a műfajról, illetve e műfajban, Magyarországon még mindig nem foglalta el azt a helyet a jazzmuzsika, amit megérdemelne. Ennek talán az az oka, hogy a jazz hosszú ideig tiltott gyümölcs volt.- Annál izgalmasabb...- Természetesen, de az első izgalmon már túl vagyunk. Tehát most még csak eszegetjük ezeket a „régi-új” gyümölcsöket, de még igazán rangja, presztízse nálunk nincs a dzsessz- nek... A másik magyarázatom pedig az - lehet, hogy kényesebb témát érintek ezzel - menedzselés kérdése, amit Szekszárdra is kell már vonatkoztatni r. váló menedzser és muzsikus egy személyben, mint Benkó i* *.. . nagyon ritka ebben a szakmában, de látszik is, hogy hol tartanak. Biztos vagyok abban, ha hasonló menedzserek felkarolnának nem kevésbé tehetséges együtteseket, akkor sokkal j . /.)b -jj üdülünk léphetne ki, illetve föl Európa-, vagy világszínpad- ! ra.- A szekszárdi quartett nagyon tehetséges együttes, de - csak idézőjelben merem mondani - „amatőrök". Hol van az ő helyük dzsesszéletünkben?- Én azt hiszem, hogy egy nagyon tisztes élvonalban. Profi szinten és profi lelkülettel - s ha amatőrként lehet a profit fokozni, akkor profibb lelkülettel - játszanak, mint ahogy megszoktuk azoktól, akik a muzsikálásból élnek, a zenélést iparszerűen űzik és évente kétszáz koncertet adnak. A szekszárdi jazz-quartettnél én mindig attól vagyok a legjobban elragadtatva, hogy mennyire élvezik ezt a zenét, ezt a zenélést, mennyire sugárzik ez az öröm a játékukból. Soha nem éreztem rajtuk fásultságot, produkciójukba mindig teljesen beleadják magukat, kicsit el is égnek benne.- Engem meghatottak azok a szavai, melyeket műsorközlőként is mondott az együttes hitéről és szellemiségéről.- Én itt arra célzok, hogy muzsikálásuk nagyon rangos és kiművelt. Lehet, hogy technikailag még nem minden sikerül nekik a legvirtuózabban, de szellemiségében, intellektusában európai rangú, és az a bizonyos hit négyük szellemi összjátékával párosul. Mert négy különböző egyéniségű emberről van szó, akik a zenében tudják egymást erősíteni, doppingolni, kiegészíteni, s amikor játszanak, mindegyiküknek a mély oldala mutatkozik meg és olyankor a megnyilatkozásuk a legigazibb énjükhöz nagyon, de nagyon közel áll.- Az előadásból rám talán a Naplemente tette a legnagyobb hatást. Önt melyikek ragadták meg, érintették legjobban?- Két kompozíciót emelnék ki a Naplemente mellett. Először a Theolinos Monk szerzeményét. Valami egészen fantasztikus átéltség és szuggesztivitás sugárzott ebből az előadásból, a másik - érdekes módon egy kicsit hasonló hangulatú - a Requiem. Ez már az a szféra volt, amit szavakba önteni nem nagyon lehet, legfeljebb azt mondom, hogy megragadó, megfogó, nem engedte a figyelmünket lankadni. Itt valóban teljes kitárulkozás volt az, amiben egyesült az előadó quartett és a közönség.- Kérem, hogy mondjon néhány szót külön-külön is az együttes tagjairól.- Radnai Tibor fokozatosan tárul ki, viszont, amikor az megtörtént, akkor képes megfelejtkezni önmagáról, a világról, és azt adja, ami valóban ö maga. Lőrinczy Gyula játéka az utóbbi időben differenciáltabb lett, igen bölcsen és melegen játszik. Hulin Istvánban fantasztikusan keveredik az ösztönösség és a tudatosság, s e kettő harcol is benne. Amikor az intellektusa engedi elszaladni az ösztönét, akkor a legigazibb. Ilyen szempontból Kelemen Endre is hasonló, de azzal a különbséggel - lehet, hogy ezt azért érzem különösen, mert négyük közül őt ismerem a legrégebben és a legjobban - hogy mindig érzem a játékában azt a humánus hangot, amellyel ő az emberek között, a társadalomban is közlekedik, ugyanígy a zenélése is mindig emberi. Képes a zenét humanizálni... Mondom, nagyon szerencsés a négyük találkozása: az előbb említett jellemzők egészen sajátosan és egymást inspirálóan olvadnak össze.- Köszönöm a beszélgetést. V. HORVÁTH MÁRIA Tévénapló Anyanyelvűnk Anonymus még megvetően írt a köznép „csácsogásáról”, s a népi kultúra felfedezése, megbecsülése és tervszerű kutatása sokáig váratott magára. A XVIII. század derekán több angol gyűjtemény jelent meg, nálunk Herder hatására kezdődött a nyelvi emlékek, elsősorban a népdalok gyűjtése, bár Révai Miklós azt is feljegyezte, hogy Faludi Ferenc már jóval korábban szívesen időzött cselédemberek között, „tsak a’ végett, hogy őket szabadabb beszédre felbátorítván, igazabban kitanulhassa a' tulajdonabb Magyar szó ejtéseket’’. Nem sokkal később, pontosan 1782. január 16-án megjelent Ráth Mátyás lapjában Révai Miklós felhívása a népdalok tervszerű gyűjtésére. Ma már nem kell magyarázkodnunk, - Petőfi, Arany költészetében politikai programmá is vált -, hogy mit jelent a népi kultúra megőrzése és ápolása. Minden az anyanyelvvel kezdődik, s nem lehetett meghatódás nélkül hallatni a Beregszász környéki öreg szülét, aki önérzetesen mondta, hogy nem a sióagárdiak beszélik az igazi magyar nyelvet, hanem ők, ott messze a Kárpátalján. Azt is megtudtuk az Anyanyelvűnkön című riportfilmből, hogy ezen a vidéken körülbelül kétszázezer magyar él több mint kilencszáz faluban, s bár sokáig alig hallottunk róluk, nyilván annak jeleként, hogy a sztálini nemzetiségi politika is korrekcióra szorul, most meggyőződhettünk arról, hogy ez a szép vidék töretlenül őrzi nyelvét, történelmét, népi emlékeit. Türelmetlen világban élünk, sok helyen magasra csap a vallási, faji, nemzetiségi ellentétek lángja. Romániából egyenesen riasztó hírek érkeznek, pedig a kölcsönös megértés nélkül csak tetézzük a régi, közös bűnöket. A múlt emlékeit mindenütt kivételes megbecsülés övezi, világszerte nagy összegeket költenek a tárgyi emlékek, elsősorban épületek megtartására, tudós gyűjtők és lelkes amatőrök járják a falvakat, hogy lehetőleg semmi ne vesszék el a múltból, mert pótolhatatlan veszteség, ha akár egyetlen népdal elmerül a feledésben. Aki megtagadja vagy meghamisítja a múltat, a jövőt árulja el, miközben a jelent is szegényíti. A Kárpátalja magyarországa - ezt is hallottuk - voltaképp három nyelvű, s éppen ez jelenti a szolgálatot, így tud kultúrát megőrizni és továbbadni. S lehet-e fontosabb feladat ennél nyugtalan világunkban? * Jó volt hallgatni azokat, akiket megszólaltatott Pálfy István, mert ugyanarról beszélt az ukrán anyanyelvű tudós, mint az öreg néne vagy az egyetemista lány, aki magyar szakos akar lenni, mert élete nagy élménye a magyar irodalom. így kell, gondoltuk örömmel, de az is bizonyos, hogy csak így lehet, kölcsönös megértéssel és megbecsüléssel. Hungarian Dracula Havaselve, latinul Transalpina vagy ha így jobban tetszik, Valichia fejedelme 1431-45 között II. Vlad volt, akit kegyetlensége miatta „drakul”, ördög jelzővel illet a történelem, a népi képzelet pedig évszázadok óta kegyetlen vérszopót lát benne, akivel a gyerekeket szokták ijesztgetni. Ezt a baljós történeti jelzőt angolosította Müller Péter s hogy még egyet csavarjon rajta, megtette magyarnak, s ennél ügyetlenebb címet nem is választhatott volna tévéjátékának. Mert ki is ez a Hungarian Dracula ? Jámbor melós, akit próbára tesz a történelem, mégpedig az ötvenes évek kíméletlen történelme. Természetesen ilyen is volt, mert az élet mindenféle példáról gondoskodik, de a történelem mindig valóság, melynek szereplői épp úgy éreztek, reménykedtek, mint mi. Azzal viszont, hogy a falra akasztanak egy Rákosi-ké- pet, nem lehet a kort felidézni, Müller laza szövésű játékán egyébként is úgy lóg a történelmi kosztüm, mint cigányprímáson a kölcsönkért frakk, amihez elfelejtett cipőt húzni. De nemcsak a történelemmel van baj. A történelem kusza, az alakok elnagyoltak, hiteltelenek, s bár minden van ebben a tévéfilmben, még bokszverseny is, csak egyszerűen nem hiszünk el semmit, rezigráltan nézzük, nézünk akkor is, amikor legföljebb a csodában lehetne reménykedni. A csoda ebben az esetben azonban elmaradt, s kárba veszett az igyekezet. Füzérradvány Mit tudunk a hazáról? Bármiként is van, kevesebbet, mint kellene és illenék. Én például soha nem jártam Füzérradványban, a térképen is keresgélnem kell, pedig Szabados Tamás operatőr honismereti sorozatából nyilvánvaló, hogy mulasztás terheli azt, aki életében legalább egyszer nem megy végig a füzérradványi fasoron. Sok fasor van az országban, a múlt századi somogyi birtokos nemesek egymással versengve ültették a nyárfasorokat, s a legnevezetesebb, a nagycenki is, gondos tervezés eredménye. Szabados Tamás Füzérradványban vezetett el bennünket, Ordas Iván társaságában, s nem is érdekelte más, csak a híres fasor, a természet és az ember közös és gyönyörködtető alkotása. Itt csak a fák beszélnek, meghitten és személyhez szólóan, a honismeretet terjesztő operatőr nem kért meg senkit, hogy sétáljon végig a fasoron, a fák külön és együtt szólnak hozzánk: ha magukban nézzük őket, fantasztikus alakzatokkal is gyönyörködtetnek, ha együtt látjuk az egészet, az útrahívás örömét kínálják, azt ígérve, hogy aki elindul a fasorban, valahova meg is fog érkezni. Szép film volt, utazásra csábító, amit Ordas Iván emelkedett, költői szövege kísért, okos útitársként. CSÁNYI LÁSZLÓ Hangverseny Az Alpok virágai Különlegesen értékes zenei esemény színhelye volt Szekszárdon a Művészetek Háza. Liszt Ferenc: Az Alpok virágai című svájci népdalok felhasználásával készült, kileng darabból álló kompozíciójának bemutatására került sor, mely részlet az Egy utazó naplójából elnevezésű ciklusból. Ez alkalomból látogatottá városba Paul Wipfli Svájc magyarországi nagykövete és felesége, hogy aktív közreműködői legyenek az est műsorának. Méry Éva az intézmény igazgatója köszöntötte a szívesen látott vendégeket. Az üdvözlő szavak után Paul Wipfli tartott bevezető előadást, melyet Kiss Kálmán, a Liszt Ferenc Társaság elnöke közvetített - a hallgatóság felé. Megtudtuk, hogy a nagykövet behatóan érdeklődik Liszt munkássága iránt. Felfedezte, hogy svájci dalkincs rejtőzik az Alpok virágaiban. A mestert megihlető dalokat felkutatta és megérett az elhatározás egy olyan teljes képet nyújtó előadásra, ahol a zongora- darabok interpretálása előtt megszólalnak az Alpok vadregényes tájait a zene eszközeivel elénk varázsoló eredeti svájci dalok. Ebben, a budapesti bemutató után a szekszárdin is felesége Irma Wipfli segítette, aki nem lévén képzett énekes, mégis sok átéléssel, nemes egyszerűséggel és bájos közvetlenséggel énekelte hazája dalait, ahogyan azt otthon, vagy az iskolában tették. Paul Wipfli pedig - ahol a zenei anyag úgy kívánta - a legtermészetesebb módon együtt énekelt feleségével. Ez a közvetlenség, emberközelség, mély nyomokat hagyott a hallgatóságban. A műsorban megismerkedtünk a Jön a tavasz, a Hová visz a szíven engem című dalokkal, de hallottunk a honvágy, a fájdalom, a szerelem múlandóságát felidéző énekeket is. Ez utóbbi az egész sorozatból egyike a legtartalmasabbaknak. A tehénpásztor dala az Alpokban folyó életet rajzolta elénk. Feltűnt a havasi kürt jellegzetes hangja. A sorozat hetedik és nyolcadik darabjában Paul Wipfli nem talált svájci zenei jellegzetességet. Az előző Chopin muzsikájára emlékeztető, mig az azt követőben a népdalkarakter dominált. A ciklus befejező, kilencedik műve a hazaszeretet érzését fejezte ki. A pátosz- szál megírt rapszodikus futamok a magyaros temperamentum megnyilatkozásai. Az Alpok virágait zongorán a Szekszárdra gyakran ellátogató és a megye- székhelyen mindig szívesen fogadott Sebestyén János játszotta a tőle megszokott nagy hozzáértéssel, magas színvonalon. A koncert újfent bizonyította, hogy közös kincsünk az európai kultúra, melyet ápolni, gazdagítani az itt élő népeknek együttes feladata. LEMLE ZOLTÁN
