Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

10 KÉPÚJSÁG r r 1988. május 7. A Jelenkor a jövő határán Beszélgetés Csordás Gáborral, a pécsi folyóirat új főszerkesztőjével Ez év áprilisától a pécsi Jelenkor új fő- szerkesztője Csordás Gábor, öt az iro­dalmi közvélemény méltán tartja költő­ként számon. Annak a költői nyelvet fel­frissítő főként ironikus tartalmú látás­módnak a képviselője, ahová a kénysze­rű - mert mindig pontatlan - „besorolás” szerint a nyolcvanas évek első felében jelentkező, önálló arcélű Csajka Gábor Cyprian, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Marno János is tartozik. Az irodalmi folyóirat irányítását közvet­lenül Hallama Erzsébettől vette át, aki Szederkényi Ervin, a volt főszerkesztő múlt év végén bekövetkezett halála után csak átmenetileg tudta vállalni szerkesz­tését. A lap mára kialakult karaktere, színvonala, országos rangja Szederké­nyi Ervin sokéves szervezőmunkáját, mi­nőség, érték iránti érzékenységét is pél­dázza.- Szederkényi Ervin csinált a Jelen­korból országos jelentőségű lapot - mondja Csordás Gábor, akit a Széchenyi téri szerkesztőségben kerestünk fel. A 'folyóirat mai arca a nyolcvanas évek vé­gére alakult ki, akkoriban lett munkatársa Parti Nagy Lajos költő is. » - Akinek csak nagyobb időközökkel kerül a kezébe a folyóirat, az is megálla­píthatja, hogy a költők közül a felsorolta­kon kívül például Tandori Dezső, Orbán Ottó, Petri György, a prózaírók közül Mé­szöly Miklós, Mándy Iván, Esterházy Pé­ter neve szerepel gyakran a lap hasáb­jain - a töredékes névsor szerint is egy intellektuálisabb vonulata az irodalom­nak.- Ennek az alapjai meg is voltak Pé­csett. Voltak helyi tradíciói. Akár Weöres Sándort, Csorba Győzőt, Nemes Nagy Ágnest, Rába Györgyöt vagy Takáts Gyu­lát említem, valamennyien az európai ho­rizontú tájékozódás igényét képviselik. Azután ott vannak a középnemzedék tagjai Petri Györgytől Bertók Lászlóig... Ostobaság is lenne mást csinálni. Ter­mészetesen ahogyan az idő halad, a vi­lág s benne mi is változunk. Erre figyelve a lapnak is változnia kell, de lényegi vonásainak megőrzésével. Tulajdonkép­pen már valami hasonlót vállalt föl a fel- szabadulás után induló Sorsunk is, hi­szen Várkonyi Nándornak köszönhetően pályakezdésétől közölte, bemutatta a szekszárdi születésű Mészöly Miklóst és másokat is. A magyar lírában, de ugyan­így prózában is nagyon sok új dolog kö­tődik Pécshez. Most talán ez a prózában jelentkezik erőteljesebben. Nagyon sok írást közöltünk Nádas Pétertől, Beremé- nyi Gézától is, nálunk jelent először Es­terházy Kis Magyar Pornográfiája, vagy Csordás Gábor Üdv az olvasónak mire vársz ez volna hát a boldog ének a szavak olajozott őrülete szád szélén ízetlen erőszak habja mire vár az élőerő mely a versgépet működésbe hozza és árulást gyanít a szeretetben s magadra hagy ha felugatnak a porcelán géppisztolyok s az állami adás mondatlepedékében mosolyog a véres /család mire várok ki együtt éltem Dutshke fejsebével zsibbadtan remélve /a nagy összeomlást földbe került ő is ilyen aknákon menetelnek a századok is égő szekéren pásztorok dalolnak Mária Mária térdük /között a závár hidegszik Európa combjain frissen sorozott bakák magömlése a hó Csordás Gábor költő az Ágnes című regényének a részletei, Krasznahorkai László novellái. Az új ma­gyar próza egy nagyon régóta jelenlévő, de perifériára szorult írásmód újjáéledé­sét is jelenti, olyan előképekkel, mint Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Krúdy. Természetesen nemcsak avantgárd pró­zát közlünk, hanem mindent, ami jó.- A Jelenkor, ha nem is egy közkézen forgó, sokaknak szóló folyóirat, szerepe azért a régióban is fontos. Jelentős azért is, mert tudomásom szerint a kaposvári Somogy kéthavonta, a Szekszárdon szerkesztett, ambíciói szerint az esszé­írást támogató Dunatáj csak negyedév­enként jelenik meg. Mindkettő szerény terjedelemben és példányszámban.- A debreceni Alföld mellett talán a miénk a legnagyobb példányszámú a vi­déki folyóiratok között, 2800-at terít a posta, de a terjesztésével annál nagyobb a gondunk. Jóval nagyobb példány­számban jelenik meg például az Új írás vagy a Kortárs, de azért a számok önma­gukban nem sokat mondanak. A Nyugat annak idején mindössze 500 példány­ban jelent meg, ellentétben jelentőségé­vel, szellemi kisugárzásával.- A napokban Budapesten, majd Sze­geden járt. A folyóiratok mennyire tartják egymással a kapcsolatot?- Tudunk egymásról. Évente Fonyó­don találkoznak a vidéki folyóiratok szer­kesztői, van egy sereg közös érdekünk, ami összehoz bennünket, de a lényegi munkát illetően igyekszik valamennyi a maga önálló útján járni.- Köszönöm a beszélgetést. BÓKA RÓBERT Fotó: LÄUFER LÁSZLÓ Vlagyimir Viszockij tegnap és ma Álla Gyemidova: Amilyennek ismerem es szeretem (resztetek) A színház az élete volt, a dalok, a költé­szet - a sorsa. Jevtusenko a „kor éneklő idegé”-nek nevezte. Viszockij: „1961-ben kezdtem írni. Pa­ródiákat, dalokat, csak barátaimnak, csak a társaságunknak. Nem az én bű­nöm, hogy így elterjedtek. Kb.: 600 dalom van. 100-200-at éneklek. Sok dalomat elő sem adom. El kell döntenem, mi az, ami sikerült, és mi az, ami nem. Állandóan dolgozom, és szenvedek, ha nem megy az írás. Hogy melyik dalom a legdrágább számomra? Természetesen mindegyik”. Viszockij dalai nem megzenésített ver­sek. Az ő dalai különös műfajhoz tartoz­nak, a szerzői dal műfajához, ahol az előadásmód, és főleg az, hogy ki énekel, fontos szerepet játszik. Mikor Vologya énekelte dalait, úgy tűnt, mintha tréfás kedvében, nagyon gyorsan, játszi könnyedséggel írta volna azokat. De ahogy én láttam, ezek a dalok igen nehezen születtek. Néha felmerült egy sorocska - vagy eszébe jutott hirtelen, vagy egy beszélgetésben hangzott el, vagy ő maga mondta teljesen véletlenül. Aztán sokáig ismételgette a sort, minden­féle stílusban és ritmusban, és variáció­ban míg végül megszületett a versszak. Lejegyezte. A piszkozatokból ítélve - rengeteg variáció volt. Megesett, hogy koncerteken már előadta a dalt, a közön­ség magnóra vette, s aztán, mikor Volo­gya megint énekelte, szavakat változta­tott meg, sőt egész versszakokat is, vagy átköltötte a befejezést. A szerzői dal műfajában nem Viszockij az első, előtte volt már Okudzsara, Galin és még korábban Vertyinszkij. És általá­ban a városi románc egész orosz kultú­rája. Viszockij: „Egyszer régen hallottam, ahogy Okudzsara énekelte a verseit. Na­gyon meghatott. Nagyon szerettem őt, ő az én lelki apám, az ő hatására, miatta kezdtem írni is. Rájöttem, hogy mennyivel nagyobb hatással vannak versei a közönségre, amikor gitárral adja elő. Mintha felnyitotta volna a szememet. Arra gondoltam, miért ne csinálhatnám ugyanezt. Ebben az ér­telemben ez utánzás, más értelemben vi­szont nem. Én arról énekelek, ami érde­kel, és soha senkit nem utánoztam, sem a probléma vagy ötlet tekintetében, soha, sem a hangját nem utánoztam senkinek.” A költő Viszockij nyelve az utcáról jött, és tehetsége által megtisztítva került új­ból az utcára. Lehet, hogy nem mindenki szerette, de mindenki ismerte. Az egész ország. Apák és fiúk. Idősek és ifjak. Űrhajósok, úttörők, bányászok, diákok. Ami őt érdekelte - az az élet, mindenki élete. Énekelt - mindenki nevében. Építők, frontharcosok, bokszolók, ten­gerészek, alpinisták, sofőrök, sportolók, alkoholisták, irigyek, skizofrének, állatok, repülők nevében. Gyakran beszélt az életének arról az oldaláról, amelyről a „hivatalos” költészet nem szólt. Beszélt mindenféle fájdalomról, megbánásról, arról, ami nem sikerült az életben. Szólt olyan emberekről akiket számításba sem vesznek - pedig élnek és élni akarnak. Ráadásul annyira emberien beszélt min­derről, hogy a nagy műveltségű embe­rekre épp olyan hatással volt, mint a telje­sen műveltekre. Művészete erkölcsös, mert becsületes. Alapvető témája - az er­kölcsösség, az igazság. „Nem hajlok meg, és nem hazudok - nem tudok. Nem tudok.” Minden dala - egyszemélyes előadás, amelyben ő maga a dramaturg, a rende­ző és a színész. Mint színész, mindig tö­rekedett annak a személynek a legbenső világába behatolni, akiről énekelt, és ta­lán ezért sokan azt hitték, hogy Viszockij mindig magáról énekel. Viszockij: „Gyakran kérdezik különbö­ző levelekben, hogy nem hazudtam-e, nem hajóztam-e, nem ültem-e, nem re­pültem-e, sofőrködtem-e és így tovább... Ez azért van, mert dalaim első személy­ben íródtak. Mindig azt mondom, „én", és nem azért, mert mindezen keresztülmen­tem. Ahhoz több élet kellene, hogy min­denki bőrébe belebújjak. Egyszerűen színész vagyok, ez a foglalkozásom, gyakran van módom arra, hogy mások bőrébe bújjak, és mások nevében eljátsz- szak valamit. Hát ezért alkalmazón a da­laimról is ezt a fogást, és nem pusztán öncélúan, vagy szerénytelenségből. Ami a legfontosabb, hogy minden dalomban benne van a személyes véleményem, és viszonyom ahhoz, amiről énekelek. Hát ezért mondom mindig, hogy „én”, ezért élek a joggal, hogy ezt mondjam. Ezért is hívják ezeket a dalokat „dal-mo­nológoknak.” Ritka munkabíró ember volt, és rendí- vüli módon tudott koncentrálni arra, ami­vel éppen foglalkozott. És olyankor úgy tűnt, mintha az lenne a legfontosabb, az egyetlen dolog az éle­tében. Viszockij nem szerette, ha fellépéseit koncerteknek nevezték. Ezek találkozások voltak, találkozások a közönséggel, monológokra és párbe­szédekre épültek. Nem szerette a tapsot az előadás közben, mert csak zavarta a koncentrálásban. Le is intette a tapsot mindig. A legutolsó fellépésén Kalinyingrád- ban 1980. július 18-án már nem tudott énekelni. De várt rá ötezer ember. Volo­gya megkérdezte: „Nem mehetnék ki gi­tár nélkül?” és kiment. Zúgott a taps. Másfél órát beszélt a szerzői dalról, a színházról. Viszockij dalai kultúránk részévé let­tek. Gondosan fogják kutatni, elemezni, előadják, anyag lesz az iskolában. Viszockij: „A daloknak sokkal jobb sorsuk van, mint az embereknek. Sokáig tudnak élni. Ha érdemesek rá, sokáig tudnak élni, nem úgy, mint az ember. Az ember ugyanis, ha jó, sokat idegeskedik, nyugtalankodik, és hamarabb meghal, mint a rossz. De a dal nem hal meg, so­káig tud élni.” Vannak nevek, amelyek hallatán nem kell találgatni, amelyeknek nincs szüksé­gük olyan jelzőkre, mint tehetséges, hí­res, jelentős... csak annyit kell mondani: VISZOCKIJ - és ez elegendő. (Lityeraturnaja Gazeta 1988. I. 27.) A szovjet lapokból fordította a Bátaszéki Gimnázium orosz fakultációs csoportja Rém ete LIPPAI TAMÁS RAJZA

Next

/
Thumbnails
Contents