Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
4 Képújság 1988. május 7. Cigányok A festő, a színésznő és a költő Vörös drapéria az asztalon. Középen gyertyák égnek. Pogácsástányérok és borospoharak sorakoznak rendben. Helyszín a dombóvári Városi Művelődési Ház és Könyvtár zeneműtárterme, ahol kissé szokatlan, rendhagyó módon rendezett kiállítást a Dombóvári Galéria Szentandrási István alkotásaiból. Miért csak egy gyertya?- Nagyon meglepődtem a fogadtatáson - meséli Szentandrási István festőművész -, olyan élményben van itt részem, ami a Dombóvári Galéria vezetőjének, Szeverin Ferencnek köszönhető. Roppant jó érzékkel rendezte például az én megnyitómat. Kissé tartottam az érdeklődés elmaradásától, mert háromszor voltam ebben a városban és mindig olyan csöndesnek, kihaltnak tűnt, most viszont sokan eljöttek erre a kis ünnepségre. Örülök, mert a budapesti Fészek klubban sem volt ilyen jó. Ezt nem udvariasságból mondom, mert szabad embernek érzem magam, így aztán ahol nem jó a közérzetem, ott egyszerűen nem szólok semmit, csak otthagyom a képeimet és majd értük megyek valamikor.- Itt a dombóvári városi televízió riporterének első kérdése ahhoz az egy szál gyertyához kapcsolódott, ami a megnyitón előbb égett el, mint a többi.- Igen! Ez nagyon különös élmény most nekem. Nem tudom mivel magyarázni. Olyan nagyon foglalkoztat, hogy még biztosan hosszú ideig elkísér. Az történt, hogy a három méter hosszú asztalon egyenes vonalba állított gyertyák közül, ami éppen előttem volt, az valamilyen oknál fogva szinte hirtelen elégett. Ha misztikusan magyaráznám, akkor azt kellene mondanom: édesanyám volt itt közöttünk, akivel én életemben egyszer találkoztam és aki már három éve halott... Most még a kérdés van: miért csak egy gyertya?... Nem hiszem, hogy ez megjelenik festményen nálam. Annál mélyebb nyomott hagyott, hogy hamarjában fel tudjam dolgozni. Én örömmel festek és amit néha mondanak képeimről, hogy cigányszenvedés, ezt nem tartom elfogadhatónak. Szerintem ilyen nincs, viszont van faji megkülönböztetés. Ez sok embert kétségek közé szorít. Harmincéves vagyok és több esztendeig voltam kórházban, ahol találkoztam emberekkel, akik a legvégső pillanataikban kétségbe esésükben hinni kezdtek valami erőben. Mindegy, hogy minek nevezzük azt, de ez a hitük megtartotta őket. Hiszek abban, hogy a világ jobbítására össze kell fogni cigányoknak és nem cigányoknak. EhJónás Judit hez nekem eszközöm a festőecset és a vászon. Amikor a nyakamra állt!- Pécsre szerződtem a főiskola befejezése után - kezdi Jónás Judit színésznő. - Azt nem tudom, hogy mások milyen konfliktusokkal találják magukat szemben, amikor átveszik a diplomájukat, én úgy érzem, hogy kissé sajátos a helyzetem másokéval szemben. Az is volt mindig. Akkor kezdtem felfigyelni és értetlenül állni a dolgok előtt, amikor általánosiskolás koromban - ez Érden volt - külön padban kellett ülnöm. Egyszér éppen fűztem be a cipőmet, amikor a nyakamra állt egyik osztálytársam, erre én meghúz- gáltam a haját, után a tanár az enyémet. Még én kaptam büntetést. Ugyanúgy nem értettem, hogy 4,8 tanulmányi átlaggal miért nem vettek föl a középiskolába, holott tudtam, hogy nem citjány tanulót, 3,8-cal is bejuttattak. A Szinyei Merse Gimnáziumban érettségiztem, ahol az igazgató mindig mellettem volt és neki köszönhetem, hogy a Móra-, a Móricz- versenyeken és a Ki mittud?-on is indulhattam, nyerhettem. Ö azt mondta, hogy én a sikeremmel a gimnáziumot képviselem és ez másoknak is dicsőség. Nem minden tanár gondolkodott így.- ...és a főiskolán?- Úgy gondoltam, hogy olyan intelligens emberek közé kerültem, akik már nem foglalkoznak azzal, hogy cigány. Itt nagyon boldog voltam és már az első héten, amikor elmentem egy öltöző előtt, mögöttem hallottam, hogy lecigányoztak. Choli Daróczi József Sajnáltak, szerettek, simogattak, megmutatták a foguk fehérjét és belém martak. Nem az a baj, hogy azt mondja valaki a szemembe, hogy büdös cigány... Nem! Nem a támadások fájnak, az erőt ad és életben tart bennünket, akarásra kényszerít. Ez pár napja fogalmazódott meg bennem, amikor Bulgáriából hazaértem, ahol egy magyar-NSZK-francia kopro- dukciós filmet forgattunk. Szóval - bár még huszonnégy éves vagyok - azt tartom legfontosabbnak, hogy életben maradni. Megtalálni önmagunkat, amihez a színésznek megadatik a játék öröme is. Gyöngy illik a fekete korallhoz- Ott kezdődött minden számomra, amikor álmomban cigányul kezdtem mondani a Szeptember végént. Az ember ha több nyelven beszél is, de mindig az anyanyelvén álmodik. Ekkor kezdtem el Petőfi-, majd később József Attila-verse- ket cigány nyelvre fordítani - magyarázza Choli Daróczi József költő, író és a Magyar Cigányok Kulturális Szövetségének titkára. Első fordításaim a Nagyvilágban jelentenek meg, és úgy gondolom, hogy ez nem cigánykérdés, egyetemes, emberi jog. A szövetségünknek egyik fontos célja: elfogadtatni a cigánykultúrát, megmutatni magunkból a jót, mert nemcsak bűnözők vagyunk és nemcsak folklórunk van, de irodalmi, képzőművészeti alkotások is születnek.- Erre akár ezt a dombóvári példát is említheti! Szentandrási István- Nagyon megszerettem ezt a várost, bár elég messze esik Budapesttől, de azt tény, hogy igényét érezték annak, hogy legyen egy cigány nyelvtanfolyam, ahol orvos, rendőr, pedagógus és segédmunkás tanuljon cigányul, ez nagyszerű dolog. Ehhez kapcsolódva szerveződött Szentandrási István kiállítása is itt, a zeneműtárban, ahol most beszélgetünk. Kitűnő ötletnek tartom, hogy amíg valaki zenét hallgat, közben festményt, vagy bármi más képzőművészeti tárgyat is nézhet a vele szemben levő falon. Ilyen aprónak látszó dolgok adnak további erőt, mert összességében a helyzetünk nem ilyen derűs. Túl az országban meglevő gazdasági nehézségeken, nálunk érzelmi gondokkal, az identitástudat zavarával is küszködni kell. Megkérdezhetné, hogy mit tehet ennek érdekében a szövetség. Nem sokat tudnék felsorolni és nagyon keserűen kellene fogalmaznom. Van szövetség, de nincs pénzünk az olyan nagyszerű kezdeményezések támogatására, mint ez a dombóvári. Ez egy önköltséges nyelvtanfolyam. Mire is volna szükségünk?- Azt hiszem, hogy erre saját költeményével kellene válaszolni, amelynek Mottó a címe és itt a dombóvári kiállitásmeg- nyitón hangzott el: „Ne szórjatok elénk sem kölest, sem zabot! Gyöngy, csak igaz gyöngy illik a fekete korallhoz!” DECSI KISS JÁNOS Blöff Nem a legrokonszenvesebb eljárás, ha valaki blöfföl, vagyis adott esetben olyan tényekre, érvekre hivatkozik, melyek az ő eljárását sikerre viszik, ugyanakkor azonban valójában légből kapottak, nem is állnak rendelkezésére. A blöff azonban olykor mégis lehet sikeres, sőt méltánylást érdemlő. Egyik ismerősöm és valamelyik hivatal nincsenek baráti viszonyban. Ismerősöm semmilyen társadalmi rangot nem viselő, még csak pro- tektorokkal sem bíró állampolgár, ami sok esetben - sajnos - egyáltalán nem előny. A hivatal azok számát szaporítja, melynek dolgozói előszeretettel játszanak hatóságot, noha nem azok. Sajnos ez se ritka, de a hivatalbélieknek a gyakorlatban (ugyancsak sajnos) jelenthet némi előnyt. Lerázhatják az ügyféllé degradálódott állampolgárt. Ismerősömnek a bizonyos hivatal bizonyos ügyintézői már régóta egyre inkább a bögyében voltak, ami nem egyértékü azzal, mintha szívébe zárta volna őket. Az illetékeseket ugyanis rendszeresen nem találta a helyükön. Ügyfélfogadási időben vagy éppen narancsért ugrottak le a közeli ABC-be, vagy ha netán banán érkezett, akkor azért. Volt, amikor egyikük két alkalommal is injekcióra ment az SZTK-ba, amit minden bizonnyal jól tett, ha rászorult - csak nem éppen munkaidőben. Említett ismerősöm nem feledte gyári munkafegyelem alatt töltött évtizedeit és nyugdíjasként se szűnt meg úgy vélekedni, hogy a munkaidő munkára való, a családi bevásárlások pedig ezutánra. Azt is megunta, hogy abban a bizonyos hivatalban rendszeresen kioktatták és volt rá példa, amikor úgy beszéltek vele, akár kanász a süldővel. Aztán ezt, vagy csak a korábbi információt legközelebb a szemébe letagadták. Egy szép napon, amikor már csordultig telt a pohár, elkezdte az ügyintéző asztala előtt fél kézzel verni a zakója zsebét. A sajátjáét, nem az ügyintézőét.- Ide figyeljen! - mondta emelt hangon. - Most úgy válaszoljon nekem, hogy zsebmagnó van nálam és minden szavát szalagra veszem! Bámulatos sikere volt. Precíz, udvarias felvilágosítást kapott, sőt a már három ízben „házon kívül" tartózkodó csoportvezető is percek alatt előkerült. Ő pedig ügyét elintézve olyan peckesen sétált ki a hivatalból, akár egy győztes torreádor az arénából.- Pompás ötlet! - lelkesedtem. - Japán vagy holland magnója van...?- Semmilyen! A pipámat tartom a zakóm zsebében... (Ordas) Egy megátalkodott A pusztából életre szökkent falu második házára pillantást se nagyon mertem vetni arra jártamban legalább három évig. Kedves maradt pedig nekem az a hajlék, hiszen rózsa- és gyümölcsfás, virágos előkertjének kapuját sokszor nyitottam meg, amikor lakatlannak akkor se látszott, amikor a deli termetű, deresedő hajú háziasszonyt úgy kellett valahonnan elökiabálni.- Na, maga is kiválasztotta megint! Tudhatná, hogy ha dolog van, a magamfajta nem ér rá diskurálni! - hangzott a haragosforma fogadjis- ten minden alkalommal és folytatódott már enyhültebb hangon azzal, hogy gyerünk a kamrába, hogy befejezhesse amibe kezdett. Mentünk tehát, egyszer a kukoricadaráló, máskor az ősöreg mosógép zürmölését, bruttyogását hallgatva szót váltani a hogy és mintről, mert tulajdonképpen ez az érdes modorú asszony hálával tartotta számon, hogy őt, akihez hasonló ezer meg ezer akad, számon tartja valaki.- Hát látja, hiába töröm kezem-lábam, csak nem tudok valami jobbra vergődni - mondta még bemutatkozásul az ismeretségünk kezdetén. - Semmi se úgy megy, mint ahogyan kellene.- Ne mondjon ilyet, hiszen fölnevelt két lányt, három fiút, szárnyukra eresztette őket, becsülik magát a téeszben, csak...- Csak a pofámat tartják nagynak ugye? - fordult velem szembe olyan sebesen, mintha ütni akarna, de úgy, hogy azok is élvezhessék, akik szájasnak hírelik.- Minek mondjam, tudja úgy is.- Hát már miért ne tudnám?! Sehol se lennék, ha nem vagyok ilyen megátalkodott. Belebeszélek mindenbe? Szabadságom van, nem? Kiordítom, ha valami fáj? Kiorditom, mert másként elmegy az eszem. Csak azt tudnám, hogy maga miért haragít. Egyszer - míg a vacsorának szánt zöldborsót pucolva szemmel tartottuk kint a verandán a pásztorságára bízott két legkisebb unokát - elmondtam, hogy a tartásával anyámra és nagyanyáimra emlékeztet, akiknek asszonyéletébe ugyanúgy belepocsékolt a háború, mint az övébe. Talán elfelejtette? Semmiképpen, hiszen később a rokonítható emlékek miatt enyhült beszédesre akármilyen sürgető dolgában is zavartam meg. S ugyancsak ezek miatt búcsúzkodott mindenkor úgy, hogy el ne kerüljem, ha erre járok. Akár az enyéimnek, neki is sok története volt, amit szívesen ismételt. Az egyik az, hogy neki már ott volt a két gyerek, a harmadik meg jönni készült, amikor úgy látszott, hogy ránézett az isten, mert oda volt még az ura a hadifogságban, de bekerült a kastélyba szolgálni a kis méltóságost. Mert ugye meghagytak neki 50 holdat a földosztók. Ez a ház nem volt még akkor, lent lakott az egyik cselédházban és naponta hazalopta, hordta az ennivalóját a gyerekeknek. Akkor már nagyon ritkán gyújtottak be a közös konyha viharvert tűzhelyébe. Tán így is marad, ha a kis méltónak nem kellett volna elutaznia Budapestre. „Más gondja annak akkor sem volt, mint a kutyája.” Arra kellett esküdni, hogy távollétében az állatnak semmi baja nem lesz és lassan föletetik vele azt a hat libát, ami van a háznál. Kegyes engedélyt kaptak egyúttal arra, hogy az aprólékot ők fogyasszák el az öreg udvarossal. „De föltétlenül a Lédike kapja a libahús javát!” Hát nem úgy lett hanem fordítva, lett aztán még az is, hogy a pusztabeli kutyák legnagyobb örömére naponta kieresztették csatangolni a származására láthatóan nem olyan finnyás szukát.- Nem ezzel kezdődött, hogy nekem mindig magamnak kellett szembenézni az élet dolgával. Ez már a folytatás volt, mert tizenkét éves se voltam és dolgoztam negyed kommencióért. Ahogyan apám, anyám, cselédember volt az uram is, akit a háborúból nyomorultan kaptam vissza, repeszdarabok lyuggatták meg a tüdejét. Kórházról kórházra járt, míg összedrótozták úgy az egészségét, hogy beállhatott a téeszbe mezőőrnek. Na, kinek a válla kellett akkor, hogy erős legyen? Neki azonban nemcsak a válla lett asszony létére férfimódra erős, hanem a szíve is. Másként ugyan hogy is mert volna úgy tengelyt akasztani a nép nevében a nép ellen működő hatalommal, hogy azt pusztaszerié máig emlegessék? Igencsak a beszolgáltatások utolsó, tán legcudarabb időszakában történt, hogy megjött jóval a beadás után a cingár kis begyűjtőbiztos megkutatni a házakat, mi van még elvinnivaló. „Nálunk betevő sem elég, nemhogy fölösleg!” "Hallani lehetett azt a hatodik házban is, hogy az ő portájukon áll a bál, s hallani kellett, hogy innen már csak éhes és pucér fenekű gyerekből van elvinnivaló, mert ki hallott még olyat, hogy lesöprik a padlást és van pofájuk még visszajönni a követelőzéssel?! Nem hitt a szónak a begyűjtőember, föliramodott a padlásra, de míg ott fütekedett, a ház asszonya nemcsak elemelte a létrát a padlásbejárótól, hanem rá is rig- lizte az ajtót. Ott kiabált fenyegetőzött jó fél napon át a hatalom követe egészen a berekedésig.- Nem sajnálta?- Hát, nem szakadt meg érte a szívem. De a bugyogóm se lett azért tele, amikor behívattak beszélgetésre. Tudja úgy voltam én már akkor, hogy ha éjjel ébren forgolódva föltettem magamnak egy kérdést, tizenöt is lett belőle, válasz meg egy se. Nappal? Akkor nem jutott idő a gondolkodásra, mert előbb a téeszben nyüstölődtem, aztán itthon.- És a boldogság?- Ne nevettesen, azt nem az én fajtámnak találták ki. Tán nem is tudom, mi az. Talán az a boldogság ha megállhat, ha üldögélhet kicsit az ember, mert sikerült valamiben jobbra vergődni. Azt hittem, elfelejti beszélgetéseinknek ezt a boldogságot firtató epizódját, de legközelebb ő hozta szóba, hogy bolond módon ő mindig akkor érzett elégedettséget és reményt, amikor megszületett egy-egy gyereke. Boldog? Alighanem akkor lehet majd boldog, ha nyugdíjas lesz, s amikor látogatóba jövök, akár órákig ülhetünk a kályha mellett, vagy kint valamelyik fa alatt és nem lesz más dolga, csak elhessenteni a legyeket, darazsakat, vagy főzni egy vendégnek dukáló kávét. Nem tudta kivárni ezt a pihentető, áldott időt. Alig fél év alatt végzett vele a rák, mert csak akkor - 59 évesen -, adta meg magát a betegségnek, amikor már nem volt vele mit tenni. Kihűlt halálával a ház, sok ráadás munkával megszerzett büszkesége, az élőkért is elvadult. Mindenki elkísérte. Azok is, akiket egy báli alkalomkor, amikor is szemefényét, a legkisebb fiút elverték, tisztesen megabriktolt rózsafakaróval. Úgy robbant a búcsúnapi terített asztal mellől a verekedés hírére a megvadult legények közé, mint egy anyatigris. Megvédeni ami az övé. Ez volt a dolga kezdettől a végéig. Kiválósága pedig az, hogy képes volt önmaga lenni. Az embere - ahogy mesélik - többet sírdogál, mint nevet, de a háztájék megint rendezett, gyönyörű. Legközelebb már meg kell nyitnom azt a kiskaput... László Ibolya
