Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
lO^PÜJSÁG 1988. április 16. Reklám és ellenreklám- A reklámok korában élünk - szoktuk mondogatni. De mi is az a reklám? A fogyasztók tájékoztatása, figyelmüknek bizonyos árucikkekre, szolgáltatásokra való felhívása, illetve népszerűsítése. Ez történhet reklámmondatokkal, úgynevezett szlogenekkel is. A megfogalmazás pillanatában nem mindig dől el véglegesen, hogy az állítás mennyire volt sikeres és célravezető. Egyes régi reklámmondataink szinte szólásokká váltak (Békés István Napjaink szállóigéi című könyvében olvashatunk róluk). A múltban is kedvelték, napjainkban is kedvelik a rímes, szójátékos szlogeneket. Nem hiszem, hogy bárkit is meghatnának a következő kínrímek: „Finom volt, még egy ROLL-t”, „Hidegben, melegben debreceni kötöttben” stb. Most azonban ne ezekről beszéljünk! Tallózgassunk egy keveset az utóbbi évek termésében! Ezek nem azért kopnak (koptak) el, mert gyakran hallottuk, olvastuk őket, hanem azért, mert unalmassá vagy humorossá váltak. így bízvást kijelenthetjük, hogy a reklám halála az unalom, vagy a nevetségesség. Kezdjük egy olyan reklámmondattal, amely nem elégszik meg egy hibával. A múlt év utolsó negyedének előfizetéses lottószelvényein ezt olvashattuk: „Aláhúzzuk, hogy csütörtökön húzzuk!” Az egyik hiba az írásjel (kijelentő mondat után nem felkiáltójel következik), a másik: az alanyi ragozás felcserélése a tárgyassal (azaz: húzunk; mivel a szlogenből éppen a lényeget vonták el: a nyerőszámokat). A szállóigék felhasználása helyes lehet. Pár évszázada mondta Descartes: „Gondolkodom, tehát vagyok”. Ezt egy biztosító társaság így „módosította": „Gondoskodunk, tehát vagyunk”. Ez nemcsak nyelvileg, hanem a logika szabályai szerint is nagy bukfenc (ti. azért gondoskodnak, mert ez a feladatuk - vannak - és nem fordítva). Meg kell jegyeznünk, hogy a szlogen megfogalmazója nagyon szerencsétlen kézzel nyúlt ehhez a szállóigéhez. Descartes-ot már egyik kortársa is kigúnyolta. Sétálgatott a szobában, majd kijelentette: „Sétálok, tehát séta vagyok.” Arról nem is beszélve, hogy Karinthy Frigyes így parodizálta: „A férjem gondolkozik, tehát vagyok”. A reklám felhasználja az állandó szókapcsolatokat is. Sokszor elegendő egy-egy betű betoldása, illetve felcserélése egy másikkal. A „Szállunk rendelkezésére” mondat legfeljebb a budapestiek számára jelenthet valamit, nekik sem sokat. Mondva szellemeskedésnek tűnik, írva inkább így: „(sz)állunk rendelkezésére”. A Malév másik reklámmondata már szerencsésebb: „A Malév az ön légi jó barátja”. Ez némi nosztalgiát is sugall, közelebb áll hozzánk. Ám amikor reggel ezt halljuk a rádióban: „Jó napot kínálunk!” - aligha mozdul meg a pénztárcánk. Az Ági márkanevű italt aligha tette népszerűvé a következő aszfaltvirág: „Csókolom, Ági van?”, avagy a Gyöngy italcsaládot a reklámszöveg végén éktelenkedő helyesírási hiba: „Ez jól esett!” (így: különírva.) Reklámot láthatunk a tévében, hallhatunk a rádióban, olvashatunk az újságokban. Mindnyájan jól tudjuk, kereskedelmi céljuk van. Ám néha nem ártana a nyelvi kínálat szabályait is figyelembe venni. MIZSER LAJOS Makay Ida: Pipacskoronás Az ezüstfenyő talpig súlyos fényben. Virágmáglyák a völgyben, dombokon. Arany napszirmok villognak a szélben. Az ég megárad. Kék örvény sodor. A ragyogás már gyújtogatni készül, a dél homlokán ver, dobol a láz. lángtükrü folyók forrnak, sisteregnek. Nézd, a halál is pipacskoronás. ❖ Szepesi Attila: Motetta egy üres napot adj Uram amikor nem történik semmi felüthetek egy régi könyvet Stellarium Rosarium hallgathatom ahogy a szél zúg elfeledt ódon éneket elnézhetem a fecskék röptét zsebeimből kirakhatom a kutyafogat csigahéjat itt sem vagyok csak mint a fák reggeledem alkonyodom rabtartó nyűgös lelkem nélkül élhetek oly árnyéktalan mint a mezők fűszálai hegyek mélyén a cseppkövek ❖ Művészrajzok Harmincnyolc nagyméretű grafika. Valamennyi egy-egy világhírű zeneművész - karmester, zongorista, hegedűs - átszellemült portréja. Szén-, ceruza- és tintarajzok. Pontosak, jellegzetesek, bravúrosak. Roboz Zsuzsi Angliában élő magyar művész munkái a Vigadó Galériában. Alkotójuk nevét, hírét ismeri mára magyar közönség is. Három évvel ezelőtt a Tavaszi Fesztivál szervezésében láthattuk művészekről készült rajzait az Erkel Színház előcsarnokában. Résztvevője volt a Tisztelet a szülőföldnek című tárlatnak is, amelyen magyar származású festők, szobrászok hozták, küldték el alkotásaikat. Most ismét a Tavaszi Fesztivál kiállítássorozatában találkozhatunk Roboz Zsuzsi dinamikus rajzaival. Ezeket a rajzokat korábban Londonban, a Royal Festival Hall-ban mutatták be, és az anyag tőlünk New Yorkba, a Lincoln Centerbe utazik. A művész, akinek fő működési területe a színház, a zene, a balett világa valami különös beleérzéssel ragadja meg a pillanatot, a próbák, a gyakorlások, a szerepformálások pillanatait. Szeretettel, megértéssel figyeli órákon, napokon át a próbákat, a gyakorló zenészeket. És ez a szeretet, a művészet tisztelete jelenik meg átszellemült rajzain. „A művészi megformálás folyamata érdekel, nem a csillogás, hanem a háttér, a munka, amely a produktumhoz vezet” - mondja. Nem véletlen a színház iránti vonzódása, hiszen Roboz Zsuzsi annak a Roboz Imrének a lánya, aki a Vígszínház korszakos jelentőségű igazgatója volt a két háború közötti időszakban. Roboz Zsuzsi kényszerűségből hagyta el hazáját, és települt le 1947-ben Londonban. Az angol fővárosban és Firenzében végezte művészi tanulmányait. Első megbízását Korda Sándortól kapta színészportrék rajzolására. Aztán egyre többet járt színházi és balettpróbákra. Rajzolta a Royal Balett tagjait, színészeket, Lesley Colliert, Anthony Powelt, Merle Parkot. Volt számos egyéni kiállítása Londonban, Párizsban, Brüsszelben, New Yorkban, Hong-Kongban. Munkáit őrzi a londoni Tate Gallery, a Victoria és Albert Múzeum, a National Portrait Gallery és a budapesti Szépművészeti Múzeum. Sikeres művész. Káprázatosán rajzol. Londonban él, de magyarnak érzi, tartja magát. A napokban díjat alapított. Alapítványában így fogalmazott; „Alulírott Roboz Zsuzsi festő- és grafikusművész, szülőföldemhez fűződő érzelmeim és a figurális művészet fejlődéséért érzett felelősségem alapján művészeti díjat alapítok, a fiatal, tehetséges magyar művésznövendékek számára." Öröm számunkra Roboz Zsuzsi gesztusa és kiállítása. KÁDÁR MÁRTA (A táj egyhangúságából, mint görcsbe rándult fekete kezek, csupasz fák villantak a szürke dombokon... Aztán elsuhant mellettük a leégett kútgém, s az asszony tudta, hogy alig negyven kilométer van még hazáig.) A férfi döntött: hirtelen, sárfröccsentő kanyarral betért a mellékútra. A kocsi kegyetlenül bukdácsolt a traktorvájta nyomtarajokon, aztán rugózva nekifeszült a dombra kapaszkodó, kanyargós szakasznak. „Most” - gondolta a férfi, és megkérdezte:- Szeret kocsikázni? Az asszony néma maradt. Az ablakot figyelte, melyre apró cseppekből gyöngyhálót vont a testükből kicsapódó meleg. Miután a hamuzóba nyomorította cigarettáját, kis röhögő Micky Mause-t rajzolt ujjával az üvegre. Fián járt az esze: aznap töltötte ötödik életévét...- Én sokat vihetném erre-arra, csak azért kérdem... Persze, kizárólagosan magától függ, kedves... Gyufaláng lobbant, ismét füsttel telt meg az utastér.- Egy magamfajta, diszkrét barát - folytatta a férfi -, aranybánya a maga korában... - magyarázta, közben finoman lassított, és jobbját az asszony mellé csúsztatta. - És láttad, kedves, én szó nélkül felvettelek, amikor leintettél... Megugratta a kocsit, a gyorsulás hátraszorította az asszonyt, aki önkéntelen, kapaszkodó mozdulattal magához ölelte a férfi matatni induló kezét, ám mielőtt még a férfi kihasználhatta volna sofőr- trükkje előnyeit, az asszony visszanyerte egyensúlyát és a férfi kezefejére nyomta frissen gyújtott cigarettáját. Valahogy igazságosnak érezte a rázúduló szitkokat, és sajnálta a vén kamaszt, akit kénytelen volt megégetni trónján: volánja mögött, és szeretett volna segíteni rajta, legalább annyival, hogy megnyugtassa: „sajnálom”. De a férfi kiszállt a kocsiból és az autó mögé vonult. Tanácstalanul nézte elgörbült cigarettáját, majd a jegygyűrűjére tévedt a pillantása, melyen hiába próbált fellobbani a felhőkkel küszködő, apadó fény. Lassan, nagyon lassan emelte ajkához a cigarettát, és végig követte a gyűrű útját... „Hát nem látta, hogy férjnél vagyok?" - kesergett magában. A férfi bekönyökölt az ablakon. Orra, mintha az útrafigyeléstől nyúlt volna hosszúra, elválasztójelként meredt közéjük. Füle mögül ápolt, ősz tincsek kun- korodtak, homlokán izzadságcseppek csillogtak. Az asszony megelőzte:- Egy nő arcáról leolvasható, hogy mit lehet vele, és...- Szálljon ki!- A maga korában már érthetne annyit a nőkhöz...- Kiszállás! Maga megérkezett! Az asszony elsápadt. Tulajdonképpen csak most látta be, hogy teljesen a másik hatalmában van. Nyílt mezőn, távol az országúitól, messze a várostól, s e késő délutáni órában remény sincs arra, hogy valaki erre vetődjön... Talán bölcsebb lett volna eltűrni, hogy tapogassa egy kicsit, talán csak be akart nyúlni egy csöppet, úgy, menetközben, de haladnának, hazafelé haladnának... Talán nem is akart többet egy kis simogatásnál, fiatalságára emlékezni, megidézni azt... Sietve összemarkolta dolgait és kiszállt; cipője belemélyedt a sárba. Ösz- szegombolta mellén orkánkabátját, és szó nélkül elindult. Hideg, áprilisi szél kapta mellbe, resz- ketésével előbukkantak könnyei is. A nehéz, ragacsos domboldalon alig-alig haladt előre. Szaladni szeretett volna, szaladni és felmelegedni, és minél messzebbre, távolabbra kerülni az autótól, melyről azt gondolta, jó sorsa vetette útjába. Futni szeretett volna, méginkább repülni, hazáig. Ám a traktorgyúrta, szíjas agyagban csak vergődött, alig haladt. Megnézte óráját. Minden hiába! Késő este lesz, éjszaka, mire hazaér. De előbb ki kell evickélnie ebből a sártengerből... És megmagyarázhatja-e Tiborkának, miért nem tartotta be ígéretét? Hiábavaló próbálkozás lenne elmondani, miért késett el születésnapi vacsorájáról; a gyermek úgysem értené meg, hogy édesanyja nem mindenható. Furcsa, kettős érzés kerítette hatalmába... Égyrészt fájó keserűség, hogy lehetetlen helyzetéből nem talál kiutat, másrészt maró önvád, mert úgy vélte, nem volt elég okos az öreggel szemben. Felszáradt könnyei nyomában égett az arcbőre. A dombtetőn megtorpant. Megpillantotta a végtelen sárbafúlt világot. Körös- körül dombkoszorú sötétlett, s ameddig ellátott, felszántott, barázdált ragacs borított mindent. A nap mintha arra várt volna, hogy még pontosan megismerhesse, mi vár rá, vörös pírt hintve maga után, lebukott. Gémberedett ujjaival alig tudta előkaparni táskájából cigarettáját. Háttal fordult a menetiránynak, mert belátta, hogy széllel szemben aligha lesz képes életben tartani a gyufa lángját. Miután rágyújtott, lenézett, hogy felmérje a megtett utat, és meglátta a helyben álló kocsit. „ Világos! - kristályosodott ki agyában. - Visszavár! Azért volt a kaján mosoly, a győztes tekintet. Várja, hogy megkeze- sedjem és visszakönyörögjem magam a kegyeibe... Hát inkább a halál”. Csökönyös erővel támadt fel újból a haragja. Bizsergése melegítőn járta át testét. Hirtelen fordulattal elindult, de majdnem elvágódott: sárba ragadt cipője visszafogta. Erőszakos, forró könnyek szöktek szemébe. Kérgénél fogva tépte ki elmaradt cipőjét és felhúzta. Közben féllábon ugrált, minta kockázó gyermek. Még egyszer visszapillantott a kocsira, aztán otromba, túlméretezett léptekkel nekivágott a sötétségbe lejtő útnak. Úgy érezte, sikerülni fog. „Ha belegebedek, akkor is!” - határozta el. (Kora délután telefonált haza, hogy megbeszélje férjével Tiborka születésnapját.) Most visszacsengett fülébe a gyermek kérdése: „Ugye, ma korán hazatérsz, anyúúú?”... Összeszorította fogait és lépett, lépett... * Testét viszkető izzadság verte ki, érezte, amint lecsorog a hóna alatt; ruhája hátára tapadt, csak lábát nem járta át az erőfeszítés melege, sőt, lábszárában görcsös remegésbe kezdtek az izmok. Nem mert megállni, szusszanásnyira sem, mert a sűrűsödő éjszaka, a kihalt vidék, egyszerűbb, az öregecske férfi iránt érzett írtózatánál közönségesebb félelmet ébresztett benne. Mintha gyermekkora rettegett sötét-szobája nőtt volna roppant méretekben köréje... Szemben, az ég világosabb hátterén kirajzolódó domb a gyilkolni kész torzszülött képével azonosult egy őrületes pillanatra... De egyelőre még uralkodott magán, és vigyázva kerülte, hogy megnevezze képekben felvillanó gondolatait. Ám lassan-lassan erejével együtt idegei és felmondták a szolgálatot. Az út kanyarodott. Menetközben érezte, hogy tágul a keréknyom. „Biztosan farolt a traktor, amikor befordult. ” Fogalma sem volt, mióta követi a nyomot. Ziháló tüdeje, akadozó lélegzete, kiszáradt torka, s mind jobban reszkető, fáradt lábai arra vallottak, hogy több órája már... Követte a nyomot, mert nem mert kilépni belőle, félt, hogy a vak éjszakában elvéti az utat, s akkor menthetetlenüleltéved. A traktornyomnak el kell vezetnie őt valahova, akárhova, csak emberek közé érkezzen... Tulajdonképpen azt sem tudta, hogy a város felé halad-e... S ha nem? Futásnak eredt. Nem gondolt semmire, sárra, emberre, útra, időre, egész valóját egyetlen vágy töltötte be: menekülni a szörnyű bizonytalanságból! Táskája fájdalmasan csapódott oldalához, térde meg-megroggyant, aztán megbotlott valami sárhányásban és elesett. Védekezőn nyöszörögve kucorodott össze, mint hálóba meredt, rémült kisvadak, s ekkor bevallotta - már nem voltak kétségei -, hogy túlértékelte erejét. Az öreg úrvezető vigyori arcát látta maga előtt, s azt kívánta, bárcsak mellette ülhetne a meleg, biztonságos kocsiban... Bármi áron is... * Először azt gondolta, hogy kimerült szervezete lop vörös foltokat kisírt szeme elé, de amint közelebb tántorgott, felismerte a hamisítatlan macskaszemeket. Nem ujjongott, s ahelyett, hogy erőre kapott volna, izmai elemyedtek, s majdnem összerogyott. Később sem emlékezett, hogyan érte el a traktor utánfutóját, de elérte(l), nekidőlt az oldalának, és behunyta a szemét. Nyelve félig nyitott szájába száradt; lélegzete égette mellkasát... Agyagkorsó koccant fogaihoz. Hagyta, hogy szabadon csorogjon le torkán a víz, s csak nagykésőre csukta össze ajkát.- Honnan kerül maga ide? - kérdezte a micisapkás.- Autóstoppal... De kitettek...- Kicsoda? Vállat vont.- De a rendszámát csak levette?! Tagadólag ingatta fejét.- S akkor... Most mihez kezd? Az asszony megragadta a traktorista karját. A motorházból kiszüremlő gyenge fényben is látszott, hogy menten elsírja magát.- Kérem, nagyon kérem, vigyen innen....- Persze hogy! - válaszolta és micisapkája alá túrt a traktorista. - Csak meg kell várja, hogy kijavítsam ezt a dögöt. Tudniillik beadta a kulcsot.- Kérem, nagyon kérem, vigyen innen - ismételte meg az asszony. Meg... Megfizetem - emelte fel táskáját.- Menjen már! Érezte, hogy erős karok nyúlnak hóna alá és felemelik. Amint talpa érintette a tehertér szalmával borított deszkázatát, elengedte magát és elterült. Tudta, hogy a micisapkás is fent van, de ezzel már nem volt ereje törődni. Első, félszeg érintésére a hátára fordulta melléje terített vattakabátra és nem akart ellenkezni... Végre biztonságban érezte magát. A traktorista, miután betakarta, leugrott és visszatért motorjához, az asszony pedig összeszorított fogakkal várakozva végül álomba keseregte magát. Amikor felébredt, dübörgött az éjszaka. * Otthon nagy halom mosatlan fogadta. Levetette sáros gönceit, és kinyitotta az ablakot. Nem volt éhes, bár reggel óta egyetlen falat sem járt szájában; mégis beleivott a tejeslábasba. Kirázta a hideg. „Itthon vagyok - gondolta. - Végre itthon...” Kikészített vacsoráját visszatette a hűtőszekrénybe, és csendesen nyitva az ajtót, bement a szobába. Tiborka felhúzott térdekkel aludt. Mellette Donald kacsa vigyorgott; plüsspo- fáján csillogott az ablakon beáradó neonfény. Miközben betakarta mindkettőjüket, könyökével fellökte az éjjeliszekrénykére állított vázát. Hatalmas koppanással esett a parkettra.- Mi az úristent csapsz akkora lármát?! - révedt fel a férje. - Ha nem tudnád, nekem reggel ötkor csereg az óra! Aztán mindent ismét keblére ölelt a csend. Az asszony pedig úgy érezte, dübörgő traktorok vonulnak izzó homloka mö9ött- MÁTYÁS B. FERENC Ugye, ma korán hazatérsz? Klaus Tenstendt
