Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-08 / 83. szám
1988. április 8. "riÉPÜJSÁG 3 Ki kit képvisel? Követelmények kontra feltételek Iskola a város peremén Néha tudathasadásos állapotot jelent egy-egy testület vagy bizottság tagjának lenni. Nem könnyű eldönteni azt sem, hogy adott kérdésben milyen álláspontot képviseljünk, néha még az sem világos, hogy kit, pontosabban szólva kiket is képvisel az akit bizonyos funkcióra delegáltak, vagy megválasztottak. Annak, akinek több funkciója is van, esetenként két-három fejjel is kellene gondolkodnia, és adott ügyben eldöntetni, hogy kiknek a képviseletében is foglaljon állást. Gyakori jelenség, hogy a tanácsok vezetői azt hiszik, nekik a tanácsot - a hivatalt - kell képviselniük a lakossági igényekkel szemben. Még az is előfordul, hogy nyíltan beszélnek úgy tanácsi vezetők, hogy a tanács pénzéből mennyi is vándorol az állampolgár zsebébe például akkor, ha közművesítik a telkeket. Mindenesetre ez esetben biztos, hogy fordítva áll a dolog, és az állampolgár pénzéből gazdálkodik a tanács, amelyet éppen erre a célra választottak meg. A tanács döntésének előkészítésére, majd végrehajtására, illetve annak megszervezésére hozták létre az apparátust, megint csak az állampolgár pénzéből. Már nehezebb helyzetbe kerülhet maga a tanácstag, amikor döntenie kell arról, hogy a körzetét képviselje-e, vagy éppen az adott település általános érdekeit - ami ellentmondhat egymásnak. Meg kell gondolnia és nemcsak a tanácstagnak, hanem minden testületi, bizottsági tagnak, hogy hosszú vagy rövid távú, illetve napi érdekek képviseletét vállalja-e el. A konfliktus abból fakad, hogy a napi érdekeket mindig sokkal könnyebb képviselni, mint a hosszabb távút. Megvalósításuk érdekében is sokkal könnyebb mozgósítani, mint érvelni a későbbi és éppen ezért megfoghatatla- nabb - célok érdekében. A tézisek vitájában is felmerült az a Az újból aktuálissá váló hagyományos parlamenti tudósítások stílusát használva: heves szópárbajt követően az Országgyűlés három ellenszavazattal és tíz tartózkodás ellenében elfogadta a mezőgazdasági téeszekről szóló 1967. évi III. törvény módosításáról szóló törvényjavaslatot. A téesztörvény módosításának meglehetősen viharos előélete volt és maga a téma a törvénymódosítás után sincs lezárva. Ami az előéletet illeti, tudni kell, hogy a téesztörvényt még tavaly akarták törvényerejű rendelettel módosítani. A képviselők azonban kifogásolták, hogy a legmagasabb szintű jogszabályt, a Parlament alkotta törvényt nem lehet alacsonyabb szintűvel, az Elnöki Tanács hozta törvényerejű rendelettel módosítani. Ezek után az Országgyűlés alkotmány- módosítással korlátozta az Elnöki Tanács jogkörét: törvényt nem változtathat! Győzött a jogszerűség a pillanatnyi prakticizmus felett! Többen ugyanis úgy érveltek, hogy fontosabb a téeszeknek a törvénymódosítás adta új lehetőséggel kezdeni az 1988-as évet, mint megvárni, míg a Parlament „elrágódik” az ügyön. Ezt a nézetet - amellyel több gyakorló téesz-szakember is egyetértett - csattanósan cáfolta a törvénymódosító javaslatot kísérő parlamenti vita. az ellenszavazatok és a tartózkodások száma. Igaz, a három nem és a tíz tartózkodás számszerűen elsöprő igent jelent, a törvénymódosítás elfogadása mégiscsak egyfajta kompromisszum. Kompromisz- szum, mert a törvénymódosítás tulajdonképpen csak tatarozása az 1967-ben alkotott törvénynek. Annak a törvénynek, amelynek többszöri módosítása ellenére is, majd minden elemét kikezdte az utóbbi évek felgyorsuló társadalmi és gazdasági változása. A mai szövetkezetek ugyanis már csak fő vonásaikban emlékeztetnek az 1960-as években meg-, illetve újjászervezett téeszekre. Jó és rossz értelemben egyaránt. A jót nem kell különösebben taglalni, hiszen ezt az agrárágazat eredményei bizonyítják. Ami a rosszat illeti, az az úgyszólván teljesen eltűnt tulajdonosi, ha kérdés, ami most ismét napirenden van a pártértekezlet állásfoglalás-tervezetének vitájában. Ez magát a képviseleti rendszert érinti. Nevezetesen, ha a párttestületben jelen vannak az állam, a szakszervezetek, a népfront, a nagyobb üzemek képviselői, és viszont ugyanezek - nem mindig személy szerint azonosak - helyet foglalnak a tanácstestületekben is. Mennyiben képviselje az adott személy bármelyik testületben a munkahelyét, a másik testületet, vagy éppen személyes véleményét? A megyei tanács végrehajtó bizottságában már többször is előfordult, hogy a hozzászólók az ágazat vagy éppen a nagyvállalat szemszögéből világították meg a problémát. Az biztosan nem cseng jól, ha valaki azzal szólal meg, hogy én XY vállalat képviselője vagyok, hiszen nem az, mert ő egy körzet megyei tanácstagja, akit a végrehajtó bizottságba megválasztották. Azt viszont már nem lehet elvárni senkitől, hogy függetlenítse magát mindazoktól a tapasztalatoktól, amelyeknek mint az adott munkahely dolgozója van birtokában. A testületi döntés ugyanis attól lesz jó döntés, hogy sokféle véleményt, tapasztalatot és információt sűrítve születik meg. A párt vezető szerepéről és a politikai intézményrendszer korszerűsítéséről szóló vitában már egyértelművé vált az álláspont arról a kérdésről. A tudathasadásos állapotot meg kell szüntetni azzal, hogy csökkentjük a testületek között a kölcsönös képviseletet. így nemcsak az egyén szempontjából lesz könnyebb az állásfoglalás kialakítása, hanem a felelősség oldaláról is egyértelműbbé válik a dolog. Jelenleg ugyanis alig lehet elkülöníteni, hogy pártdöntésről van éppen szó, vagy államigazgatási határozatról, és azt kinek is kell tulajdonképpen képviselnie, és mindenekelőtt végrehajtani. IHÁROSI úgy tetszik gazdaszemlélet. A hajdani tulajdonos téesztagok mára érzelmileg és gyakorlatilag is bérmunkássá váltak. Ezért e két jelző, mert bár formailag továbbra is ők a közös gazdaság tulajdonosai, de jogaik gyakorlására csak színpadias külsőségek állnak rendelkezésükre. Itt el is játsszák rövidke szerepüket, de igazából már csak az érdekli őket, hogy mennyi a havi fizetés és az év végi részesedés. Félreértés ne essék, már nem lehet azt a hagyományos tulajdonosi szemléletet számon kérni, amely a hajdan földdel, kocsival, lóval belépő gazdákat jellemezte. Akik utánuk jöttek - és ez a mai aktív tsz-tagság 90 százaléka - már csak a munkájukkal járultak-járulnak hozzá a közös vagyon gyarapításához. Napjaink, de még inkább a kilencvenes évek szövetkezetének olyan törvényadta lehetőségeket kell biztosítani, amelyek anyagilag is mérhető módon jelzik a közös vagyonhoz való tagi hozzájárulás mértékét. Az anyagi kötődésnek, a vagyongyarapítás sokszínűségének kell a tsz-tag és a tsz, mint vállalat kapcsolat- rendszerébe beépülnie. Ennek alapján az új típusú tsz nem egy elvonatkoztatott vállalati forma, hanem a tag és családjának érdekviszonyaira épülő, azt szolgáló egységes vállalkozási rendszer lesz, illetve annak kell lennie. A most elfogadott törvénymódosítás ennek még csak kezdő lépéseihez vágott utat. Szélesebb és hosszabb csapásra nem vállalkozhatott, hiszen mozgásban van az egész társadalmi, politikai és gazdasági élet. Ebben az átalakulási folyamatban még nem kristályosodtak ki azok az állandó pontok, amelyekre egy új, a jövő követelményeinek is megfelelő tsz- törvényt lehet alapozni. Ha a gazdasági élet megtalálja a maga kitörési pontjait, formákat, ha az eddigi vállalkozási kísérletek teljes polgárjogot nyernek, akkor lesz meg annak a lehetősége, hogy a korszerűsített politikai intézményrendszer nyújtotta garanciák mellett az Országgyűlés megalkossa a szövetkezetek és ezen belül a mezőgazdasági tsz-ek minden elemében új törvényét. Mindig úgy hallottam, órarendet nem egyszerű összeállítani. Különösen nem, ha olyan apróságokra is tekintettel kell lenni, minthogy a 22 osztályból egynek állandóan testnevelési órája legyen a kocsmából átalakított, nemrégiben megsüllyedt és sebtében helyreállított „tornateremben”, kettőnek pedig technikafoglalkozása a pincében. Ha nem ilyen lenne az órarend, akkor ugyan hová is helyeznék el a nevelők azt a három osztályt, amelynek már minden talpalatnyi hely átalakítása után sem jutott tanterem? Pedig folyik már az oktatás három szolgálati lakásban, a könyvtár klubszobájában, a pártalapszervezet helyiségében... Mostanra viszont elfogyott minden kis szoba, kiszögellés és bemélyedés a környéken, amit még szükségtanteremmé lehetne átalakítani.- Nemcsak egy iskola van Dombóváron. Egyszer megnézhetnétek a József Attila Általános Iskolát is, ahová a lányom jár - mondta egy anyuka. Megnéztem. * Az osztálytermeket járva a kellemes tavaszi időben bent is meleg van, meg aztán most éppen van vállalkozó a rengeteg cserépkályha fűtésére. Nem úgy, mint némelyik kemény télben, amikor hidegben ülve, nagykabátban is folyt az oktatás. Szerencsére a gyerekek melegítik is egymást, hiszen vannak tantermek, amelyikek kisebb szobának felelnének csak meg, mégis harmincnál több gyerek ül a padokban. Persze, kicsiknek való padokban a hetedikesek is, hogyan is férnének el másként? a néhány négyzet- méterrel nagyobb helyiségekben sem nagyon nyújtózhatnak ki a tanulók, hiszen ott meg a szemléltetéshez szükséges legfontosabb eszközöket kellett elhelyezni, nem lévén szertár. Felszabadult zsibongás kezdődik itt is a kicsöngetéssel, valami mégis rendhagyó ebben az iskolában. A szűk helyen ilyenkor hatszáznál több gyerek kezdi meg vándorlását a kényszerű ’’kabinetrendszer” következtében pincéből föl, szükségtanterembe be, egyik szűk helyiségből a több házzal odébb lévő még kisebbe. Az elszántabbak emlékezve az otthon vagy az óvodában elsajátított szokásokra, kezet is mosnának... Két mosdókagyló jut ennyi diákra, és semmivel sem jobbak a WC-be való bejutás esélyei. Hosszabb sétára csak ebéd előtt kerül sor, a menzások és az őket kísérő három nevelő naponta elzarándokol a Csavaripari Vállalat konyhájára. Több mint háromszázan így is helyben étkeznek, pedig a csöppnyi konyha egyetlen tűzhelyével, távol eső raktárával, nyirkos falaival, omló vakolatával a legfontosabb gépeket is nélkülözve szabály szerint csak 50 ember ebédjéről gondoskodhatna... * A tanári és az igazgatói szoba előtt „apró” akadályon kell „átkelni”, fagerendák dúcolják alá a plafont, védve a leszakadástól. Novotny Károlyné igazgató füstbe ment reményeikről, mind ez idáig hiábavaló hadakozásaikról beszél. „Négy-öt évvel ezelőtt lehetett az a végrehajtó bizottsági ülés - mondja -, amelyik megállapította, hogy az intézet elérte befogadóképessége végső határát. Ezzel szemben a létszám - mondhatnám demográfiai helyzetünket ismerve, hogy szerencsére, itt mégis inkább mindenki bajára - azóta is szüntelenül nő, hiszen Új-Dombóvár a város ipari üzemekkel tűzdelt része, itt vannak még beépíthető telkek, a környéken egyre több lesz a lakó.” Két évvel ezelőtt megcsillant a remény a megoldásra. Sőt, több is volt az, mint remény, hiszen tárgyalások sora után elkészültek az intézmény felújítására, bővítésére vonatkozó tervek olyan körültekintéssel, hogy a pedagógusokkal közösen döntöttek még arról is, hogy hová kerüljenek a konnektorok. És azóta várnak - egyre fogyó türelemmel, várják szülők, gyerekek és pedagógusok, hogy végre megkezdődjenek a munkák. Segítenének hulladékgyűjtéssel, társadalmi munkával, csak lenne miben! Ez idáig ugyanis egy téglát sem szállított még ide senki.- A városi tanács idei költségvetésében szerepel ugyan az iskola felújítására 6 millió 250 ezer forint, de annyiért talán föl sem vonul a kivitelező - véli Novotny Károlyné. Valami mégis csak történt időközben. Az intézmény általános művelődési központ szerepét is beölti 1981 óta, akkor hozzákapcsoltak egy óvódát és egy klubkönyvtárat is. E funkciójára nagy szükség is lenne, hiszen a városközpont a szép művelődési házával messze van, ám ennek a szerepkörnek megfelelni gyakorlatilag lehetetlen. Szóba jöhető, a szűkös anyagi lehetőségek mellett is megvalósítató programok - például kiállítások - szervezése nem megy, mindenütt oktatás folyik.- A követelmények itt is ugyanazok, mint más intézményekben - mondja az igazgatónő -, csak a feltételek sokkal rosszabbak. A mi nyolcadikosaink között is alig akad egy-kettő, aki nem tanul tovább, s többnyire a felső iskolákban is megállják a helyüket. Átszerveztük a közelmúltban az úttörőcsapatot, működik a diáktanács, törekszünk a korszerű módszerek bevezetésére az oktatásban - a munka tehát folyik, csak kétszeres energia kell hozzá, mint másutt.- Amellett, hogy a gyerekek hátrányos helyzetben vannak, a nevelők tűrőképessége is a végét járja - veszi át a szót Arató Józsefné, szakszervezeti főbizalmi. - A város vezetőiben megrendült a bizalmunk, hiszen közben olyan beruházások vannak folyamatban illetve tervben, aminél a jövő nemzedékének megfelelő ellátása sokkal előrébbvaló lenne. Egyre romlik a munkahelyi hangulat, többen - meggyőződésem, hogy elsősorban emiatt - kiléptek a pártból. A szülők egy része viszont bennünk csalódott, az áldatlan állapotokat látva úgy gondolják, hogy az iskola vezetésének gyengeségén múlik, hogy évek óta nem történik semmi. Iskolaigazgató-választás előtt állunk, néhány napja lejárt a pályázatok benyújtásának határideje, de egy jelentkező sincs, a körülmények mindenkit elriasztanak. * Alkalmi fotósunk körbejárva az iskolát, megdöbbenve mondja: „En nem engedném ide járni a gyerekemet. Az ilyen környezet lehetetlenné teszi az esztétikai nevelést, rombolja a lelket.” Mit is mondhatnánk? „Érted haragszom én, nem ellened nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson..." * Vidóczy László, a dombóvári városi tanács elnöke kérdésemre elmondta, hogy még ebben az évben megkezdődnek a József Attila Általános Iskolában a rekonstrukciós munkák. Az igazgatónő által említett összegen felül a következő két évre 30-30 millió forintot irányoztak elő a költségek fedezésére, a cél érdekében nem is indítanak más beruházást a városban, az eszközöket ide összpontosítják. A munkálatokat 1990 szeptemberére kívánják befejezni ROSTÁS ILONA Fotó: Sz. F.-B. J. Csendélet a tornaterem öltözőjében A csöppnyi konyha málló vakolattal, egy tűzhellyel - „A” tisztálkodási lehetőség Miért van szükség új téesztörvényre? Szünetekben sajátos népvándorlás kezdődik
