Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-06 / 81. szám

1988. április 6. 4 NÉPÚJSÁG Moziban Onimasza és az idők szava Az európai - vélhetően a hazai néző is - némi zavarban van. Mellette vagy elle­ne, de esetenként szélsőségesen elfo­gult, hiszen ha japán filmet lát, (előítéle­tében hol Kuroszava költészete, hol a tra­dicionális szamurájfanatizmus ponyvá­vá silányított, hatásvadász történetei ját­szanak szerepet. Ha akarjuk, ha nem, egy illúzió rabjai vagyunk, s most már csak az a kérdés, hogy ez a valóságos létünkből párolt köl­tészet sugárzása-e avagy csak ügyes hamisítvány. Mert mi teszi Gosa Hideo filmjét, azOnimaszát olyan hamisítatlanul japánná - amelyet hol megragadóan őszintének, hol egy indulatoktól kavargó kalandregény vérrel festett illusztrációjá­nak érzünk? Szinte bizonyos, hogy rosszul tettem föl a kérdést. Igazságtalanul. Megtévesz­tő, hogy Onimaszának csinos fehér ka­lapja, öltönye van, hogy aztán harci dísz­be öltözve rövid szamurájkarddal ker­gesse az igazságot, és a hatalomért, mél­tóságukért egymás torkának ugró csalá­di klánok vérfürdői is csak a látszat sze­rint hasonlítanak a dél-olasz maffiózók üzeimeihez. A film megtekintése után bizonyos idő­nek kell talán eltelnie, hogy rájöjjünk - egy tévedés áldozatai vagyunk. A századelő kapitalizálódó japán tár­sadalmában bősz bandavezérünk bor- délyszagú, elegáns főhadiszállásából nemesen egyszerű elhatározással mun- kásvédegylet-féle lesz - elég ehhez hő­sünk megvilágosodása. Az új eszméket, a jövőt képviselő Tana- be felpofozása után a viharos megbánást éppoly viharos felismerés követi, hogy azután a fogadott lány, a tanítónővé lett Macue ára mégis a szerelmes férfiú levá­gott ujja legyen. Mindez nekünk - az első pillanatra - legalább olyan szokatlan, mint a kárvallottnak. Onimasza tetoválásoktól színes sár­kánybőrré változó háta is talán utalás a húszas majd harmincas éveibe lépő szi­getország társadalmi-erkölcsi anakro­nizmusára. Ahogy anakronizmus - „tündöklésével és bukásával” együtt - Onimasza bátor­sága is. Mert nemcsak arról szól a film, hogy bi­zonyos értékek - családi, hatalmi kötelé­kek - idejüket múlták, de az örökölt rom­latlan naiv erő, az ösztönökre hallgató, megtisztulni képes szándék dicséreté­ről és búcsújáról is. Onimasza, egy letűnőben lévő farkas­törvény utolsó mohikánja. Feladja ugyan magát a rendőrségen, vér szerinti utódja nem marad, de tudjuk, annál mélyebben él emléke a mostohalányában, Macué- ban, aki a történetet felidézte. Az emlékezet vásznára írva már csak ez a költészet - a zárt szobák, a felajzott majd elcsituló szenvedélyek fájdalmas, naivitással teli sugárzása marad. A Fel­kelő Nap Országa ezek után már lélekta­ni léptékek szerint sincs a messzeség­ben, Uta, Onimasza felesége hajol ki a féltékenység fájdalmától bódultán a kép­ből és szakéval kínál, több sebtől vérző hősünk pedig biztató mosolyt küld fe­lénk, jelezve, hogy megértette az idők szavát. BÓKA RÓBERT Törvény előtti egyenlőség Rádió Érvek - emberül Az eszköztelenségnek varázsa lehet. Ha rádiós műfajról van szó, akkor ez azt jelenti például, hogy egy jól szerkesztett majdnem monológba is beleférhet a nagyvilág. Elég néhány közbeiktatott kérdés, és megelevenedik a történelem. Elegendő hozzá az őszinte, értelmes em­beri szó. Ám ennek az emberi szónak a gazdáját nem volt mindig könnyű megtalálni. A rádió - a szerkesztő Faragó Judit és a riporter Kálmán Zsuzsa - erre vállalko­zott, amikor húsvét napján egy havonta jelentkező új sorozatot indított Alma és fája címmel. A műsor készítőinek a vá­lasztottakkal természetesen határozott céljuk van. Nem kevesebbet, mint a nem­zedékváltás történelmi-társadalmi válto­zatait, vajúdásait és győzelmeit, ezer szí­nét szeretnék emberközelbe hozni. Hétfőn délelőtt egy pedagógus dinasz­tia sorsában a már annyit reflektoro- zott „fényes szelek” nemzedéke és az új háború után született korosztály egy-egy képviselőjének - apának és fiának - gondolkodásbeli múltja-jelene került te­rítékre. A háborút követő időszakot im­máron publikációk, interjúk tömege, re­gények sora reflektorozza, s úgy tűnik, hogy lehet ez a múltfeltárás bármilyen önostorozó és őszinte - mégis sokakat kielégítetlenül hagy, újabb és újabb - hol rejtett, hol kifejtésre kerülő - vitákat ka­var. Vajon miért? A közgazdász tanár Horn Miklósnak és fiai egyikének, Györgynek a példája, sza­vai bizonyítják, abból is fakad ez a kielé- gületlenség, mert a korról való ismere­teink szaporodásával mi magunk is vál­tozunk. Minél teljesebben birtokába ke­rülhetünk múltunknak, minél könyörtele­nebbek lehetünk hibáival szemben, an­nál erőteljesebben növekszik bennünk a múlt teljes felvállalásához, hibáinak elemző megértéséhez szükséges tole­rancia is. Ez a történelmileg is módosuló ítélőerő már nem a vétkeink fölötti jogos vagy jogtalan sirámok számát szaporítja, hanem a tanulságok levonásához tár fel újabb - s mint a hétfői riport is példa erre -, mélyen emberi érveket. Várjuk a folytatását. - br ­A híradóban nyilatkozik a labdarúgó-szö­vetség elnöke, s tetszik, hogy nem kerülgeti a témát, mondja, határozottan és magabizto­san. Igen, két válogatott labdarúgónak be­vonták az útlevelét, ezért késtek a belgák elle­ni meccsről, mert nem kapták meg elég gyor­san a pót-, illetve ebben az esetben a szolgá­lati útlevelet. A rádió 168 órájából kiderül, hogy a két válogatott valójában három, az utóbbi részegen karambolozott, az első kettő valutázott, de nem komoly az ügy, mondja egy másik vezető, nem nagy összegről volt szó. A karambolozó pedig általában nem iszik, ebben az esetben pech kísérte útját; fo­gadjuk el. A dolognak önmagában nincs jelentősége, mindaddig magánügy, amíg magasabb hatal­mak nem szólnak bele. Jelenlegi útlevéltörvé­nyünk egyébként oly liberális, hogy aki ennek hálóján fennakad, valamit mégiscsak el kel­lett követnie. A riporterek azonban máson üt­köztek meg. Ha valakitől elveszik az útlevelét, nagy oka van annak, s utána várhat, amíg visszakapja. Ebben az esetben nem ez történt. Az elkob­zott - bevont? - útlevél helyébe legott ott volt a másik, amin az állampolgár mégiscsak megütközik. A kérdés erkölcsi oldala sem lenne közömbös, de ez legkevésbé zavarta a futball főintézőit, pedig eszükbe juthatott vol­na, hogy nem mindegy, ki képviseli idegen­ben hazánkat. A kérdés gyakorlati része más természetű, mert azt példázza, hogy bizonyos esetekben nem érvényesül a törvény előtti egyenlőség. Pedig már a nagy francia forradalom egyik jelszava ez volt, s ’48-ban a mieinknek is ez volt egyik fő követelése. A Szövetkezeti Madrigálkórus és a Budapesti Vonósok János-passiója a Művészetek Házában Nem szándékunk ideológiai polémiá­ba bocsátkozni hangverseny kapcsán, de mert a dolog természete olyan, azt mindenképpen szögezzük le, hogy az emberéletben vannak bizonyos alap­helyzetek, mégpedig igen jelentős hely­zetek, amelyeket közel azonosan élünk meg. Lehet, nem társadalmi-történelmi ez az azonosság, de mindenképpen em­beri. A fiát elveszítő anya fájdalma, a kifeszi- tett, ám még halála pillanatában is fejét bizalommal lehajtó ember gesztusa, s ami a mai társadalmakban sokunknak már valóban transzcendentális és miszti­kus, a feltámadás bibliai példázata, nos hát az előzőeknek s eme legutóbbinak is van bőségesen üzenete a XX. századi ember számára. Jelentheti, hogy meg tudtuk őrizni folyamatos énünket, ember mivoltunkat. Mert az ellenkezőnek a ve­szélye, mindannyian tudjuk, eléggé kö­zeli: bizonyíték rá a hangversenyt követő (az éppen húsvét) reggeli, rádióbeli „Va­sárnapi Újság ” beköszöntője. Rapcsányi László két percen belül mondott gyönyö­rű gondolatokat a keresztény-zsidó és az eurázsiai vallási körből, ugyanakkor hal­lottuk a híradást a 2000. évhez közelítő bibliai földet illetően: öldökölnek, ember az embert; palesztin izraelit, izraeli izrae­linél több palesztint... Van tehát az embernek miért magába nézni, amikor felhangzik J. S. Bach Já- nos-passiójának megkapó, sirató, nyitó­kórusa. Bachi géniusz teszi, hogy csak akinek lelke nincs, nem veszi észre: a jaj­kiáltások mögött tartás húzódik, az esen- döség zenei megnyilvánulásai egyszer­smind erőt, reményt is tartogatnak; s még mást is, amely fogalom manapság kezdi a polgárjogát visszanyerni: hitet. Ez tud­niillik nem kizárólagosan vallási fogalom. Elemi szükséglet, amire a XX. század em­berének nagyobb szüksége van, mint va­laha. A János-passió fél tucat évvel előzte meg a másikat, a nála is monumentáli- sabbat, a Máté nevéhez fűződött. A hasz­nált minőségjelző nem értékítélet, ellen­kezőleg. Ha mondható, a János-passió - e húsvéti aktualitásé oratórikus mű - felfokozott drámaiságában, bensősé- gességében tán még emberközelibb, mint amaz. Mondjuk így: lélekmelegebb. Az pusztán technikai kérdés, hogy en­nek a darabnak a megszólaltatására állt rendelkezésre alkalmas előadói appará­tus. A szekszárdi madrigálkórus teljesítő- képességét, egyenletesen magas nívóját mindannyian ismerjük; szóljunk ezúttal elismerőleg a partner együttesről is. Ez a néhány évvel korábbi társaságról nem volt elmondható. A Budapesti Vonósok - fúvósaikkal együtt - technikailag is, hangzásbeli tekintetben is ezerszer mí­vesebb képet nyújtottak, mint amazok, igy hát hozzáillő társává tudtak válni a madrigálkórusnak. Jobbágy Valér masszív, szívós keze munkáját dicséri, hogy viszonylag rövid időn belül pódiumra vitt két olyan pro­duktumot, mint a Karácsonyi oratórium és a János-passió. Ezek ugyanakkor a Művészetek Házában mecenatúrája nél­kül nemigen jöhettek volna létre. Kovács Pál, (bariton), Szüle Tamás (basszus), az Állami Operaház magán­énekesei, jó benyomásokat hagytak ma­guk után. Megragadó volt Kertesi Ingrid teljes énekművészi lénye, különösen a „Zerfliessen...” szopránária. Takács Ta­marának a legelső alt áriájára emlék­szünk a legszívesebben, s csak bámulni tudjuk a rádió énekkarából - betegség miatt - beugrott Basky István (tenor) helytállását az egyik kulcsszerepben. D. T. Hubay Miklós hetvenéves Alig múlt húszesztendős, amikor a Nemzeti Színház bemutatta Hősök nélkül cí­mű drámáját, egy zseniális ifjú érett, máig eleven alkotását. Ez azt is jelentette, hogy Hubay Miklós végleg a színház bűvöletébe került, s máig is színpadi alkotásai a leg­jobb művei, jóllehet az igazi siker csak ritkán állt mellé. Az okát nehéz megmagya­rázni, mert Hubay Miklós nemcsak érti a színházat, éli is, a történelem - legyen szó a második világháború rémségeiről - színpadi látomásként jelenik meg előtte, az eseményeket képzelete eleve drámává rendezi. Mint a születésnapjára felújított Berlioz-drámában, aminek van történeti alapja, mert az öregedő komponista való­ban visszatért diákköri szerelméhez, Estella Dubeuf-höz. Ekkor már egy élet csaló­dása állt mögötte, mert a művészt igazán csak az önzetlen Liszt tisztelte benne, aki Weimarban Berlioz-hetet is rendezett számára. A sors egyébként sem kímélte a romantikus mestert, szerelmi csalódások, házasságok, válások sora után tért vissza a fiatalkori ábrándhoz, mindenből és Liszt kivételével mindenkiből kiábrándulva. Hubay drámája egyetlen találkozásba sűríti Berlioz életének minden keserűségét és reménységét, de nem életrajzot ír, tehát nem idézi fel a keserű pálya csalódásait, ez a Berlioz csupa reménység, mert őszintén hisz abban, hogy mindent újra lehet kezdeni. S itt lesz több, mint amit az életrajzi adatok nyújthatnak: az „Ők tudják, mi a szerelem” a fel nem adott remény példázata, a hité, hogy megannyi csalódás után is újra lehet kezdeni, s a két öregedő szerelmes arra is képes, hogy figyelmeztesse a fiatalokat érzelmi szegénységükre, mert „ők tudják, mi a szerelem”. A Hubay-dráma a tv díjnyertes alkotásainak egyike, s méltán az. Ádám Ottó a történelmi környezetben megtalálta a darab mindig érvényes mondanivaló­ját, a két főszereplő, Tolnay Klári és Sinkovits Imre pedig kivételes feszültséget tud teremteni. A hetvenéves Hubay Miklós ma, egyetemi tanárként Firenzében, a magyar irodalom nagykövete, itthon pedig legjobb íróink között tartjuk számon. Születés­napján mi is szeretettel köszöntjük. Malom a Séden Illyés Gyula 1959-es naplójegyzeteiben ír Révaival való találkozásáról, a Malom a Séden vitájáról, s ezt a beszélgetést idézi fel a dráma előszavában is, emlékezve Révai tanácsaira is, amiket azonban nem tudott megfogadni. A naplójegyzetekben a „rossz irányú nemzeti érzésről" ír, a kötet bevezetőjében azt mondja, „előadása a háborút követő években lett volna időszerű, azaz nevelő hatású”, de bemutatása késett, s „ez létében a fogyatékosság”. Az írás Illyés számára mindig tett, szándékát, ami már ott van a Nehéz föld súlyo­san görgő strófáiban is, soha nem adta fel. Ebben a drámában sem, aminek közvet­len politikai célja is volt: megmutatni, hogy a fasizmus idegen volt a magyarságtól, a sokszor elhangzott „Hitler utolsó csatlósa ” képtelen vád, s a nemzet pokoljárásnak idején is voltak szigetek, amelyek a jövő zálogát jelentették. A tanulságot a rendhagyó előjáték foglalja össze, választ keresve a korábban sokat firtatott kér­désre: Ki a magyar? Illyés így válaszol: „Aki vállalja. Aki nem más. Ami különben minden nemzet, sőt „faj" ismérve. Történetünk ilyenekről szól." Ebből kell kiindulni, ez a Malom a Séden summája. Illyésnek talán legjobb drámája, nincs benne egy felesleges jelenet, hiábavaló szó. Egyetlen napba sűríti 1945 tavaszának súlyos eseményeit, sorsok és szándé­kok találkoznak, de a végső kiszolgáltatás mögött is eleven a megmaradás remé­nye, a tisztesség igazsága. A rendező Léner Péternek, betartva a tévéjáték nem mindig indokolt szabályait, egyetlen órába kellett sűrítenie a háromfelvonásos da­rabot, tehát bőségesen kellett húznia az eredetiből. A dramaturg Lehel Judittal közös érdemük, hogy a pengeváltásra emlékeztető dialógusok alig veszítettek fé­nyükből, a feszültség jelenetről jelenetre emelkedik, bár az utolsó képekre alig van szükség: Berecz - a filmben „Az ismeretlen ” - beszáll egy gépkocsiba, mely eltűnik vele a ködös homályban. Illyés nyitva hagyja Bajcsy-Zsilinszkyre emlékeztető hősé­nek sorsát, ahogy a drámát sem zárja le, amikor a függöny legördül; a halálosan megsebesített Vali egy karosszékbe hanyatlik, majd géppisztolysorozat kattogása hallik. Hatásos befejezés, felesleges bármit is hozzátenni. Komolyabb kifogás a helyszínt illetheti. Illyés pontosan meghatározza a játékte­ret, amelynek mindig az a része világosodik meg, ahol a játék folyik. Zegzugos ma­lomépületről van szó, ezért tudják elrejteni a menekülő Bereczet és a többieket is, a történet maga egyetlen szobában - Illyés berendezését is pontosan meghatározza - játszódik le. A filmbeli helyszín azonban inkább főúri kastélyra emlékeztet, számos szobával, amire nincs szükség, nem is segíti elő a dráma menetét. Ezektől függetlenül azonban a tévésített lllyés-dráma komoly vállalkozás, méltó egy klasszikus jelentőségű darabhoz. A színészek is tudják, akik közül Rácke­vei Anna alakítása jelent maradandó élményt. CSÁNYI LÁSZLÓ Könyv Domahidy Miklós: A magyar irodalom jelentős alakjainak égtájak szerinti csoportosítása elterjedt ugyan, de aligha szerencsés. Lévén az iro­dalom egységes, melybe vagy belefér va­laki, vagy sem, és amelynek mércéje nem a földabrosz, mutatója pedig aligha az irány­tű. Ugyanis ha Domahidy Miklóst „nyugati” magyar írónak nevezzük, akkor Sütő And­rás nem kerülhetné el a „keleti” jelzőt, ami éppen olyan képtelenség, mint Ladik Kata­lint, vagy Herceg Jánost jugoszláviai ho­nosságuk miatt „délinek" minősíteni. Ettől függetlenül, szellemi égboltunk örvendetes tisztulásának jele, hogy a Svájcban élő Do­mahidy Miklós három kisregénye, egyetlen gyűjtőcímű kötetben már a megyei könyv­tárban is olvasható. A „másik” Domahidyt (ha úgy tetszik, a „távol-keletit”, pontosab­ban az Ausztráliában élőt (a tavalyi ünnepi könyvhéten személyesen is megismerhet­ték az olvasók, akik „Vénasszonyok nyara” című kötetét elkapkodták. Akiről most szó van, az névrokonánál - és valószínű roko­nánál - semmivel se alábbvaló iró. Jó len­ne, ha művei mihamarébb nemcsak az Eu­rópai Protestáns Magyar Szabadegyetem, egyébként mintaszerű, berni kiadásában lennének olvashatók. így például, a 140-ik évfordulóra való­sággal kínálkozó „Az osztrák vádlott” sem, mely Poeltenberg Ernőről, az aradi vérta­núról szól és ugyanitt már évekkel ezelőtt napvilágot látott. A „Könyörtelen évek” az átélni sosem kellemes történelmi idők három lírai szép­ségű dokumentuma. Az első: „A lapitás is­kolája” 1945-ben a Dunántúlon nem min­dennapi ügyességgel és szerencsével lap­pangó fiatal katonák sorsrajza. Se mellette, se ellene nem akarnak tenni a rossznak, Könyörtelen évek igy végzetszerű, hogy akkor pusztulnak el, lépnek aknára, amikor az állást nem fogla­lásnak már beérni látszik a gyümölcse, át­megy felettük a front. „A csorba csésze” alaptörténetére az 50-es évekből magam is emlékszem. Egy összeszokott, hetente együtt kártyázó társaság valamelyik tagja az előszobában elveszti igazolványát. A tu­lajdonos a politikai rendőrség tagja. Az iga­zolványon név nincs, csak sorszám és. ál­landó belépési engedély az ország legret­tegettebb épületébe. A kétségbeesetten nyomozni kezdő háziasszony előtt fokoza­tosan kiderül, hogy a dokumentum bárme­lyiküké lehetett, de bizonyosságot nem si­kerül szereznie. A kis közösség azonban ízekre hull, belső tartalma éppúgy felbom­lik, mint egymáshoz fűződő kapcsolatuk. „A csorba csésze” a kor- és lélekábrázolás remeke, amit aligha csak az idősebb olva­sók éreznek majd meg. A „Tizenhat zár” egy különösebb tényleges ok nélkül, egy­szerűen csak a korábbi évek fullasztó lég­köre miatt, a határnak induló kisgyerekes házaspár átjutásának története. Az előb­biekhez hasonlóan a legszebb irodalmi ha­gyományokat követő, kitűnő munka. Egy magyar író magyar nyelvezetét megdicsérni tulajdonképpen sértő lehet­ne, ha ezt idehaza a legtermészetesebb­nek mondhatnánk. Domahidy anyanyel­vűnk ihletett művésze. Regényeit már az 1960-as évek óta, sokféle fordításban is, olvashatták nyugaton. Rejtély, hogy írójuk neve miként marad­hatott ki az 1945 utáni magyar irodalom tör­ténetének a határainkon kívül élőket egy- begyűjtő kötetéből. Igaz, ennek a könyvnek nem ez az egyetlen rejtélye... ORDAS IVÁN A kényúr ágyasai a fiatal Macuét fogadják

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents