Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
1988. március 26. .-'tolna\ 10 népújság Strissowszky Szilárd a budapesti műtermében Szavakkal az ösztöndíjas festőről Strissowszky Szilárd, valamikori tanítványa a tolnai Martinék Józsefnek, a megyei amatőr képzőművészeti stúdió volt tagja, a pályára irányító Molnár M. György és a későbbi pécsi mesterek biztatására indult el azon az úton, amelyről most - mint a Tolna Megyei Tanács képzőművészeti ösztöndíjasa - a szekszárdi Babits Mihály megyei művelődési központban rendezett kiállításával tért visz- sza. Róla és művészetéről beszélgetünk Fertőszögi Bélánéval, aki a Tolna Megyei Tanács főmunkatársaként, megyénk művészeti életével foglalkozik.- Különösen jelentősnek érzem azt a kiállítást - kezdi Fertőszögi Béláné - mely gondolkodásra, önvizsgálatra késztet. Strissowszky Szilárd festőművészé ilyen. „Ha egy mondat közepén csönd keletkezik, kicsinyke, félre nem érthető csönd, az olyan, mintha megnyílna halkan egy ajtó, s az ember betekintést nyer oda, ahol fontos dolgok történnek.” Ancsel Éva gondolata ez és a tárlatlátogatónak is meg kell éreznie azt a csöndet, amelyben megszólalnak a fontos dolgok, amiről a festőművész beszélni szeretne velünk.- Első pillantásra is feltűnik, hogy a bibliai történetek és a történelmi témák uralják a kiállítást.- A Biblia mindig hálás témája volt a művészeteknek - de a művészetek is sokat tettek a Biblia emberi értelmezéséért, azért, hogy magatartásunk, egymáshoz való viszonyunk iránytűje is tudjon lenni. A szekszárdi tárlaton, a festőművész leadja figyelmeztetéseit a jól ismert szimbólumokkal. A történelmi képein ugyanez, a kompozíció feszítő ellenpontjával van jelen, hangja a nemzeti önismeretért kiált, melynek hármas alappillére minden kornak megadja a tennivalóit.- Vagyis?- Egyik: jól emlékezni a múltra, másik okosan mérni fel a jelen adottságait és merészen álmodni. Ezek közül Strissowszky Szilárd számára az első a leglényegesebb feladat. A festészet nyelvén elmondva nem is könnyű.- Ez történelemszeretet, belső meggyőződés, természetes kötelességtudat?- A tolnaiak történelemtudatának nagy szellemi fogódzói vannak István király óta, aki várispánságot létesített Tolnán. Magyarország királyainak kedvelt tartózkodási helye volt a község. Mátyás király két országgyűlést is Tolnára hívott össze. A közelebbi múlt nagyjai közül a Beze- rédjeket, Wosinsky Mórt említve még legalább negyven jeles ember kapcsolódik Tolna történelmi múltjához. Minderre egy gyermeket a hajdani több nemzedéket befogadó tolnai szülőházban - természetesen a nagyapa volt hivatott oktatni, tanítani, nevelni. Az első meghatározó történelemóra, a nagyapa, apa, nagybácsi szájából hangzott el és egy életre kirótt kötelességeket plántált Strissowszky Szilárdba. De ugyanúgy fontos, az öröklött szellemi bölcsőhöz kapcsolt Ady, aki mint egy centrifugális erő hatott rá. Aztán Mednyánszky László, akiről a megfestett portrék nagyrabecsülést és tiszteletet sugároznak, mert báró Mednyánszky úgy tudott csavargókat rajzolni, mintha Dosztojevszkij regényeiből léptek volna elő. Rokkant katonái magukba sűrítik a világháború minden drámáját. Ezek a legrokonibb belső találkozásai Strissowszky Szilárd festői világának. Végül Krúdy Gyula, akihez ma a képzőművészek olyan szívesen társulnak. Krúdy a művészetek azon varázsereje, mely képes nyugalmat, hasznos ábrándozást, a természet szépségeinek észrevételére időt, egyszerű, de fontos kis történéseket, meleg emberi hangulatot teremteni. Ne tagadjuk, erre a XX. század emberének éppen úgy szüksége van, lenne, mint korábban.- Krúdyval tehát másként szól hozzánk a festő?- Igen! Én elhiszem neki és szívesen játszom a gondolattal, hogy milyen lenne egy következő Strissowszky-kiállítás Szekszárdon - Krúdy-hangulatban. Úgy képzelem, hogy az vasárnap délelőtt 11 órakor nyílna, ismerősök, barátok és a művészetet kedvelő emberek családosán, kellemes sétával érkeznének a kiállításra. A teremben zene szólna, talán Szabó Lörinctöl hallanánk verset és azután hosszasan beszélgetnénk... D. K. J. „Tollal és karddal küzdött a szabadságért” Kelemen Kristóf Petőfi-szobra Simontornyán Nemzeti ünnepünkre emlékezvén több száz ember gyűlt össze Simontornyán március tizenötödikén a Vár melletti téren. Az ünneplés kicsit más volt, mint más években, mert a Petőfi- szobor avatására ezen a napon került sor, Kelemen Kristóf ugyanis a nagyközségnek adományozta 1974-ben készült alkotását. A következőkben felidézzük Péti Imre, az MSZMP Tolna Megyei Bizottsága titkárának beszédét, mely a szoboravatás alkalmából hangzott el. * A tavasz első hónapja - március -, nekünk magyaroknak nemcsak a természeti újjászületését jelzi. Nagy nemzeti, történelmi évfordulóink, ünnepeink is a tavaszelőhöz kapcsolódnak, melyek közül különös szeretettel ápoljuk 1848. március 15-e emlékét. Minden nép, minden nemzet történetének vannak sötét lapjai. Vannak vértől pecsétesek, vannak tiszták és fényesek, amelyeknek az a tulajdonságuk, hogy a népek, nemzetek életében nem kopnak, nem fakulnak. Egyre tisztábban, egyre fényesebben tárják elénk egy közösség emberi nagyságát, méltóságát, erejét és élni akarását. Nekünk, magyaroknak volt részünk nemzeti tragédiákban. Viszontagságos történelmünkből nemcsak az Árpádok és a Hunyadiak nagy korszakára emlékezünk büszkeséggel, hanem a nyomorúság és a megalázottság századaiból is olyan időkre, mint Bocskai szabadság- harcának kora; a költő Zrínyi nagyszerű küzdelmei, vagy a kuruc kor, és a hatalmas szabadságmozgalommá terebélyesedett Rákóczi-felkelés. A magyar történelemnek ebből a nagy vonulatából is kiemelkedik és jelképpé magasztosul egyetlen nap: 1848. március 15-e. Erre a napra emlékezünk ma szerte az országban. Ünnepeljük a magyar forradalmak és szabadságharcok tavaszát, a magyar irodalomban jelképpé avatott márciusát, népünk szívében jelképpé gyökeresedett Nemzeti dalt, a Kossuth-nótát; és a nagy neveket, elsősorban Petőfiét. A forradalmár költő Petőfi Sándorét, aki politikát csinált verseivel, agitált, lelkesített, harcra buzdított. Tollal és karddal küzdött a nemzeti megújhodásért, a szabadságért. Az ő lázadó alkata, hányatott, nélkülözésekkel teli sorsa, igazságkereső természete, törhetetlen jelleme-s természetesen hazánk akkori állapota, nemzeti elesettsége, társadalmi elmaradottsága - tette érzékennyé a forradalmi eszmék befogadására. Küzdött, haragudott, szenvedett, nélkülözött és meghalt - elveiért. A magyar szabadságharc dicső eseményeit a mai kisiskolások is emlékezetből fújják. A szabadságharc leverésével együttjáró szomorú eseményeket sem kell felidézni, tudjuk, ismerjük sajnos. A magyar szabadságharcnak sok áldozatos vezetője és katonája méltó arra, hogy kegyelettel őrizzük emlékét. De egy vonatkozásban Petőfi mindegyik közül kiválik: nemzeti küzdelmünket világtörténelmi távlatban tudta nézni. Az ünnepségek számtalan sugárral világítják meg most is Petőfi Sándor alakját. A sokféle szögből rávetülő sugarak visszaverődnek, s így igaz, hogy „az ünneplés nemcsak az ünnepekre vet fényt, hanem az ünneplőkre is”. Nem állíthatjuk, hogy minden szavunk és tettünk Petőfit idézi, de egyetlen művét, életművének egyetlen elemét sem tagadjuk le. Őt követjük akkor, ha azt hangsúlyozzuk: hogy nem elég a népért élnünk, sikerrel a népért csakis a néppel „Petőfi dacos, soha meg nem alkuvó tekintete...” együtt küzdhetünk - „tűzön, vizen át”. Nem mondhatjuk, hogy mindent beteljesítettünk amiről ő álmodott. De olyan társadalmi rend felépítésén munkálkodunk, amely megteremti a lehetőségét annak, hogy mindaz, amiről az emberiség nagy alkotói, forradalmárai az elmúlt korokban álmodtak, megvalósulhasson. Ha alkotó elégedetlenséggel arra törekszünk, hogy ma, holnap és holnapután a dolgozó ember békésebb, szebb, jobb életet élhessen, akkor erőfeszítéseinkben Petőfi szellemében cselekszünk. Petőfi a mi rendünk előfutára. A nép fiaként élte versbe a valóságot, forradalmi demokrata módján gondolkodott a nép felemelkedéséről és cselekedett a haza, az emberiség szabadságáért. Népi-nemzeti összefogás lebegett célként a költő előtt. Mellettünk áll ő ma is, életének, költészetének halhatatlan példájával. E példa mindenkié, de elsősorban nekünk fiataloknak világit. Petőfi fiatalon halt meg és fiatalon él örökké. Ma Simontornyán két okból gyűltünk egybe: hogy méltó tisztelettel hajtsunk fejet a forradalom és szabadságharc hősei előtt, a dicső múlt felidézésével - az akkori kor példáiból tanulva - jelenünk és jövőnk céljait sem tévesztve szem elől. Másrészt, hogy felavassuk annak a Petőfi Sándornak a mellszobrát, akinek neve elválaszthatatlanul egybeforrt 1848-cal. A ma valósága sok különbözőséget, de sok hasonlóságot is mutat a 140 évvel ezelőttivel. A legfontosabb különbség, hogy ma egy szabad és független ország polgáraként, magyarságunk büszke tudatában vállalhatjuk és vállaljuk is, hogy jövőnk érdekében gazdasági-társadalmi reformot kell megvalósítanunk. Nekünk, mai magyaroknak tudnunk kell, hogy az emberiség választás előtt áll, s a tét a megmaradás vagy a pusztulás. Előttünk is ez a végső kérdés áll. Nekünk mindenekelőtt itt helyben van dolgunk. A magunk szocialista társadalmi reformját kell megvalósítanunk, a magunk környezetét kell emberhez illő és nekünk megfelelő környezetté alakítanunk. Vannak tennivalóink bőségesen, amelyeket csak együttes társadalminemzeti összefogással tudunk elvégezni. Előttünk áll nemcsak gazdasági rendszerünk további átalakítása, ésszerűsítése, hanem a legtágabb értelemben vett társadalmi és kulturális intézmény- rendszerünk demokratizálása is. Ma az ország meglehetősen nehéz helyzetében különösen fontos, hogy mindenki magáének érezze a cselekvés felelősségét. A megújulás folyamatában a ma ifjúsága tettekkel akar részt venni. Erre utal több meghirdetett politikai akció, amely cselekvésre hív mindenkit annak tudatában, hogy „történelmi sorsfordulót élünk”. E küzdelmet más nem vívja meg helyettünk. Saját magunk és környezetünk alakításáért vállalni kell a harcot. Tisztelt Barátaim! Vagyunk itt néhányan, akik jól ismerjük ezt a tájat. Lelkületűnkben is gyakran idéződik, s elgondolkodunk. Ki hitte volna 80-100-150 esztendővel ezelőtt, hogy Simontornya, Sárszentlőrinc, Pincehely, Rácegrespuszta neve egyáltalán feltűnhetnek akár e hazában is valakinek. Simontornya nagyon alkalmas hely annak elmondására, hogy Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, majd később lly- lyés Gyula, Babits Mihály egyénisége itt, a szívünkhöz oly közeli, szép dunántúli tájon, szűkebben a dunántúli községek, puszták világában érlelődött európaivá. Életútjukkal, magatartásukkal és életművükkel azt mutatták meg elsősorban, hogyan lehet hűséges a szellem egyszerre a magyarsághoz és Európához. Bár Petőfi Sándor az egész nemzeté, mégis mi, Tolna megyeiek - s különösen az e térségben élők - kicsit jobban magunkénak érezzük őt, hiszen e tájhoz kötődése közismert. A közeli sárszent- lőrinci iskola egyengette kisiskolás lépéseit, formálta, alakította érzelem- és gondolatvilágát. A belső indíttatás, a mély baráti kapcsolatok ezer szállal kötötték ide. A Sió-vidék csodálatos hangulatú, páratlan szépségű versek megírására ihlették. Simontornya eddig is bizonyította, hogy méltó módon ápolója a haladó hagyományoknak, azoknak a szellemi örökségeknek, melyeket elődeink hagytak hátra. így kötötte a település saját sorsát szorosra Illyés Gyulával, a XX. századi magyar irodalom meghatározó egyéniségével és most szobrot állít Petőfi Sándornak, a XIX. század legnagyobb magyar költőjének. _ A község lakossága - 15 éves gondolatot melegen tartva - társadalmi összefogással teremtette meg a szoborállítás egyik feltételét, s ügyük mellé olyan művészt nyertek meg Kelemen Kristóf személyében, aki - Ferenczy Béni növendékeként kezdte alkotói pályafutását, s hosszú éveken keresztül tevékenykedett a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat művészeti vezetőjeként. Eddig több mint 20 egyéni kiállításon gyönyörködhettünk alkotásaiban. A portréművészet elismert mestere ő, aki pályája során a magyar történelem és művészet számos nagy egyéniségének tette maradandóvá arcvonásait. Kelemen Kristóf felfedezte az itt élőkben az elődök iránt megmutatkozó méltó tiszteletet, s ezt azzal segítette, hogy Petőfi szobrát - köztéren történő felállításra - Simontor- nyának adományozta. így képletesen is Illyés Gyula szellemi örökségének közelében a magyar nemzet másik nagy fiának, Petőfi Sándornak is méltó emléket állít a település. Ez a szoborállítás is példája annak az összefogásnak, amelyet nemes ügy érdekében - nemzeti önbecsülésünket is reprezentálva - egy település lakossága ma is megtesz. Mától a Simontornyára látogatókat ezen a téren Petőfi dacos, soha, semmilyen körülmények között meg nem alkuvó tekintete fogadja. Hiszem, hogyforra- dalmisága a ma élő nemzedéknek is példa értékű, amely azonban költészetével együtt csak úgy lesz a miénk, ha olvasva műveit őrizzük emlékét, átörökítjük hazaszeretetét, a jövőbe vetett rendíthetetlen hitét. Mátyás Ferenc: Kihunyt szerelmünk Midőn kitűzte a viharban sebzett ég aranyérmét a nyár, arcod is szebb lett a tájjal, Angyal, térded összekoccant, távoli álmom villámát te hoztad. Úszott az idő alig hallhatóan, riadt vadkácsa bukdácsolt a tóban, karod hulláma elragadja vétkem, s megtisztítottál szép szájad tüzében. Siófok, Fonyód, becsukott ablakok, kihunyt szerelmünk már csak legenda ott. Fehér kendődet, Angyal, te lengeted, vagy csak egy sirály az, ami fönt lebeg.
