Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
10 népújság 1988. március 19. Bisztray Ádám: Biográfia Arra vagy büszke, amiről nem tehetsz, barna szemedre (vaksin), foltos tükörben sötét hajadra, satu-erős kezedre, melytől a szerszámok elbúcsúznak. És azt írod egyre, ami nem tőled van, mint aluvó szándék, tejfoggal akarat, búvó-remegő pincéidben a remény, kioltott mécs előtt az ijedséggel egy fölismerés, ÍME, élünk, benned a történet tört része, kovát és patkót ütsz össze, s hogy melegítsen végre fényesen, lángra kap a száraz nád. Mindig titkolod, amit születve kapsz, éghajlatot, nyelvtant, röghatás génjeit, s kétkedsz, hogy magadban mit érsz, mintha veszendő porhüvelyed volna fehér viaszból gyertya, lánghoz kanóc. T. Ágoston László: Adócitis melankolikus Magyarországon a kínai cseréphadsereg Amint Emberke hazafelé ballagott a lépcsőházban, már messziről felfigyelt valami hangos szövegre.- Az alapbér plusz nyugdíjjárulék, valamint az egyéb pótlékok képezik a bruttósítás alapját... Megtapogatta a könyökét, nedves volt. Bekiabált hát az előszobaajtóból a feleségének:- Rozikám, azonnal kapcsold ki azt a rohadt rádiót! A könyökömön jön ki az adórendelet.- Hogyan zárhatnám el? - kérdezett vissza az asszony, - Hát nem szétverted a múlt héten, amikor az adóklubot közvetítették?!- Hát persze... - ocsúdott Emberke. - Akkor légy szíves, zárd el a gázcsapot!- Nincs bekapcsolva...- A fene egye meg! - öntötte el Emberkét a pulykaméreg. - Hát akkor a vízcsapot zárd el!- Elzártam. Most jó a csap, a múlt héten kicserélte benne a szerelő a tömítéseket.- Hát akkor honnét jön ez a szöveg? A saját hangomat se hallom tőle.- Ja, ez? A szomszédban eltört a főnyomócső. Csak holnap tud kijönni a szerelő. Hol voltál ilyen sokáig?- Kettőt találhatsz, de inkább megmondom. Adóügyi tanfolyamon. Az asszony kétségbeesetten csapta össze a kezét, és azonnal ágyba fektette. Vizes borogatást rakott a homlokára, vattát dugott a fülébe, és beletukmált két erős altatót. Aztán lement a sarokra, és az utcai fülkéből telefonált az orvosnak.- Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? - kérdezte a jó öreg Tóth doktor az ágya szélére ülve.- Mit mond? Nem értem - kiabálta Emberke.- Hogy vagyunk? - ismételte meg most már hangosabban a doktor.- No, idefigyeljen, dokikám! - ugrott föl a páciens. - Ha maga is adóügyi előadást akar tartani, én bíz’isten...- Ugyan fiam, én önadózom. Különben is, az én koromban... Megkopogtatta elölről, meghallgatta hátulról, aztán kettőt bólintott. „Kétségtelen... ezt nem lehet félreismerni...”- Súlyos, doktor úr? - kérdezte az asz- szony a kezét tördelve.- Igen - bólintott az orvos -, de ebben a korai szakaszban még gyógyítható. Adócitis melankolikus. Beutalom egy közeli lakatlan szigetre. Néhány hónap alatt rendbejön, ha... Emberke összecsomagolt, és másnap reggel a menetrend szerinti repülőgéppel elutazott a legközelebbi lakatlan szigetre. Csodálatos látvány terült elé. Az egész sziget alig volt nagyobb néhány négyzetkilométernél. Száz ágra sütött a nap. Körben a tenger csacsogó hullámai, a szigeten bólogató pálmafák, az ágai között piros, meg kéktollú madarak. Minden olyan volt, mint az esti mesében. És egyszer csak a feje fölött, az egyik pálmaágon megszólalt egy papagáj:- Bruttósítás... bruttósítás... A világsajtót mar a hetvenes evek vegén bejárta a hír, egy szenzációs kínai régészeti leletről. Arról, amelyre 1974 tavaszán kútásó munkások bukkantak Senhszi tartományban, a főváros Hszian közelében. És amely szobortöredékekről kiderült, hogy a kínai óbirodalom első császárának, Csin si Haungtinek túlvilági kíséretét alkotó páratlan gazdag agyaghadseregnek részei. Azóta feltárták a császár sírboltjától alig egy kilométerre húzódó hatalmas sírüreget. Újabb és újabb ásatások is gazdagították a leletet. A helyszínen múzeumot rendeztek be, ahol az ezer életnagyságú katonaszobor mellett lófigurák és fegyverek, harcieszközök láthatók. Néhány éve e leletekből világkörüli kiállításra indítottak néhányat. Hozzánk közvetlenül Berlin és London után érkezett a Kínai cseréphadsereg című kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Múzeumban május 15-ig látogatható. Innen Athénbe és New Yorkba utazik a kollekció. Kilenc cserépkatona, két ló, egy rekonstruált harciszekér és a sírokban lelt bronz fegyverek - összesen 33 műtárgy, valamint térképek, a feltárás színhelyéről készült fotók, tablók és magyarázó, kisé- rőszövegek próbálnak ízelítőt adni a fantasztikus régészeti leletről. Jing Cseng, aki i. e. 246-ban, tizenháromévesen került a Csin királyság trónjára, nagy formátumú uralkodó volt. Nevéhez fűződik a hét legerősebb kínai királyság egyesítése (i. e. 221-ben) a rövid, de annál jelentősebb Csin-dinasztia (i. e. 221-207) megalapítása. Utak, csatornák és az i. e. V. században elkezdett Kínai Nagy Fal védőszakaszainak építése, új mértékegység, az írás bevezetése, a kereskedelem fejlődése jelzik uralkodásának éveit. Méltón vette fel a Csin si Huangti (Csin birodalmának első nagy uralkodója) nevet. Mint kortársai, ő is életében kezdte építtetni síremlékét, mauzóleumának felállításán hétszázezer ember dolgozott. Mégis, halálakor i. e. 210-ben nem volt kész sírkerülete, azt utódja Hu Hai fejezte be. Az i. e. 206-ban kitört lázadáskor tűz áldozatául esett a sírkomplexum. Ezért a hétezer életnagyságú, egyéni arcot viselő agyagkatona arcáról, testéről leégett a festék, elégett a sírüreget tartó fagerendázat. Kettes-hármas sorokban, harci alakzatban állt a földalatti cseréphadsereg íjjal, tegezzel, különböző fegyverekkel felszerelve, páncélba, katonaruhába öltözve. Ötszáz ló és ezerháromszáz harciszekér egészítette ki a császár halotti kíséretét. A legnagyobb, amelyet uralkodó mellé valaha is temettek. E hatalmas anyagból láthatunk most hazánkban egy keveset. A nagy érdeklődésre való tekintettel a csoportosan érkezőket soron kívül viszik be a múzeumba. KÁDÁR MÁRTA szonyatos és kezdettől fogva elviselhetetlen a tudat, hogy én öltem meg. Én, aki mindenkinél jobban szerettem. Elpusztítottam a létezés csodáját! Milyen szörnyen ostoba voltam. Megöltem, hogy csak az enyém lehessen. Megöltem, és az enyém sem lett. Az arca, a mosolya, az alakja! Ember volt, akit kívántam, akit emberként, nőként egyaránt imádtam, és akit megöltem, mert egyszer az enyém lett, utána pedig visszautasított. Átéltem vele, miközben öleltem, azt a mámort, azt a semmihez sem hasonlítható gyönyört, a birtoklásnak, a csak enyém kizárólagosságának azt a hatalmát, amit az egyetlen együttlét pillanataiban nem éreztem végletesen meghatározónak, mert természetesnek ígérkezett a folytatás. De többé nem kellettem neki. És amikor erőltettem a találkozást, kijelentette, hogy megbánta, ami köztünk történt. Undorodik tőlem. Mit utált meg bennem, amikor együtt voltunk? Soha nem mondta meg! Nem gondoltam volna, hogy képes lennék embert ölni! Elpusztít a gondolat, hogy mégis öltem, s éppen azt öltem meg, akiért mindent, az egész életemet odaadtam volna. De hiábavaló volt fenyegetés és könyörgés. Megrázta gyönyörű fejét, megvillantotta mosolyát, és azt mondta, hát ölj meg, azzal sem törődöm. Nagyon erősnek, elpusztíthatatlannak és mindig győzőnek hitte magát. Én komolyan fenyegettem, de ő tudta, nem lehet komoly a fenyegetésem, mert annyira szerettem, hogy emiatt sokkal gyengébb, kevesebb vagyok, mintő. Ahol megjelent, azonnal ráterelődött a fiAsperján György: Segítségnyújtás lelkifurdaláshoz és vallomástételhez (A meggyilkolt miskolci ápolónő ügyében) gyelem. Megbámulták, minta csodát szokás. Az volt. A tiszta, csupa fény arca, a megborzongató erővel sugárzó szeme, az ezerféleképpen mozduló, élő ajka. És a keze! Alsó karszárának telt gömbölyded- sége, hosszú kézfeje, gyönge, vékony uj- jai, könyökénél a kicsiny gödröcske. Az egész teste teli volt a hajlatok táján göd- röcskékkel. Többször meglestem, amint egyedül ment vagy csinált valamit. Azon az estén is, amikor megtörtént az a szörnyűség. A kivilágított, nyitott ablakú szobában egyedül volt, tett-vett, és minden mozdulatából az eltanulhatatlan finomság, előkelőség áradt, az a fajta báj, vagy inkább varázserő, ami akarva és öntudatlanul egyaránt ragyogást, különlegességet ajándékoz annak, aki áldva, verve van ezekkel az adottságokkal. Olyan ember volt, aki vonzotta a többieket, akikkel miatta, általa mindig történt valami. Az egész élete mozgalmas, szép és változatos lett volna (ha én el nem pusztítom). Nemcsak a férfiak, a nők is csodálták, és féltékeny- kedtek rá. Barátként, riválisként egyaránt. Amikor a nyomozás megkezdődött, csodálkoztam, hogy csak férfiak között keresik a gyilkosát. Kereshették volna a nők között is, hiszen mindegyiknél, aki ott élt körülötte a munkahelyén vagy a nővérszálláson, ezerszer különb volt, s így csodálatot éppúgy ébresztett, mint fájdalmas, nyomasztó kisebbrendűségi érzést. Én is hányszor éreztem magamat hozzá képest kevésnek, silánynak, kiszolgáltatottnak. Aki olyan tökéletes, mint ő volt, rettegjen mindennapi embertársai ajnározá- sától, és bármikor fellángoló gyűlöletétől... Mert nagyon tudott bántani; egy nevetéssel, egy ajakrándulással, egyszóval, vagy éppen a közömbösségével... Sokszor feküdtem otthon az ágyon, behunytam a szememet, és visszaidéztem, hogyan öleltem; elképzeltem, hogy valaki éppen abban a pillanatban ugyanúgy öleli, s ő halkan sikolt, mint velem. Jó érzés volt képzelegni, hogy véresen összeesik előttem. És jó volt kinyitni a szememet, s tudni, hogy él. Nem hordott melltartót (minek is tette volna?!), s mellbimbója a fehér köpeny vékony anyagán át sejtelmesen kirajzolódott. Hányszor gondoltam erre, hogy egyszer a tenyeremben volt az a mell, és csókolgathattam. De már nem létezik a melle, rongy lett a köpeny is, amit egykoron használt. Már semmi sincs abból, ami ő volt, pedig csoda volt, olyan csoda, aki, most már tudom, elpusztítva semmi, naponta látható mivoltában, legyen bárkié, öröm és vigasztalás. ■ De akkor még elviselhetetlen volt a gondolat, hogy egy olyan ember (jól ismertem), akiben nem akadt semmi különösebb, sőt, véleményem szerint visszataszító volt, élvezhette, a magáévá tehette őt, akit a létezésem értelmének éreztem. Az a férfi ellopta és meggyalázta, összemocskolta egyetlen kincsemet. Ha az eszembe jutott, az őrület fakadt fel bennem, s ilyenkor kirohantam a házból, és sokszor fél éjszaka ődöngtem a városban. Már nem tudtam enni, aludni, dolgozni, csakő járta fejemben. És akkor elhatároztam, megölöm, hogy végre nyugtom legyen. Ma már felfoghatatlan számomra, miért történt meg velem mindez. Állandóan az elpusztításán járt az agyam, a megszerzésének ezen a végleges és végzetes formáján. Ezer változatot eszeltem ki, miként végzek vele. Tudtam hol lakik, és korábbi beszélgetéseinkből, valamint másoktól azt is, hogy milyen a nővérszállás beosztása. Az éles szerszámot, amit most nem akarok pontosan megnevezni, nehogy rámterelődjék a gyanú, már korábban megszereztem, s magammal hordtam. Végül döntöttem: a nővérszálláson ölöm meg. Onnan könnyű lesz gyorsan és nyomtalanul elmenekülni. Napközben feltűnés nélkül körülnéztem. Késő délután még felhívtam telefonon, és kértem, szakítson azzal a férfival, és legyen ismét csak és kizárólag az enyém. Elválok, feleségül veszem, csak mondjon igent. Ekkor már eldöntött kérdés volt: ha elutasít, számára nincs tovább. Az egyik kolléganője hívta oda a telefonhoz. Szívem a fejemben zakatolt. Megrázkódtam, amikor meghallottam a számomra annyira kedves hangot. Elutasított. Röviden, ingerülten. Megmondta: számára az ügy - az én ügyem, a mi kettőnk közös ügye - befejeződött. Nincs és nem is lesz folytatás. Úgy gyűlöltem, hogy azt hittem, az eszemet vesztem. Nem, ez ostobaság! Nem gyűlöletet éreztem, hanem végtelen, semmihez sem hasonlítható kétségbeesést. Kitagadottságot. Megalázottságot. Úgy látszott, vége az életemnek. Felötlött bennem, hogy a nyomomra juthatnak, ha megteszem amire készültem, de ez akkor nem riasztott el, nem váltott ki belőlem félelmet. Mindent magába olvasztott az, ami számomra ő volt. Már sötétedett, amikor a nővérszálláshoz érkeztem. Megbújva figyeltem. Valaki meglátott, és érdekes módon, később a nyomozás során nem tudott rólam pontos képet adni. Rossz megfigyelő lehetett. Az épületnek azon a részén csak az ő szobájában égett a villany. Nem voltam biztos abban, hogy meg fogom tenni, amire anyA kínai sírlelet Hszian közelében Részlet a nemzeti múzeumbeli kiállításról
