Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)
1988-02-06 / 31. szám
10 KÉPÚJSÁG 1988. február 6. A magyar vadászat története A mészkőbe ágyazott szarvasagancs egymillió éves, a mellette lévő, amely a Körös folyómedréből került elő, „csak” nyolcezer esztendős. A gímszarvas világrekorder trófea már nem korával, méreteivel kelt feltűnést. A 18. század folyamán kipusztult bölény is egyedülálló lehet a trófeák, fegyverek, vadászeszközök, preparált állatok között. Valamennyi dokumentum, tárgy a Mezőgazdasági Múzeum, A magyar vadászat története című új, állandó kiállításán látható. Ugyanazokban a termekben, ahol 1904 óta rendszeresen rendeznek vadászati bemutatót. A legutóbbit 1979-ben állították össze. Ez a mostani, az ötödik kiállítás, amely újabb tíz-húsz évre (kisebb-na- gyobb változtatásokkal) tájékoztatást ad a vadászat iránt érdeklődőknek. A Mezőgazdasági Múzeum gazdag gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeum fegyver- gyűjteményének közép- és újkori letéti anyagával egészítették ki. Átfogó történeti áttekintést kapunk a Kárpát-medence vadászati hagyományairól. Attól a kortól, amikor a vadászat az itt élő ember számára életforma volt, amikor megélhetését, létfenntartását jelentette. Miközben régmúlt századok hagyományos vadászatait, királyi, főúri vadászatokat idéz fel a kiállítás. Berendeztek egy romantikus vadászszobát a századforduló korhű bútoraival, használati eszközeivel, fegyvereivel. A honfoglalás előtti időktől kisebb-nagyobb léptekkel, a huszadik század végéig, napjainkig jut el a kronológia. Dokumentumok, írásos feljegyzések, rajzok, metszetek, archív fotók és tárgyak segítenek a tájékozódásban. Korunk vadászatáról és vadgazdálkodásáról is részletesen szól a kiállítás. A trófea-bemutatón magyar világrekorder őz, szarvas, dámszarvas trófeák sorakoznak. Biotrop környezetben mutatja be a tárlat a hazai vadállományt, a lőhető nagyvadakat, az apróvadakat, a ragadozókat, a mezőgazdasági kártevőket. Vizeinkben élő lőhető liba- és kacsafajok gazdagítják a palettát. Vadászat a képzőművészetben lehetne a kiállítás harmadik fő részének a címe, ahol is régi és mai mesterek vadászati témájú festményei, szobrai szerepelnek, s hogy a legújabb művészeti média se hiányozzék, végtelenített videofilmen Rácz Gábornak, a televízió munkatársának Szarvasbőgés című filmje pereg. K. M. Kutyaharapást szőrével- Nem tudom, uraságod hogy van vele, de én kétszer háromdeci aba- sári rizling után bölcsebbnek, okosabbnak érzem magam, másként látom a világot, mondhatnám azt is, hogy felülemelkedem a hétköznapi gondokon, lenézően mosolygok az emberi gyarlóságok láttán, magyarán szólva, fütyülök mindenre. Persze, ha az első alkalommal, amikor hazugságon értem a feleségemet, jól felpofozom őnagyságát, mondván, hogy a pénz olvasv^, az asszony verve jó, akkor most nem volna szükség ilyen borozói elmélkedésekre, panaszos eszmefuttatásokra.- Kérem tisztelettel, én ma már világosan látom, hogy hol követtem el a hibát. Én, marha, sokáig azt hittem, hogy közéleti személyiség lett a feleségem. Érti ezt uraságod? Nem érti? Pedig egyszerű. Figyeljen ide! Két évvel ezelőtt egyszer azzal jött haza őnagysága, hogy apukám, bent a vállalatnál a szakszervezeti titkár szívinfarktust kapott, felkértek, helyettesítsem, amíg meggyógyul. Nem jelent sok többletmunkát, esetleg egy-egy alkalommal később jövök haza az értekezletek, a különböző tanácskozások miatt. Mit mondhat erre egy naiv, jóhiszemű férj? Azt, hogy csináld csak, anyukám, a te dolgod! Pár hónap múlva megint közölte, hogy többedmagával az országgyűlési képviselőnek készit egy felmérést, aztán a Népfrontban szóltak neki, hogy szíves engedelmével beválasztják az egyik társadalmi bizottságba. így lett belőle népfrontaktivista. Nem szaporítom a szót, uraságod az elmondottak alapján látja, hogy közéleti asszonyság lett a feleségem. Esténként későn járt haza, szinte valamennyi hét végére akadt társadalmi munka, alig volt itthon, szóval őnagysága egyre fontosabb személyiség lett. Gondoltam én, a marha, a bekötött szemű, naiv és pitiáner, orránál fogva vezetett ősbarom. Uraságodnak elárulom, ham- bug volt az egész! Szó sem volt itt a szakszervezeti titkár helyettesítéséről, népfrontmunkáról, meg a többi maszlagról. Feleségem őnagysága félrelépett, összeszűrte a levet a főkönyvelővel, azzal csavargott mindenfelé. Közben kitalálták ezt a nagy mesét a közéleti elfoglaltságról, és vasárnapi ebéd helyett ezzel etetett. Világos?- Ezek után én úgy döntöttem, hogy a gyerekek miatt továbbra is megőrizzük a családi fészek állítólagos melegét, egyébként megvilágosodott bennem, hogy a kutyaharapást szőrével kell gyógyítani. Szóval, én is házasságtörő lettem. Egy elvált asszony lett a barátnőm. A hölgynek saját lakása van, feljárok hozzá. Már több mint egy éve tart ez a kapcsolat, de azt hiszem, hogy most vé- geszakad.- Azt kérdi uraságod, hogy miből gondolom? Két héttel ezelőtt szólt, hogy a megbeszélt időpontban ne menjek fel hozzá, mert közbejött valami. Tudja, a munkahelyén ő is tagja az egyik szocialista brigádnak. Elhatározták, hogy árván maradt gyerekeket fognak patronálni. Egy csecsemőotthonnal fel is vették a kapcsolatot. Odamennek meglátogatni a csöppségeket. Ez két hete történt. Ma megint telefonált, hogy nem ér rá, megint mennek látogatóba az állami gondozottakhoz... Persze, értek én a szóból, uram. Úgy látszik, van valakije, már nem kellek neki... Hé, jó ember!... Hová rohan?... Hát hallgasson végig! *- Bocsánat a zavarásért, uraságodnak olyan ismerős az arca. Nem találkoztunk mi már valahol? Esetleg itt, ebben a borozóban?- Dehogynem. Egy hónappal ezelőtt. Maga arról tartott kiselőadást, hogy a felesége őnagysága közéleti személyiség lett, közben csak egyszerűen félrelépett, összeszűrte a levet a főkönyvelővel. Erre aztán maga is felcsípett egy hölgyet.- Tényleg, emlékszem. Sőt! Éppen azt meséltem, a szeretőm is elkezdett hazudozni, hogy egy csecsemőotthonba jár állami gondozottakat látogatni, és még be sem fejeztem a történetet, uraságod hirtelen elrohant.- Persze, mert majdnem frászt kaptam a sztorijától. Mert mit tesz a véletlen? Eszembe jutott, hogy a feleségem délben telefonált, hogy később jön haza, mert bent kell neki maradnia a munkahelyén. Véradónapot rendeztek, sok a jelentkező, ezért a tervezettnél jóval tovább tart a véradási ceremónia. A maga története alapján rögtön arra gondoltam, hogy az én szép kis feleségem is hazudik és palizik. Hát persze, hogy elrohantam.- És?- Semmi és! Minden rendben. Elmentem a munkahelyére, tényleg véradónap volt. Persze azért történt egy kis galiba. Megismerkedtem az egyik asszisztensnővel. Azóta már háromszor találkoztunk titokban. És most azon töröm a fejemet, hogy mit mondjak az asszonynak.- Hogyhogy mit mondjon?- Hát, hogy szívinfarktust kapott a szakszervezeti titkár, és őt kell helyettesítenem, vagy hogy az országgyűlési képviselőnknek egy felmérésben segítkezem, esetleg azt, hogy népfrontaktivistát csináltak belőlem? Világos? Na, csirió! KISS GYÖRGY MIHÁLY Páskándi Géza: Meséli nagyapám Sokan nem sejtik, hogy az én nagyapám tudja, hogy s mint van a mennyország tájékán. Múltkor is elmesélte, hogyan fúj sorakozót Szent Péter, amikor a Lelkek közül valakinek friss hírt szeretne mondani. A Lelkek felsorakoznak, Szent Péter pedig kisuvickolt, recsegés csizmában- így meséli nagyapám - végigsétál a sorok között, s azt mondja:- Maga, meg maga, meg maga, lépjen ki! A Lelkek szép illedelmesen kiállnak a sorból, s csendben várakoznak.- No feszkapsz! - gondolja riadtan a többi, sorban maradt Lélek, s van aki persze árörömmel is. Ekkor Sze ?í Péter, mintha csak kitalálná gondolatukat, nagyot nevet:- Berezeltetek, mi?! Mi tagadás - mondja nagyapám - a Lelkek mind nagyon berezeltek.- Na maga utcát kapott a Földön. Nem hallja? Utcát neveztek el magáról. A lélek meg csak áll, s azt se tudja, sírjon-e, nevessen-e, - s nagyapám éppen úgy csinál, mintha ő maga lenne ez a Lélek.- Magának is fényesebb lehetne a gombja! - szól Szent Péter. - Bezzeg, ha látnák a múzeum vizitálói, milyen szerencsétlenül áll itt...- Miféle múzeum? - hebegi a Lélek.- Miféle, miféle! Magának a szülővárosában takaros kis múzeumot építettek. Még beléptidíjat se kell fizetni. Vagy nagyon keveset. A Lelkek csak bámulnak - meséli nagyapám, olyik szívének kertjében bizony az irigység kezdi nyitni sárgácska virágját, melynek levele úgy csíp, mint a csalán. Mert szó, ami szó: más elbánás várja azon Lelkeket, akiknek emlékével a Földön valami szép történik, mint azokat, kikkel rút dolgok, vagy éppen semmi, mintha nem is éltek volna. S bizony Szent Péter - hunyorít nagyapám - nemcsak eme híreseket állítja ki a sorból.- Maga, meg maga... Reménykedve lépnek ki a Lelkek.- No magát megint szapulják a Földön. Sose lesz vége!- Flogy engem? - kérdi ijedten a Létek.- Bizony ám! Flogy így meg úgy nem jól csinálta a dolgot. Szépen megszökött az igazság előli A Lélek tudja, aznap csak száraz kenyeret kap, s hozzá csupor vizet. Mert - azt mondja nagyapám - a mennyország leginkább egy nagy kaszárnyára hasonlít, ahol még zárka is van. De én tudom, csak azért mondja, hogy ne vágyjon oda senki, mert akkor ott sem volna hely.- Fiát magáról mért nem írnak soha semmit az újságok? Még az apró- hirdetés sem! - fordul a másik felé a bajszos Péter. A Lélek lesüti szemét, nagyon röstellkedik, hogy eltelt annyi év, és róla még semmit nem neveztek el. Mert ha itt lenn tudnák - emeli fel ujját nagyapám -, hogy ott fenn milyen fontos a mi vélekedésünk, ezerszer meggondolnánk, mi földiek, hogyan gazdálkodjunk az emlékükkel. Néha, miközben nagyapám ezt meséli, kikukkant nagyanyó is. Nagy anyó akár a mesében: kis ősz, töpörödött asszony. A fésű alig áll meg apró kontyában, olyan ritka szálú lett, de a régi utcában senki olyan túróscsuszát nem tudott csinálni, amilyet ő. Ettől még Penyigey Béla bácsi is megnyalja mind a tíz ujját, pedig ő bárók és grófok asztalánál is vendégeskedett. Volt egy gyönyörűséges leánya meséli nagyapám - hosszú- és vörhenyeshajú, egy amerikai milliomos vitte el a háztól. De Béla bácsi maga is valami báró vagy gróf volt, nagyapámnak távoli rokona. Olyan ménese volt, hogy még a Kormányzó Úr is csodájára járt. Nagyapám meséli: a szépséges Sárika nékem is rokonom szegről- végről.- Vajon mit csinálhatnak ott fönn? - bök fel, mintha a régi zöld utcában a mennyezetre, a mestergerendák közé, de én tudom: azt akarja, a csillagokra gondoljak én is mostan.- Még, még! - bökdösöm nagyapám oldalát, s ő tudja: ez azt jelenti: „még mesét!” Mert nem szeretnék most lemenni az utcára, nagyon nagy a zaj, a füst és köd, a forgalom. Mire én leérnék a tizedik emeletről, ez a lift megint rossz, lehet, elmenne a kedvem, hogy kószáljak a ház előtt a sok törmelék kő között, s még egy fa sincs, ami mögé elbújhatnék, ha jönne az a fiú, akinek nincs nagyapja, se nagyanyja, és nem rokona a szépséges Sárikának. Ez a fiú mindig csúfolódik, hogy nékem nagyapám van.- Miféle srác az, akinek nagyapja van? Az ilyen nem ember. Még köpni is szokott egyet. Ezért, mikor reggel iskolába indulok, s nagyapám utánam szól, várjak, ő is lehozza a szemetet, próbálok elszökni. Jól tudom, miért akar velem jönni. Ffogy lent még megigazítsa a sálamat, s még egyszer megcsókoljon. Ami nem volna éppen rossz, ha nem állna ott az a fiú, akinek nincs nagyapja, s akitől félek, s aki aztán a buszig, de még a buszon is hajtogatja: „Láttam a nagypapust, megint jól lesmárolt”. Nem tudom, hogy hívják, még két-három hete sincs, hogy a zöld utcából ebbe a nagy tömbházba költöztünk. Bemutatkozott egyszer, de úgy elhadarta a nevét, kicsit pösze is, hogy nem értettem semmit. Szégyelltem volna még egyszer megkérdezni, féltem, kinevet. A többi gyerek meg olyan, mint a suhogó Denevérszárnyú Ember. Kora reggel az ajtón mindegyik kirepül, s délután vagy este meg be. A folyosón semmi, a lépcsőkön a huzat olyan, mintáz új postás: le-föl jár egy-egy lakásszámot keresve. Fiát így. S akkor hát estefelé, miután a legfontosabb leckémet már megcsináltam, s a televízióban sincs semmi, odamegyek a nagyapámhoz, s azt mondom:- Megyünk? Ő már tudja ez mit jelent. A spájz mellett van egy mélyedés, ide tulajdonképp egy beépített szekrény jönne, de az még nincsen. Ide teszünk két széket, egy kicsit s egy nagyot. S amíg bent apám, anyám, nagyanyó, bátyám és húgom a televíziót nézik, én nagyapám meséit hallgatom. De ezt még a húgom se tudja, pláne a bátyám, mert ő ilyeneket mondána:- Hát lány vagy te? A mese a lányoknak való. - Kitelik tőle. Néha, amikor a családból valaki meglát bennünket, nagyapám azt mondja:- Kikérdezem a technikaleckét. Azért ezt mondja, mert ehhez igencsak ért. Ezt elhiszik neki. S amikor az ajtó becsukódott a kíváncsiskodó után, ő újra kezdi. Bizony, ha a földiek tudnák, hogy a Lelkeknek ott a sorban, milyen fontos, hogy lentről jó híreket kapjanak - ezerszer is meggondolnák a dolgot. Több múzeumot, utcát neveznének el róluk, hogy nagyobb legyen az eszem-iszom. Mert - emeli fel ismét ujját nagyapám -, ilyenkor este díszvacsora van a mennyországban, pezsgőt bontanak, nem is oroszt, hanem franciát, annak tiszteletére, akiről jó hírt hoztak a fellegek közé. Az egyik Lélek egy ilyen vacsorán felállt, s megkérdezte Szent Pétertől, aki szép magyar dolmányban, huszármentében az asztalfőn trónolt:- Édes jó Szent Péter, nem írhatnék én a földre egy tábori lapot?- Miféle tábori lapot? - pödörte meg hökkenten kackiás bajszát az öreg Péter.- Amilyet régebben a frontról küldtünk mi, katonák. Afféle zöld levelezőlapot. Én arra otthonról mindig csomagot kaptam... Hátha nekem is kijárnának valamit lent a rokonok. Nagyon zsenánt, hogy mindig másért durran a pezsgő, érettem itt még nem ihatott senki, a végén még potyaiesőnek tart a tisztelt társaság, - s a Lélek jó mélyen lehajtotta fejét. Bizony, haszontalannak érezte magát a sok híresség között - mondta nagyapám -, hogy érte semmilyen mulatságot nem ütnek nyélbe soha. És Szent Péter, hogy az ilyeneknek is valami hasznát lássa, levitte őket látogatóba ama frissen avatott múzeumba... Hanem ezt máskor meséli el - ígérte nagyapám, most menjek csak tanulni szépen, mert ha igaz, holnap ismét felkél a nap e földön. * Vajon ki lehet ez a fiú? - töprengtem, s hol a zöld utca, meg az a mesemondó mélyedés a falban? A tévétől s szüleitől elfordult, hogy nagyapja meséinek szentelje idejét... S miért fél annyira attól a fiútól, akinek nincsenek nagyszülei? Csupa kérdés, melyek mögött miféle titok fátylazza önmagát? De címet nem írt a borítékra. Ahogy forgattam, zizegve kihullott valami: jó féloldalnyi írás. Ez is apró, gondos, szép betűkkel; keskeny margó, mint a fösvény barázda. Magyarázat a Szerkesztő Úrnak Szoktam néha mesét írni. „Nagyapám meséit”. Most ezt írtam. Én állami gondozott gyerek vagyok, kicsi koromtól fogva. Kedves direktorunk és a kedves Kopor tanár azt mondták: rendeztünk egy meseíró versenyt itt az intézetben. Én ezt adtam be. Nem nyertem semmit. Megkérdeztem Kopor tanár urat, hogy tán valami rosszat írtam bele. Nem, nem, mondta, de mi nem ilyesmire gondoltunk, színtiszta mesére: valami hihetetlent kellett volna írni, mondta. A mennyország nem lehet ilyen. Szent Péternek nincs magyar huszárdolmánya, a mennyország sokkal hihetetlenebb. A tömbház se hihetetlen. Én mondtam, nekem a tömbház is mese, nem ott élek, csak egyszer jártam még benne. Nagyapám és nagyanyám is mese. A húgom, a bátyám is. Kopor tanár úr bólogatott, úgy van, úgy van, de újra azt mondta: igazi, színtiszta mesét várt volna tőlem, így mondta: „ez olyan tömbházszagú”. S csak ismételgette, hogy valami hihetetlent kellett volna írni, egészen hihetetlent. Hát én azt írtam - mondogattam neki én is, ő meg csak csóválta a fejét. Nem forszíroztam hát, volt egy másik pályázat: országos, „a gondozottak élete, hétköznapjai". Oda küldtem el. Levélben üzentek. Azt írták: a gondozottnak nincs nagyapja, illetve hát van, de nem ismeri. Ez így nem a hétköznapokról szól. Az én hétköznapjaim nem lehetnek ilyenek, írtam volna meg a színtiszta igazat: a hétköznapomat. Én azt írtam. Ez mind az én hétköznapom, ilyen a hétköznapom. Színtiszta igaz, nem hazudtam, mikor ezt írtam. Nekem egy hétköznap, az életemben ez jutott eszembe. Mindazonáltal nem tudom, ha mesének nem jó, de életnek se, hétköznapinak se -, akkor miről is írtam, mihez tartozik ez. Hova. Ezért küldtem el a kedves Szerkesztő Úrnak. Mit válaszoljak néki? Mindössze ennyit írtam. Kedves fiatal barátom! Magam sem tudom, mit mondjak minderről. Úgy gondoltam, inkább közzé adom szavait. Boldog, aki nagyapja helyett már mesélni tud. írjon még, hisz ha valóban igaz: holnap ismét felkél a nap nekünk. „Vadászaton” - régi falfestmény
