Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)
1988-02-06 / 31. szám
4 "NÉPÚJSÁG 1988. február 6. Térdben csonkolt élet Bonyolult családi (?) ügy A csupasz falak szögletében porszürke pókhálók terpeszkednek, az apró ablakban habszivacs állja el a pislákoló olajkályha langy melegének útját. Az asztal alatt műanyagkannákban víz, a sarokban halomba kotort por és egy rövid nyelű söprű. Idős Tóth Mérey Lajos épp az imént takarított, most pihen, s láthatóan örül a ritkán bekopogtató vendégeknek. Nem ér felkészületlenül a látvány, mert egész Lápafön beszélik, milyen nyomorúságban él a szerencsétlen sorsú idős férfi, tekintetünk mégis újra és újra két, zsákmadzaggal felerősített, kopott autógumidarabra téved. Lajos bácsi térdben csonkolt lábait védik, amikor jár... Azt pedig kell, mert az egészséges felsőtest olykor kikívánkozik a tolókocsi rabságából, s mosakodni, a szoba és a konyha között közlekedni is könnyebb gyalog, mint a nehézkesen mozgó szerkezettel. De nem is a teste, a lelke sérült igazán Az úttörők ajándéka a téesz egykori traktorosának, akit a szövetkezet és a tanács elnöke is rendes, becsületes jóravaló emberként emleget. A sors két marokkal szórta rá a bajt. Nem elég, hogy néhány éve el kellett temetnie a párját, 1985-ben mindkét lábát amputálták. Az egyik egy permetes rongytól elfertőződött, a másik meg, mikor a sosem tétlenkedő gazda egy szék lábára támaszkodva hordta a kukoricát, a hótól átázott posztócipőben, lefagyott.- A fiúnk nem lakott velünk, azt is az újságból tudtuk meg, hogy megnősült - mondja Lajos bácsi. Aztán amikor szegény Irmám „elment”, a fiam szólt, hogy idejönnek, segítenek. Tervrajzot csináltattunk, idehordattuk a téglát Bátaszék- ről, hogy építkezzenek, bár a menyem nem szívelt engem. Aztán amikor megtudtam, hogy az új házuk hátulját kellene néznem, ezen összekaptunk, és elmentek. Nagyon elmérgesedett a kapcsolatunk, mire hazajöttem a kórházból szinte .. I tt készül a vasárnapi ebéd mindent eladtak, amit az asszonnyal ki- csinyecsként összegyűjtöttünk. Még a traktoromat is, amit azért vettem a téesz- től, hogy bérfűrészelést vállaljak vele. Végül kénytelen voltam feljelenteni a saját gyerekemet. De hiába jött ki egy nyomozó, nem történt semmi. Most is perben állunk. Ha kell valami a fiamnak, eljöh, de hogy Dombóváron hol laknak pontosan, azt nem is tudom. * Könnyekkel együtt előbuggyan a többi keserű szó is. Arról, hogy a kórházi kezelés után három napig pufajkástól feküdt az ágyban, mert nem volt olaj, amivel be- fűtsön, meg a kibelezett, régi hűtőszekrényből, ami csak arra jó, hogy az egerektől megvédje a kevéske harapnivalót. Száraztészta, tea, kövesztett szalonna, meg virsli van benne. A reggeli, vacsora pár falat kenyér, sajt általában, az ebédet hétköznapokon havi 320 forintért az óvodából hozza egy dada. Szombaton és vasárnap Lajos bácsi főz, a 3280 forint nyugdíjból a tüzelő mellett élelemre is kell hogy fussa.- Először mindig a kutya reggelizik, aztán én. Majd kimegyek a kisajtóba, s aki épp erre jár, azzal beszélgetek, hogy mi a helyzet a faluban. Meg várom, hogy jöjjenek a gyerekek a busszal Szakcsról. Rokonok? Vannak itt a faluban is, de nem néznek felém. A menyem se. Ő azért, mert nem írtam alá a kórházban a papirt, hogy mindent rájuk hagyok. * Ifjabb Tóth Mérey Lajost telefonon kerestük meg dombóvári munkahelyén. Hangjában nyoma sincs ingerültségnek (részvétnek sem), amikor arról a „bonyolult családi ügy’’-ről beszél. Megerősíti, amit a pereskedésről hallottunk, de pontosítja ismereteinket. Ő követeli vissza azt az ötvenezer forintot, amit annak idején édesapjának a házhelyért adott.- Itt hagytuk az OTP-s lakást, amikor kiköltöztünk Lápaföre, aztán ’85 telén a két és fél éves kislánnyal apám kitett bennünket az utcára. Újra lakást kellett keresnünk. Egy-két bútort elhoztam a régi házból, azok az enyémek. S még az anyám utáni hagyatéki tárgyalás se volt meg. Szomorú, hogy rendőrségi ügy lett apám és köztem, de igazam van. Öt meg egy csomó irigy ember felbiztatta, hogy ne egyezzen bele a szociális otthoni elhelyezésbe. Erős cukorbeteg, szüksége lenne rá... * Mikor Lajos bácsitól előző nap elbúcsúztunk, a rádiója mellé csak egy tévére, meg családra vágyott. Az esték nagyon hosszúak.- Még szerencse, hogy jól tudok aludni - mondta - és így sok szépet álmodok. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Papírból - mi kár! Idestova leketyeg a nyolcvanas évtized: hipp-hopp... vehetem az ezredfordulós szilveszteri pezsgőt. Durranása megijeszti majd a hazatérő járókelőt - hajnalban (hajnal - pirkadat, pitymallat, napfelkelte, auróra; Auróra! Auróra!...) Mostanában semmi sem történik. Mostanában nincsenek sokdimenziós, szélvihartól kavargó események. Egyszerűen nincsenek események. Mondom: mostanában. Értem: harmincegy éve. Amikor utoljára futotta ilyesmire, a háborúból bennünk rekedt keserűségből meg az utána is jócskán összeszedett búbánatból kitelt még egy önpusztító, lelkes roham. Korunk („mostanában”) hiánymozaikja: röpcédula, illegalitás, frakció, vastaps. És nincs falra kent lózung: „Le...!”- „Fel...!” - „KW - „El...!” így van. Es csak helyeselhető. Ifjú ismerősöm (26 éves) minősít: pocsékul unalmas a mi világunk. Javaslom, nézzen tévét, olvassa lapjaink terrorrovatát. Kevés ez neki. Életidegen. Képernyő- és papírszagú. „Hol van ide Dél-Amerika!?" Ugyanez a fiatalember sárgáslila-írigyen leltározza az én 46 évemet, életrajzomat alaposan ismeri. Felhánytorgateztis, azt is - történelemkönyvének kronológiai táblázatát követve: Negyvennégyben, kétévesen, marhavagon tetején, pokrócba csavan/a te már menekült lehettél. Erdélyből cipeltek a Dunántúlra. Ettől most magyar állampolgár vagy. Balaton-melléki apácazárda gondozott kisdedóvodájában akkor, amikor még vallás- és közoktatásügyi volt a főhatóságod neve, de te szabad akaratodból (ezt nem egészen értem- a szerző) válhattál ateistává. Első harcodat a munkásmozgalomban kéknyakkendős kisdobosként vívtad: szürkületkor a göcseji kisváros dombjához lapulva kiáltoztad, hogy „Éljen Vasvári elvtárs!” Tudtad, mert a ti korosztályotok, a Nagy Nemzedék már gyermekkorában, 1948-ban tudta, hogy kiabálásával a kommunisták helyi jelöltje mellett korteskedik. Ötödikben kaptad a piros nyakkendőt, és te már mélyen átérezted nagyiparivá cseperedő hazád céljait, mert így szavaltál: „A dolgozó népért, a hazáért Rákosival előre!” (Apropos! ez a kopasz bácsi a pajtásod volt. Rákosi Pajtás. Micsoda cimboraság!) így nem is csoda, hogy már az ötödikben őrsvezető válhatott belőled, s a hatodikban, az egyhetes bentlakásos után még rajtanácselnök is... Kis híján csapattanácselnökké léptél elő, csakhogy kádereztek. Szüleid értelmiségi (bár haladó értelmiségi!) volta itt állított meg, nagyon helyesen a nomenklatúrában. Ez lett a te egyetlen sérelmed - hogy neked is legyen ilyesmid - az ötvenes évekből. Szájharmonika (herfli, pofagyalú) -együttesed is volt. Csasztuskáztatok. Nem múlt el nélkületek beszolgáltatási örömünnep a Duna-Tisza közén. Nedves szemű preg parasztok tapsoltak a kultúrházban, ha érzelmesen megrezeg- tette zsenge úttörőajkatok a Szulikót. Kérted, nem kérted, kaptál egy pirosfedelű DISZ tagsági könyvet - már a nyolcadik cében. Igaz, ahogy ismerlek, te kértél volna, de például ott volt... (Jó, ezt hagyjuk... Megsértődne. Nem tenne jót a karrierednek.) Hirtelen megnyílt előtted a nagyvilág. A haverok el is indultak, sorsuk in bianco... Ki nem váltott csoportos útlevelükre magad is felkéredzkedhettél volna. Itthon maradtál, s turkálva válogathattál sokféle lőfegyver között, meg ha akartál, Molo- tov-koktélt is készíthettél... Hogy mégsem tetted? - Lám, te azt is szabad akaratodból tetted... Romantika, szenvedély vitt az új szervezetbe. Meg a nagyapádtól örökölt hit. Lecsapoltad a Hanságot. Azt is lelkesen. Jelvényt kaptál érte: „Ifjúság a Szocializmusért!” Később az általad is alapított szervezet jubileumain már senki sem volt kíváncsi arra, mit tudsz mondani az 57-es tavaszról... Talán igazuk is van! És akkor megint kitárult előtted a világ. A nagyvilág kiskapuja. A rózsaszínű betétlappal egyszerre két határt (a csehet is, a lengyelt is) átléphetted. Tetted is, amennyiszer csak akadt két-három heted, két-háromszáz forintod, koronád, zlotyd. Autóstop, közben gyűltek a barátok, és a zizegő-sus- torgó szókincs. Gyönyörűségesen gyönyörű lehetett ez a ti Beatles-Bródy-Szörényi-Koncz-féle muzsikás világotok! Akkortájt születtem, amikor te legszebb ifjúi álmaid főútvonalán rátapostál a nullkilométerre - 1962. Téged még slapajnak hívtak a szakma öregei, ők pedig szerkesztő uraz- ták egymást. Később te is megkaptad a művi hierarchiában neked is kijáró „sajtós" titulust. (Ugye, ez volta bántó, és nem a slapajság?!) Még valamit: dr. Agy tanítványa is lehettél, s abban a 68 körüli felnőttoktatásban a tantárgyat Új Gazdasági Mechanizmusnak nevezték. Az idő múlásával Gazdasági Mechanizmussá, végül Mechanizmussá zsugorodott... a neve. Ifjú ismerősöm, ez a 26 éves ember tovább nem minősít. Nem tartja sikernek, ami nekem szakmai csúcs, ami nekem közéleti elismerés. Neki nem kudarc, amit még bukásként igazol vissza a mi Nagy Nemzedékünk. A fiam lehetne - motyogom, s mert a fiam maholnap tényleg ennyi idős, itt az idő őt meg nem érteni. Ezt diktálja a nemzedéki konfliktus törvénye. Ezt várják tőlem az öregecs- kék, kiket úgymond nekem kellene váltani. Elvárják tőlem; inkább nekik, a nagyapóknak hozsannázzanak az unokáii Nem engedem át ezt a generációt - a Legnagyobb nemzedéket! A WHO-statisztika kedvelt gyermekei vagyunk. Nekünk ágyat és bonyolult elektronikus masinákat tartanak fenn az intenzív osztályokon. Minket egyszerre látogatnak, betegágyunkhoz a diétás falatot egyidejűleg hozzák apáink és fiaink. Kettőjük közül a 26 éves fiú azt kívánja, hogy épüljünk fel, mert úgy tudja, lenne mondanivalónk. Apánk is tudja, de ő nem akarja hallani. Temetésünkön szép, gyönyörű szép beszédet mond majd a jó öreg. Mi kár: papírból! SZILÁGYI SZABOLCS Matúz Gábor: H iv a ta I Sóhajtva, nyögdécselve jönnek kifelé az emberek a nagyteremből - vége az értekezletnek. Az elnök néhányukat kedvesen visszatartja, amit természetesen kötelező érvényűnek vesznek mindkét részről. A fiatalabb dolgozók kiválasztották maguknak az irodaház egyik távolabbi szobáját, valaki elugrott szeszért, másikuk magnót szerzett, egy lány pedig lassú léptekkel áttáncolt a szobán.- Tisztelt... ööö elvtársak! Az értekezlet szünetében elfogyasztott jelentős mennyiségű alkohol hatására pompás jókedvük kerekedett, és a fokok hozták meg a bátorságot, hogy röhögjenek az elnök felszólalását utánzón. Az idő délután öt óra körül járhat, a márciusi nap erőtlen sugarai szemet bántóan verődnek vissza a szemközti épület ablakaiból. Zoli, a fiatal munkaügyis feláll, keskeny rést hagyva behúzza a függönyöket, nem mozdul az ablaktól, az utcán jövő-menő embereket bámulja, gyomra émelyeg, szemei lassan összeakadnak. Kivágódik az ajtó. Beront az elnöki gépkocsi sofőrje, Jóska:- Na, mi van, sztrovacsekok? Melyik sör az enyém? - Csap le azonnal a ládára, választ sem várva. Erzsi, a még lány árkalkulátor kiveszi a férfi kezéből az üveget, tölt egy pohárba, azt nyújtja.- Erzsi! Megcsókolhatlak? Ma még nem csókoltalak meg. - Próbál kezdegetni idétlenül az alig huszonöt éves, de már tekintélyes pocakú „parádés kocsis”. A lány odatartja arcát, ám a férfi a nyakába csókol. Erzsi nem mutat érdeklődést, az asztalnál ülő Imrét figyeli, aztán a szekrényhez lép, elővesz egy üveget, és magasra emelve megkérdezi:- Ki kér barackot?- Én! — üvölti Jóska.- Én is - szól halkan, visszafojtottan Imre, lenyelve egy újabb hányingert. A lány, úgy látszik ez utóbbit nem hallotta, mert külön rákérdez a fiúra:- Te nem kérsz?- Dehogynem, teljesen mindegy. Tölt neki.- Idd meg! - mondja, kissé erőszakosan.- Majd.- Nem. Most! Pár másodpercig nézik egymást, győz a „mindegy". Imre lehajtja a pálinkát.- Nem mered megcsókolni lejjebb, fogadjunk!- Miért ne merném? - fordul a kötekedő felé Jóska.- Ugye, Erzsi, megcsókolhatlak? - és hirtelen a két mell hajlatába buktatja a fejét.- Még lejjebb!- Te, hülye, ott már az inget csókolnám!- De még mindig nem csókoltad meg ott, ahol szeretnéd.- Még nem.- Hol? - A lány hangja évődő.- Megsúgom... - hajol Jóska a füléhez.- Nekem olyan nincs - mondja nevetve a lány.- Akkor a seggedet! Jóska utolsó mondatát röhögő nyerítés fogadja.- Neki popsija van, igaz, édes? - vár igazolást az uszító, de nem kap választ.- Haza bírsz menni? - fordul Erzsi Imréhez.- Ha nem, majd hazakísérsz, jó?- Jó... viszont akkor nálatok alszom.- Kérlek szépen! A szakszervezeti titkár nyit be:- Gyerekek, indul a busz! Pakolászás, öltözködés, a kint fújó erős, hideg szél pillanatok alatt letörli arcukról gyenge, kényszeredett vigyorukat, a buszon meg már nem is szólnak egymáshoz. „Ami ruhám volt, kimostam, ha kell a télen, akkor használom”
