Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)
1988-02-04 / 29. szám
4 NÉPÚJSÁG 1988. február 4. Egészségünkért Nem inni szégyen? Régi ismerősöm hatvankét éves férjénél az orvos magas vérnyomást és kezdődő cukorbetegséget állapított meg. Gyógyszereket írt fel, és szigorúan közölte, hogy amíg a gyógyszert szedi, nem ihat egy kortyot sem. Pedig az illető szívesen megiszik társaságban egy-egy fröccsöt, a nyáron egy üveg hideg sört, de ennél többet soha. Nemhogy nem alkoholista, de még csak nem is rendszeresen ivó ember. Az orvos figyelmeztetését így nagyon komolyan vette, és az alkoholfogyasztási tilalom semmilyen nehézséget nem jelentett számára. Igenám, de ... A felesége meséli: „Mióta István gyógyszert szed, és egy kortyot sem ihat, igen furcsán alakul az életünk. Névnapra voltunk hivatalosak a múlt héten egy jó barátunkhoz. Kitértünk előle. István azt mondta, ő nem kíván egyenként mindenkinek magyarázkodni, miért nem iszik. Gondolhatja, hogy megsértődtek, mert ráadásul annyira zavarban voltam, hogy egy egészen átlátszó buta kifogást mondtam. De ugyanez történt fordítva is. Disznót vágtak otthon a rokonok. Azt még valahogy kimagyaráztam, hogy nem tudunk odautazni. Ám a sógo- romék meghozták a kóstolót azzal, hogy ők is velünk fogják majd vasárnap elfogyasztani, mert a vágáskor úgy kifutottak az időből, hogy már nem is ültek le a vacsorához. Persze, azt mondtam, rendben van, vasárnap szeretettel várjuk őket. Amikor a férjemnek megmondtam, hogy jönnek a hugáék ebédre, szemrehányóan nézett rám:- De hát tudod, hogy nem ihatok!- Hát te majd legfeljebb nem iszol - feleltem. A következményekre én sem számítottam. István töltött a sógornak, mire az rászólt:- Nocsak, beteg vagy, hogy magadnak nem töltesz?- Beteg vagyok - felelte István.- No, éppen úgy nézel ki - volt a válasz, és a sógor gyorsan töltött Istvánnak is. Hogy megmentsem a helyzetet, elkaptam előle a poharat, és azt mondtam: - Istvánnal volt egy fogadásunk, ha egy hónapon belül akárcsak egy kortyot is iszik, akkor én nyerek. Ezután gyorsan koccintottam, és én ittam meg István borát. A sógor sokat sejtetően nézett ránk:- Mi van pajtás, felöntöttél a garatra, és most vezekelsz?! No, hát te tudod... - mondta gúnyosan. Lenyeltük a dolgot, a hangulat jól elromlott, de hogy egy hónap múlva mit fogok mondani a sógornak, azt igazán nem tudom. Inkább egy éves fogadást kellett volna kitalálnom ott hirtelenjében...” Eddig az elbeszélés. Van tehát miért elgondolkodni azon, hogy nálunk miért elképzelhetetlen egy társasági, rokoni, akármilyen együttlét szeszes ital nélkül?! És hányán vannak közöttünk olyanok, akik a poharat csak a társaság kedvéért emelik fel és eszükbe se jut, hogy mi következik azután... (sárdi) Jogos a társkeresés Az újságok apróhirdetései között a férjet, feleséget kereső rovatban naponta tucatjával olvashatjuk a magányos emberek üzeneteit, akik társaság hiányában ily módon próbálnak kapcsolatot teremteni. Szinte minden második hirdető túl van már élete delén, köztük nem ritka a hatvan-, sőt a hetvenévesnél idősebb özvegy. Több a nő, mint a férfi, nem azért, mintha a nők nehezebben tűrnék a magányt, s a férfiak jobban beletörődnének az agglegényi életmódba, hanem azért, mert több az idős nő, mint a férfi. A 60-69 és a 70-79 évesek, továbbá a 80 év felettiek közül 100 férfihoz viszonyítva 127, 148, illetve 201 a nők aránya. Mivel a férfiak általában idősebbek a feleségüknél, ráadásul a „gyengébb nem” átlagos életkora legalább 6-8 évvel hosszabb, mint az „erősebb nemé”, így a feleségek sok házasságban élik túl a férjüket. Aki megszokta, hogy 30-40 éven át társsal élt, minden gondot, örömet naponta megoszthatott a párjával, együtt ültek le a vacsoraasztalhoz, közösen nézték a televíziót, az a rászakadt magánytól menekülni akar, mert egyedül félembernek, elesettnek érzi magát. Csend-börtönéből, a négy fal közötti bezártságból ki akar törni, s ezért keres elvesztett társa helyett egy másikat, azt remélve, ha többre nem, hát egy jó barátra lel, akivel közös az érdeklődési körük, aki ha nem is tudja feledtetni korábbi párját, azért kellemessé, könnyebbé teheti az életét már a jelenlétével is. Hiszen sokszor az is elég, ha a másik ott ül a szobában és olvas vagy valamivel foglalkozik, nem fontos a beszéd, elég a jelenlét. De hol találjunk társra idős korban? Az apróhirdetésen kívül ismerkedésre adnak alkalmat az utazási irodák által szervezett 1-2 napos belföldi programok, a nyugdíjas klubok is összehozhatják a magányosokat, néha a szomszédok, ismerősök, volt munkatársak boronálják össze az özvegyeket. Ritkább, amikor a szülőt felnőtt gyermeke biztatja arra, hogy ne maradjon egyedül. Az idős emberek házasságkötését ugyanis a fiatalabb nemzedék nehezen érti meg, olykor a fiatalok nevetségesnek is tartják ebben a korban az új kapcsolatokat. Nem értik, hogy a magánynak hadat üzenni menynyire fontos. Úgy érvelnek, hogy „miért van arra szükség, amikor nincs már szexuális vonzata a közös életnek?” Előfordul, hogy önző érdekből ellenzik a nyugdíjas szülő újraházasodási terveit. Pedig számtalan példa bizonyítja, hogy sírig tartó, boldog kései házasságok is léteznek. S ehhez a boldogsághoz joga van az egyedül maradt idős szülőnek, ha új kapcsolatot akar teremteni. A felnőtt gyerekek ne gátolják meg ebben! Mérlegen másfél év A Szakszervezetek Tolna Megyei Tanácsa mellett működő nyugdíjas rétegbizottság 1986 nyarán alakult. Ez a testület javaslattevő, véleményező szerv, munkáját az SZMT elnökségének elvi irányításával végzi, szoros együttműködésben a megyei tanács egészség- ügyi osztályával és más érintett szervekkel. Munkáját a testület éves munkaprogram alapján végzi. Megalakulása után első lépésként az idős emberek üdültetését oldotta meg, élve azzal a lehetőséggel, amit a SZOT Dél-dunántúli Üdülési Igazgatósága ajánlott fel, hogy decemberben és januárban nyugdíjasok üdülhetnek két hétig, teljes ellátással hat- százkét forintért, a balatonföldvári Textil- munkás üdülőben. A két turnusban száz- huszonkilencen élvezhették Tolna megyéből - sokan életükben először - a gondtalan pihenést. A bizottság az eltelt időben vizsgálta egyes munkahelyeken a nyugdíj-előkészítéseket, a vállalati szakszervezeti bizottságok nyugdíjügyi munkáját. Felmérték a nyugdíjasként tovább foglalkoztatottak helyzetét, munkaügyi problémáikat is. Tanulmányozták a tanácsi intézkedéseket a többszörösen hátrányos hely- zetűeknél, - az egyedülállók, 75 éven felüliek, alacsony nyugdíjasok, munkát vállalni nem tudók - tartoznak ide Tamásiban, Hőgyészen és Bátaszéken. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a problémák majd mindenütt azonosak, de a megoldási módozatok eltérőek. A réteg bizottság jövőre nyílt napot kíván szervezni a Szekszárdon és környékén élő nyugdíjasokkal az egészséges életmódról. Vizsgálják majd a dombóvári városi szakszervezeti bizottság munkáját, továbbá azt, hogy mit tesz nyugdíjasaiért a dombóvári Afész. Kihelyezett ülést tartanak a decsi szociális otthonban a megye szociálpolitikai illetékeseivel együtt. Szándékukban áll ezenkívül a módosított nyugdíjrendszer ismertetése is. fké. Aki a kicsit nem becsüli Lehet háromezer forintos nyugdíjból havonta 200-250 forintot félretenni? Lehet! Az idős emberek takarékbetétkönyvei ezekről az apránként összerakott betétekről tanúskodnak. Tízezer forintokat képesek lassacskán összegyűjteni: van aki csak a létbiztonságát erősíti vele, más a temetési költségekre rakja félre pénzét, hogy majd ezzel se okozzon gondot gyermekeinek. Megint mást az előrelátás kényszerít pénzének takarékos beosztására. Hány családban fordul elő, hogy hónap vége felé elfogy a háztartási pénz. S akkor kihez lehet fordulni kölcsönért? Természetesen a nagyszülőkhöz, akik ilyenkor elmondják a tanmesét: „Az én időmben megtanultuk becsülni, jól beosztani a fizetést, ma meg egyszer hopp, máskor kopp, pedig a hónap első napjaiban is úgy kell élni, mint sokadika táján, csak annyit engedhet meg magának az ember, amennyi a keresetéből arányosan futja!” Azért a szekrény felső polcának mélyéből mindig előkerül a pénzes doboz, s a felnőtt gyerekek zavartan átveszik a „kék - vagy zöldhasút”. Magyarországon a nyugállományban lévők hetven százaléka évente 24 ezer - 48 ezer forintot kitevő nyugdíjból él. A kis pénzű embert körülményei is leleményessé, találékonnyá teszik. Mert kinek jutna eszébe, hogy hosszába elvágja a gyufaszálakat és egy doboz értékéből két skatulyányit nyerjen; hogy a filteres teát egyszeri használat után ne dobja el, hogy egy tányér húslevesből kettő lesz, ha krumplilével felönti, s a különbség észre se vehető... Senki nem tud úgy takarékoskodni villannyal, gázzal, meleg vízzel, mint a kis nyugdíjú öregek. Mondhatnánk: könnyű nekik, ők a háború alatt és az utána következő évtizedekben megtanulták, hogyan lehet tojás nélkül piskótát, palacsintát sütni, a villanyt automatikusan lekapcsolni, ha kimegyünk a szobából; összevárni a mosni és vasalni valót, mert úgy jobban takarékoskodhatunk mosószerrel, árammal. S minden olyan munkát, ami elvégezhető világosban, nem halasztani estére, mert a nap ingyen világít. Sokan gúnyolódnak az öregek kupor- gató, gyűjtögető szokásain, mivel a régi holmiktól nem tudnak megválni, mondván, „hátha jó lesz még valamikor”. Kétségtelen, hogy anyagi helyzetükből is ered ez a mentalitás, legtöbbször a szükség diktálja, hogy takarékoskodjanak. De van más is... A mi öregeink megtanulták becsülni mindazt, amiért fiatal korukban keményen megdolgoztak. Éppen ezért egyáltalán nem kell sértésnek venni, ha hibáinkra jóindulatúan megjegyzést tesznek. Nem volt bántó az az eset sem, amely előttem játszódott le az élelmiszer bolt pénztáránál: a fizetni akaró fiatalasszony tárcájából kipottyant az aprópénz, iskolás korú fia már hajolt volna érte, de anyja rászólt: „hagyd, csak tízfilléres volt!” Ekkor a mögöttük álló idős aszszony felvette a pénzt és a gyerek kezébe adta: „Tedd csak el fiam, lehet, hogy éppen ez hiányzik majd a rágógumi árából”. Hát igen, tanulhatnánk az öregektől, de az se árt, ha felelevenítjük a régi, mostanában már alig hallható mondást: aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Ennek tudatában, talán könnyebben túljutunk a szűkösnek ígérkező éveken.- a Találkozó A Népszava Barátság klubja nemrég decsi kirándulásra hívta tagjait, hogy ott a helybeli nyugdíjasokkal találkozzanak. A decsi nyugdíjasok klubvezetője, Lus- pai József elmondta minap, hogy február 6-án kilencven - szintén nyugdíjas - vendég érkezik hozzájuk Budapestről és velük olyan ismert művészek is jönnek, mint Madarász Katalin és Gál Gabriella, hogy népszerű dalokkal, nótákkal tegyék emlékezetessé ezt a napot. A decsi nyugdíjasokról lapunkban több alkalommal is szóltunk már, de érzésük szerint mégsem eleget. Amit újra meg újra el kell mondani róluk, hogy ez a klub a falu legaktívabb közössége. Mi tartja össze őket hétről hétre, évről évre? A válasz egyszerű: a jókedv és életszeretet. E nélkül nem volna érdemes Harkányba, vagy Szegedre utazni, elmenni Budapestre vagy fölkeresni az ország más vidékét, ha a klubterv azt diktálja. Tervek pedig vannak, már fél évre A klub legidősebb tagja: Csiszár Ferenc előre, hogy mindenki felkészülhessen alaposan. Készülődnek most is, amikor a fővárosi kortársaikat sárközi vendégszeretettel várják. dkj. Tagdíjbefizetés Kötésminta □ Emlékmozi Karácsonyfaként fénylenek a bérházak. Túl az esti mesén elcsendesül a gyerekszoba. Még egy simogatás, takaróigazgatás és behúzom a sötétítőfüggönyt. Odakint eső szitál. Tavaszt játszik az évszak. Velem pedig „mozit” az emlékezés, ami akárhányszor életre varázsolja nagyanyámat, aki a hegyoldalban lakott az erdő mellett. Az estig kijárt „csapást" reggelre ott mindig befödte a hó. Nem volt több ház, csak három-négy. Mellettünk egy „tanya", módos, vidéki parasztemberé. Süvített a szél, hordta a havat. Mikor a papa boltba küldött, mindig nagyon igyekeztem haza a kiló kenyérrel, liszttel, cukorral, s ha szegényesen is éltünk, a „gyereknek” - nekem - jutott ilyenkor 5-10 darab stoli, vagy 10 deka nápolyi. Félúton már várt rám, messziről láttam öreg, kissé előrehajló alakját, amint a botjára támaszkodott. Hazaérve aztán jólesett a konyha melege. Serényen vetkőztem, a felnőttek is kaptak egy-egy stolit - a többi az enyém volt. Jött később a vacsora, és mosdás után a lefekvés. Amikor a szüleim délutánosok voltak, mindig nagymamáék vigyáztak rám. Szerettem náluk lenni, ágyba bújva, falfelé fordulva hallgatni elalvásig az esti hangokat. Odakint fújt a szél, tőlünk nem messze róka vonyított, mire a mi kutyánk riogató ugatásba kezdett. Néha már az álom határán jártam, amikor Morzsi ismerős étkezését jelezte. Hangos topogások, szíves ajtónyitás. Megjöttek a szomszédok egy-két kártyapartival múlatni az estét. Csendesen eleinte - mert „alszik a gyerek". Később előkerült a kancsó bor, a kártya. Aztán van osztó, és kezdő, körbe-körbe. Ahogyan múlt az idő, üresedett a kancsó, emelkedett a hangulat. „Na még egy-két kör, aztán elmegyünk". Mindig jókat aludtam, mígnem hazafelé szedelőzködve meggyújtották vendégeink a viharlámpát, hogy biztosabbak legyenek a téli vaksötétben a lépések.- Holnap ti gyertek hozzánk - szól a búcsúzás. Elmentek. Szemet ilyenkor csak pillanatra nyitottam. Mamám hálóingben álltakredenc előtt, derékig érő ezüstszínű haját lassan befonta és lámpát fújt. Ilyen lámpát az én két lányom nem is látott, mert a petróleumlámpák múzeumba kerültek, az emlékezetnek abba a tárházába, ami mindenkié. De fogynak, fogyatkoznak a láttukra föltámadó saját élmények, emlékek, amit néha sajnálok. Megmondjam miért? Mert én a petróleumlámpák fényében, először nagyanyáméknál láttam meg az időt múlató együttlétben, hogy milyen az ember... FREI ROZÁLIA Hallotta-e szomszéd?
