Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-09 / 7. szám

1988. január 9. ÜnTÉPÜJSÁG 11 Vaszary János emlékezete Vaszary János festőművész, főiskolai tanár, a két világháború közötti magyar festészet kiemelkedő, sajátos arcú egyé­nisége most lenne százhúsz éves. Ka­posvárott született a modern magyar fes­tészet sok sikert aratott jelensége, aki életében kora minden irányzatára fogé­konyan reagált. Műveinek fő jellegzetes­sége a mozgás, a szenvedély. Késői al­kotásaira az olimpuszi derű jellemző. Első nagyhatású műve Vaszary Kolos hercegprímás 1892-es arcképe mellett a modern festészet klasszikusa, a Fekete kalapos nő arcképe (1894). A fekete-fe­hér szinellentétre komponált dekorativ arckép már a késői Vaszary-művek élet­teli nagyvonalúságát tükrözi mind kom­pozíciójában, mind festésmódjának köny- nyedségében, mind franciás szellemes­ségében, amely Vaszaryhoz oly közel állt. A századforduló táján az ún. „sze- gényember-festészet” képviselőihez csatlakozott. Vaszary életművében egé­szen az első világháború végéig igen je­lentős szerepet játszott ez az irányzat, melyhez nemcsak ifjúkori élményei, de természetes vonzódása és a kor aktuális problémái egyaránt vonzották. Paraszt tárgyú képein ideállá magasí­totta fel a parasztlegényeket, mintegy a kor vezető eszményeinek hordozóivá tet­te őket - jóval az októberi forradalom előtt. Sötét színekkel, nyers realizmussal, szenvedéllyel ábrázolta őket. A szolgale­gény (1902) - fenyegető tartásával a kor társadalmi feszültségeinek hatalmas erejű kifejezése. Századunk első évtizedében az imp­resszionista előadásmód híve lett, visz- szalépve a kilencvenes évek posztimp­resszionista kifejezésmódjától. (Bizánci Madonna, 1897.) Sárga-rózsaszín-fe- hér—lila színharmóniák csendülnek meg keze nyomán. Az olajfestéket csaknem pasztellszerűén kezeli. Kolorizmusa ek­kor lép előtérbe. Már azt hittem, hogy a Népújságban közzétett adalékaim (Móricz Zsigmond Alsónyéken, 1979. dec. 2.), és Ordas Ivánnal az Élet és Irodalomban (1983. szept. 23. Móricz Öreg utcája körül) foly­tatott prolemizálásommal végleg bezá­rulnak azok a fellángolások, próbálkozá­sok, melyek még mindig Decsen keresik Móricz Zsigmond Öreg utcáját. Lám, mégsem. Lapunk 1987. decem­ber 19-i számában a Decsről szóló tudó­sítások között tallózva ismét rábukkan­hattunk Móricz vélt decsi kötődéseire (Egy régi ház megújult). „Ha Móricz Zsig­mond úr újra erre venné útját, hát bizony az Öreg utca fél évszázad előtti képét nem találná" - írja a szerző. Nem is talál­hatná, hiszen: „Nem járt nálunkaz az em­ber” ....Nem Decsről írják ám azt”..., vall­j ák az Ordas egy korábbi írásában meg­szólaltatott emberek (Decs-Öreg utca, Jelenkor, 1967.1. sz.). És ők tudják jól. A bogarat mégis valószínű, hogy Ordas Iván idézett cikke dugta a decsiek és az eme hiedelmet még ma is hirdetők fülé­be. Ez az Írás arról szól, hogy Móricz 1933-ban két riportot írt Decsről, de a szerző (Ordas) azon fáradozása, hogy felkutassa a riportok (Öreg utca, Almá­rium) szereplőit, nem járt kellő sikerrel. Meg is jegyzi, hogy „...itt sok minden sán­tít... A lucernamag históriát honnan egye- bünnen, ha nem helyből vette volna Mó­ricz? Tévedett? Költött? Sokkal jobban tisztelem riporteri lelkiismeretességét, semhogy ezt elhihetném”. Ordas jól ismeri Móriczot, mert nem té­vedett, nem költött. A lucernamag histó­riát is (meg az „ómáriomokban kutá- szást" is) helyből vette, de más helyből: Alsónyékről (ahol a decsi „Pali János is látta”). Itt minden megvan, amit Ordas nem talált Decsen, ami ott „nincs meg”. Még az Öreg utca is. (Mi lenne, ha min­den más község, amelynek Öreg utcája is van, magáénak vallaná Móricz Zsig- mondot?) Előadásmódja megváltoztatja képté­máit is. A polgári világ könnyedkezű, ünnepelt festője lesz. Újból indíttatást kap a korabeli francia festészettől, legin­kább Van Dongentől. (Reggeli a szabad­ban 1907, Álarcosbál 1907.) Művészete újabb átalakulása a Nyolcak hatásával áll összefüggésben. Az első világháború­ban tudósítóként vett részt. Rajzai, képei a háború lényegét, a mérhetetlen, célta­lan emberi szenvedést, az értelmetlen öl­döklést és pusztítást ábrázolják. Vissza­tért rajtuk a realisztikus ábrázoláshoz, di­namizmusa teljesen a kifejezés szolgála­tában áll. 1920 őszétől kezdve az újjászervezett képzőművészeti akadémia tanára lett, és nagy szerepe volt a hazai avantgarde festők istápolásában. Háború utáni mű­vészete két korszakra oszlik, a fekete és fehér alapú képek korára. Majd a húszas évek végétől a fekete alapot lassanként elhagyta, és szinte távirati stílusban fes­tette virtuóz könnyedségű, szellemes ké­peit - akvarellszerűen hígított festékkel. A nagyváros szórakozóhelyeit, híres für­dőket, budapesti városképeket örö­kített meg japános könnyedséggel (Parkban, 1928, Rapallói öböl, Nervi, 1928, Dinnyés csendélet, 1939). Utolsó korszaká­nak képeire illik leg­inkább híres mon­dása: „A termé­szetből csak kiin­dulni, vagy arra szuggesztív erővel emlékeztetni is elég”. Szelleme fiatal maradt 1939-ben bekövetkezett halá­láig. Művészetének belső ereje, dinami­kája közel állt az ifjúság szívéhez éppúgy, De térjünk vissza Móricz Öreg utca c. riportjához, s próbáljuk (a még mindig Decs mellett voksolók számára is) most már Alsónyéken azonosítani azokat a szereplőket, színhelyeket, amelyeket Or­das nem talált Decsen. A riport elején azt olvashatjuk: „A templomot a reformátu­sok 1792-ben építették... Úgy van építve, hogy bejárata nem szolgálhat az utcára”. Ordas viszont azt írja, hogy a decsi temp­lom jórészt a XV. században épült, ponto­sabban 1491-ben. Nem is a reformátu­sok építették, ők csupán átépítették a re­formáció után. A bejárata pedig az utcára szolgál. Nyéken viszont a móriczi leírás szerint minden stimmel: az évszám is, a bejárat is, a többi is. Alsónyéken sokan emlékeznek még ma is a riportra, mert nagy vihart kavart a faluban. Az egyik a „karcos” bor miatt sértődött meg, a másik az állástalan sofőr hasonlatot érezte erősnek, a harmadik a „vályogból épített kűfal” miatt neheztelt. Látszólag. Az igazi ok persze az volt, hogy legérzékenyebb pontjukat, az egy­két (meg a gyerektelenséget) olvasta a fejükre Móricz, holott ők „hozzá vannak szokva, hogy velük csak a ruhákról be­szélnek”. Emlékeznek a riport szereplőire is. Mindegyikre. A lucernamag história Faj- szi Kis Mihállyal történt meg, az „üst mel­lett álló vékony kis sápadt asszony” Ko­vács Pálné. Tóth Pálné még engem is beinvitált abba az „L-alakú házba”, ahol szülei (illetve „csak az emberek”) Móri­czot fogadták. Részletesen felidézte a szoba akkori bútorait, hol volt az asztal, hol ült a vendég. (Az Öreg utca című ri­portot ő is olvasta,) A ruhákat (szekré­nyeket) Móricz szinte mindenütt meg­nézte. Budai Erzsikénél a másik riport (Almárium) Böskéjét is, „aki a zöld ruháit is eladta, mert... úriasszony lőtt...”. Móricz is vett tőlük szoknyákat a lányainak. Szokásához híven a református paró­kián, Mészöly Győző tiszteletes úrnál szállt meg, ő volt a kísérője is a faluban. Szálláshelyén éjfél után két óráig beszél­Szolgalegény mint a közönséghez. Képei ma is kedvel­tek. BRESTYÁNSZKY ILONA getett a tiszteletes úrral, a papnéval, jegyzővel és Zeke rektor úrral. A rektor úr visszaemlékezései szerint legalább húsz kutyanyelvet írt tele. De akiket e tények még mindig nem győztek meg, javaslom, hogy olvassák el Féja Géza könyvét (Sar- jadás), vagy Illés Endre Móriczról szóló írásait, amikben szintén a fentiek és sze­rény kutatásaim igazolódnak. Mindezeket azért írtam újból le, mert úgy érzem, (és ebben a Decs bemutatá­sát szolgáló oldal is megerősített), hogy a nagyközség eredményei (különösen az utóbbi években) önmagukért beszélnek, és nincs arra szükségük, hogy ezeket talmi ékszerekkel díszítsék. Meg azért is, mert Decsnek eléggé nagy az idegenforgalma, és nehogy vala­melyik buzgó patriótának eszébe jusson, hogy emléktáblával jelöljék meg Móricz Zsigmond nem létező utcáját, hiszen az a gyanútlan vendég félrevezetése lenne. (Meg a decsieké is!!) Nem tartozik ugyan ide, de az előbb említett gondolatok idézik fel bennem, hogy ha Móricz Zsigmondja nem is, de Váci Mihálya igenis volt a nagyközség­nek. Ö valóban járt itt, itt élt, itt tanított, Al­földszálláson. Ittlétét illendőképpen egy utcanév is őrzi. Nem tudom azonban, hogy mi lett a sorsa annak a harangláb­nak, amelyről már többször is írtam (Nép­újság 1980. febr. 10., Dunatáj 1981. 3. szám), amelyen a visszaemlékezők taní­tás után többször látták üldögélve pihen­ni Váci Mihály tanító urat. Lehet, hogy megmentették a Váci Mihály utcának (vagy az általános iskolának, hiszen Al­földszálláson is az iskola udvarán volt,) úgy is, mint néprajzi érdekességet, úgy is, mint a költőhöz kötődő tárgyi bizonyí­tékot. Talán még egy szerény emléktáb­lát is helyeztek el rajta. De az is lehet, hogy eltűnik (eltűnt?), mint a bograi me­leg vizű kút. Nem tudom. Kár lenne érte. Egy emlékkel szegényebbek lennénk. És „ha Móricz Zsigmond úr erre venné út­ját”, bizonyára jó érzéssel venné tudo­másul, hogy Decsen nemcsak a hiedel­meket tisztelik, hanem a tényeket is. Nagy Andor főiskolai adjunktus Ha Móricz Zsigmond úr... Aranykor (1898) Magyarország közel van? Szekulity Péter legújabb könyvének, a „Szüzek kertje” című riportválogatásnak nyitódarabja bosszankodással kezdődik. Ez így van rendjén, egy jó újságírónak ter­mészete szerinti velejárója, emellett pedig szakmai kötelessége az, hogy bosszan­kodjék. Szekulity kollégám teljesen jogos bosszankodását az váltotta ki, hogy una­lomig elcsépelten panaszoljuk ismeretlenségünket Európában, ugyanakkor ne­künk magunknak sejtelmünk sincs Európáról. Az „Európa messzi van "című írás en­nek bizonyítására szolgál szép számú példával. Valamennyit elhiszem és mint min­denki, természetesen gyarapíthatnám is. A „voltunk Olaszban", „jártunk Spanyol­ban” módon hivalkodók többségére egész biztosan vonatkoztatható a majdnem mindig joggal keserű Henry de Montherlant nem éppen barátságos mondása, mely szerint: „Az az utazás, mely hozzászoktatja az embereket a dolgok gyors és felszínes ízleléséhez, csak a felületes és igénytelen emberek számára megfelelő. ” Szeretek idézni, hadd szolgáljak honunkbeli idézettel is, mely a közelmúltban el­távozott Rockenbauer Pál barátom „Csipetnyi Antarktisz" című kötetéből szárma­zik: „...sohasem tudtam megérteni azokat, akiknek csak az a szép, ami messze van, és érdektelennek, unalmasnak tartják azt, ami itthon van, bár rendszerint ép­pen ezek azok, akik nem is tudják, mi van itthon. ” Amivel helyben is vagyunk. Ugyanis Szekulity Péter kíváncsiskodását tovább folytatva, azt is érdemes tudakolni, hogy mit tudunk saját magunkról? Mi, magya­rok, a mi Magyarországunkról, mely valamennyiünket ápol és egyszer kivétel nél­kül eltakar. Amihez előre bocsájtandó, hogy az Európa és honismerethez nem fel­tétlenül szükséges utazni, bár szerintem nagyon fontos. Elég olvasni is, vagy netán nemcsak nézni a képernyőt, hanem látni azt, ami ott „megy", hiszen töménytelen ismeretterjesztő, világ- és honismereti műsora van. (Például, had maradjak Roc- kenbauernál, a rövidesen ismétlendő „Másfélmillió lépés Magyarországon”...) Aki tőlünk távol Szekszárdról tudakozódik, mintha egy hajszálnyival több tudás nyomaira bukkanna, mint húsz éve. De csak egy paraszthajszálnyival. Akik koráb­ban csak az itteni vörösborról hallottak, azok hellyel-közzel mára Gemencet is em­lékezetükbe vésték. Ha másért nem, hát mert nem látták a beígért vadat a kisvasúti túrán... Néhányan az átutazói emlékekből felelevenítik, hogy „bájos kis város”. Ami azért szórakoztató, mert a helyben lakó így még csak véletlenül se minősíti környe­zetét. A „Voltál már Lengyelben?” kérdésre azonban már kaptam olyan választ, hogy „Csak Krakkóban és Zakopanéban!" Gunaras a rádióban is szerepelt Somogy megyei fürdőhelyként, annak pedig fültanúja voltam, hogy egy konferáló hölgy az indiai művészek bemutatásakor szeretettel köszöntötte a somogyi közön­séget: - a szekszárdi művelődési központ színpadáról. Mit mondjak? Felszisszen­tünk! Pécsett azonban ókeresztény freskók láthatók, az ország legnagyobb vidéki fes­tészeti gyűjteménye és feltétlenül legszebb, több száz méteres terráriuma. Utóbbi a feltárt végeérhetetlen pincék egyikében, amit talán tapasztalatcsere-ötletként is tu­domásul lehetne venni. Milyen sűrűn látogatják ezeket a nagy városba bevásárolni vetődök? A gerjeniek a kalocsai múzeumot, vagy a népművészeti házat? A Kiskun­halasra eljutok a csipkeházat? Pesten van a világ közepe, ez biztos, Budán viszont a Pálvölgyi cseppkőbarlang, melyhez hasonlóval egyetlen főváros se ékes­kedik. Szegeden csak egyenest kell tovább, lefelé menni az állomásról és az ember szinte belebotlik egyik legszebb középkori műemlékünkbe, a nyírbátori templom édestestvérébe. Győrött elég végigmenni a városközpont bevásárló utcáján, aztán fel a hegyre egy romantikus lépcsőn és akár egy napig se jövünk ki a Borsos Miklós életművét bemutató kiállításról. Erről jut eszembe? Kinek a műve a szekszárdi Liszt-szobor, vagy Prométheusz, netán a megyei kórház központi épülete mögött lévő bájos nőalak? Ki, mikor olva­sott utoljára Babitstól bármit? Ne ringatózzunk illúziókban, amit elsősorban tolifor­gatók és más elvetemült értelmiségeik szoktak megtenni: - kevesen. Tessék próbát tenni bármelyik társaságban és felsoroltatni hazánk megyéit, székhelyestől. „Régi" iskolát járt honfitársaink ezt még a történelmi Magyarországéival is megteszik, mi elégedjük meg a mai 19-cel. Hány lakosa van Tolna megyének? Mennyi Szekszárdnak és Budapest után melyik a három legnépesebb magyar város? Nem voltam olyan rendszeres, mint Szekulity, nem végeztem részletes közvéle­mény-kutatást. A felsorolt kérdéseket hosszú évek során csak itt-ott hullajtottam el. A válaszok színvonaláról ne beszéljünk, mert nincs nekik. Természetesen mindennek van oka, de talán jó lenne nem az unalomig önvígasztaló anyagiakat emlegetni. A mai gazdasági körülmények közt senkitől nem lehet elvárni, hogy egyetlen műemlék, vagy terrárium kedvéért utazzon el vala­hova. De, ha már ott van, tudnia kellene a létükről, hogy látásukkal önmagát gazda­gíthassa. Aki Kaposváron túljut, ne autózzon át a gyönyörű Szennán, hanem álljon meg az ország egyetlen községi közakarattal (!) létrehozott skanzenében. Zalaeger­szegen a Gébárti-tónál, Pécsvárad mellett a Dombay-nál. A cetli Sághegyen nem­csak pompás bort lehet inni, hanem egy évben egyszer kráterkoncertet is hallgatni. Csak itt és sehol máshol széles-e hazában... Közműveletlenségünk gyökerei félel­metes mélységekbe nyúlnak. Gyanítom, hogy a pedagógusok kiválasztásának kontraszelekciójáig épp annyira, mint a közművelődési hálózat (egyelőre csak a hi­vatásos népművelők által elismert) csikorgó fogaskerekeinek kenetlenségéig. Számot vetni olykor nem, hogy nem árt, hanem kötelesség is. Szó sincs arról, mintha ezt csak újságírók tennék meg, akik végtére is nem váteszek, hanem többségükben viszonylag tűrhetően fizetett sajtóipari szakalkalmazottak. Velem együtt. De azért nem árt a Szekulity-féle számvetéseket kinek-kinek a maga szakte­rületén időnként megismételni. Lehetőleg sűrűn. Aztán már nemcsak beszélni, hanem tenni is kellene valamit... ORDAS IVÁN A magyar népi építészet Rohanó korunkban, a hihetetlenül nagyranőtt lakáséhség nyomán város- ban-falun új házak, lakások ezrei épül­nek szerte az országban, amelynek ed­dig a nehezedő gazdasági körülmények sem tudtak gátat szabni. Jól is van ez így, hiszen az új lakás'korszerű, egészséges, kényelmes. Majdnem ennek arányában azonban fogynak a régi épületek. A legértékesebbek szabadtéri mú­zeumba kerülvén. Pedig népünk régi épí­tészete is része történelmünknek, ha­gyományainknak, érdemes az ápolásra, ha lehet a megőrzésre, de tudományos feldolgozásra mindenképpen. A magyar népi építészet kutatásának jelentős múltja van, eredményei nemzet­közi mércével is kiemelkedőek. Mégis szűkölködik összefoglaló művekben. Ezért hiánytpótló dr. Barabás Jenő és dr. Gilyén Nándor most megjelent műve: A magyar népi építészet. A szerzők össze­gezik az eddigi ismereteket, nem lezár­ják, ezért alapul szolgálhat a további kutatások számára. A könyv öt nagyobb részből állt össze. Az első a népi építészet természeti és tár­sadalmi-gazdasági meghatározóit tár­gyalja. Mint minden emberi alkotás, az építészet is bonyolult történeti folyamat­ban formálódott és öltött koronként és helyenként nagyon eltérő megjelenési formát. De a természeti feltételek is jelen­tősen befolyásolták a népi építészet ala­kulásait. Jó példa erre az éghajlat: Közép-Euró- pában, közelebbről a Kárpát-medencé­ben a téli hőmérséklet szükségessé teszi a fűthető lakóház építését, a vastag, jó hőszigetelésű falakat, födémeket, tető­ket. Befolyásolta a népi építészetet a táj­ban fellelhető építőanyag is.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents