Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-30 / 25. szám
1988. január 30. NÉPÚJSÁG 7 Hangulat Fehérre festett oromfalával magányosan álldogál a sok tarkabarka kajdacsi ház között. Felújított, középparaszti épület, tömésfalakkal. Kívülről szinte mindent az eredeti egyszerűségében állítottak helyre. Egyedül az utcai homlokzat zsalugáte- reit cserélték ki - jobbhíján - redőnyre. Belül viszont a valamikori földes, két szoba-konyha új életre kelt, komfortos, kényelmes, a mai igényeket szolgáló otthonná vált. Az udvaron tevékenykedő házigazda, dr. Nagy József állatorvos szívélyesen invitálja befelé a kíváncsiskodókat. Minden összhangban van ebben a házban, a belépő kövezetétől a folyosó függönyéig. A fél méternél is vastagabb tömésfalakat alászigetelték, újravakolták, vakító fehérre festették. A régi, szépséges, betétes üvegajtókon csillognak a rézkilincsek.- A házat 1983-ban vettük teljesen leromlott állapotban - mondja a doktor úr. - Megfogadtam innen, a faluból a Szendi kőművest és vele építettük át az egészet 3 év alatt ilyenre, ahogy most látják. De jöjjenek már, nézzék meg belülről is! Látogatóban Kajdacson Akárcsak a házuk Mit fog szólni mindehhez a felesége? - gondolom magamban, ahogy sorjázunk befelé egymás után a latyakos időben. Hogy mit szól Cila néni, vagy ahogy itt a faluban hívják, a doktor néni? Hát örvendezik.- Persze, persze, jöjjenek csak beljebb, nézzenek körül! - mondja pergő szóval. - Tudják, imádom a vendégeket. Ha megyek a boltba, akkor is mindig leállók beszélgetni. Mindenkinek köszönök előre, ha fiatal, ha öreg. Üljenek már le, ne szabadkozzanak! Borzasztóan szeretem, ha látogatók jönnek hozzánk. Ez a bánatom most, hogy az uram nyugdíjba ment, nem fognak hozzánk bekopogni az emberek, hogy keresik az állatorvost. Nem lesz beszélgetőpartnerem. Mert tudod, kedvesem - ugye tegezhetlek, nem haragszol? -, ha eddig jöttek az emberek és keresték, mondtam nekik, üljenek csak le, mindjárt jön a doktor úr. Pedig tudtam, jukat, meg hogy mi újság a faluban, én meg örömest hallgattam. Aztán előbb- utóbb csak hazajött az uram is.- Nem kajdacsiak, hanem szekszárdiak vagyunk mind a ketten - veszi vissza a szót a házigazda. Apámék háza ott állt az újvárosi ABC helyén. Az apósomnak Szedresen volt méhese, a feleségem fiatal lányként segített neki. Odajártam udvarolni. Ott szerettem meg őt is, meg a méheket is. Most is van egy pár kaptáram a borjádi hegyen.- Bizony - mereng el Cila néni az imént hallottak fölött - hét évig udvarolt nekem az uram, mert közbejött a háború. Negyven éve esküdtünk örök hűséget egymásnak, de ha rágondolok, mintha csak ma lett volna! Az uram ritka jó ember, és ha láttad volna fiatalon! Hogy milyen jóképű férfi volt! Nagyon szép életünk volt. Én mindig itthon voltam, csak a háztartással meg a gyerekekkel foglalkoztam. Az egyik lányunk Pécsett orvos, a Nézz csak ki az ablakon, ott van az a füves rész a pince mellett, az udvaron, mi azt rétnek hívjuk. Ott tornázott mind a kettő egész nyáron a falubeli barátnőikkel.- Hogy városi ember létünkre miért vettünk parasztházat? - mosolyog a doktor. - Falun, szolgálati lakásban laktunk, állandóan, mióta összeházasodtunk. Mindig ott, ahol éppen dolgoztam. Nagy- dorogon, Nakon, Sárszentlőrincen. Aludtam én a lányaimmal, panellakásban is egypárszor, de mindig úgy éreztem, hogy ott meghalok, ha sokáig maradok. Nem bírom a zártságot, tér kell nekem, fák, levegő.- Úgy van - veszi vissza a szót a há- zissszony. - Nem szerettük mi soha a kertet, szőlőt, de a természetet igen, meg a virágokat. Szégyen, nem szégyen, most tanulom hatvanéves fejjel a kertészkedést. Mindig fölírom - Kasza néni mondja a szomszédban - mikor, mit kell csinálni és én próbálkozom. Hogy nyáron milyen hogy még sok dolga van, egyhamar nem kerül haza. De amíg várakoztak rá, addig szépen elbeszélgettünk. Elmondták bújukat, bamásik Szekszárdon, a TÁÉV-nél dolgozik. A két kislány unokánk, ha egy kis idejük van, csak fölülnek a buszra és jönnek. virágaim voltak! Látni kellett volna. Egyik szebb volt, mint a másik. Tudod - néz rám jogos büszkeséggel - néha már hozzám is jönnek virágmagért. Most, taA „doktor néni” vasszal néma kacsát akarok venni, mert olyan aranyosan totyognak, meg pulykát, a szépsége miatt, gyöngytyúkot meg a rikácsolásáért. Fehár fajlibát kettőt rendeltem. Nem levágni, csak úgy gyönyörködni. Nem, kutyát nem akarok. Volt egy, tudod, nagyon a szívemhez nőtt. Amikor elgázolta az autó, napokig sirattam.- Mit csinálunk nyugdíjasként kettesben? - ismétli meg a kérdést a doktor úr. - Mindent, amit éppen a ház körül kell. Ősszel ültettem egy diófát, tavasszal még egyet fogok. Sok tennivalóm van még. Egyébként későn kelünk, ráérünk. A feleségem nemcsak imád sütni, főzni, hanem kiválóan tud is. Jókat eszünk.- De még milyen jókat! - nevet Cila néni. - Te is szeretsz sütni kedvesem? Mindjárt diktálok egy isteni receptet... Hallgatok, nézem őket. Olyan kiegyensúlyozott, nyugodt ez az emberpár, akárcsak a házuk, a környezetük. Búcsúzunk. Az udvaron bólogatnak a fák. A fáskamra nyitott ajtaján bekúszó fénynyalábon táncolnak a porszemek. Az ódon pince nyirkos leheletét küldi utánunk. F. KOVATS ÉVA Fotó: CZAKÖ SÁNDOR Apa és fia Erdős Dezső munka közben A ház mögötti kerttől köhajításnyira a Sárvíz és a kerítés között keskeny földsáv húzódik. Egykoron műveletlen volt ez a terület, aztán mint mások, Erdősék is feltörték a gazzal, dudvával borított részt, persze a tanács tudtával. Azóta megtermelik a pattogatott kukoricának valót, kölest a madaraknak, miegyebet. Bátaszék, Pacsirta utca. A nagyközség legnyugatibb házsora húzódik itt, a kertek mögött a Sárvíz jelzi a faluvéget. Erdős Dezső és felesége, Anna asszony az utca nyitásakor az elsők között fogott hozzá az új otthon megteremtéséhez, 1972 márciusában, s késő ősszel már használatba vehették az egyik szobát.- Igaz, hogy csak hat hónapon át laktunk albérletben, de sokalltam az ötszáz forintot - emlékezik azokra az időkre a házigazda. Akkor már létezett a gyes, Dezső után megszületett második gyerekünk Móni, így aztán a feleségem hat esztendeig nem dolgozott. Már csak azért is igyekeznünk kellett, hogy mielőbb fészket rakhassunk a Pacsirta utcában. Nálunk nem nagyon fordult meg szakember az építkezés során, amit csak lehetett ketten csináltunk az asszonnyal. Magam raktam le a parkettát, tapétáztam, piktort sem hívtunk. Hát ez is közrejátszott abban, hogy 1980-ra mondhattam: nagyjából befejeztük a házépítést. Nagyjából, mert mint látja, még visszavan a madárház befejezése. Erdős Dezső, aki 1966 óta dolgozik a Bátafémnél marósként, a madarak szerelmese. Az előszobából leválasztott madárház rácsozatán túl, nimfapapagályok, kacagó gerle, pávagalamb röpköd...- Az állatokhoz való vonzódásom a gyerekkoromra vezethető vissza. Először nyulam volt, majd később díszbaromfit neveltem. Volt olyan időszak, mikor ötvenféle szárnyas és madár tartásáról, szaporításáról gondoskodtam. Arany- és ezüstfácán, pinty, gyöngytyúk... Elcseréltem vagy szükség szerint eladtam őket, így pótoltam a keresetemet, ebből tudtuk többek között megvásárolni a fürdőszoba berendezést, a csempét. Tavaly a nimfapapagályok nagyon szépen költöttek, tizenkét utód jött a világra. A páva más. Öt kicsiből kettő maradt meg, igen kényesek. Pedig a fiammal gondosan elláttuk őket: kemény tojás és túró a mindennapi eledelük fiatal korban. Ifjú Erdős Dezső, aki eddig szótlanul hallgatta apját, szakmája fonalát gombolyítja tovább:- Tavaly végeztem Szekszárdon, az 505-ös szakmunkásképző intézetben. A végzettségem esztergályos. Végsősoron édesapám kedveltette meg velem a szakmát. Számtalanszor előfordult évekkel ezelőtt mikor túlórázott, hogy lábasban hoztam nefd a vacsorát és közben azt figyeltem nőiképpen készül el egy-egy alkatrész. A gyakorlati időt abban a műhelyben töltöttem mint tanuló, ahol apám is dolgozik. Amikor a Bátafémhez jöttem, azt mondta: itt nincs rokonság! És ezt édes- anyámmal együtt be is tartjuk, aki a szomszédos műhelyben zsirzó összeállító, azaz betanított munkás.- Jómagam némi vargabetű megtétele után kerültem vissza Bátaszékre - veszi át a szót Dezső édesapja. Mikor elvégeztem az általános iskolát, anyám azt mondta: bármilyen szakmát válszthatok, csak a vasútra ne menjek, mert már elege volt a szenes, olajos ruhákból. Ugyanis apám huszonkét éven át etette a 424- es, a 375-ös mozdonyok kazánjait Bátaszék és Budapest között. Öten voltunk testvérek, közülük a legidősebb bátyám is vasúti lett, kazánkovács. No, visszatérve az én szakmámra, itt nemigen volt más munkalehetőség mint a MÁV, így aztán Pestre kerültem egy rokonunkhoz és a Hajtóműgyárban, a Fehérvári úton tanultam ki a marósszakmát. Ha apám 1966-ban nem hal meg, másképp alakult volna a sorsom. De anyámat és beteg nővéremet nem hagyhattam magukra. Képzelheti, miképpen élt volna meg anyám a 370 forint özvegyi nyugdíjból! Akkor még megvolt az öt hold földünk, lovat vettem és kocsit, délután kettőig a marógép mellett álltam, utána meg a bakra ültem. De néhány év múlva belefáradtam. A földet eladtuk a termelőszövetkezetnek. Erdős Dezső a délelőtti műszakok után sem tétlenkedik. A cégtől kapott marógépen gmk-ban dolgozik tovább otthon. A megrendelésekre nem panaszkodik, a főállása mellett havonta átlagosan három-háromezer ötszáz forinttal toldja meg a családi kasszát... SALAMON GYULA Az Erdos csalad Munkasdinasztiák Erdős Dezsőné Fehérre festett oromfal Enteriőr
