Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
10 KÉPÚJSÁG 1988. január 23. Hartmut Berlin A vásárlóé a szó Apáti Miklós: Gyakorlati vizsga * Amit az emberi kéz készít, az (sajnos) nélkülözi az isteni tökéletességet. A legnagyobb baj azonban, hogy idővel - előbb vagy utóbb - a termék tönkre is megy. A következő esetekben - mint látni fogjuk - inkább előbb. Természetesen vannak olyan berendezések, amelyek működnek. Újból és újból. A működésük végét nem lehet előre látni. Ilyenkor az ember örül, hiszen úgy gondolja, ezzel a készülékkel megfogta az isten lábát. Azonban sajnos vannak olyan gépek is, amelyek a vásárlás után néhány órával felmondják a szolgálatot. Ilyenkor nem marad más hátra: irány a javítóműhely. Ha az embernek szerencséje van, elég egyszer javíttatni. Aki azonban kimondottan peches, annak bizony többször is kell próbálkoznia. Mint például az én esetemben. Vettem egy SK-300-as kazettás magnót. Először meg sem szólalt, hibás volt a hangszórója. A sikeres javítás után otthon már nem tudtam bekapcsolni, semmilyen könyörgésre nem volt hajlandó elindulni. Én azonban nem csüggedtem el. Több háztartási berendezést kellett már elvinnem javíttatni, mielőtt tökéletesen működtek volna. így például a hűtőszekrényem kezdetben olyan hangokat adott, amelyek egy sugárhajtású repülőgépre emlékeztettek. Az első javítás után lényegesen halkabban dorombolt, már csak úgy zúgott, mint egy mezőgazdasági repülőgép. A második javítás során kicserélték a motort. Végül ez lett a tökéletes megoldás. A baj csak az volt, hogy éppen pár nappal előtte járt le a garancia, így a javíttatások lényegesen megemelték a fagyasztószekrény árát. Vagy vegyünk más példákat a kereskedelem területéről. A nemrégiben vásárolt nadrágomon, ingemen annyira lazák voltak a gombok, hogy feleségemnek kellett mindegyiket megerősítenie. Még szerencse, hogy nős vagyok. Az az érzésem, hogy a vásárlók azok, akik a termékeket átalakítások, javíttatások révén végül is használhatóvá, működőképessé varázsolják. A múltkoriban egy ismerősöm azt javasolta, hogy vadonatúj autómban a benzinpumpát rögzítsem le csavarral, s nem lesz vele több probléma. Neki lett igaza! Azóta azt sem tudom, hogy benzinpumpa is van az autómban. De nem lehetett volna esetleg már a gyári szerelésnél ezt a rögzítést elvégezni? Egy utolsó példa: barátom panaszolta, hogy új, szupermodern kávéfőzője rendszeresen összefröcsköli. Állandóan ott folyik ki a kívánt nedű, ahol nem kellene. így lassan már ott tart, hogy nem tud mit reggel felvenni, ha munkába indul, mert valamennyi ruhája már a tisztítóban van. Rosszindulatúan jegyezte meg: új készülék nélkül is bármikor leöntheti magát kávéval. S itt van az a bizonyos pont, amelyre a kereskedelemben, az iparban figyelniük kellene a kollégáknak. Én azt javasolnám, hogy a termékek használati utasításai mellé csatoljanak olyan leírást is, amely tartalmazná a várható hibaforrások számát és helyét. Egy mintát be is mutatnánk: „Kedves vásárló! Nagyobb örömet talál majd termékünkben, kellemetlen csalódásoktól, meglepetésektől óvja meg magát, ha a következőkben felsorolt várható hibákat illetve hibahelyeket szakemberrel már jó előre megnézeti: stb. stb." Fordította: SZABÓ BÉLA Vavrinecz Antal negyvenhét éves kereskedő úgy döntött, hogy felesége, dr. Hamvas Eleonóra nem tud oly átszellemülten gépkocsit vezetni, mint háztartást, s nem is fogja megtanulni soha. Döntését egyféle primitív szakzsargonban indokolni is tudta, innen-onnan fölszedett szakkifejezésekkel kárpótolta idevágó szókincsét, ám a legkacifántosabb káromkodások zúgtak ki a száján, ha Nóra asszony országúti kalandjait sikerült szóba hoznia, alkalmi, de barátinak mondott, vagy vélttársaságban. Vavrinecz Antal addig ócsárolta feleségét, míg végre elhatározta, hogy maga is megszerzi saját jogosítványát. Sokat és szenvedélyesen taxizott, telt is rá, meg szüksége is volt a szapora és kedélytelen helyváltoztatások aritmiás dinamikájú sorozatára; mint kereskedő, úgy kalkulált, hogy a taxizások - és az itt-ott bekapott felesek - összege belátható időn belül behozza a kivénhedt Lada árát, sőt, e rendszeres megtakarítások révén - s ha egy jobbacska üzlet is beüt - még egy menősebb nyugati márkát is megcélozhat. Az elméleti vizsgával nem volt gondja, a tesztet eredményesen oldotta meg, memóriája mindig is kiváló volt, ha egy csapszeget látott a Belváros valamely eldugott boltjában, fél év múlva is azonnal beugrott agyába az utca képe, a piros arcú kislány szavai, ahogy elfogulatlanságot mímelve mondja: „eltehet- jük, persze...” Vavrinecz azt is tudta, mennyi „előleget” adott a kislánynak, tudta hol vannak még beetetett helyei, mikor minek mennyi az ára, csak azt nem tudhatta, hogy e ménkű sok tudományára mikor lesz szüksége. A tesztben épp csak annyi hibát ejtett, amennyit ildomosnak tartott, a kérdéseket jó előre bevágta, totózáshoz szokott agya jól rögzítette a * A Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatának II. díjas alkotása tárcakategóriában. helyes válaszokat. „Nem az életnek, hanem a vizsgáztatóknak tanulunk...” szokta tanfolyamtársait okítani, s ebben sok igazság volt. Vavrinecz amúgy is gyanakodott a könyvekre, tudta, az élet, az ő élete nem a könyvekben van, de sokkal inkább a vizsgáztatók idegrendszerében, jól leplezett, ám ugrásra kész agresszivitásukban, jovialitásuk mögé rejtett, de igazán ki nem élhető hatalomvágyukban. Vavrinecz tudta, mi az élet. De vezetni, azt nem tudott. A gyakorlati foglalkozásokon önmaga számára is váratlan pillanatokban eszeveszett kapkodásba kezdett, a fék helyett a gázra lépett, és megfordítva, s mikor ez kiderült róla, megpróbálta oktatója magas kegyét kiérdemelni, a ragyás arcú fiatalember fáradt zárkózottsága mögött föllelni törekedett az eltitkolt vágyak határvidékét. Vavrinecz előbb márkás italok, majd kartonált cigaretták ajándékozásával próbálkozott, de máraz átadás pillanatában érzékelte, a ragyás nem erre vágyik. Feszült volt mindvégig a viszony köztük, mígnem egy hétvégén Vavrinecz egy zöldlob- banású, ezres címletű bankót helyezett el a kesztyűtartóban. Az ifjú érezhetően kezelhetőbb, szolgálatkészebb lett, a következő alkalommal bevitte a hétfői városi forgalomba, a sűrű járműsorok közt annyiféle esemény kötötte le Vavrinecz figyelmét, hogy észre se vette, néhány kilométer megtétele után véget ért az óra. „Szívesen adnék pótórát, de mennem kell, vár rám a következő növendék” - mondta az ifjú oktatóművész, és szerény mosollyal pattintotta föl a kesztyűtartót. Elsőre megbukott, s ezt nem is vette zokon. Az ő korában ez természetes, így gondolkozott: „A vizsgáztató helyében én is ezt tettem volna.” Az előírásos tíz pótóra helyett húszat igényelt az oktatótól, aki továbbra is rutinosan nyitogatta a kesztyűtartót, Vavrinecz egykedvűen szórta bele a zöldfényű bankókat, de a második elrontott vizsga után, mikor is a vizsgabiztos indokolatlannak nevezte a Nagykörút sebes ritmusú forgatagában végrehajtott sávváltását, ahogy besorolt egy komótosan pöfögő 12/ A jelű autóbusz mögé, már korántsem fogadta higgadtan a fenyegető élű szavakat: „álljon meg, szálljon ki,, cseréljünk helyet”. Vavrinecz a poklok kínjait élte át, strébernek ostorozva önmagát, a „jobbra tarts” szabályának mechanikus betartása miatt, de hiába szidta magában a földkerekség valamennyi vizsgáztatóját, le- és fölmenőit, gyomrában a csöndes remegés csak nem akart elcsitulni. Barátai tanácsát mégsem fogadta meg, nem választott új oktatót, ha őszinte akart lenni önmagához, beláthatta: már nem is csak levizsgázni akart, de egyben kiismerni ezt az egész korrupt, lerohadt, elszegényedett világot, melyben magának is működnie adatott, s esze ágában se volt felfigyelni arra a cinkosnak szánt pillantásra, amelynek kíséretében a fiatal oktató átadta őt a harmadik vizsgáztatónak. Az előző két vizsgán meg se nézte igazán a fejeket, de ez már mégis a harmadik... „Lépni kell, lépéselőnyt kell kicsikarni”. Tisztán, egyértelmű világossággal gondolta át a következő stratégiát. Magas, nyúlánk, őszes-szőke, kékszemű, villogóan elegáns úr állt előtte, bifokális, fémkertes szemüvegét törölgette megfontolt mozdulatokkal egy patyolattiszta, négyrét hajtogatott, világoskék zsebkendővel.- Indulhatunk? - kérdezte jófiúsra kerekített mosollyal Vavrinecz. - ígérem, nem lesz szükség a szemüvegére, nem fogok hibázni.- Mindenki hibázik. - Úgy hangzott e két szó, hogy se biztatást, se fenyegetést ne lehessen kihallani belőle. Már benn ültek a kocsiban, amikor Mondják, és gyanítom is, hogy mindig lesznek Z.-hez hasonló férfiak, akik életük egy bizonyos pillanatában hirtelen, minden különösebb ok nélkül megváltoznak, és megmagyarázhatatlan tetteket követnek el. Ahogyan Z. is, aki egy bo- rongós oktr oeri reggelen hagyta el a lakást, ahol L'eségével és nyolchónapos fiával élt. Azon a reggelen ugyanúgy reggelizett a konyhában, ahogyan máskor, tojást evett majonézzel, és hideg tejet ivott; ugyanazt a kopottzöld viharkabátot vette fel az előszobában, mint máskor, az ajtóban megcsókolta a feleségét, aztán elment. Talán egy apró eltérést megállapíthatunk: mosolygott ugyan, de nem mondta, hogy mikor jön haza. Nyugodt- nak látszott. Azt már nem tudjuk, mi történt vele az utcán, csupán annyit tudunk biztosan, hogy kilenc óra körül betelefonált a munkahelyére, beteg, mondta halk hangon, és köszönés nélkül letette a kagylót. Ez volt az utolsó életjel róla, soha többé nem látták. Csak hónapokkal később, amikor a keleti országhatár mellett, egy csirkekeltető teleptől nem messze lévő elhagyott istálló kőpadlóján a már erősen bomlásnak indult holttestre rábukkant néhány gyerek, akkor vált bizonyossá, hogy Z. ott távol, több száz kilométerre feleségétől és gyerekétől fejezte be életét. A halál okát nehezen tudták megállapítani, a közeli városka bonc- noka mindenesetre jegyzőkönyvbe vette, hogy a halott teste erősen elhanyagolt volt, a radikális súlyveszteség, a nagyfokú kimerültség, és a szokatlanul kemény hideg végezhetett vele. Arra, hogy Z. miként és mivel töltötte azt a három hónapot, nem derült fény. A közeli falvakban érdeklődő rendőrségnek nem tudtak nyomravezető felvilágosítást adni, senki nem látott olyan csavargó külsejű fiatal férfit, akire ráillett volna a személyleírás. Egy márciusi délelőtt, az istállótól körülbelül tíz kilométerre lévő földdarab művelése közben, a még fagyos földből A Központi Sajtószolgálat 1987. évi novella- és tárcapályázatának különdíjas alkotása kiszántott ócska bőröndben talált néhány oldalas kusza feljegyzés szolgált magyarázattal: Z. naplóját fordította ki az eke, a naplóját, melyet minden bizonnyal halála előtt ásott el azon a szántóföldön. A gyűrött, de tiszta papírokat megmutatták a feleségének, aki felismerte Z. keze írását, és ezzel végérvényesen bebizoKalász István nyosodott, hogy a halott azonos Z.-vel. A naplót nem szolgáltatta ki a rendőrség, az asszony hiába követelte szóban, később levélben, udvarias válaszban tudatták, hogy ha akarja, elolvashatja, de a feljegyzésekre nekik is szükségük van, mert azokból fontos következtetéseket vonhatnak le, de hogy pontosan milyen következtetésekről volt szó, azt nem írták meg. Én is csupán annyit tudok a naplóról, amennyit a feleség elmondott, de nyugodt lelkiismerettel mondhatom, ez sem kevés. A naplóból megtudhatjuk, hogy Z. felült aznap reggel a villamosra, leszállt a pályaudvarnál, és a nála lévő pénzen vonatjegyet váltott. Hogy akkor még puszta szeszély volt-e ez a tette, eldönthetetlen. Tény azonban, hogy Z. vonatra szállt, és amint az a feljegyzésekből kiderül, még elég pénz volt a zsebében ahhoz, hogy a visszaútra is váltson jegyet. De ezt nem tette meg. Pontosan nem tudjuk, hogy milyen irányba utazott, mindenesetre nem valószínű, hogy ez közömbös lett volna számára. A naplóból kiderül, hogy személyvonattal indult útnak, és több órás utazás után szállt le egy faluban. Mint írja, megebédelt a falu éttermében, és egész nap csak sétált, míg rá nem esteledett. Lehetséges, hogy lekéste az utolsó vonatot, és a faluban ragadt. Az azonban biztos, hogy másnap reggel egy falusi gazdánál tűzifát rakodott, csupán ennyit ír, semmi többet. Talán napokon keresztül dolgozott élelemért, szállásért, ez a feltételezés valószínűnek tűnik. Bizonyosan így lehetett, hogyan lehetett volna másként? Arról ír, hogy este sétált, a falu kocsmájában bort ivott egy gazdával és annak két fiával, akik sofőrök a gazdaságban; hogy éjjel zuhogott az eső. Ezután következik az első elgondolkodtató mondat, mely pontosan így hangzik: „Fáradt vagyok és kíváncsi”. Alatta zárójelben: „Nem tudok semmit”. A következő feljegyzés már egy másik faluban íródhatott, ott is rakodik, de ezúttal a vasútállomáson, az indóház mellett álló vagont rakja többedmagával, ahol hallhat vagy láthat valamit, ami felkavarja, mert a tényszerű közlés után ismét egy szemérmesen megfogalmazott mondat következik: „Szomorú dolgokat tapasztalok”. Valamivel lejjebb ismét felbukkan a már olvasott mondat: „Nem tudok semmit". Hogy ez a mondat mely a későbbiekben többször visszatér pontosan mire utal, csak sejteni lehet. Ezután sokáig nem olvasható ilyen személyes jellegű rész, csupán arról ír, hogy hol és mit rakodik, hogy elszakad a nadrágja, hogy egy este ruhát vásárol magának valami leértékelt boltban, hogy ismét új faluba érkezik. Egyetlen város sem szerepel a naplóban. Bizonyára átutazott rajtuk, vagy nagy ívben kikerülte azokat. „Haladok a térképen - írja az egyik helyen -, kelet felé megyek, dolgozom, hallgatok.” A falvakról csak ritkán is akkor is tőmondatokban: „Szegény falu”. És ismét a már ismerős mondat: „Nem tudok semmit. Figyelnem kell”. Az írásból kiderül, hogy két hétig egy szanatóriumban dolgozik. „Meleg szobában alszom - írja -, csak itt is állandóan az okmányaim után érdeklődnek. Munkakönyv kellene, az irodán már gyanakvással szemlélnek.” írja, hogy összeismerkedik a szanatórium gondnokával, és egy orvossal, aki egy este meghívja magához. „Sokáig beszélgettünk - írja -, értelmes ember. Beszéltem neki a tervemről, őszintén helyeselte. Megígérte, hogy segít, ha módjában áll. Mondtam, hogy ebben nem segíthet senki, ezt egyedül kell végigcsinálnom.” Jár a szanatórium hullakamrájában is: „A halottaknak nyugodt az arcuk. Lovaskocsival viszik be őket a faluba, a vasútállomásra. Érdekes, soha nem gondoltam volna, hogy olyan vonaton is utazhatok, melyen halottat szállítanak. Állítólag a postavagonban viszik őket a városba.” És ismét zárójel közé szorított mondat: „Az az érzésem, rejtegetik a halottakat." Hogy milyen okok játszottak közre abban, hogy elhagyja a szanatóriumot, nem tudjuk, talán az okmányok hiánya, vagy csak egyszerűen újra elindult, erről nem tesz említést. Ismét falvakban dolgozik alkalmi munkásként, zsákokat hord, egy ízben istállóban vállal munkát, ahol kannákat tisztíttatnak vele. Erről az időről keveset tudunk meg, Z. csak tőmondatokat ír: „A telepen sok a kutya - olvasható az egyik lap alján -, a szabadban alszanak. Éjjel vonítva marakodnak a barakkok között. Néha mérget adnak nekik. Azt mondják, betegek. Nem tudom. Nem félek tőlük.” Újra elindul, de valami már megváltozott benne. Egy alkalommal a lestoppolt teherautó kabinjában felejti a táskáját. „Nem bánt különösebben - írja egy helyen -, nincs szükségem semmire”. Arról ír, hogy kimerült, hogy nincs kedve többé dolgozni, de nem azért, mert megalázza a nehéz fizikai munka. „Zavar az elvesztegetett idő, már nem okoz élvezetet, ha együtt vagyok emberekkel. Egyedül akarok lenni. De nehéz pénz nélkül.” És egy figyelmeztető mondat: „Nem tudok gondolkodni”. Az utolsó lapon már megváltozik a kézírása is, kusza, olykor érthetetlen mondatokat vet papírra, néha csak különálló szakat: „Hallom valakitől, hogy lázas. Ház, ing, törülköző, selyemblúz. Ott ül kábán. Sár, kölni.” Sok az áthúzott rész. Gyanítható, hogy Z. ekkor már lázas beteg lehetett, hogy hol és kiknél töltötte ezeket a napokat, nem tudni, nincs semmilyen utalás erre vonatkozóan. A lap közepén újra tisztulnak a mondatok, arról ír, hogy pénzt kell szereznie, de már nem akar dolgozni. „Egy áruházban cigarettát és sajtot loptam.” Bűnösnek érzi magát, tisztátalannak. „De élni kell” - olvasható Z. feljegyzéseiben. Arról ír, hogy olyan, akár egy bolond, egy ártalmatlan falusi bolond, csak a gyerekekkel tud már beszélni. „Álltam a kapu mellett és sokáig néztem, ahogy futballoztak. Hideg volt, és sütött a nap. Jó volt. Sütött a nap. így múlt el egy délelőtt, vasárnap volt. Békés délelőtt.” Aztán megy tovább, nem tudni, gyalog vagy autóstoppal, bár az utóbbi nem látszik valószínűnek, mert Z. ruhája olyan elhanyagolt lehetett már akkor, hogy nem állt meg az úton senki, hogy felvegye. Ezt a feltevést a következő mondat is megerősíteni látszik: „Annyi közöm van a tájhoz, hogy szeretem.” Az utolsó lap alján apró betűkkel irt feljegyzések szolgálnak talán a legtöbb felvilágosítással Z. különös utazásához. „Nyugodt vagyok. Végre. Keresem a megtisztulást, hamarosan elérem a határt, és akkor véget ér az utazás. Lesz min gondolkodnom, vonatra ülök. Végre nyugodt vagyok.” És itt olvasható az első és utolsó utalás a régi életére vonatkozóan: „Nem tudtam semmit. Hazamegyek. Vissza. A feleségemhez, a gyerekemhez.” Gyanítható, hogy Z. akkor érte el a keresett célt, azt a célt, amely miatt útra kelt, melynek megtalálásához szüksége volt erre a nyomorúságos bolyongásra. Ezért tűnik valószínűnek a rendőrség feltevése is: Z.-nek már nem volt többé szüksége a naplóra. Bizonyosnak látszik, hogy sötétben ásta el, nem tudhatta, hogy éppen egy szántóföld szélén áll. Véleményem szerint is Z. számára azon az éjszakán véget ért az utazás, az utolsó estét szerette volna abban az elhagyatott istállóban eltölteni, hogy másnap elinduljon a vasútállomás felé, és felszálljon egy vonatra. De másnap reggel már nem volt annyi ereje, hogy megtegye ezt az utat, mely az életét mentette volna meg, hogy elinduljon egy hosszabb, sokkal keservesebb utazásra. Én abban reménykedem, hogy nem szenvedett a hideg kőpadlón sokáig, hogy gyorsan és fájdalom nélkül végzett vele a sors.
