Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
4 KÉPÚJSÁG 1988. január 23. „A négy falat nézzem?” Otthon - közel az otthonhoz Nyitás hétfőn 7-kor, zárás szombaton 2-kor A tágas terembe lépve nyilván köszönünk, de a „válasz-köszönések” többségét egyszerűen képtelenség megelőzni. A legzavaróbb az, hogy a bent ülők koros emberek. Legfeljebb - bár kissé zavartan - azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az olvasgatok, filkózók, csöndesen beszélgetők, vagy csak maguk elé nézők számára minden eseményt jelent, ami eltér a szokásostól. Most „mi történtünk” nekik. Nem két dudás 1986 decemberének végén nyitotta kapuját Tamási központjában a - régi nevén öregek napközije, a most használatos szerint a „szállást biztosító idősek klubja”, amit nemcsak Tamásiban, hanem másutt is „szábik-ként” emlegetnek. Most ne polemizáljunk arról, hogy milyenre sikeredett az új elnevezés, inkább arról: milyen az új otthon, hogy érzik benne magukat az öregek. És egyáltalán! Otthonra leltek-e valójában az otthonukhoz közeli nap-, illetve hétközbeni otthonukban? Elsőként az egyik gondozónővel váltunk szót, aki az irodába kisérve gondoskodik az ismerkedésről.- Vezetőnk: Müller Gyuláné. Szintén a vezetőnk: Kis Józsefné. _ ?- Ennek a klubnak a vezetője Kis Józsefné - mondja Müller Gyuláné. - Én pedig a gondozási központ vezetője vagyok... De nem választjuk ketté a dolgot.- Kitünően kijövünk egymással - folytatja Kis Józsefné. - Kiegészítjük egymást, ha kell, segítünk a másiknak.- Ha nem kell, akkor is... - mondja nevetve Müller Gyuláné, majd hozzáfűzi, hogy az „indulás” előtt sokakban merült fel kétely a vonatkozásban, hogy miként fér meg „két dudás egy csárdában”. Hogy megfér, íme a bizonyíték, s tegyük hozzá azt is, hogy egyáltalán nem a bizonyítási szándék élteti az együttműködést, az együtt dolgozást. A következőket a „kétvezető” mondta el egymást folytatva, egymást kiegészítve, egymás szavára bólintva: Jelenleg a klubba - elnézést a klubért, de a „szábik" valahogy nem jön sem a számra, sem pedig az írógépemre - 27-en járnak, közülük jó páran a hét öt napján itt is laknak. Számukra hétfő reggel 7-kor van a nyitás, a zárás pedig szombaton kettőkor. Van, hogy már fél hétkor az ajtóban várakoznak pakkjaikkal az öregek, s boldogan integetnek a közeledő gondozónőnek. „Végre, eltelt a hét vége... Olyan hosz- szú volt...” - mondogatják ki tudja hányadszor.- Olyan, mint az otthoni - állapítja meg sokadszor Echart Anna, s hogy érzékeltesse a minőséget, még azt is hozzáfűzi: - Legalább olyan jó, mint itt a társaság.- Csak a krumplit nem szeretjük - mondja huncutul Simon József. - Attól megnő a fülünk, meg izzad a^ ember lába. - Szavait nevetés követi, njiajd Szabó József komolyan folytatja:- A reggeli és a vacsora is jó. Azt meg itt készítik. - S kiderül, hogy szalonnás tojásrántotta, virsli, kevert túró, fölvágot- tak és még számtalan egyszerű, de finom étek kerül reggelente és esténként az öregek tálcájára, illetve a hangulatos ebédlő asztalaira. „Tíz éve könyörögtünk...” Tamásiban bárkinek bármilyen gondja van - nyilván, elsősorban idős emberekkel kapcsolatos -, első dolga, hogy a „kétvezetőhöz” jöjjön segítséget kérni. (Egy középkorú nőtől hallottam e frappáns és sokat mondó kifejezést.) Szóval jönnek is mindenféle üggyel-bajjal, de ennek fordítottja is igaz. Mennek a „két- vezetők” is, meg a többi szociális gondozónő. Él a városban egy 85 éves néni. IgényÉtelhordó-erdő Amennyiben a gondozási központról külön szólunk, le kell jegyezni, hogy Pári is ide tartozik a 22 idős emberrel, akiknek egy szociális gondozónő és egy tisztelet- díjas segítő hordja nap mint nap az ebédet, s hat emberről külön is gondoskodnak: bevásárolnak, gyógyszert visznek, takarítanak, meg amit éppen kell, elvégeznek. Tamásiban a házi gondozottak száma 80, s ehhez jön még a 27 napközis, illetve bentlakó. Az utóbbiak közül a hét végét egy albérletben lakó bácsit kivéve mindenki otthon tölti - vagy egyedül, vagy a család körében. Akik igénylik, azoknak vasárnap is visznek ebédet. Hogy menynyiért? A huszonhét idős ember közül tizenheten fizetnek - eszmei díjat, azaz napi háromtól tizenkét forintig. A szállás vagy ingyenes, illetve maximum 20 forint éjszakánként. A melegítőkonyhába déltájban nagy a sürgés-forgás. Egy hatalmas asztalon az edények sokasága olyan, mint egy ételhordó-erdő. Adagolják a kosztot, amit a városi tanácson főznek. Gusztusos az étel, s a mennyiség is fejedelmi. Jól elmegy az idő a kártyázással telenül és nagyon magányosan tengeti napjait.- Már vagy tíz éve könyörögtünk neki, hogy fogadja el a segítséget - emlékezik Müller Gyuláné. - Nem, nem és nem... Hiába próbálkoztunk bármivel. Hálás volt, amikor rányitottunk, szívesen beszélgetett, mondta, hogy értünk „mindig imádkozik”, de el nem fogadott semmit. És most, karácsony előtt megtört a jég... Vettünk fel számára a tanács egészség- ügyi osztályán szociális segélyt, s abból bevásároltunk. Vittünktíz kiló cukrot, lisztet, más élelmiszereket, aztán kis szaloncukrot, néhány fenyőággal, egy szép fejkendőt... Nagyon örült. Kapott egy lábost is, hogy tudja ezentúl mibe átmerni az ételhordóból az ebédet. Itt a klubban pedig már túl az ebéden megkezdődött a gyógyszerek kiosztása, majd pedig a gondozónők (az összlét- szám, karbantartóval együtt 10) hozzák a feketekávét. Leáll néhány percre a kártyacsata, a filkózás. Az asszonyok és Kiss János ka- vargatják a kis pohár délutáni ébrentar- tót, majd:- Fizetek, Irénke - szól János bácsi, felém pedig mókásan pörlekedik, szidja a fehérnépet, akik „igy, meg így” kártyáznak. Közben a szemben ülő asszony felé kacsintva - mintha lapjait mutatná. Bár lehet hogy csak „lelki szemeimmel” láttam igy. Egy idős asszony kényelmesen elhelyezkedik a fotelban, a másik a heverőn dől oldalt. Lehunyják szemüket, s ki tudja, mire gondolnak... Aztán meg is jelenik álomtündér... Mózes Györgynével, Papp Istvánnéval és Müller Pálnéval hosszasan beszélgetünk a klubról, hogy menynyire szeretnek ide járni, s hogy a világon semmi előítélet nincs már az emberekben a napközivel kapcsolatban, sőt, egyre többen szeretnének bejutni. Igazán jó programok vannak: mindenféle előadások, ami általában érdekli a többséget, kéthetenként mozifilmet vetítenek, hosz- szas sétákat tesznek a „Fenyvesbe”. „Vagy a négy falat nézzük otthon?”- Meg a Takács doktor úr ide jön minden szerdán rendelni. A „kétvezetőkkel” közben megnézzük a szobákat. Igazán csinosak. Az egyik előszobában hajszárító burát látok.- Nem, fodrász nem jön... Mi vágjuk és rakjuk be a nénik haját. Feri vagyok Tamásiból Szűcs Feri bácsi már az első pillanatban föltűnt nekem. Vidám, néha hangos és roppant szellemes. Az utóbbit csak a beszélgetés során tapasztalhattam. A többiek örömére most is mesélésbe kezd, társai pedig ugratják, hogy „négy menyasszonya van”.- Hát ez igaz is, meg nem is... Nétze, kapom a leveleket. Olvasson csak tffe nyugodtan. Válaszolok az apróhirdetésekre, aztán ők válaszolnak nekem. Na, írja ki, hogy ezt hova kell címezni! Mi az, hogy szerkesztőség és kiadóhivatal? Nem mindegy? - mondja és egy kazalnyi levelet vesz elő a zsebéből, s nyújtja felém. - Hogy van, amikor találkozunk? Hát azt mondom, hogy „Feri vagyok Tamásiból”. Hát... ilyen egyszerű.- De legalább lenne már valami lakodalom - mondják többen is. - Igaz, névnapokkor is szépen ünnepelünk itt együtt -, s látom Veronika néni szép virágai még a vázában pompáznak. Közben megérkezik Simon Józsi bácsi, aki több vekni kenyeret - regölyi kenyeret! - hozott a boltból. Kiosztja, kifizetik. Egyik asszony elkösizön. Sietnie kell, indul az autóbusza az „Örég henye", ami gondolom öreg hegyet jelent. Búcsúzik egy idős ember is, hogy holnap újból jöjjön. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: DECSI KISS JÁNOS Szekszárd első díszpolgára: Bezerédj Pál Sopronban, 1840. március 17-én született és hetven esztendeje, 1918. január 21-én Hídján halt meg Bezerédj Pál, az első önként adózó magyar nemes unokaöccse. Azon a régi, háborús januári napon, amikor végső nyugalomra helyezték, annyi ember kívánta elkísérni utolsó útjára Szekszárdról, hogy külön- vonatot engedélyezett a kereskedelmi miniszter, de a MÁV - noha a lehetősége meg lett volna rá - nem adott, csak néhány veszteglő vagont Az egyik helyi hetilap, a Tolnavármegye és a Közérdek akkor már mindössze négy oldalon jelent meg, de ebből nem sajnált két oldalt Bezerédj Pál emlékének áldozni. Az utókor számára is érdekes a kérdés: Miért ez a megbecsülés, ki volt Bezerédj Pál? Középiskoláit, akárcsak korának számos nemes ifja, a bécsi Theresianumban végezte, majd gazdasági iskolába járt Weihenstefanban. Két évi gyakorlat gróf Károlyi Lajos tótmegyeri birtokán, majd hat évi európai út követte az iskolai időket. Párizsból utazva Nagy Britanniába, Német- és Olaszországba épp úgy ellátogatott, mint Orosz- és Spanyolországba. Gazdag tapasztalatokkal hazatérve azt javasolta a földmívelésügyi minisztériumnak, hogy bízzák rá a magyarországi selyemhernyó-tenyésztés felvirágoztatását (Ezt annál könnyebb szívvel tették meg, mert az egész országban mindösz- sze 2507 kilogramm gubót termeltek 1879-ben.) 1880. március 21-én vette át megbízatását Bezerédj Pál, s a kezdet nehézségeire igen jellemző egy húsz évvel később írott visszaemlékező levele Rill Józsefhez: „Édes Rill! Tudja-e még, hogy miként volt a dolog húsz évvel ezelőtt? Együtt söpörtük az irodát (!) és vittük a levelet a postára. Okoskodtunk, hogy címezzük a nagy urakat, kiknek írni kellett. Egyszóval nem állt rendelkezésünkre egyéb, mint erős akarat, tiszta szándék és egy kis hazaszeretet...”. A lelkes munkát hamarosan siker koronázta. Fent István A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából című könyvében olvashatjuk: „1849-ben Lyonban, Európa selyemiparának legelső helyén, az addig ismert legnagyobb nemzetközi kiállításon a Grand Prix-vel jutalmazták. Ez annál nagyobb dicsőségére szolgál a magyar selyemnek, mert a világ összes selyemtenyésztési vállalatai közül csak tíz részesült ilyen rikta kitüntetésben. Az 1890-i bécsi kiállításon szintén a legnagyobb kitüntetést nyerte el selymünk. Az 1900-i párizsi kiállításon a Grand Prix- vel, az Amerikai Egyesült Államok 1904. évi Saint-Louis-i kiállításán ismét a Grand prize-zel és az 1906. évi milánói világkiállításon ugyancsak a Grand-priemo-val tüntették ki a magyar selymet”. Lehet-e ennél nagyobb elismerése Bezerédj Pál munkájának? Lehet, bár nem a francia becsületrendre gondolunk, amit legendás szerénységével utasított visz- sza, s hogy ebből diplomáciai bonyodalom ne keletkezzék, a Monarchia úgy küldött vissza Párizsba, hogy ’arra nem érdemes’ a kitüntetett. Még arra sem gondolunk, hogy Japánból keresték fel nem egyszer Szekszárdot és Bezerédj Pált, mert nem szégyelltek az újat eltanulni... Talán közelebb visz tevékenységének jelentőségéhez Szekszárd város 1909. december 30-i képviselőtestületi ülése, ahol egyhangúlag választották a magyar selymészet újjáteremtőjét díszpolgárrá. Az indoklás legalább olyan szép, mint amilyen érdekes: „A határozattal a képviselőtestület a város őszinte, igaz tiszteletének és nagyrabecsülésének kíván kifejezést adni az iránt a hazafias és emberbaráti érzésből fakadt nemes és eredményteljes munka iránt, mellyel Bezerédj Pál a selyemtenyésztést és a selyemfonóipart hazánkban megteremtette, ezeket lángoló buzgalommal és fáradtságot nem ismerő tevékenységgel, úgyszólván egyedül, egymaga versenyképessé fejlesztette... Áldásos működésének ideje alatt a múlt évig az országnak 68109114 koronát, vármegyéjének 8 297193, Szekszárd r. t. város lakosságának pedig 4 222 229 korona jövedelmet biztosított. Határozatával megbecsülni kívánja a város közönsége azt a példa nélkül álló önzetlenséget és hazafias áldozatkészséget, mellyel Bezerédj Pál hazánk közgazdaságát 30 év óta szakadatlanul folyó munkával minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, sőt, saját anyagi érdekeinek feláldozásával szolgálja...”. - - .. S hogy ez az utolsó mondat sem volt túlzás, álljon itt egy adat a nekrológból: „Édesanyjának összes oroszországi öröksége, körülbelül 240 000 korona ráment erre a nemes passzióra”. Pedig Bezerédj Pál nem tartozott a nagybirtokosok közé: csupán Tolna megyében több mint negyven nagyobb birtok volt az övénél. A Vasárnapi Újság 1910. március 13-i számában ezért írta a magyar dzsentri legjobb ismerője, Mikszáth Kálmán: „Szekszárd és vidéke ma már valóságos selyemország. A vízcsöpp kivájja a követ. Bezerédj buzgalmát siker koronázza. A közönynek olyan jégtábláit törte szét, hogy az szinte csodaszámba megy... Tanulhatnál ebből, jó, magyarom, a ki plpaszóval lesed az esőt a házad am- bitusán a búzavetéseidre...”. Élete alkonyán Bezerédj Pált - munkája elismeréseként - nemcsak főrendiházi taggá, hanem a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává is választották. A szekszárdi „selyemgyár”, a világ legnagyobb selyempete-vizsgálója lebontásáig őrizte emlékét megyénk székhelyén. Talán ezt is elfelejtjük majd egyszer, ahogy elfeledtük Bezerédj Pált, aki egy emberöltőt dolgozott ingyen hazája és megyéje üdvéért, de mindeddig még egy utcát sem neveztek el róla... DR. TÖTTÖS GÁBOR „De szépet álmodtam”
