Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-16 / 13. szám

10 “népújság 1988. január 16. Kazinczy és kora Nagyszabású vállalkozásának máso­dik fordulópontjához érkezett a Petőfi Iro­dalmi Múzeum. Annak idején lapunkban is beszámoltunk arról, hogy a múzeum Bevezető a magyar irodalom világába címmel sorozatot indított, amelyben a kezdetektől - látványos formában, doku­mentumokkal szemléltetve - mutatja be a magyar irodalom emlékeit. A múlt év ta­vaszán az első kiállítás irodalmunk kez­deteitől az 1750-es évekig szólóan rész­letezte a reneszánsz és a barokk kor ma­gyar irodalmi életét. A sorozat második, Kazinczy és kora című kiállítása időrendben 1750-től 1820-ig dolgozza fel az irodalomszerve­zésnek, a kulturális élet átszerveződésé- nek évtizedeit. Elsősorban Kazinczyt és körét, illetőleg a Kazinczy ellen csoporto­suló mozgalmakat mutatja be. Ez a kor az irodalmi csoportok kialakulásának a szellemi élénkülésnek nagy korszaka: folyóiratok indulnak, színtársulatok szer­veződnek. Fontossá válik az országgyű­lésekhez kapcsolódó politikai és irodal­mi élet. Teret kap a szabadkőművesség. Szóhoz jutnak a diákönképzőkörök, az olvasókabinetek és az irodalmi szalonok. Művelődéstörténeti megközelítéssel az irodalom középpontba helyezésével, öt tárgykört ölel föl a Petőfi Irodalmi Mú­zeum kiállítása: bemutatja Ráday Ge­deon, Csokonai, Kazinczy, a dunántúli írók (Berzsenyi, Kiss János, Kisfaludy Sándor, Pálóczi Horváth, Dukai Takács Judit) és a pesti írók (Vitkovics, Szemere, Kölcsey, Virág Benedek, Kultsár István) irodalmi publicisztikai működését és em­beri jellemzőit. Néhány teremnyi doku­mentum részletesen foglalkozik a hazai színházi élet, a közművelődési egyesüle­tek és a könyvtárak fejlődésével, az isko­Kazinczy Ferenc dolgozószobája Iák és a magyar nyelvű tudományosság helyzetével is. A könyv- és folyóirat-ki­adás kapcsán esik szó a cenzúráról, és e korszak jellegzetes irodalmi tettéről, a nyelvújításról. Kéziratok, könyvek, első kiadások, ko­rabeli folyóiratok lapjai, írók és költők le­velei, naplói és följegyzései, személyes tárgyai és öltözékei töltik meg a vitrine­ket. Számos rajz és metszet bizonyítja, hogy e kor irodalmárai a szépművésze­tekkel is magas színvonalon foglalkoz­tak. És ott vannak a teremben a korszak neves képzőművészeinek - Donát Já­nos, Ferenczy István - alkotásai is. A Petőfi Irodalmi Múzeum gazdag tár­latát számos országos múzeum, könyv­tár, levéltár és egyházi gyűjtemény anya­ga egészíti ki. Kádár Márta A havernál láttunk egy tök jó horrort, először azt hittük pite, mert nem volt sem­mi, csak jött, ment a csóró, egy olyan sza­kállas, nagy hajú meg minden, egy olyan izében, lepelben vagy hogyhívják, olyan hipisen, de egy tök nyomi csávó, semmit se csinált, csak dumált, az igaz, hogy irtó jó dumája volt, hogy a szeretet meg min­den, na, végre aztán bepörögtek rá, mert az izék a górék azt hitték, hogy fel akar törni, szóval, hogy menő akar lenni ezzel a dumával, és irtóra féltékenykedtek rá, mert folyton hőzöngött, hogy ő az atya­úristen jobbkeze, vagy direkt a fia! pláne! naná, majd azt éppen neki hiszi el valaki! De mégis sokan bedőltek, tökre odavol­tak tőle, mert olyat tett, hogy ráment a víz­re, az szuper jó sztori volt, csak úgy si­mán ráment, de frankón, nem süllyedt el, valami ügyes trükkje lehetett, persze vi­deón pite, rákopírozás vagy más techni­kás dolog, de tökre bírtam! Aztán volt egy olyan, hogy vittek hozzá egy izét, egy olyan félholt hapit, egy olyan bénát, de ál­lati bénát, úgy képzeld, baromi bénát, ő meg föléje tette a kezét, hogy na, kelj csak fel szépen csórikám, de pattanj, ne tedd itt magad, hát persze, hogy ugrott az ürge, szóval ilyenek voltak, meg bazi sok szendvicset varázsolt elő egy kosárból, halas szendvicset, mind bezabálták, dől­tünk a röhögéstől, mint maci a moziban, mert a sok flamós mind rádobta magát a kajára, tudod hogyan van, mint egy foga­dáson, ingyen-zaba van, a faterom me­sélte, persze égés! Na, de ez mind pite! Hanem aztán jött a frankó rész, a szadi! Akkor már úgy volt, hogy le fogják kapni, mert a jard nem nézte jó szemmel, ez ot­tan egy izé volt, egy megszállt rész, szó­val helytartóval meg minden, na, szóval tartomány! - és majdnem kiesett a sze­mük, ahogy kukkolták, hogy ki mit csinál, meg rögtön bezsongtak, ha valaki mást pofázott, mint amit kellett, szóval érted, nem? És gyülekezés nuku, na, de a csá­vó körül mindig sokan nyüzsögtek, erre aztán a jard felkapta a vizet, hogy mit du­mál ez a hapi a szeretetről? Pláne, hogy az ott almás, az csak egy másik ország­ban létezik, de az kellene, hogy elterjed­jen, képzelheted, mennyire bepörögtek rá, hogy miféle másik ország? Meg mi terjedjen el?! Meg ki az az Atya? - be * A Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatának III. díjas alkotása novella-kategóriában. Szakonyi Károly: ECCE VIDEO akarták húzni a csőbe, hogy külföldi kap­csolatok, szóval, hogy ügynök, szóval, hogy ennek az Atya nevű hapinak a zsold- jában áll, na, persze, mert a haverok meg elkezdték terjeszteni, hogy a csávó a King, ö a King meg izé, hát haverok voltak, mi van abban, ezt dumálták, és kész! - tizenketten voltak, tizenkét krapekból állt az együttese, azokkal járt, azok mindenütt hirdették, hogy micsoda tök jó csávó, úgyhogy állati­ra gyanús lett a jardnak. Volt egy bazi nagy vacsora, ott ültek mind, az egész együttes, szerettek volna egy kicsit dizsizni, de a csávó le volt törve, mert érezte, hogy valaki beköpi a haverok közül, mért kell beköpni, senki sem tudta, de neki volt egy spurija, hogy így lesz, meg is mondta nekik, azok meg tagadták, mind majrézott, hogy talán őrá gondol a főnök, szóval a King, de az nem árulta el, hogy ki az, tök nyugi volt, és ilyet szólt: jól van, ha­ver, ha köpni akarsz, hát köpj, te tudod, a sztori nem állhat meg. Hát nem is állt meg. Irtóra keveset ettek, csak egy kis kenyeret, meg bort ittak, de már ott kezdődött a hor­ror, mert a csávó, szegény hapsikám azt mondta, hogy majd a testét fogják enni, a vérét fogják inni, és jobb, ha tőle tudják, hogy ezt kell nekik majd tenni, hogy emlé­kezzenek rá. Persze csak nézte mind, és ivott, amikor felemelte az izét, a kupát vagy mit, úgy csinált mintha máris vért inna, a saját vérét, hát képzelheted! szóval ciki volt! Aztán az volt, hogy vacsora után ki­mentek egy kertbe, egy hegyre, késő este, ott kempingeztek a fák alatt, csakhogy ö nem tudott szunyálni, ott szlalomozott köz­tük, mert tudta, hogy lesi a jard. Hogy kom­mandósokat küld rájuk a jard. Jöttek is. És ráadásul tényleg az egyik haver árulta el! Lesmárolta az a mocsok, így jelezte a jard­nak, szóval a kommandósoknak, hogy kit kell elcsípni. Na, rácsaptak, könnygáz meg gumibot, amit akarsz, onnantól aztán el­kezdték puhítani, szadizni, faggatták, hogy miféle külföldi szervezettel van kapcsolata, igaz-e, hogy ő a King, meg ki az az Atya, köpje csak be szépen, kik akarják itt a bal­hét, mért nem tetszik a rendszer, meg min­den. Szóval, tök szar volt, de ő csak tűrte, nézte őket, azt marhára bírtam, ahogy csak úgy nézte őket, szóval még ő sajnálkozott. Szegény csávó! Az biztos, hogy én nem hagytam volna magam, jó, hogy meg volt kötözve a csuklója, de akkor is, mit tudom én, haraptam volna, vagy szembeköpöm azt a sok szar szadizót, megmondtam vol­na, hogy kivel szórakozzanak, de az csak állt ott, tisztára nyomi volt, mintha élvezte volna a szenvedést, hiába szadizták a kommandósok, pedig tök rászálltak, tettek a fejére egy töviskoronát, az arca csupa vér lett, ostorral verték, szeges korbáccsal, majdnem eldobtam magam, közelről mu­tatták a sebeket, bazi közel hozta a kame­ra, kifordult a hús, színesben, képzelheted! de a csávó meg se mukkant, ez aztán nagy égés volt a jardnak. És az is nagy égés volt a sok rohadt szadizójának, hogy nem köp­te be az országot, nem köpte be az Atyát, tökre keményen viselkedett, erre aztán el­határozták, hogy kinyírják. Annyira begu­rultak, meg már annyira benne voltak a szadizásban. Marhára szadi módon nyír­ták ki. Keresztre feszítették, átverték a ke­zét meg a lábát, de frankón! És élve! Persze csak film, de akkor is, mutatta a kamera kö­zelről, recsegett a csont, az ízület, meztele­nül volt szegény hapikám, a fején az a tö-. viskorona, a keze-lába átszögelve! na, és amikor már fenn volt a kereszten, egy mar­hára állati-szadi militer még át is döfte az oldalát, hogy onnan is dőljön a vér! Én még ilyen szadi videót nem láttam! Két másik hapi is volt a szomszédos két keresztfán, de azok csak statisztáltak, szóval nem vol­tak sztárok, csak olyan ko-sztárok, de ez! hát ez, szegény!... Nem mondom a kemény sztoriért járunk videózni a haverhoz, hogy ilyet lássunk, nem lávsztorikat, na, néha azok is kellenek, azok is jók, ha van bennük egy kis sexi-szadi, de az az igazi, menő ka­zetta, ahol kinyírják a csávót, hát ezt kinyír­ták! A végén persze van egy hapiend, az mindig kell, hogy el lehessen adni a sztorit szériában, a végén az van, hogy feltámad a csávó, lézertechnika, semmi más, szóval olyan sci-fi jelenet, száll fel a csávó a koz­moszba, csak úgy semmi rakéta, nuku Challanger, nuku Szajuz, de az már nem érdekes, addig izgi, amíg a kommandósok szadizzák. Marhára szadizós horror. Nem tudom, látunk-e még a havernál ilyet. Leskó László: Iván tüze Az elöljáró kopott hangján rákezdett: Tüzét megrakáljuk, négy szögre rakáljuk. Egyik szögén ülnek szép öregemberek. Másik szögén ülnek szép öregasszonyok. Harmadikon ülnek szép ifjú legények. Negyediken ülnek szép eladó lányok. A férfiak komótosan hordták máglyává a kormos akácgallyakat, és Jobbik Lajossal brummogták: Füzét megrakáljuk, négy szögre rakáljuk”. Újra meg újra, amíg az ág­csomót tus’ ókkal meg nem tetőzték. A mező fölé habzó vadzöld erdőre pókhálót szőtt a késő délu án. Árnyék simult abba a meddő aszóba is, amely a sűrűséget valósággal lemetszette , szőlőhegyről. Puha, asszonymeleg volt a levegő, valósággal megteste­sült. A sovány folyó hídján túl, az egyre kevesebb lakójú falu napháttértől börzsöny­színbe öltözött. Templomának tornya jelentéktelenül magaslott ki a házak közül; a tu­dományában bizonytalan iskolás gyerek keze ilyen jelentkezéskor. Az elöljáró kerülte a vallató pillantásokat. Még jól takargatta nyugtalanságát, szürke hangján utasításokat adott, de maga is tudta, hogy fölöslegesen, hiszen a dolgok természeténél fogva úgyis mindenki azt teszi, amit kell. Körbeülték a gallyhegyet a kántált szövegnek megfele­lően, négy sarokra. Inkább érezte, mint látta, hogy Savanyó Bözsi éppen az ő gesztiku- lálását figurázza ki az idegesen kacarászó asszonyoknak. Ez a Bözsi volt, aki a téesz szervezésekor hanyatt vágta magát az ágyon Jobbik Lajos előtt: „Tegyen velem az elv­társ, amit akar, csak a lovakat ne kelljen közös istállóba adni!” Emiatt csúfoskodik ez a Bözsi mindig? Van ember, akiben a mások előtti megalázkodás szégyene idővel gyű­löletté puffad. Az asszonyok zavartan nevetgéltek még most is. Jobbik Lajos hasztalan nyugtatgatta magát. A szőlőhegyi zsongás most szöveggé, dallammá tisztult. A falu tanítónője vezénylő­mozdulatokkal szervezett kórust a nőkből: erre az ünnepre alakult meg a pávakör. A le­gények Kisgömböcnek csúfolták a pufók tanítónőt. Szeme mindig úgy ragyogott mint­ha könnyes lett volna. Ringatta őket a szélesen, bánatosan hömpölygő dal: „Magos a rutafa, ága elágazik...” Nem idevalósi ének volt ez sem, de Kisgömböc meggyőzte Job­bik Lajost arról, hogy jelessé akkor avathatják az ünnepet, ha az itteni szokásokhoz másvidékieket is varrnak. Gyufa sercent, sárga lepke szállt a száraz akáccsomóra. Magasra lobbant szent Iván tüze! Jobbik Lajos tanácsi elöljáró még a télen gondolta ki ezt az Iván napjai tűzélesztést, a régi szokás feltámasztását. Sohasem tudta az álmatlan éjszakákról, amiatt nem alszik- e, hogy seregestül lepik meg a gondolatok, vagy éppen azért forog ki magából annyi mindent az esze, mert kerüli az álom. Az elöljáró olyan ember volt, aki hozzászokott, hogy rendszerezze gondolatait, s hogy egyetlen tényben is a törvényszerűséget ke­resse. Itt pedig a tények pilléreként valóságos hidat kínáltak a következtetéshez. Tiszta sor! A falunak szüksége van a nagyközségre, ahhoz tapad eltéphetetlenül már évtize­de. Ott a közös tanács, a szövetkezeti központ, a körzeti iskola. Szegényemberek ala­pította irtástelepülés volt ez a falu: emelkedést jelent innen elköltözni. Költöznek is rendre, az új házat már régóta a nagyközségben építik. Feleannyi gyerek születik évente, mint ahány öreg a temetődombra költözik, és két év alatt négyen mentek önként az isten nyakára! Már csak egy-egy ünnepre hordja össze a szél a fiatalabbját; a hétköznap olyan itt, mintha egyetlen öregek napközije lenne a falu. Jobbik Lajos elju­tott a következtetésig: legföljebb másfél évtizednyi élet van még a településben. Napokig ténfergett, egyensúlyérzékét vesztve. Lefogyott; széles járomcsontján sár­gászölden feszült a bőr. Azon kapta magát, hogy beszéd közben elveszti a fonalat, és egyre ingerültebb „hol is tartottam?"-mal szinte a beszélgetőtársban próbál bűntuda­tot ébreszteni valami elszalasztott rejtélyes lehetőség miatt. Egyszerre tartalommal telt meg a korábban csak használt, de át nem gondolt szó: „lelkibeteg”. Talán ez az azono­sítás kezdett ellenanyagként dolgozni benne. Az újabb átkínlódott éjszaka gyümölcsöt termett: úgy tarthatja térképen a falut, ha világnakengedés helyett a világot hozza hely­be. Jobbik elöljáró himlőlyuggatta arcán vonaglottak Iván tüzének fénykígyói. A lángok ropogtatva falták az ágakat; izzóvörösen, nyársárgán, és aranybarnán ujjongott föl a gallyboglya. A tanítónő által összeállított forgatókönyv szerint most Fias Mihály követ­kezett mesével, melyet a kövérkés pedagógusnő - Jobbik nem kérdezte miért - hiede­lemmondának emlegetett. Ez már itteni szokás volt: amíg a kölyöknyi lángok megem- beresednek, az öregek tartják szóval a fiatalokat. „Dédapámtól hallottam, hogy régen nagy erdőség volt körös-körül. A marhák kint legeltek az erdőn, két bujtár őrzötte őket. Egyszer valami füttyszót hall az egyik. Látja ám, hogy egy csodálatos nagy kígyó van a fán...” Fias Mihály szájából valahogy gúnyolódásnak hatott a mese. Mint az elhatározó gyűlésen, amikor Jobbik Lajos a tanácstagoknak átkínálta az éjszaka termett gyümöl­csöt: „Rakjuk meg újra szent Iván tüzét, hadd vezesse hozzánk a kíváncsiakat. Verjünk hírt a falunknak!” Akkor is ez a Fias Mihály volt a kerékkötő. „Hogyan gondolod föl ezt, Jobbik elvtárs? Kimondom kereken, hogy erre a reakciós fölgondolásra a fölsőbbség nem mond áment!” Jobbik Lajos kifogta a szelet ellenfele vitorlájából: „Arra felelj meg a gyűlésnek, te Miska, hogy Mohácsról mi jut eszedbe? A csata meg a busújárás. Stimmt? A maszkázás talán nem ántivilági szokás?” De még nem nyert. Ez a Fias min­dig utolsónak adta meg magát. A szövetkezet alapításakor csak a lista aljára körmölte oda a nevét. Amikor az első kombájnt megvették, Fias Mihály volt az, aki a megfeszítet­tet idéző kéztartással állt a gép elé: „Gázoljon le előbb engemet, azután már belezabál- hat a táblába! Ennek a dögnek nem kell a munkaegység, mégis eleszi előlünk a mun­kát!” Ez a kép is ott volt Jobbik Lajos előtt a gyűlésen, amikor kimondta a nyertes mon­datot: „Iván füzéhez meghívnánk a tévét is...” Mintha csak akkor jutott volna eszébe, hangsúlyt sem adott neki. Szénát, szómát, szentiványi ómát, Adjatok a szent János tüzére fát! Jobbik Lajos kedvet erőltetve szította a tüzet; fészeknyi lyukakat fúrt botjával a gally­gubancba. A máglyát körülülők mintha testüket vesztették volna, sárgásán világló ar­cokká fogytak. Az eladósorba még bele nem nőtt lányok éretlenül vihorásztak a koma­fa cserebere alatt. Cseresznyével, meggyel, szentiváni almával ékesített leveles ágak cirókamarókálták az új gazdát: régen ez a hajadoni komává fogadás a házasság után is érvényben maradt. Jobbik Lajos nyakszirtjét forró, nedves lehelet égette.- Hol maradnak a tévések, Jobbik elvtárs? Hogy nem tudja ostorral táncra kérni ezt a Savanyó Bözsit az ura! Az elöljáró az ün­nepség megkezdése előtt még kimagyarázkodott: „Késnek. Kezdjük el, majd csak ér­kezésük lesz!” De már akkor éles késekkel szabdalták a kétségek. Nem kapták meg a Kisgömböc gyöngybetűivel irt meghívót? Elvétették az útirányt? Nem olyan könnyű idetalálni... Karamboloztak!?- Hol maradnak a tévések? - visszhangja támadt a Bözsi kérdésének. - Hol van-nak a té-vé-sek?!- Talán eltévedtek...- Eltévedtek! - ez Fias Mihály sósavas hangja volt. - Nem ezt ígérted Jobbik Lajos!- ígérni mindig tudtál, Jobbik Lajos! Kisgömböc sírósan rákezdett a műsorszámára, de senki sem figyelt a horatiusi so­rokra: „ Nem hal füstbe a láng, de a füstből szít ragyogást, hogy / majd a csodák gyönyö­rű seregét felidézze varázsa”. A meg-meghullámzó moraj maga alá gyűrte a verset. Jobbik Lajos felszúrt bogárnak érezte magát. De hiszen egyszer élte ö már ezt: ugyanígy akarták elsöpörni a hangjuk­kal - mikor is? - mikor az alvégen elállta a közös munka elől szökdösők útját. „Vissza, emberek! Miféle téesztagok vagytok ti!? Most már a közösé az elsőbbség, a szőlőtök várhat!” f- A tévé jelenléte a fontos nektek? - kiáltotta túl a zűrzavart. - Együtt vagyunk, ez a lényeg! Ne engedjük le a térképről a falunkat! Mozdult, hogy égő ággal szőlőt lámpásolni induljon régi szokás szerint; kár ne érje a termést. Széna, szórna, fakéreg, Falu népe adta, i Azért van szép lángja.- Babonaság! - hörrent rá Fias Mihály. - Nem tartunk veled Jobbik Lajos! A régit akarod ránknyomni újra. Nem vagy korszerű ember!- Nem tartunk veled!- A faluról van szó, barátaim - kezdte az elöljáró, de nem hagyták beszélni.- A tisztségedet félted, mit sajnálnál mást? Fáj neked a gyerekeink boldogulása!? Fias Mihály unokája átugrotta a lappangó tüzet. De nem úgy ahogy a régiek; csillagot is rúgott közben. Valaki követte a példáját, egyre többen rúgták, tapodták Iván tüzét. Vad egyhangúsággal rakták a döngölöst. Savanyó Bözsi boszorkányhangon visongott, a kezét a feje fölött ringatta, ahogy a lakodalmi menettáncokban szokás. Alakjukat változtató ár­nyékok ömlöttek a földre. Az elöljáró fagyott arccal, szobormoccanatlanul ült a sarkán. Még sohasem élt át eddig ilyent: belül öblögető röhögéssel gurgulázott és zuhogó sírással rítt egyszerre. Koponyája falát erővel feszítette a belső zűrzavar. Félt, ha nem enged a fe­szültség, elveszti eszméletét. De akkor váratlanul eleredt az eső. Fodor András: Macska a kertben Kertem naponta látogatja, lakja egy karcsú szénfekete macska. Néz rám gyanakvó borostyán szemmel: mit akar itt ez az ember? Nem érti, miért jöttem ide, az ilyen gazda nem jó semmire. Gyümölcsért nem mászik a fára, a füvet sem maga kaszálja, csak tesz-vesz, járkál hallgatag, vendégeket se fogad; és mégis, minden éjszaka világos a veranda ablaka. Bizony - úgy véli - haszontalan élek, nem lennék jó egerésznek... De ha már gondja lettem egy cicának, én sem adom föl béketaktikámat. Ha dolgaimról így töprenkedik, tisztelnem kell az ő kétségeit. Szerzett jogában jobb ha meghagyom: üljön a hársfa előtti pádon. Ahogy nem hívtam, el se kergetem, míg neki tetszik, lakjon itt velem, hisz el-elkéne társnak olykor, ki nem karmol, nem is dorombol, egy magabízó, szuverén barát, ki lám, nem hagyja megfogni magát.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents