Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-08 / 289. szám

4 Képújság 1987. december 8. Moziban Egy kedves törp-ténet Peyo filmje, a Hupikék törpikék" konvenciókba merevült, teóriákkal sar­kantyúzott felnőtt ésszel nézve nemigen tér el a gyerekcsalogató rajzfil­mek átlagától. A belga film nem olyan látványos, mint a Walt Disney-féle iskola luxus- kivitelű álomvilága, nem kelhet versenyre a tánco­ló szappanbuborékok Hamupipőkében meg­csodálható varázslatával, nem olyan szimbolikus erővel áradó, a klasszi­kus zene sodró hullá­main utazó mese, mint egynémely, hazai mű­helyben fogant világszín­vonalú animációs alkotá­sunk. De a gyerekek nem hasonlitgatnak ilyen mó­don - szerencsére. Gyor­san - akarom mondani törpidő alatt - szivükbe fogadták törp-papáék hupikék csapatát, Ügyi-fogyit, Duli-fulit, Okoska törpöt és társait. Szivükbe fogadták, és nem „törp- rengtek” azon sem, honnan ez az egyen- szin. Sőt, bekukkantva a törpészet törté­netének törpényszerűségeibe - hogy va­lamit az alliteráló szójátékokból is idéz­tünk - lélegzetvisszafojtva szurkolhattak a Hókusz-pókusz ármányaival, Irgum- burgum gonoszságával szembe szálló társaságnak. A közösségnek és a szeretet közössé­get kovácsoló, hibáinkat jószándékúan nyesegető erejének. És ha már az előbb hasonlítgattam, magam sem igazán megbékélve a pusz­tán analógiákra épülő gondolkodás ké­nyelmével, valamit még alapvetően a ja­vára irhatok ennek a végül is kedves film­nek. Hiányzik belőle a Foxi-Maxi és a Po- peye-féle filmek harsány és öncélú bru- talizmusa, a sokszor csak az agresszivi­tás leleményeit sorakoztató, magamuto­gató ötletparádé -, de van helyette egy kissé már élemedett korú, a diétára és a sportra vélhetően kevés gondot fordító Tavasztündér, pontosabban Tavasz anyó, pilótörp, sőt űrtörp, nehezen be­szerezhető macskabajusz és jogos med­veharag. A természet számára megmentett ta­vasz - kimentése a tél, a halál dermesztő karmaiból - nem valamiféle filozófiai esz­me infantilis példázata, amibe nagyké­pűen bele kellene magyaráznunk bármit is. A mesék legősibb forrásvidékéről származó történet, amelyben - belepil­lantva Hókusz-pókusz törplátó gömbjé­be - mi is magunkra ismerhetünk. A film sikeréhez járult a kitűnő szinkron is, például Haumann Péter remeklése, aki Hókusz-pókusz jellemét árnyalta és teljesítette ki hangjával. BÓKA RÓBERT Könyv Hangverseny Szekulity Péter: A Benkó Dixieland Band Szüzek kertje Csalódottan tapintom, forgatom az első pillanatban Szekulity Péter Szüzek kertje cimü, most megjelent könyvét és hallom az ismerős eladó legyintő mondatát a könyv­re mutatva: nem írt semmi újat. Nézem a borítót. A tervező - Király László - a szerző nevének kezdőbetűjét összevonta a kötet címének első betűjével. Divatja múlt ötlet. Érzem, hogy ez a külső, ez a forma nem lehet egységes a belsővel, a tartalommal. Aki ismeri Szekulity Péter Rózsa Ferenc- dijas újságíró eddigi munkásságának töre­dékét csupán, tudja hogy nem lehet ilyen „könnyű” ez az új könyve, amilyennek a borítója kínálja, árulja. Ez tehát mellékfo­gás! Nem úgy a kiadó - Tolna Megyei Könyvtár - vállalkozása. A válogatás, szer­kesztés felelősei: Bencze Klára és Lovas Henrik, országos és megyei, napi és heti lapokból válogatta a szerző írásait. Ezt nyomban jelzik is a kötet elején. Szeren­csésebb lett volna e lelőhelyeket a megje­lenés dátumával együtt, az írások végén feltüntetni. Ezt teszi a népszerű periodika, a Látóhatár is, amikor havonta ad közre válói gatást a magyar kulturális sajtóból. Ilyen lá­tóhatár Szekulity Péter könyve is. Láttatja a hallgatagok, a névtelenek, a csendben élők sorsát. Elénk hozza miként éreznek, fogalmaznak, ők a munka emberei. Teszi ezt autentikusan, hiszen közülük való. Ab­ból a földből, bekerített telekből, kertből, ahol akadnak még természetes állapotban levő, erkölcsileg tiszta, szűz dolgok, életek. Ha csupán a kötet címadó írását vesszük nagyító alá, láthatjuk a szerző egy különös „érzelmileg túlcsordult végle­tes déli világnak” a hangadója, ahol a szor­galommal kiváltott tudás, tehetség a legna­gyobb erény. Vélhetjük múlthánytorgató kalandozásnak is mindazt amit Szekulity Péter tollhegyre vesz, ám azt is tudomásul kell vennünk, hogy a ránk szabadított infor­máció áradata hiányzik a tankönyvekből, írásainak elevenséget, mindig maiságot az írói megjegyzések, személyes jelenlétek adnak. így válik tanúságtétele még hitele­sebbé, akkor is, ha a főváros aluljáróiban mozog, vagy a csávolyi iskolaudvaron - ahol sváb népi színjátszók 1942 nyarán adták elő a magyarok kitelepítésének szá­mukra kacagtató történetét. Olyan sorokra is figyelnünk kell és többszörösen aláhúz­ni, mint ahol a főjegyző eltávolításáról ír: „amikor 1949-ben a Horthy-rendszert ki­szolgáló főjegyzőt elbocsájtották, Mihály a menesztést sok mai emlékezőt megszé­gyenítő tisztánlátással, bölcsen, higgadtan ezekkel a szavakkal kommentálta: Nekem a főjegyzőnk történetesen soha nem ártott, soha nem volt vele bajom, róla semmi rosz- szat nem mondok, ennek mégis ez a rend­je, mert ugyan ki hiszi el, hogy a népé a ha­talom, ha továbbra is a régi emberek ter­peszkednek a hivatalokban?” Szekulity Péter - mint közíró, kinek az a dolga, hogy írásaival szerepeljen - szám­talan emléket idéz, ment meg a feledéstől. Vallja, hogy a nyelv közlekedő utakat épít ismeretlen világokhoz. így járunk, ilyen szóhidakon egymáshoz ismerkedni. így jön közénk és a mai fiatalok nemzedéké­nek felszínre hoz olyan mintákat, az élet mélységeiből, amelyek mellett - következ­tetés levonások nélkül - nem lehet elmen­ni. DECSI KISS JÁNOS szekszárdi koncertjéről Harminc év - leírva, kimondva, min­denhogyan nagyon hosszú idő. Mi lehet mégis az a varázs, ami ennyi ideig együtt tart embereket? Nos, a Benkó Dixieland Band harmincéves múltja és forró han­gulatú szekszárdi koncertje kapcsán biz­tosan állíthatom, a varázslat receptje: a jazzmuzsika, a dixielandzene határtalan szeretete. A Babits Mihály művelődési központ­ban táblás ház várta a pódiumra lépő muzsikusokat. A közönség feszült vára­kozását már a nyitószám, a híres Royal Garden Blues feloldotta. Figyelmes gesz­tusként hatott, hogy a Szekszárd Big Band tagjai virágkosárral köszöntötték a 30 éves jubileumát ünneplő Benkó Dixie­land Band-et. Ezen az estén az együttesvezető, Ben­kó Sándor, aki híres arról, hogy sosem egyezteti előre zenekarával a műsort, a műfaj legreprezentánsabb kompozíciói­val lepte meg a szekszárdi közönséget. Hallhattuk a híres standard-et, az All Of Me-t, Halmos Vilmos nagyszerű éneké­vel és zongoraszólójával, és gyönyör­ködhettünk a Chattanoga Choo Choo za­katolásában. A Tin Roof Bluesban külön ki kell emelnünk a trombitás, Zoltán Béla egészen fan­tasztikus szólóját. Két triószám után Nagy Iván énekelt a kínai ne­gyedről, a China Town cí­mű kompozícióban, majd meggyőződhettünk arról, hogy a jazzmuzsikusok bátran nyúlnak más stílu­sú számokhoz is, ha ab­ban jó feldolgozási lehe­tőséget látnak. hagydel soha... című tangó „dixie-arran- gement”-ját. A még ma éjjel című jazzté- mát meghallgathattuk több nyelven is, amelyek közül a cseh és a német halan­dzsaszöveg szellemes poénjain jókat de­rülhettünk. A befejező Sweet Georgia Brown után a vastaps még két ráadásszámot „har­colt” ki, Lovis Prima slágerét a Bona Sera Signorina-t, majd a talán legnépszerűbb dixilandtémát, A szentek bevonulását. Mindkét számban több parádés szóló­ban gyönyörködhettünk. Utóbbiban nyíltszíni tapsot váltott ki Vajda Sándor bőgőszólója. A közönség szűnni nem akaró vas­tapssal jutalmazta a Benkó Dixieland Band parázshangulatú hangversenyét. Harminc év... - kezdtem az elején. Hét nagyszerű muzsikus - Halmos Vilmos zongorista, Nagy Jenő bendzsós, Vajda Sándor bőgős, Jávay János dobos, Nagy Iván pozainos, Zoltán Béla trombitás és a klarinétos, zenekarvezető, Benkó Sán­dor együvé tartozását fémjelzi ez az idő. PECZE ISTVÁN így élvezhettük a Ne Rádió , „Minden nézőpont Dr. Dévényi Tibor biokémikus inkább mesternek, szakácsnak tartja magát, aki úgy választja meg a „hozzávalókat”, a „vegykonyha” különféle elemeit, hogy abból ne csak kitűnő étel, de nagyszerű „hozzávaló” is váljon. Nevezetesen szür­ke eredmények, részeredmények helyett a gyakorlatban, más kutatók által is hasz­nosítható építőelemeket igyekszik meg­alkotni, felfedezni. És ahogy az aminosav analitika módszereit alkalmazza, ugyan­úgy jár el a társadalom vizsgálatában, sajátos humorával fűszerezve néz szem­be népi visszásságainkkal, buta, bosz- szantó, látszólag jelentéktelen csatáro­zásainkra. Maga mondja, hogy bosz- szantja a piszkos kosár a közértben, nem tud felülemelkedni azon, hogy a megvá­sárolt három zsömléből kettő tegnapi, egy pedig meghatározhatatlan korú... A környezet csalja ki írásait. Képtelenségek a XXI. századból cím­mel hallgathattunk meg sajátos iróniával, nagyon emberi, felelősséggel átszőtt fel­A szent család A cím, ironikus, de megtévesztő is, ugyanis nem családról, hanem egy magára hagyott öregasszonyról szól Schvajda György tragikomikus játéka, s olyan sikerült főhőst formált, hogy az végül cserben is hagyja, s már nem is tudjuk, mit kezdjünk ezzel az öreg nővel, aki egyszerre szeretetreméltó és kibírhatatlanul házsártos. A szerzőt érezhetően elsősorban ő érdekelte, ebből következik a darab szerkezeti egyenetlensége is, mert nem egységes dráma, hanem jelenetek sorozata A szent család, a szereplők csak azért mennek ki, hogy a következő bejöhessen. Ez az egy­szerűbb megoldás, amiből nem kerekedhet ki egységes dráma, bőségesen kárpó­tol bennünket a kitűnően megformált főhős, aki tulajdonképpen végigmondja a da­rabot, a többiek csak azért kellenek neki, hogy új oldaláról mutatkozhassék be. A gond általános, naponta visszatérő, már egy Mátyás király-anekdotában is felbukkan a motívum: a szülő, aki sok nélkülözéssel felneveli gyerekeit, végül ma­gára marad. Világirodalmi példánk is van: Shakespeare Lear királya beleőrül a tu­datba, hogy szeretett lányai megcsalták és kivetették szívükből. Schvajda keveseb­bel is beéri, s drámája akár szociográfiai tanulmány illusztrációjának is felfogható, amiben az is benne van, hogy az öregek sem makulátlanok, mert szeretetvágyukba önzés és gyanakvás vegyül, s gyakran az őszinte jóságot is elutasítják. Schvajda ki­tűnően ábrázolja ezt az összetett állapotot, amihez azonban szüksége volt egy olyan nagyszabású művészre, mint Gobbi Hilda. A szent család az ő darabja, a töb­bieknek csak az a feladatuk, hogy neki asszisztáljanak. Pirandello Valamikor világsiker volt, nálunk most kezdik újra felfedezni, itt is, ott is feltűnik egy darabja, de a lelkesedés alábbszállt, mert ami a maga korában merész újítás volt, átment a színházi gyakorlatba, pedig ami maradt, nem kevés; Pirandello pon­tos képet rajzolt koráról, vagy inkább a kor bizonytalanságában élő emberről. Tudósnak készült, a bonni egyetem olasz lektora volt, de nem bírta a német ég­hajlatot, visszament Rómába, versekkel, novellákkal kísérletezett s első időszaká­nak legjelentősebb műve a Mattia Pascal két élete című regénye. A színpadon talál­ta meg igazi hangját, a Hat szerep szerzőt keres vagy az ennél sokkal egységesebb IV. Henrik maradandó munka, s ha Pirandellóra gondolunk, elsősorban ezek jutnak eszünkbe. A Forog a film (eredeti címen Si gira...) nem főmű, bár magyarra is lefordították, sikere a maga korában is csekély volt, amikor 1915-ben megjelent, az európai re­gény már más utakon járt. Serafino Gubbio naplójában egy film készítésének törté­netét mondja el, s itt a gép is fontos szerepet kap, mert az operatőr előtt lejátszódó kettős történetben maga is géppé válik, akinek az a feladata, hogy bármiként van is, csak forgatja masináját. Dömölky Jánost, aki átírta a regényt és rendezte a filmet, nyilván az a lehetőség is csábította, hogy felidézze a régi idők moziját, a némafilmek hangulatát, de kérdé­ses, hogy e több síkon futó történetből a néző számára is kikeveredik-e valami egy­séges egész. A néző figyelme elkalandozik, s mintha a szerzői szándék sikkadna el, mert a regény egymásra rakódó jelenetei az emberi kiszolgáltatottságot példázzák, a végzet jelenlétét. Mindez a Hat szerep-ben sokkal hatásosabban jelenik meg, a IV. Henrik-ben pedig a világirodalmi színvonalon. Valószínűleg ez a dráma inkább film­re kívánkoznék, mint a regény. Ami szemünk előtt zajlik, helyenként nagyon hatá­sos, máskor mintha hiányoznék belőle valami, valószínűleg az a titkos sugárzás, ami minden remekműben érezhető. Csáth Géza A századelő pezsgő irodalmi életének egyik nagy ígérete volt. Illés Endre „félel­metesnek" nevezi életművét s azt írja, róla, „a legmerészebb ihlető volt, sokszor fe- lülmúlhatatlannak látszó előd”. Korai novellái valóban hihetetlen erővel hatnak, s az olyan remekmű, mint az „Anyagyilkosság” szinte páratlanul áll irodalmunkban. Emellett orvos volt, könyvet írt az elmebetegségek pszichikus mechanizmusáról, zenetörténeti fontosságú tanulmányokat irt Bartókról, modern muzsikáról, Hamva­zószerda című darabjának pedig maga irta kísérőzenéjét. Ez a felfelé ívelő pálya azonban hirtelen megszakadt. A részleteket Kosztolányi Dezsőtől tudjuk, aki uno­katestvére volt: „Csáth Géza morfinista volt -, írja Kosztolányi -és- közvetlenül - a morfium ölte meg őt, harminchárom éves korában. ” A vég olyan, mint egy rémtörténet. 1919. július 22-én revorverrel megölte felesé­gét, majd felvágta ereit, de időben a bajai kórházba szállították s ott ápolták szep­temberig. Megszökött, de a demarkációs vonalnál a katonák elfogták, s ekkor a nála levő méreggel végzett magával. De az író már régen meghalt benne. Utolsó évei­ben nem is irt, ha mégis tollat vett kezébe, zavaros értelmetlenséget rótt a papírra, például arról, hogy a katonáknak a frontra apróra vágott húst kell szállíta­ni, mert így kevesebb időt töltenek a rágással... Rettenetes. A századelő Csáth Gézája azonban remekíró, egyik klasszikusunk, akkor is, ha utókora méltatlanul bánt vele. Remekmű a kétfelvonásos tragikomédia, A Janika is, amit 1911 -ben mutattak be, a szolnoki színház újította fel, most pedig a tévé szege­di stúdiója és a szolnokiak közös produkciójaként láthattunk, amiben az újvidéki té­vé is közreműködött. Csehovi történet. Pertics Jenő számvevőségi tisztviselő egy váratlan tragédia folytán megtudja, hogy Janika nem az ő fia. Megpróbál kitömi megalázó helyzeté­ből, de rájön, hogy a hősi gesztus hiábavaló, s minden marad a régiben, felesége továbbra is viszonyt folytat a nála fiatalabb, jól kereső férfival, aki náluk lakik. Az egy­szerű történetet biztos kézzel bontja ki Csáth, de a tragédia mögött érezzük a kese­rű fintort is, mert ezek az emberek az élet nagy pillanatában könnyűnek találtatnak s csak arra jók, hogy kiegyezzenek körülményeikkel, a sorssal. Csáth Géza pontosan jellemzi hőseit, s még arra is van gondja, hogy Perticsné öl­tözékének részleteiről se feledkezzék meg: ruhája alatt „dúsan csipkézett, de nem egészen tiszta ing, vörös szalag van befűzve”. Színésznek, rendezőnek nincs is más dolga, mint hűségesen követni a szerző szándékát, s Fodor Tamás munkáját mindenek előtt az dicséri, hogy mindenben hű marad Csáth Gézához, ez a siker tit­ka is. A szereplők tisztán, szépen mondják az esetenként kissé szecesszióba hajló mondatokat, Kézdy György pályáján pedig fontos állomás a kispolgár szám­vevő alakítása, de a többiek is jók, Bajcsay Mária, Koós Olga, Dobák Lajos, Tóth József. Nagyon jó darab Csáth Géza drámája s a hármas összefogásból nagyon jó előadás született. CSÁNYI LÁSZLÓ kérdése * nőiteknek szóló meséket hétfőn este a Petőfi rádión. A rövid, frappáns írások szerzőjüknek portréját vázolták fel vala­mennyiünk számára, aminek jó kiegészí­tője volt Dénes Gábor szerkesztő-műsor­vezető irányította beszélgetés, a bioké­mikus-író önvallomása. írásait leginkább egy ellentéttel jellemezhetjük. Első tudo­mányos cikkét 1953-ban Straub F. Brú­nó így értékelte: „Olyan, mint a lapos csont. Rövid, de nem velős.” Nos, ez utóbbi kitétel sem hiányzik ma már dr. Dévényi Tibor történeteiből, egyperce­seiből. „Minden nézőpont kérdése” állítja és kicsit magunkon is mosolygunk, ami­kor végighallgatjuk két puputeve beszél­getését, amint egy harmadikat, a „formát­lan, idomtalan kriplit”, a púpnélkülit kriti­zálják. Emberi gyarlóságaink, sőt, jövőnk sorsa, lehetőségeink kerülnek a szerző nagyítója alá. A mai embert vetíti a XXI. századba, ahol a mához hasonlóan cset- lenek-botlanak és a tömegkommuniká­ció, film-, sőt a játékgyártás által sugallt borzalmas, kilátástalan képet is valamifé­le rózsaszín árnyalattal vonja be. Hogy miért? A tudós ember egyszerű válasza: bizik az emberekben.-takács­Benkóék az egyik meglepetésszámot játsszák Harcban a macskabajuszért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents