Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-08 / 289. szám

2 NÉPÚJSÁG

1987. december 8.

„Nem a számok, hanem az érdekek egyensúlya”

„Nem az erők, nem a számok, hanem az érdekek egyensúlyára való törekvés tette lehetővé a szerződés kidolgozását” - mondta Genfben Sevardnadze szovjet külügyminiszter a közepes hatótávolságú és a hadműveleti-harcászati atomrakéták leszereléséről Shultz amerikai külügyminiszterrel folytatott kimerítő, de eredményes tárgyalása után.

Kétségtelen, hogy a puszta számokat tekintve a Szovjetunió teszi a nagyobb lépést. Az Egyesült Államok nukleáris fegyvertárának alig öt százalékát szereli le az egyezmény értelmében, a Szovjetunió azonban mintegy 10 százalékát. Mi lehet a nagyfokú szovjet rugalmasság oka? Megfigyelők számos körülményre hívják fel a figyelmet.

A mostani megállapodás nem változtatja meg az erők átfogó egyensúlyát. Katonai szempontból értékelhetetlen különbség, hogy az egyik fél mostantól mondjuk csak 16-szorosan tudja elpusztítani a másikat és a földgolyót, míg a másik 17-szeresen vagy fordítva. Ennek belátása kétségkívül segíthette a szovjet álláspont módosulását, a számvita háttérbe szorítását.

A nyugati világban most szinte mindenki - kivéve a szélsőjobboldalt - új reményekkel vagy legalábbis új várakozásokkal tekint a Szovjetunióra, a belső megújulásra és annak külső következményeire. A szovjet rakétaügyi meggondolások között fontos szerepet játszhatott, hogy a mostani időszakban a reménykedőket és a várakozókat nem szabad bürokratikus számmisztikával kiábrándítani, még akkor sem, ha egy konkrét esetben, mint a mostani, talán igazságtalanul nagy engedményeket várnak Moszkvától. Az engedmény érvével is erősíteni érdemes a világ másik felén azokat, akikben a Szovjetunió partnert keres a világ közös gondjainak együttműködő megoldásához.

A rakéták ügyében tanúsított rugalmasság a Nyugaton gyengítheti azoknak a „biztonságpolitikai" érveit, akik meg akarják nehezíteni a hadászati rakétákról vagy a vegyi fegyverekről folyó szovjetamerikai tárgyalásokat, vagy akik hasonló érvekkel továbbra is ki akarják rekesz- teni a Szovjetuniót a világproblémák - a

közel-keleti helyzet, az iraki-iráni háború, a közép-amerikai válság és sok más kérdés - megoldásában való részvételből.

De nyilván belső mozgatórugói is vannak az újfajta szovjet rugalmasságnak. A gorbacsovi politika kétfrontos harcot vív. A közelmúlt állóvizébe beleszokott, a megújulástól kiváltságaikat féltő erőkkel és a lakosság „tehetetlenségi nyomatékával” épp úgy meg kell küzdenie, mint újabban - a „Jelcin-ügy", a moszkvai párttitkár leváltása körüli fejlemények tanúsága szerint - a reformfolyamat kalandor módra, de a régi parancsolgató módszerekkel „gyorsítani” akaró túlbuzgókkal. A kérdést a vitapartnerek különböző céllal, de mindkét oldalról úgy vetik fel, hogy „mit adott az átalakítás az embereknek?” Ez az első nagy külpolitikai siker most odahaza is tájékozódási pont, referencia a gorbacsovi vonal számára. A nemzetközi siker is erősítheti az új belpolitikát, gyengítheti a kétkedők érveit. A Szovjetunió új külpolitikai rugalmasságának és tekintélyének köszönhetően közelebb került az átfogóbb leszerelési megállapodások reménye, és e megállapodások, atőlük várható tényleges megtakarítások révén, anyagilag is erősíthetik a gazdasági ösztönzést. Érthető hát, hogy a számok logikája engedett az érdekek logikájának az eu- rorakéták ügyében.

Ám „senki ne essék tévedésbe: a szovjetek ellenfeleink és azok is maradnak” - jelentette ki a minap rádióbeszédében Reagan elnök. Ha pedig nem valami újsütetű jóindulat, akkor mi vezette az amerikai kormányt arra, hogy - bár korábbi álláspontjából szinte semmit nem engedett - e rakétamegállapodással, sok halogatás után, mégis elébe menjen a szovjet szándékoknak?

Az amerikai oldalon is kialakulta lehetőségek és az okok egyensúlya. A Nyugat- Európába telepített rakétákat a Pentagon már kifizette a fegyvergyáraknak. Semmit sem veszít a mostani leszerelésen az a katonai-ipari komplexum, amely a Reagan- féle kurzust 1980-ban hatalomra segítette, s amelyet Reagan a „gonosz birodalma” elleni harcra buzdító jelszavaival kellőképpen ki is szolgált. Ezért is ígérkezik nehezebbnek a megállapodás a nagyon lélegzetű leszerelési kérdésekben: a hadászati fegyverek és a csillagháborús tervek témakörében. Ezektől még nagyon sok profit függ.

Az okok pedig? Összesűrüsödtek az amerikai kormány előtt álló problémák. A szovjetellenesség diktálta amerikai parancsnokiás nyugtalansággal töltötte el a másféle biztonsági megfontolásoktól vezérelt - a Szovjetunióhoz közelebb fekvő -, az európai enyhülés politkai és gazdasági eredményeit jobban érzékelő és jobban féltő NATO-szövetségeseket.

Az amerikai politika megzavarta a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat is: Washington kelet-európai gazdasági érdekeltségük feladására akarta rábírni a szövetségeseket. A rakétamegállapodás most azt is jelzi, hogy Washingtonban szintén belátták: Gorbacsowal - mint a brit kormányfő már 1984-ben lelkesen megállapította - „lehet üzletet csinálni”.

A nyugati szövetségi rendszer megnyugtatásának és megszilárdításának szükségessége mellett a külső és belső okok között szerepel, hogy a Reagan-kor- mányzat nimbuszát megtépázta jó néhány külpolitikai kudarc: az 1982-83-as libanoni beavatkozás, az iráni fegyverszállítások és a nicaraguai ellenforradalmárok ezzel kapcsolatos törvényellenes támogatásának ügye, a nem szűnő közép-amerikai válság, odahaz pedig a pénzügyi politika, a tátongó külkereskedelmi hiány, a fegyverkezési kiadások táplálta, mértéktelen eladósodáshoz vezető költségvetési hiány. Minderre az október közepén bekövetkezett tőzsdei összeomlás adta meg a méltó választ. A Reagan-kormányzatnak számolnia kellett azzal a veszéllyel, hogy a hangzatos politikai és gazdasági ígéretek, a zajos kardcsörtetés után a sorozatos kudarcok, a hozzá nem értés okozta tehetetlenség kormányaként vonul be a történelembe. Olyan kormányzatként, amely régi nagyságának visszaszerzését ígérte Amerikának, ám tevékenysége szinte köznevetségbe fulladt Ezt a kilátást módosíthatja a .mostani rakétamegállapodás, és a további leszerelési tárgyalások Ígérete. Ez mindenképpen jól jön az elnök pártjának, a republikánus pártnak a jövőre esedékes elnökválasztásban, bár jelöltje már nem Ronald Reagan lesz

A számok tekintetében feltehetőleg az Egyesült Államok nyert valamicskét de a jelek szerint Washingtonban is az érdekek egyensúlya volt a döntő mozzanat.

MÉSZÁROS GYÖRGY

A JKSZ

Hétfőn összeült Belgrádban a JKSZ Központi Bizottsága. A plénumon, Dusán Cskrebics vitaindító referátumának előterjesztése előtt, szót kért Dusán Drago- szavac, a KB horvátországi, majd Petar Matics, a KB szerbiai tagja.

Dragoszavac javasolta, hogy a Központi Bizottság értékelje az ország politiKB ülése

kai helyzetét, valamint a JKSZ KB és KB Elnökség munkáját, hogy a pártban tisztázzanak bizonyos érthetetlen és szervezeti szabályzattal ellentétes leszámolásokat, megerősítsék a párt, elsősorban pedig a KB egységét. Petar Matics indítványozta, hogy a Központi Bizottság külön ülésén tárgyalja meg a következő témát: „A kommunista szövetség viszonya Jugoszlávia egységéhez, a munkásosztály helyzetéhez, az önigazgatáshoz és a különféle nacionalizmusok jelentkezéséhez”.

A plénum úgy határozott, hogy mindkét javaslatról kedden dönt.

A referátum „igen szerénynek” értékelte az ország jövő évi társadalom- és gazdaságfejlesztési tervének növekedési mutatóit.

Mai kommentárunk

Hűvös kandalló Koppenhágában

„A kandalló melletti beszélgetésre’’ gyűltek össze a dán fővárosban tizenkét közös piaci tagállam vezetői. Egy megfigyelő jelképesnek szánt minősítése szerint a szervezet egész történetében ez volt az egyik legkiábrándítóbban hűvös kandalló...

Mi volt a téma, és mi történt Koppenhágában ? A terítéken most is elsősorban az EGK hagyományos dilemmája, a mezőgazdasági ártámogatások kérdése szerepelt. A dolog lényege az, hogy bizonyos országok gazdái az államcsoport közös érdekeire hivatkozva pénzt kapnak a brüsszeli központi kasszából. London az első pillanattól kezdve fenntartással fogadta ezt a gyakorlatot, és Thatcher asszony most is ragaszkodott ahhoz, hogy előre rögzítsék, mikor és milyen feltételek mellett szűnjék meg.

Anglia, hangzott el most is ünnepélyesen, csak ebben az esetben lenne hajlandó hozzájárulni a közösség égetően sürgősnek tartott pénzügyi reformjához, és ennek a fele sem tréfa. Ebben a pillanatban ugyanis nemcsak a tervezett reformok végrehajtásához, de a gépezet elemi működtetéséhez is hiányzik a központi pénztárból hatmilliárdf!) dollár. Ha ez nem „kerül elő", nem lehet fizetni, és ha nem lehet fizetni, akkor ezt néhány tagország parasztjai, farmerei nem az EGK, hanem saját kormányuk számlájára írják. Magyarán szólva: sem a francia (Párizsban tavasszal elnökválasztások lesznek), sem a nyugatnémet, sem más kormányok nem hajlandók kockáztatni azt, hogy a mezőgazda- sági termelők voksokkal fejezzék ki rosszallásukat. Nem túlzás tehát az a megállapítás, hogy az EGK-csúcson ismét a belpolitikai-hatalmi érdekek bizonyultak erősebbeknek a szervezet érdekeinél.

így és ezért történhetett meg, hogy a koppenhágai tanácskozás egyetlen megállapodásaként a résztvevők elhatározták: a Hannoverbe tervezett júniusi csúcs előtt a résztvevők február 11 -én és 12-én Brüsszelben még egyszer megkísérlik valamiféle egyetértés kialakítását.

Ez nemcsak a távolabbi jövő szempontjából lenne elengedhetetlen, hanem azért is, mert a Közös Piac - történetében először - elfogadott költségvetés nélkül kezdi meg az 1988-as esztendőt. Ennek híján pedig, minttudjuk, az EGK-nál jóval homogénabb és kisebb apparátust is igen nehéz „üzemeltetni". HARMAT ENDRE

Elektronikus szerkesztőségi rendszer Egerben

A Heves Megyei Népújság szerkesztőségében a magyar sajtó napja alkalmából átadták az első napilapnál használatos elektronikus szerkesztési rendszert. A csaknem 5 millió forintos beruházás hazai berendezések bevonásával, a Videotonban a sajtó számára kifejlesztett legújabb berendezéseinek alkalmazásával valósult meg. Egerben az új rendszerrel az MTI legfrissebb hírei is képernyőre hívhatók és feldolgozhatok. A Heves Megyei Népújság 35 éves múltra visszatekintő napilap, naponta 44 ezer példányban kerül ki a nyomdából. Az új elektronikus szerkesztési rendszer gyorsítja az újságírói munkát, elősegíti a megye lakosságának gyors, pontos tájékoztatását.

Az FKP-kongresszus és a francia baloldal

A Francia Kommunista Párt most zárult 26. kongresszusán megerősítette a néhány éve kijelölt irányvonalat: úgy ítéli meg a belpolitikai terepet, hogy jelenleg nincs olyan szervezett erő, amellyel lehetséges és célszerű lene országos szinten összefognia. A párt ezért nemcsak a jövő évi köztársasági elnökválasztáson, hanem utána is maga vállalkozik a mai válságpolitikának ítélt irányzatot elutasító rétegek véleményének képviseletére. Miközben szavazóinak aránya a húsz évvel ezelőtti 25 százalékról 10 százalék alá esett.

A baloldali meggyőződésű emberek helyzete kétségkívül nem könnyű ma Franciaországban. Az 1936-os népfrontkormány óta először hivatalba került közös baloldali kormány nagy társadalomátalakító lendületének kudarca, a kormány kényszerű irányváltása mély csalódást okozott a baloldali szavazók millióinak. A cserbenha- gyottság, az elárulás egymást vádoló, keserű szájízét hagyta a kormányzásra szövetkezett két baloldali pártban. A két párt - talán törvényszerűen - úgy reagált erre a választási vereségbe torkolló megrázkódtatásra, hogy széttartó pályán indult meg, s visszatérni igyekszik saját politikai-társadalmi forrásaihoz.

A szocialisták reformvágyát jócskán mérsékelte a kudarc. Már a Toulouse-i kongresszuson (1985) végrehajtották a maguk godes- bergi fordulatát. Mint „tapasztalatlan naivitást” félretették „a szakítást a kapitalizmussal”, és felfogadták a válság óvatos, józan piacgazdasági módszerekkel való kezelgetésének szerény célját. A Lille-i kongresszuson (1987) már jószerével a teljes tanácstalanság állapotában voltak, s ebből az elnökválasztás közeledtével sem tudnak kilépni. A szocialista ma a legnagyobb francia párt, s kirívóan nincs egységes elképzelése arról, mit tenne, ha ismét kezébe kerülne a kormányrúd. Valamit visszacsinálna abból, amit a „zabolátlan liberalizmus” a Chi- rac-kormánnyal túlzásba vitt, de pontosan mit, és helyette milyen irányba fordulnának, azt a párt többsége nem tudja, nem látja világosan. Tanácstalanságát pedig azzal szépítgeti, hogy megszerezte a „kormányzás kultúráját” az ellenzékiség kultúrája helyett. Egy időben azt hitték, hogy puszta parlamenti többséggel minden nagy álmot könnyen végre tudnak hajtani. Ma már látják: ez nem olyan egyszerű, de ennél sokkal tovább nem jutottak. A párt baloldali szárnya hiába

követel több tartalmat, bátor baloldali meggyőződést a programba, kisebbségben maradt.

Az FKP-ban fordított irányú mozgás zajlott le. A párt úgy ítéli meg, hogy a szocialisták gyakorlatilag „egy követ fújnak a jobboldali pártokkal”. Nincs különbség, a szocialisták ugyanazt a „tőkés liberális válságpolitikát” folytatták, s folytatnák ma is, árnyalati különbségekkel. „Ha a szocialisták nem akarják megváltoztatni a társadalmat, nincs mire szövetkezni velük” - véli az FKP. Ugyanakkor maga szintén adós maradt ezen a kongresszuson azzal, hogy hihető és reális társadalomátalakító programot fogadjon el és kínáljon a társadalomnak. A közös kormány gazdaságpolitikai fordulata annak idején kiábrándította a kommunista szavazókat, jobb, ha az emberek maguk is megtapasztalják, mire és kire számíthatnak - hangzott az érvelés. Egyszóval: „Minél rosszabb, annál jobb?...”

Mindenesetre a 26. kongresszus megerősítette: a szövetség és közös kormányzás hiába volt, elmosta a választók szemében az FKP sajátos jellegét, meggyengítette a pártot, illúziókat keltett a szocialista párt, mint a baloldali fordulat hajtóereje iránt. Most vissza kell térni az alapokhoz, a munkásosztály harcos pártjához, amely megalkuvás nélkül küzd a kizsákmányoltak védelmében, és kinyújtja a kezét mindenki felé, aki a tőkés politika áldozata. Előbb legyen szélesedő akcióegység a napi követelésekért folyó küzdelemben, s ha a dolgozók újra felismerik, hogy csak az FKP-ra számíthatnak, és újra viszszaáramlanak a párt zászlaja alá, akkor vetődhet majd fel - távlatban - újra a pártszövetség lehetősége. De most elsődleges feladat, hogy érjen véget a dolgozók kiábrándult letargiája, éledjen újjá a szociális követelések mozgalma - mondták.

Ez a politika nem talált általános helyeslésre a pártban. Egy csoport már a 25. kongresszuson sem fogadta el ezt az elemzést, s irányt. Őket azóta kizárták, ám véleményük hangot kapott újra. Most, a 26. kongresszuson Félix Damette KB-tag fejtette ki, hogy a párt nem hajthat végre ilyen fordulatokat az egész elmúlt 15-20 év problematikájának alaposabb, önkritikus elemzése nélkül. Az egyik megyei küldöttség arra próbálta ráébreszteni a kongresszust, hogy vegye észre, a párt ezzel az állásfoglalással nem nyitott, hanem elzárkózott, és a népi tömegek részéről az értetlenség fala veszi körül. Mindhiába. Az FKP jó része annak idején sem emésztette meg igazán a szocialistákkal való közös program és kormányzás szükséges kompro- miszszumait. A csalódás és a bukás után most vélt igaza diadalát látja. S nyilván nem kedvez a józanabb mérlegelésnek a pártba mostanában beáramló „friss vér” sem: a rendőri erőszak fokozódásával szemben harcra vágyó, türelmetlen fiatal színesek és külvárosi fiatalok csapata lett mára sok FKP-szervezetben a hangadó.

Az új irányvonallal egyet nem értők balsejtelmei erősödtek a tavalyi súlyos választási vereséggel. Szerintük a 9,8 százalék vészcsengő a pártnak. Ám a vezetés szerint csak „fáziskésésről” van szó, a tömegek egy év alatt még nem értették meg az FKP új irányvonalának értelmét. A 25. kongresszuson még megtűrték az egyet nem értőket, mostanra elfogyott a türelem. Öt-hat megyei szervezetben kemény belső csata után alapos őrségváltás történt a KB hathatós segédletével a pártbizottságok élén. Idén négyen kiléptek a KB-ból, ketten a PB-ból. A kongresszuson már az egyöntetűség szelleme uralkodott. A küldöttségek túlnyomó többsége üdvrivalgással ünnepelte a meg nem alkuvó határozatot, és lepisszegte a kétségeit kifejező megyei küldöttet, sőt, könyörtelenül kifütyülte az Olasz KP küldöttét is, amikor az a nyugat-európai kommunista, szocialista és pacifista pártok összefogásáról beszélt.

A kongresszuson senki sem foglalkozott a valóság olyan súlyos fényeivel, mint a tavalyi választási kudarc vagy a népi mozgalom apálya. A küldöttek a sztrájkok, követelések aprócska részsikereit méltatták sorra, de senki sem nézett szembe azzal, hogy két év óta az egyetlen számottevő munkás- és diák sztrájkmozgalom spontánul robbant ki, s politikai irányítás nélkül, ösztönösen zajlott le Franciaországban. A hárommillió körüli munkanélküliség szorításában még a szakszervezetek is elvesztették a kezdeményező erőt, s hiába van tele az FKP programja szociális követelésekkel, ha megvalósíthatóságuk módját nem jelölik meg, a tömegek nem hiszik, hogy ezek reálisak, még kevésbé, hogy a párt egyedül magában sokat tehet kivívásukért.

A városok, falvak százaiban még élnek a szocialista-kommunista tanácsok. A baloldali egység híveinek jó része idén kilépett, vagy kizárták az FKP-ból. Az igazság órája szerintük az elnökválasztáson jön el, amikor André Lajoinie, a kommunista jelölt csúfosan leszerepelhet. A pártvezetés és háttérbe szorított, részint frakciózó ellenzéke szorongva és nagyon ellentétes reményekkel várja azt az áprilisi napot. LÁSZLÓ BALÁZS