Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

1987. december 31. Képújság 13 Szilveszteri f ja A É J» 7%> rv > ■ \ Fel nem kent szóvivőnk reflektál Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Óévbúcsúztató Sporttársak! Illetékes helyen felhatalmaztak annak közlésére, hogy 1988-ban megszűnik a sokak által kedvelt, népszerű szedd meg magad mozgalom. Bizonytalan időtarta­mú szüneteltetést nyomós érvek indokolták, azok további elodázására egyéb alternatíva hiányában nem volt mód. Eddig ugyanis úgy tudtuk, hogy 100 forintnak 50 a fele. * Ugyancsak sokakat foglalkoztat a szekszárdi sport- és szabadidőközpont (értsd, sportcsarnok Szerk.) kivitelezésének állása. A létesítmény első ütemének megépí­tésére 1984. november 26-án kötött vállakozási szerződés az átadási határidőt 1988. április 30-ban rögzítette. Álom, álom, édes álom... A jelenlegi készültségi fo­kot illetékesek 36-40 százalékra taksálják, a kivitelezés alacsony intenzitása még az idei téliesítést sem oldotta meg. így aztán, hogy valójában mikor készül el, csak Pató Pál szavaival válaszolhatok: Ej ráérünk arra még. Ezek után tőmondatokban kívánok reflektálni a részemre feltett kérdések legfon- tosabbjaira. A „Belerúgjak, vagy szeressem?” című vers szerzőjének felzaklatott lelkivilágát megértem. Erre utalva ragadom ki a következő kétsorost: „Dózsa, Dó­zsa, dózsácska / Elsorvaszt a pénz örökös hiánya”. Magvas gondolatokat hordoz az szentigaz. Ennek ellenére mégis azt javaslom poétánknak, hogy szűk családi kör­ben, leginkább pedig önmagának szavalja el versét. Mit tegyek a rudas lovammal? - tépelődik az a fogathajtó, akinek kanca derese rendre megmakacsolja magát a vizesároknál. Kedves sporttárs, fogadja meg a spanyolok jó tanácsát: Asszonynak az ágyban, lónak a vízben sose könyörögj! „A pingpong ütő fonákja" jeligéjű levél írójának aggodalmában osztozom. Azt írja, ritkán adatik meg egy egyesület életében, hogy eltékozolt lehetőségét a sors sze­rencsés alakulása visszaadja: módot kapjon az ismétlésre, hibája gyors jóvátételé­re. A magam részéről mindezt Nádor S. Pál táncdajának két sorával toldom meg: „Mindenki visszakapja egyszer, amit más ellen elkövet, hogy holnap nem lesz-e már késő, arra most mit mondjak neked.” Egy kedves hölgy arra biztat, hogy öntsek végre tiszta vizet a pohárba. Feltétlenül tudni szeretné, milyen az ideális futballistafeleség? Válaszom az angliai kompute­res felmérés összegezésére szorítkozik. Tehát az ideális focistafeleség: megértő, ha férje csapata kikapott - a mérkőzésről egyetlen szót sem ejt - minden zokszó nélkül edzésre engedi házastársát a nap bármelyik órájában, még akkor is, ha ka­bátja zsebében idegen telefonszámot talál - Pelé után a férjét tartja a világ legna­gyobb játékosának - végül a szabályokat nem szabad jobban tudnia, mint élettársának. Ehhez még egy mottó, a költő után szabadon: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha az asszonyok nem tudták férjeik mit terveinek." MLSZ újévi gyötrelmei Dalolnak az edzők A búcsúzó óesztendőben is be­bizonyosodott az a régi tétel, misze­rint az edzők útja sincs rózsákkal telehintve. Néhányukat kiebrudalták, mások önként dobták be a törülkö­zőt. Most, mielőtt éjfélt üt az óra, hall­gassuk dalos búcsúzó szívküldijüket. Sáth Sándor (Tolna): - Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat... Horváth György (Dombóvár): - Te ígértél boldogságot, azt mond­tad, hogy soha el nem válunk... Balogh László (Szekszárd): - Én nem tudtam, hogy harcolnom kell érted... Wágner Ferenc (Paks): - Kisku­tya, nagykutya nem ugat hiába... Link Antal (Tolna): Egy cica, két cica, sok cica hajj... Bőzsöny János (Dombóvár): - Úgy elszállok, mint a fecske oda- fönn a levegőben... Juszt Fülöp (Tengelic): - Ván­dorfelhők fenn az égen, ha majd egyszer kis falumhoz értek... Újvári István (Szekszárd): - Mi­nek turbékoltok búgó vadgalambok... Aknai János (Nagydorog): - Sze­medben könnyek, haragszol rám, hogy el kell mennem, nem az én hi­bám... Ráding János (Tevel): - Nehéz a boldogságtól búcsút venni... Tóth János (Bátaszék): - Mához egy hétre már nem leszek itt, elvisz a gyorsvonat engemet is... Vincze János (Döbrököz): - Gyere ülj kedves mellém, mielőtt még el­mennél.. Levél Aranypillepusztáról Egyszuszráék is kibontakoznak Tisztelt Szerkesztő Úr! Immár négy esztendő telt el azóta, hogy 1983 szilveszterén egyedüli mencsvárként a maguk laphjához fordultam panaszom­mal. Fenemód elkeseredtem akkoriban, vagy ahogy Önök fogal­maznák: fenékig ürítettem a keserűség poharát. Nincs szándé­komban hánytorgatni a múltat, emlékeztetőül csupán annyit dió­héjban, hogy 25 éves házasság után csúnyára összekaptunk az urammal a sport miatt, merthogy rákaptam az aerobicra. Lé­pést tartva a korral, eltökéltem karbantartom a testemet. Apjuk, azaz férjem Teofil egyfolytában szidott, biztosra vette, hogy be­golyóztam, merthogy szavai szerint ilyen marhaságra adtam a fe­jemet. Szóval, egy szeptemberi estén - kiver a veríték, ha rágon­dolok -, tornászás közben Teofil dühében hozzám ugrott, lábam­nál fogva az üveges kredenchez lódított. Én meg később hozzá­vágtam a mákdarálót. No, de hol van mára tavalyi hó Szerkesztő Úr. Azóta óriási vál­tozások történtek itt Arany pillepusztán. Azzal kezdem, hogy csa­ládunkban szent a béke. Apjuk, aki első levelem megírásakor még apaállat-gondozó volt, balesetéből felépülve - Szulejmán bika a cementvájúhoz nyomta, diagnózis: bordarepedés - bri­gádvezetővé avanzsált, esténként pedig ő vezényelte az aerobic gyakorlataimat. Két évig, merthogy az én szenvedélyem úgy­mond fenekestül felkavarta a pusztaiak érdeklődését. Asszo­nyok, lányok adták egymásnak lakásunk kilincsét. Jöttek szem­lélni gyakorlásaimat, míg a végén arra kértek: hadd aerobicol- hassanak ők is. Az elhatározást tett követte, a magtárban kialakí­tottunk egy meghitt klubtermet. Hetente három alkalommal be­kapcsoljuk a Hifitornyot, s a magnószalagról felcsendülő zenére tornászunk. De, nem ám alsószoknyában, rékliben, és tutyiban, ahogy én kezdtem. Ideköltözött Pestről egy hölgy, Kredenc VII. Nünüke, okleveles patkányirtó, aki valamennyiünket ellátott olyan divatos aerobic-szereléssel, amit először Dzsén Fonda viselt. Látja, most is elpirulok, ha eszembe jut: négy éve szilveszter­kor még úgy írtam a nevét, hogy Jani Fonda. Hát ebből is kiviláglik a pusztai emberek tudati fejlődése itt Aranypillén. Na­gyon felvérteződtem a világ dolgaiból a négy év alatt, hiszen szakszervezeti bizalmiként egyik tanfolyamról a másikra küldtek. Dobogókőtől Máriagyüdig. Apjuk is bontakozgat, bár néha még beletrafál a közepébe. Tegnap reggel is szalad hozzám a kony­hába, és újságolja:- Képzeld Bözsim! Jövőre rájár a rúd a japán utcalányokra is. Most mondta a rádió, hogy a kormány szűkíti a kokott-listát.- Teókám, az ég szerelmére! - válaszoltam, mérgemben meg magamra borítottam a hecsedli lekvárt. - Az COCOM-lista és semmi köze a lányokhoz! Hű, a barátnőmről is szólni kell Szerkesztő Úr! Tudja, a lánykori pajtásomról, Gazos Giziről. Hát ő is megéri a pénzét. Férjhez ment Tömör Hubához, de a családtervezést szociálpolitikánk ala­kulásától tette függővé. A minap, Ezüstvasárnapon benntjártunk Gizivel Szekszárdon vásárolni. Haraptuk a virslinek is kicsi főtt debrecenit a park egyik padján, amikor a szemben lévő szoborra bökve rámkérdezett:- Hitted volna, hogy ez a szakadt gúny ás krapek lopta el a tüzet a szekszárdiaknak?- Ne bomolj Gazos, a szentségedet! Prométheusz az Olimpo­szon csente el a lángot, de nem a szekszárdiaknak, hanem az emberiség számára - sipítottam. Egy szó mint száz, akadnak még apró szellemi fogyatékossá­gok. Már előretekintünk. Jövőre megalakítjuk a sportegyesületet, hadd legyen kibontakozási lehetőségük a kandi szemű férfiak­nak is. Remélem lesz rá pénz. Tudjuk 1988-ban nehéz évünk lesz. Teofil mondta is: „Anyjuk, még van egy lyuk a nadrágszíja­mon”. Zárom soraimat, de kérem válaszolja meg égetően fontos kérdésemet Szerkesztő Úr! Hosszú ideje azon dilemmázok, ha majd a szellem napvilága beragyog minden ház ablakán, néhá- nyan akkor is napszemüveget hordanak? Maradok tisztelettel: Egyszuszra Teofil né Hajnali riport a matracon Csillagdolmányos októberi éjszaka. Álmat­lanságtól szenvedve nyakamba veszem a megyeszékhely kihalt, csendes utcáit. El­határozom, ha ismerőssel találkozom, majd azt füllentem, hogy anyagot gyűjtök a „Látta-e már Szekszárdot éjjel?” hatvanhat részes riportomhoz. Órámra pillantva regisztrálom: október 21, hajnali negyed három. Még egy rövid sétára biztatom magam, irány a Széchenyi utca. A vadonatúj üzlet kirakati fényében már messziről megakad tekintetem az őszes halántékú férfin. A járdán térdel, s hatalmas vehemenciával fújja a levegőt gumimatracába. Aztán a „Tegnap sem ra­gyogott több csillag az égen” népdalt dú­dolja. Közben pedig megágyaz: bebújik hálózsákjába és így, „pizsamásán” elnyú­lik a matracon. Fekhelye és az üzlet bejára­ta között a távolság csak centikkel mérhe­tő. Mellé lépek, a meglepetésből lassan ocsúdok. Lám csak, hát igaz a pennafor­gatók szállóigéje: a téma az utcán hever.- Ilyet se látott még ügyi? - kérdez rám emberem ízes akcentussal. Aztán maga mellé ültet.- Minek is szépíteném, nem túl gyakori az utcai kempingezés.- Hja kérem, ha az ember valamiben Nu­mero 1. akar lenni, azért áldoznia is kell ám.- Szabadna megtudnom Ön most miért áldoz?- Előbb essünk túl a formulán, bemutat­kozom: Ubornyul Achilles nyugdíjas va­gyok Jászkarajenőről. Tudja, fiatal éveimet a sport iránti szeretet hatotta át. Nagy zsu- gás voltam...- Ulti, huszonegy, netán snapszer?- Ne röhögtessen uram, mert pocakom kiszakítja a hálózsák cipzárját. Méghogy kártya? Azt a fránya ördögbibliát soha sem vettem a kezembe. Futballoztam kérem, pengés összekötő voltam. Góljaim számát legfeljebb a Répáshutai BSZKRT azóta megboldogult elnöke tudná megmondani. Rettegtek tőlem az ellenfél kapusai.- Szép, szép, de hogy egyik szavunkat a másikba ne öltsük, még egyszer megkér­dezném, mire fel ez az utcai sátorverés?- Sátor? Bárcsak elhoztam volna ma­gammal, mert ezek az októberi éjszakák már fenemód csípősek. No, ha mindent tudni akar, feleségemmel indultunk Jász­karajenőről...- Pardon, kedves neje a szállodát vá­lasztotta?- A fityfenét, Kamilla továbbrobogott Pécsre. A sportos énem rá is hatott. Tudja, természetjáró a szentem, oszt most fejébe vette, hogy felcaplat a Tettyére. Én meg hát itt a Titán ma átadásra kerülő üzlete előtt parkírozom. Sanyi sógor megkért, ha már Szekszárdon járok, nézzek be az új szak­boltba és vegyek neki egy elektromos ke­nyérpirítót. Szóval, én akarok lenni nyitás­kor az első vevő. Az idős férfi felül, táskájából termoszt nyújt felém.- Húzza már meg! - noszogat.- Áh, hajnalban nem szoktam teázni - hárítom el invitálását.- Jól teszi! Teázzanak csak az angolok, ebben forralt bor van, Uram! Lassan megvirrad, majd a boltot is meg­nyitják. Interjúalanyom keserédes hangu­latban nagy csomaggal lép ki az ajtón.- Ekkora doboz, lehet, hogy felvásárolta az összes kenyérpirítót? - faggatom.- Abból egyet se kaptam, volt viszont színes televízió. Tudja, jövőre foci Európa- bajnokság, arról pedig egy régi, nagy zsu- gás összekötő hogyan is maradhatna le. Megindult az agyunk... Csak ülünk és lilulunk. Jövőre ilyen páholyszékekkel szerelik fel a Szekszárdi Dózsa stadionjának le­látóit. Ha valahol, akkor a lila-fehé­reknél tudják: búcsúzzon a publi­kum mindig szép emlékekkel. Új szabadidő­sportruhát mu­tatott be a Mályvaszínű Április Női Ru­hagyár. A szel- lős fazon iránt máris nagy ér­deklődés nyil­vánul meg a diáksportkö­rök elnökei és az olimpiai ötpróba kerék­páros túráinak szervező bi­zottsága ré­széről. Rövidesen befejezik a bonyhádi városi sportuszoda építését. A selymes, lágy, ám mégis feszített víztükrű pazar medencéhez még pazarabb úszómestert szer­ződtetnek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents