Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-03 / 285. szám

4 Képújság 1987. december 3. Névadó csárda Ahol a 6-os számú fő közlekedési út­ról Siófok felé kanyarodva érjük el Harc községet, az egyik legszembetűnőbb épület a Diófási csárda. Egy-két évtized­del ezelőtt ez a ház megállásra késztette az utazót, de a mai környezet - enyhén fogalmazva - nem vonzó már. Doszpod Pál építette 1908-ban ezt az útmenti fogadót, amikor fölismerte, hogy a környezet ehhez milyen kedvező, és az utak forgalma is meglehetős. Ő maga ko­vácsmesterséget tanult. Ausztriai, szlo­vákiai „vándorútja” után telepedett le Harcon. A csárda örököse és az épület jelenlegi tulajdonosa a fia, Diófási Lajos lett, aki betöltötte a 84. életévét. S aki szí­vesen ad magyarázatot arra, hogyan lett a Doszpodból Diófási. Arra a rendeletre emlékeztet, mely az idegen hangzású nevek magyarítására szolgált. Nagyszü­lei Mözsről származnak ugyan, de a szlávsággal a tolnai hajósok révén kerül­tek kapcsolatba. Három nevet kellett a változtatáskor leadni. Közöttük volta Dió­fási is, mert a csárdát így ne­vezték el. A csárda pedig azoktól a dió­fáktól kapta ne­vét, melyek ak­koriban az út mellett sorakoz­tak másfél kilo­méter hosszan. A tulajdonos ezért gondolta, adjon új család­nevet a csárda. így lett. Az utak ma még forgalmasabbak és áll a csárda épülete is. Ezért lett volna érdemes továbbgon­dolni néhai Doszpod Pál ötletét, hogy üzemelő csárdamúzeum is lehetne a Diófási, hiszen a környezet kínálja ennek lehetőségét. (Nem tudni még, hogy a kü­szöbön lévő gazdacsere után az új tulaj­donos fölfedezi-e a kézenfekvő lehető­séget.) dkj. Doszpod-Diófási Lajos Nyugdíjasok a Balatonon Ősz. Hulló falevelek, csend, békesség, nyugalom, csillámló víztükör. Balaton­part. A napsugarak már nem perzselnek, gyengéden cirógatnak. Jólesik ilyenkor a szabadban sétálni, a pádon ülve beszél­getni. A gyerekek, unokák iskolában, óvodában, a nagyi nyugodtan üdülhet, kipihenheti nyári fáradalmait. Itt, ilyenkor az sem érzi magát elhagyatottnak, magá­nyosnak, aki egyedülálló. A Tolna Megyei Szolgáltatóipari Szö­vetkezet huszonkét nyugdíjasa élvezhet­te október 15-29. között a balatoni utó­szezon örömeit. A szövetkezetnek a megyében száz­három nyugdíjasa van. Régebben is .szerveztek részükre nyugdíjastalálkozót. Üzemlátogatás, ebéd, színvonalas szóra­koztató műsor, tájékoztató a szövetkezet munkájáról, eredményeiről, beszélgetés gondjaikról, feladataikról - ez volt általá­ban a program. Pár éve úgy gondolták a szövetkezet vezetői, hogy ugyanezért a pénzért tudnának jobbat, emlékezete­sebbet is nyújtani öregeiknek. Anyagi körülményeiket ismerve - sok az ala­csony nyugdíjasuk - tudták, hogy keve­sen engedhetik meg maguknak, hogy üdülni menjenek. Ezért született olyan döntés, hogy egy évben egyszer, két hét­re pihenni invitálják őket valamelyik OKISZ-üdülőbe, ahol teljes ellátást kap­nak, ingyenesen. Hogy az utazás se je­lentsen gondot, külön autóbuszt is bizto­sítottak az oda-vissza útra. De lehetővé tették a hozzátartozók üdülését is, akik ha nem dolgoztak a szövetkezeti mozga­lomban, 868 forintért kapják az ellátást. Az üdülés időtartama alatt a szövetke­zet vezetői meg is látogatták a nyugdíja­sokat. így az idén a Balaton partján volt a szolgáltatók 1987. évi nyugdíjastalálko­zója. Mint mesélik, volt olyan idős ember, aki külön megköszönte az üdülést, mondván, hogy több törődést, gondos­kodást, figyelmet kapott a volt munkatár­saktól, a mai aktívaktól két hét alatt, mint saját családjától egész évben... F. K. É. Eszti néni, a könyvtáros Nyaranta harsányzöld borostyán öleli a házat és rendszerint a szürkére festett kapu mögötti kertben lehet megtalálni özvegy Bornemissza Sámuelnét, vagy ahogy Szekszárd-Szőlőhegyen minden­ki ismeri: Eszti tanító nénit. Az ősz, meg a tél azonban nem a virágok évszaka. Aki itt lakik, nem ismeri azért ilyenkor se az unalmat. Hetvenkét éves kora ellenére tevékeny, a házi munka mellett heti két al­kalommal a 3500 kötetes kis könyvtár­ban várja a környékbelieket, akik még nem lettek hűtlenek a betűk birodalmá­hoz.- A mai gyerekek valahogy nem sze­retnek olvasni, nemigen találják fel ma­gukat - panaszolja, mikor leülünk be­szélgetni - hiába van 101 bejegyzett könyvtári tag, öten-hatan jönnek csak el egy-egy könyvtári órában. Igaz, közülük néhányan a szüleiknek is visznek regé­nyeket, főként krimiket. Talán én vagyok a leghűségesebb olvasó, mert nincs olyan nap, hogy ne vennék a kezembe valami, főleg történelmi tárgyú írást. Bár elég nagy anyagi áldozat volt, megvettem az Erdély trilógiát. Nagyon tetszik. Emel­lett néha tévét nézek, kézimunkázom, ke­resztrejtvényt fejtek, mindig találok vala­mi tennivalót, azért tudok igy egyedül meglenni... Felidézzük a régi időket, amikor még amatőr színjátszó társulat is működött Szőlőhegyen, s Eszti néni tanítványai - köztük sok mai gyerek nagypapája, nagymamája - kocsideszkákat hordtak össze a díszletekhez.- Igazi közösségi élet volt itt - mondja -, kár, hogy elvitték az iskolát, mert el­mentek a tanítók is, akik a fiatalokat irá­nyították. Pedig nagyon jó tanárok voltak itt, s hogy a tanító néni is a legkiválóbbak közé tartozik, azt bizonyítja a csupán a mi kérésünkre elővett aranydiplomája és a Szocialista Kultúráért kitüntetése is. Nem büszkélkedik velük, inkább annak örül, hogy sok rendes ember kikerült a tanít­ványai közül, legtöbben szakmát tanul­tak, leérettségiztek. A kérdésre, hogy elégedett-e, hogy ér­zi magát, mosolyogva igy válaszol:- Ennél rosszabbul sose érezzem ma­gam! esi - gk Ismerkedés időskorban Aki egyedül marad, szembe kerül a nagy problémával: ho­gyan, mi módon keressen társat, barátot? A lehetőségeiket elsősorban annak a közösségnek a normarendszere szabá­lyozza, amelyben az illető él, beleértve a családot, a várost vagy a falut. Egészen más normák uralkodnak a városban, mint falun. A város nyitott, kevésbé van szem előtt az ember, nem ítélik el a nőt, férfit a ruházkodása, szokásai, barátai miatt, talán keve­sebbet is pletykálnak. Ugyanakkor a városban kevesebbet is törődnek egymással az emberek. A magány szigorúbb a vá­rosban, bár több ismerkedési lehetőséget biztosit, és változa­tosabb emberi környezeteket kínál megismerése. A falu szo­kásai erőteljesen körülhatároltak, és a szabályok szigorúb­bak. A szabályok megszegése pedig még manapság is ko­moly közösségi büntetést vonhat maga után, például kiközö­sítést. Nem valószínű, hogy egy özvegyasszony beülhet az eszpresszóba egy kávéra, üdítőre és hosszabb időt tölthet ott el. Egyáltalán kérdéses, hogy a nő bármilyen életkorban és bármilyen társadalmi helyzetben, családi állapotban egyedül megjelenhet-e nyilvános helyen? Egy kellemes, kulturált nyilvános helyen barátokkal vagy akár egyedül is jól érezheti magát az ember, embereket, problémákat lát, hall, beszélgethet, elgondolkodhat. Előítéle­teink szerint viszont egy nő egyedül nem járhat sehová. Mit csináljon? Törje át az előítéletet, vagy keressen olyan megol­dást, amire nagyobb lehetősége van. Hívja magához a barát­nőket, barátokat, először csak egyet-kettőt, majd többet. Szervezze meg a társaséletet! Ugyanennek az előítéletnek egy másik változata, hogy sok nő még moziba sem megy egyedül, mondván, hogy „nem il­lik”, és eszébe sem jut, hogy érdekes élménytől fosztja meg magát. Miért ne ehetne meg időnként egy finom ételt étterem­ben, amit maga nem tud vagy nem akar elkészíteni? Miért ne mehetne strandra vagy uszodába egyedül? Úszik, napozik, nézelődik. Egyedül kétségtelenül nehezebb minden, körül­ményesebb és kevésbé jó ízű, de a kínálkozó lehetőségekkel mégis élni kell. Az a szükséglet, hogy emberek között legyen, ugyanúgy életfeltétele az embernek, mint az evés vagy az al­vás. Ilyen élmények nélkül az ember érdeklődése beszűkül, eltompul, maga az egyén elveszti mozgékonyságát, és élete fokozatosan egészen szűk körbe zárul. Az országban utazgatva több példát is találtam erre az élet­formára. Előítéleteinkkel függ össze az is, hogy ismerőseinket, bará­tainkat, élettársunkat hajlamosak vagyunk csak a hozzánk hasonlókból kiválasztani. Ha például egy orvosnő szívesen barátkozik egy takarítónővel, azt a környezet egy darabig gyanakodva figyeli és nem nyugszik meg addig, amíg valami­lyen csúnya pletykával meg nem szakítja. Ezzel az előítélettel, és általában az előítéletekkel szándé­kosan szűkítjük le az emberi kapcsolatok teremtésének lehe­tőségét. Nem kellene pedig mesterségesen is tovább rontani a helyzetünket. Két ember barátsága, szeretete nem a mű­veltségen alapszik, hanem azon a készségen, ahogy egymást el tudják fogadni. Dr. VARJASI EDIT Ünneplés Dunaföldváron Jól sikerült találkozó Az idén harmadszor rendezték meg Dunaföldváron a múzeumbarátkör és a nyugdí­jasklub hagyományos, közös ebéddel egybekötött találkozóját. Az évadzárónak is beillő, de mindenekelőtt a közös ünneplés, beszélgetés, együttlétokán megtartott ren­dezvényen közel nyolcvan idős ember gyűlt össze a művelődési házban, hogy a fino­man elkészített körömpörkölt mellett a hétköznapok dolgairól, gondokról és örömök­ről, az érdekes, sok új élményt jelentő kirándulásokról diskuráljanak. Mert bőven van miről beszélgetni, hiszen elég csak néhányat, az észak-magyarországi, Egert, Aggte­leket érintő, vagy a kaposvári, pécsi, a börzsönyi túrákat, a visegrádi utat megemliteni. Jövőre, ha kevesebb lehetőséggel, szűkebb pénztárcával is, hasonló szép vidékeket, tájakat szeretnének együtt felderíteni a dunaföldvári múzeumbarátok, nyugdíjasok.-tzs-ka­Hiába ne várjanak... Furdal a lelkiismeret. Szomszé­dunk Erzsi néni sokáig volt immár felnőtt gyerekeim pótnagymamája. Most már jóval hetven felett van, egy szem fiát elvesztette. Menye és uno­kája elég rendszeresen látogatják, sűrűn rányitnak a szomszédok és nála nem sokkal fiatalabb húgai, és mégis... Miután elköltöztünk a ház­ból, jómagam valahogy többet láto­gattam, de az utóbbi hónapokban úgy összetorlódott a munkám, hogy mindig csak terveztem a látogatást. A terv, sajnos csak terv maradt. Köz­ben elérkezett Erzsi néni névnapja. Valamikor mindig a gyerekekkel együtt köszöntöttük, most nincse­nek itthon a gyerekek, mert egyiket külföldre, másikat vidékre szólította a munkája. Nincs más hátra, egye­dül kell mennem! Föl is kerekedtem Erzsébet-nap estéjén. Már tele volt a tiszta kis lakás vi­rággal, Erzsi néni mégis sírva foga­dott.- Már azt hittem, hogy megbántot­talak valamivel és soha nem jössz hozzám! Rettenetesen elszégyelltem ma­gamat. Még hogy ő bántott volna meg engem! Hiszen hetek óta furdal már a lelkiismeret, hogy nem jutot­tam el hozzá, amikor pedig tudom, hogy minél idősebb valaki, aki ked­ves a szívünknek, annál gyakrabban kellene meglátogatnunk. Miért teregetem itt ki, amiről - a szégyenkezésről - hallgatni szo­kás? Mert a könnyes névnapozás perceiben fogadalmat tettem arra, hogy Zsike néninek nem kell majd a legközelebbi Erzsébet-napig várnia ránk, rám. És jó lenne, ha más ha­sonló fogadalmak is születnének, ha az Erzsi, Terus, Mariska, Emma és Juliska néniknek, Pista, Jóska, vagy Feri bácsiknak nem kellene olyan kínzóan sokat várniuk azokra, akik akár rokonként, akár barátként, is­merősként kedvesek számukra. Mert hát... várnak, várnak ők türel­mesen, de mi marad nekünk, elfog­laltságainkra olyan buzgón hivatko­zóknak, ha egyikük-másikuk nem győzi kivárni a jöttünket?!- sm ­Mi is kitalálhatjuk! A minap megállított az utcán János bácsi, aki lassan hat éve özvegyen eszi a nyugdí­jasok kenyerét. Sokat van az öreg - három közül - valamelyik gyerekénél, de azért nem adta föl kis háztartását, amit példásan vezet. Teszi ezt a legcsekélyebb asszonyi beavatkozás nélkül és tulajdonképpen ezért lett számomra több a csak ismerősnél ez a mindig derűs, tevékeny férfiember.- Gondom van - kényszerített nem régen a fal mellé húzódásra, hogy a járókelők ne zavarjanak bennünket a délelőtti utcán.- Magyarázza már meg, miért sértő az, ha én a használt, de még egészen jól viselhe­tő télikabátomat szívesen ajándékoznám oda egy magamfajta, de nálam rosszabb kö­rülmények között élő nyugdíjas társamnak? Elmondta János bácsi a továbbiakban, hogy születésnapjára új kabátot kapott aján­dékba az egyik fiától, igy vált fölöslegessé a régi, de amikor fölkereste G. bácsit, hogy szándékáról beszélgessen vele, kis híján oda lett a nyugdíjasklubban kötött barátsá­guk.- Tudja, sokat gondolkozom azóta azon, hogy mit lehetne csinálni azzal a furcsa, mondhatnám úgy is, helytelen szeméremérzettel, ami megnehezíti, hogy adjon, aki tud és jó szívvel fogadjon el az, aki valamiben szükséget szenved. Hosszan beszélgettünk erről a fal mellé húzódva, majd később is, amikor nála alma­torta-kóstolóban jártam. Az öreg még mindig dohogott, de örömmel újságolta, hogy „van ám gazdája a régi kabátnak”, mert besegített egyik klubtársnője, aki „nagy vörös­keresztes”. No de, még sincs azért rendben a dolog, mert ugye sokáig azt mondogat­tuk megfelelően kidüllesztett mellel, hogy „nálunk egy fia szegény ember sincs”. Ké­sőbb már úgy fogalmaztunk, hogy „régi értelemben" nem tudjuk, mi a szegénység. Újabban már beszélünk arról is, hogy társadalmi, családi és magántámogatásra szorulók bőségesen vannak, mégse tudjuk kitalálni a lehető legfinomabb, az önérzetet is kímélő módját a rászorulók nem hivatalból történő segítésének. Neki például mind­járt fölösleges lesz ez a kis, ma is kiválóan müködö fekete-fehér televíziója, mert kará­csonyra a három gyerektől színeset kap. Eladja a régit? Kinek, és bagóért? Oda ajándékozhatná, mert attól valahogy igazibb lenne az ő karácsonyi öröme is. Abban maradtunk, hogy semmi türelmetlenkedés. Lám, a még viselhető télikabát se maradt molyok prédájára. Biztosan nyílik valahol ajtó a televízió-készülékkel érkező örömnek is, hiszen a nyugdijasklub jó helye a körültekintő földerítésnek is. A kabátnak se lenne új gazdája, ha nem ott nézett volna körül, összeszövetkezve a klubvezetővel! Megdicsértem végül az almatortát, mert szégyen ide, röstellkedés oda, én bizony ilyet nem tudok készíteni. De látnom kellett búcsúzáskor, hogy az öregembert nem si­került igazán megnyugtatnom. Helyében valószínű én sem lennék nyugodt, mert mi, akik olyan sok életrevaló megoldás kigondolására vagyunk képesek, újabban alig szánunk csekélyke időt, energiát arra, ami lám, gond tud lenni. S itt jut eszembe, amit nemrég egy Franciaországban járt pályatársam mesélt. Hogy az az ország sokkal, sokkal gazdagabb a mienknél, ugye elég köztudott? Nos mégis azt csinálja a francia vöröskereszt, hogy összeszedi, elraktározza a még jócskán használható ruhanemű­ket, háztartási cikkeket, egyebeket, és igen alacsony árakat alkalmazva megnyitja rak­tárainak a kapuját azok előtt, akiknek nagyon kevés a pénzük, de önérzetük ugyanúgy van, mint a körülöttünk, velünk élő segítségre szorulóknak. Nem hiszem el, hogy ez a lelemény csak a franciákra lehet jellemző. Ha egyszer igazán gondolkodni kezdünk, bizonyosan mi is kitaláljuk, hogyan adhat névtelenül az, akinek humánus gesztusára, szintén névtelenül felelhetnek elfogadóként, vagy a csak eszmei vételárat fizető rászo­rulók...- óa -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents