Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-02 / 258. szám

1987. november 2. IRfÉPÜJSÁG 3 Kosztümök, nadrágok, blézerek Exkluzív ruhaneműk Bikácsról Belső tatarozás, ajtók, ablakok, falak festése folyik a DIAMANT ipari szövetke­zet üzemegységében. A „mindenes” mű­szerész fiatalember a télen szétfagyott vízvezetéket szereli éppen. A gépterem­ből a varrógépek zümmögése hallatszik. Az anyagot kiszabva kapják Buda­pestről, a szövetkezet központjából. Fel­sőruházati terméket, női nadrágot, szok­nyát, kabátot, blézert varr itt harminc dol­gozó. Lányka farmeröltözéket készítenek többek között, ehhez a szoknya, dzseki és a mellény tartozik. A másik gépen Esterházy-kockás hétnyolcados blézert, a harmadikon pedig gyönyörű, bordó színű, divatos, - és még sorolhatnánk az előnyös jelzőket - faerezett bársony­nadrágot varrnak össze. Csak import alapanyaggal dolgoznak, abszolút minő­ségi munka folyik itt, - belföldi értékesí­tésre. Mint megtudtuk, a FONTANA Divat­házba kerülnek ezek a szép áruk. Egy szériából, a megrendeléstől függő menynyiséget varrnak. Van ötszáz, négy­száz és hétszáz, de ennél nagyobb széria is. Például a hétnyolcados blézerből ezernégyszáz készül. Itt csomagolják a kész felsőruházati cikkeket és innen tör­ténik a kész, meózott termékek folya­matos szállítása az üzletekbe. Somogyi Mihálynétól, az üzem vezetőjétől azt is biztosított, csak a munkaerő jelent gon­megtudtuk, a jelenlegi létszámot még ti- dot. -sós­zenöttel szeretnék növelni. A hely, a gép Fotó: S. M. A már elkészült Esterházy-kockás hétnyolcados blézerek Szakközgazdász-képzés indul Pécsett Ismét beindítja a szakközgazdász-képzést Pécsett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági To­vábbképző Intézetének regionális bizottsága és a Pécsi Ja­nus Pannonius Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara. A vállalati komplex tervező-elemző szakon belül mar­keting, számítástechnikai-statisztikai és a tanácsi dolgozók részére területi tervezési, vezetési, mérlegelemzési alterná- ció indul. Először hirdetik meg a vállalati munkaügyi és ide­genforgalmi szakot. A tanévkezdés időpontja 1988 februárja. A képzési idő négy félév, melynek végén a hallgatók a szakdolgozat elkészítése és a sikeres államvizsga után szakközgazda ok­levelet kapnak. A hetente kötelező nyolcórás foglalkozáso­kat a pénteki napokon tartják Pécsett, az előadók az egye­tem oktatói és meghívott neves szakemberek. A képzésben részt vevőknek a fennálló rendelkezések szerint tanulmányi szabadság adható. Az érdeklődök jelentkezési lapot és bő­vebb felvilágosítást kaphatnak a PJPTE Közgazdaságtudo­mányi Karának dékáni hivatalában (Pécs, Rákóczi u. 80. Te­lefon: 11-960, 11-044, a 165-ös melléken). san szimpatikus ez a fajta viselkedés- mód. Annál is inkább, mert amikor a fele­lősség vállalásáról van szó, abban a pil­lanatban visszakozt fúj, mondván: én úgy gondoltam, de ti igy akartátok. Hát igen, más dolog valamit mondani, s megint más a feladatokat elvégezni, - s vállalni a következényeket, amelyek előnyösek, és hátrányosak egyaránt lehetnek. Miért is felelős ma a dolgozó, országot építő ember? A sorrendiséget eldönteni lehetetlen. Együtt, egymás mellett vagyunk felelősek a munkánkért, a családunkért, a közös­ségért, ahol dolgozunk, és a hazánkért, ahol élümk. Az egyensúlyt, a párhuza­mosságot betartani rendkívül nehéz, és teljes embert kíván. Olyan embert, akinek rendezettek a dolgai, a körülményei, igé­nyes önmagára és a kulturáltságára, aki ha kell kemény, ha kell gyengéd is tud lenni. Sokat töprengtem magam is eze­ken a dolgokon, s különösen akkor, mi­kor egyik ismerősömmel találkozván, nem mulasztotta el közölni: „Tudod ná­lunk első a család, s azután következik a munka”. Meghökkentem: mit mulasztot­tam el örökös lótás-futásomban a csalá­dommal szemben, szenvedtek-e valami­ben kárt, merthogy dolgozom, s a mun­kámat fontosnak tartom. Jó ideig tartott míg rájöttem, a családcentrikus család csupán pózol, a jelszavuk üres szólam, hisz az apa a hétvégeken külön munkát vállal, s gyakran csak vasárnap délután vetődik haza. A családért teszi természe­tesen, de úgy gondolom, ebben az eset­ben mégiscsak a munkáját tartja fontos­nak. A munka, amit végzünk, életünk értel­me, és szépsége. Ahogy Szentágothai János professzor, a neves agykutató mondta tévényilatkozatában: meg kell ta­lálnunk a számunkra legmegfelelőbb munkát, amelyben örömünket leljük, szí­vesen végezzük, s amely egész életünket motiválja. A gazdasági, társadalmi meg­újulás központi eleme a jól dolgozó em­ber, az, aki tapasztalata, ismeretei, aka­rata és természetesen érdekei szerint a lehető legjobban végzi el a feladatát, aki képes önmagát jól megítélni, s képessé­geit, hasznosságát összevetni másoké­val. A reális önmegítélés a munkánkban is látszik, hisz aki felismeri hogy tudatlan, az tanul, következésképpen magasab­ban kvalifikált szakismerettel rendelke­zik. A munkahelyen ilyen környezetben fölértékelődik a szaktudás, s a sokat em­legetett munkakultúra is, a gépiesen be­gyakorolt, betanított munkával szemben. Nemrégiben az egyik mezőgazdasági szövetkezetben járva meglepődve hallot­tam: a nyolc általánost végzett fiatalasz- szony nem akar szakmát tanulni. Hogy miért? Hát mert otthon sok a munka, mosni kell, meg csirkéket is tartanak, és mindennap főz. Ahogy hallgattam, elő­ször az jutott eszembe, hogy ezt az em­bert nem tanították meg az idejét beosz­tani, önmaga sorsáról felelősen gondol­kodni és magáról gondoskodni. Aztán meg eszembe jutott az is: a falusi fiatal- asszony nincs tisztában az ország jelen­legi helyzetével, gondjaival. Hiába hallgat rádiót, néz tévét, olvas újságot, nem tuda­tosult benne az, amit munkaerögazdál- kodásról, foglalkoztatáspolitikáról be­szélünk mostanában. Az például, hogy csak a szakképzett munkaerőnek van jö­vője, biztos állása, s hogy ma már nem egy, hanem több szakma elsajátítása a cél, hisz a termékszerkezet-váltás követ­keztében gyakran kell majd átképezni az embereket, újabb szakmát tanulniuk. Nincs egyedül, aki nem tudja, hogy soha sem azt kell várni, hogy helyettünk bárki is megoldja a problémáinkat, nekünk magunknak kell a jövőnket építeni. Mert­hogy a szakmával nem rendelkező pá­lyakezdők elhelyezkedése is gondot je­lent pillanatnyilag. Felelős, átgondolt intézkedések fogal­mazódtak meg ezzel kapcsolatban is a gazdasági-társadalmi kibontakozás programjában. Grósz Károly, a Minisz­tertanács elnöke az Országgyűlés szep­temberi ülésszakán az expozéjában így fogalmaz: „Az emberi feltételek fejleszté­sét nemcsak iskolai összefüggésben tartjuk fontosnak, és nem is kizárólag közgazdasági értelemben. Olyan társa­dalmi közfelfogás részeként is értelmez­zük ezt, amelyben régebbi és újabb er­kölcsi értékeink társadalmi mozgósító erővé válhatnak. Ezek közé soroljuk a munkaerkölcs és a munkafegyelem dol­gát. Nem többet, hanem hatékonyabban kell dolgoznunk. Ennek eléréséhez - a munkaszervezési feltételek és az érde­keltség, a teljesítmény honorálásának biztosítása mellett - a nagy írónk Veres Péter által emlegetett „közösségi becsü­letterrorra” is szükség van”. Legfőbb tartalékunk az ember, az em­beri alkotóerő vagy ahogy mostanában mondják: szürkeagyállomány. Nem sze­retem az értelem, a tudás, a gondolkodás megjelölését ilyen módon, - valahány­szor a „szürkeagyállomány” kifejezést hallom, a biológiai szertár spirituszban őrzött szemléltetőeszköze jut eszembe. Az emberi alkotószellemet, az értékte­remtő gondolkodást tartjuk ma egyik leg­főbb hajtóerőnknek. Az innovatív kész­ség, a találékonyság, a leleményesség, a gondolkodva, tudatosan végzett munka igen sok ember sajátja. A „közösségi be­csületterror’’ ezt mindenképpen felszínre hozhatja, s kamatoztathatja ott, ahol ép­pen dolgozunk. Mondta nemrég valaki: egy-egy na­gyobb közösségben ha két-három „hú­zóember” dolgozik, nem lehet hiba, hisz a munka javát vállalják és elvégzik, de a kisebb teherbíróképességű felelőtle­nebb, restebb, lustább emberek is úgy érzik: kevesebbet dolgozni, lemaradni szégyen. Valóban így van ez: becsület­beli ügyet kell csinálni abból, hogy ki mennyit teljesít egy-egy munkahelyen, s legyen a munkahely hasonló az élő szer­vezethez, amely a testidegen anyagokat kiveti magából. Mert az, aki nem érzi az egyéni felelős­ségét a munkája, munkahelyi közössége, s mindent összevetve a hazája jobb bol­dogulása iránt, jobban teszi, ha önként megválik attól a munkahelytől, ahol már csupán teher, fölösleges nyűg, és gond. em mást, elsősorban a közös­séget kell támogatnunk, ügyességünkkel, alkotókész­ségünkkel, technikai és szelle­mi fegyvereinkkel jólétre segítenünk. Nem szabad idegesen, izgatottan pa­naszkodnunk, hanem értelmesen kell dolgoznunk, nyugodtan és higgadtan, nem a pillanat jelenségeit, hanem a jövő célkitűzéseit tartva szem előtt. Család­ban, munkahelyen, szükebb és tágabb közösségben úgy kell élnünk, és dolgoz­nunk, hogy soha egy pillanatra se en­gedjük el egymás kezét. D. VARGA MÁRTA Tévéadás után Versmondók között Nem volt Tolna megyei egy sem! A maximális pontszámot - ötvenet - nem kapott egy versenyző sem. Szuromi László és Balogh Tamás, mindketten bé­késcsabaiak, ők negyvenegy pontot ér­tek el. Negyvenhárommal első helyre ke­rült Borszukné Szilvágyi Anikó. Velük be­szélgettünk a tévéadás után.- Jó volna tudni - kezdte Balogh Ta­más, hányán kapcsoltak át a második műsorra, mert nem sok embert érdekel a vers...- A három győztes örömmel, de a tu­datos úton járók józanságával fogalmaz­ta a versekkel való kapcso­latát, sorolta a felkészülési módszereket, a versenyen szerzett tapasztalatait, ter­veit.- Későn kezdtem a ver­sekkel foglalkozni - mesélte Szuromi László, aki a döntő­ben Ratkó József: Szégyen­telenül című költeményét adta elő. - Már huszonhá­rom éves voltam, amikor me­gismerkedtem egy vers­mondó lánnyal. Ő közben el- .tűnt az életemből, de a vers­mondás maradt. A siker ta­lán most szegődik mellém. Eddig nagyon sok mindent elrontottam az életemben. Két egyetemet és egy főis­kolát hagytam ott. így aztán az a tény, hogy jelenleg se­gédmunkásként dolgozom a békéscsabai Baromfifeldol­gozó Vállalatnál, nem nevez­hető egyértelműen az önki­fejezés legjobb lehetőségé­nek. A körülményeim is olya­nok, hogy önálló családala­pításra nem gondolhatok, igy valószínű, hogy egyedül élem le majd az életemet. Amit szeretnék elérni, az egy előadóművészi működési engedély.- A próbafelvétel alatt csí­pőre tett kézzel mondta a verset. Mit jelentett az a póz?- Gesztus volt. Arra a módszerre reagáltam így, amivel nem értek egyet. Az­zal, tudniillik, hogy miért nem egy teljesen semleges szö­veget olvastatnak akkor, amikor kamerapróba van, amikor fényt, hangot és egyebeket kell beállítani. Mi mondtuk a verset, a zsűri egyes tagjai figyeltek, köz­ben hátul hangoskodás, lár­ma, zűrzavar. Én az orszá­gos döntőt sem közvetíte­ném, hanem egy szerkesz­tett gálaműsort, amiben tét nélkül léphet fel az előadó. Akkor sokkal jobb produkciókat láthatnának a nézők.- Igen! - bólintott Balogh Tamás, aki a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium végzős diákja. Nyílt titok, hogy ő a Szín­ház- és Filmművészeti Főiskolára fog je­lentkezni, ám nem akar maga mögött mindent elvágni és nem is tesz fel min­dent egy lapra. Angolt tanul, ha terveit mégis módosítani kell, akkor segítsen a nyelv. A versmondással ő bátyja nyom­dokain járva ismerkedett meg. Ez volt az első országos szintű verseny, amelyen elindult és lám, lám szerencsével járt. A színpadot élete nagyon fontos terének érzi. A színművészetet olyan gyönyörű­séges kínokkal teli pályának, amiért ér­demes áldozatot hozni, vállalni. AZ ilyen országos versenyeknek jelentőségét ab­ban látja, hogy talán szélesedik kicsit a versmondók és általuk a verseket kedve­lők köre is.- Én mindig ugyanabban a felfogás­ban tanultam és adtam elő verseket, de úgy tűnik, szándékomat csak itt a simon- tornyai zsűri értette és értékelte igazából- mosolygott Borszukné Szilvágyi Anikó.- Győri vagyok, másfél éve az ÉPFU köz- művelődési előadója. Talán kicsit érzé­kenyebben reagálok olyan dolgokra is, amit mások ész­re sem vesznek. A versekkel olyan dolgokat is elmondha­tok, amire nem találok saját szavakat, de én mégis meg­éltem hasonlót, mint a költő. Itt volt például az a Nagy László vers is amit a döntő­ben mondtam. Hiszem, tu­dom, hogy kellene lenni egy olyan eszmének, ami nem távolítana bennünket egy­mástól, hanem karöltve mennénk együtt, egy célért, szabadságban, békesség­ben. Ezt segített elmonda­nom a vers.- A pódiumra egyedül kel­lett lépni. Mit jelent a közös­ség, a közös munka?- Az értő, befogadó kö­zösség számomra a győri Teátrum Irodalmi Színpad. Vezetője Popper Ferenc. Tő­le és Z. Szabó Lászlótól so­kat tanulok. Meg kell még említenem egy másik közös­séget is, a budapesti vers­mondó stúdiót, ahova min­den hónapban egyszer fel­megyünk és elemezzük dol­gainkat. Van közös műso­runk is. Munkánk eredménye a Radnóti-és Berzsenyi-díj egyebek között. Legfonto­sabb számomra most egy új érzés beteljesülése, mert kismama vagyok és az a ter­vem, hogy egészséges, gyö­nyörű gyereket szüljek... A három versmondótól ennyit tudtunk meg. Az vi­szont kérdés maradt, hogy az Illyés Gyula országos versmondóversenynek he­lyet biztosító Tolna megye miért nem indított egyetlen versmondót sem? Öt váro­sunk van, több középiskolával, de akad felsőfokú intézmény is ahol tanulnak ver­seket a hallgatók. Folytathatjuk a kérdésfeltevést a szö­vetkezeti versenyeken szereplőkhöz is, akiknek sikeréről már több alkalommal beszámoltunk. Műhelymunkáról is tudósítottunk, sőt színjátszó táborozásról, amit ugyancsak megyénkben rendeztek. Ezek után kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy a si- montornyai döntőben - a versenyzők kö­zött, akik valamennyien párizsi utazást kaptak jutalmul, nem volt Tolna megyei egy sem! Borszukné Szilvá­gyi Anikó Balogh Tamás Szuromi László Próbafelvétel közben a zsűri

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents