Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-07 / 236. szám

1987. október 7. ^RdÉPÜJSÁG 5 Pénzt a dobozba? Bevallom, már kezdettől ellen­szenves volt nekem a fizetőparkolók intézménye. Egyszerűen nem értet­tem, miért kell fizetni csak azért, mert nem azon, hanem ezen az utcasar­kon állok meg. Indokoltnak találtam volna, ha mondjuk itt vigyáznak a ko­csimra. Például, ha valaki beletolat, annak felírják a rendszámát. De ta­pasztalatból tudom, ilyen aprósággal nem törődnek. Csupán eggyel: az autós fizessen. Erre vigyáztak már akkor, amikor ezek a parkolók Szek- szárdon a városgazdálkodási válla­lat kezelésében voltak. Ám a pénz jó része, gyanítom, a parkolóőrök - azaz parkolópénz-beszedők - zse­bébe vándorolt, mert a vállalatnak majdnem ráfizetéses volt az üzlet. Az alkalmazottak fizetését alig fedezte a továbbadott díj. Aztán a vállalat bérbe adta ezeket az utcarészeket, ahol most még job­ban vigyáznak a pénzbeszedők, hogy az autós fizessen, a semmiért. Egyszer elképedve láttam, mikor a Garay téri asszonyság üvöltve ro­hant egy külföldi kocsi után, mivel az nem várta meg, míg odamegy be­szedni a díjat, hanem elindult. A lám­pa pirosra váltott, így az utcakeresz­teződésben utolérte. Öklével verte a kocsi tetejét, s közben kiabálta: „vier” forint. Képzelem, mit gondolt az autós rólunk, magyarokról. No, de itt, és a város más részein ezek a pénzbeszedők még általában odamentek a kocsihoz - s köszön­tek. Nem így a Skála előtti placc ura. Ő csak a kifelé jövőket állítja meg, nyújtja tenyerét a forintokért. Előfor­dult már, hogy a jámbor autós benn csak bolyongott, nem talált helyet járművének. Mit tehetett, kiment a parkolóból. S ekkor tőle is követelték a pénzt. Na nem sokat, pár forintot. De sok kicsi sokra megy. Az áruház előtt félszáz hely van, bár sokszor ennél jóval több kocsi is megáll, s az a negyed, vagy félóránként félszáz- szor négy forint havonta jó pár tíz­ezer, aminek csak töredéke a bér­leti díj. így ott azt is megengedhette magának a placcot bérlő fiatalem­ber, hogy az elmúlt télen, mikor esett a hó, egy hétig ne szedje a pénzt. Volt tartaléka. Meg, mert akkor el kellett volna takarítani a havat. Dolgozni. S az már nem olyan úri dolog, mint tar­tani a tenyerét. Csak azt nem tudom, ez munka? Mert, kezdve a párt- kongresszustól, seregnyi fórumon mondtak bírálatot a munka nélkül szerzett jövedelmekről. De nem hal­lottam, hogy az itt szerzett pénzt az il­letékesek ilyennek ítélték volna. De, talán ők - ilyen másutt is előfordul - úgy tartják, már a jelenlét is munká­nak számít. Ám a minap egy olyan megoldásra lettem figyelmes, amit már így sem értékelhetnek. A szekszárdi piac parkolójának bérlője ugyanis már nincs is jelen. Csupán jókora karton­dobozokat tett ki a placc két végére, ráírva minden oldalára, hogy itt kell fizetni. Ő meg, ha ráér, majd jön és bezsebeli a pénzt. Gyanítom, ke­vesebben fizetnek, mint ott, ahol a kocsi tetejét dörömbölve követelik a forintokat. De könyörgöm, miért vár ő pénzt másoktól? Megdolgozott érte? Vagy már az is munka, hogy valamelyik kukából kiguberált két kartondo­bozt?-szepesi­Favágótrió a hatos út mellett A hatos út mentén vágják a kanadai nyárfát. Már legalábbis azt, amelyik tő korhadt és veszélyes lehet a főútvonalon haladó autósokra. A bogyiszlói Balogh Péter magánvál­lalkozó két társa segítségével vágja a fá­Bogdán Mihály azért a nevenapját megünnepelte kát, gallyazza és kérgezi, amiből majd papír lesz. A KPM előre megjelölt és „halálra ítélt” nyárfái így szolgálják talán éppen az új­ságírást. Mindenesetre mosolyogva beszélget­tünk arról is, lehet, hogy másfajta papír készül abból, amit vágnak.- Naponta 4-400 forintot keres a két segédem - említi meg Balogh Péter, mi­közben megállítja a sivító láncfűrészt. Csak akkor éri meg csinálni, ha az ember nem sajnálja a napi 10 órát erre a munká­ra. Pénz és könnyű élet nem járnak ké­zenfogva... Kérdezem őket a gyomorfekélyről, amit az állandó tarisznyából való falato­zás is meghozhat, no meg a „védőitalról”.- Ha keresni akarunk, akkor ráér este is a meleg étel - mondja a fiatalabbik se­gítő. „Piázni” munka közben nem lehet, az veszélyes lenne, majd otthon - nevet Bogdán Mihály. Munka közben, a hatos út mellett Az igazgatóválasztásokról A pályázati rendszer (nem) demokratikus játék- Képzeld, anyu, új igazgató bácsit kaptunk! - újságolta hatodikos kis barát­nőm, mikor hazaért az évnyitóról, majd miközben kibújt ünneplő ruhájából, fon­toskodva megkérdezte: szerinted miért cserélték ki a régit? Az eset akár gimnazistával is megtör­ténhetett volna, szeptembertől ugyanis a megye több oktatási intézménye élére új vezető került. Ez önmagában még nem ad okot hosszabb elmélkedésre, hiszen életünk természetes velejárója a válto­zás. De mint köztudott, az 1987/88-as tanévtől az igazgatók, illetve a háromnál több csoportot foglalkoztató óvodák ma­radhatnak újabb öt évre „székükben”. A művelődési miniszter 27/1986. (Vili. 31.) MM számú rendelete nem előzmé­nyek nélküli, hiszen a nevelési és oktatá­si intézmények fokozatosan már 1978- tól áttértek a vezetők határozott idejű ki­nevezésére. De az, hogy a lejáró mandá- tumú vagy nyugdíjhoz közeledő igazga­tók funkciójukban maradhatnak-e a kö­vetkező ciklusra, vagy más erre jelentke­ző pedagógus legyen az irányító, arról csak mostantól kell pályázni. A pedagó­gusok is ettől az évtől kaptak véleménye­zési, illetve egyetértési jogot főnökük ki­választásában. A fogadtatás ...nem volt egyöntetűen pozitív sem a testületek, sem az igazgatók részéről, öt városunk művelődési osztályainak erről szerzett tapasztalatai nyomán változatos kép tárul elénk. A nevelők sok helyen csak a pályázati anyagok kézhezvétele után kezdték ér­zékelni feladatuk felelősségét, többsé­gük egyenesen megkérdőjelezi a pá­lyázat részét jelentő vezetői program szükségességét, súlyát. Mondván, hogy ha a pályázó kollegájuk, akkor program nélkül is tudják, mit várjanak tőle, aki vi­szont „idegenből”, jelentkezik, az előze­tes tájékozódás mellett sem rendelkez­het olyan helyismerettel, amelyre a terve­zésnél biztonsággal támaszkodhat. (Megjegyzem ez a felfogás eleve fenntar­tással fogad minden külső embert.) Van­nak ezenkívül, akik az egész új rendszert feleslegesnek tartják, akadnak, akik saj­nálják a pályázókat, de legtöbben örül­nek eddig talán elhallgatott véleményük titkos kinyilváníthatóságának. Az egyik óvoda vezetőjét például ke­mény döntései, szigorú fegyelmet köve­telő magatartása miatt nem szerették beosztottai, ezért a választás előkészíté­se során szervezetten készültek a meg­buktatására. Előfordult, hogy két társ- kö'zség harcává vált a pályázati rend­szer lebonyolítása. Az igazgatók - többek között a fentiek tudatában - szintén vegyes érzelmekkel fogadták a rendelkezést. Volt, aki komo­lyan készült, mert felismerte, hogy feltűn­hetnek ambiciózus, megújulásra kész el­képzelésekkel rendelkező pedagógu­sok, akikkel a káderutánpótlási tervek ta­lán nem is számoltak, s voltak többen, akik egyenesen kiszolgáltatottnak érez­ték magukat. Féltek a testületek új jogai­tól, mert véleményük szerint a következe­tes, igényes vezetői magatartás sok pe­dagógusnak nem szimpatikus, de az ő, sőt még a szakmailag jóval alacsonyabb szinten állók - kezdők, képesítés nélkü­liek - szavazata is ugyanolyan érté­kű, mint a tapasztalt kollégáké. Hallottam olyan igazgatóról, aki napokig aludni sem tudott, olyan pszichikai nyomásként nehezedett rá a megmérettetés súlya, s tudok olyan több évtizede működő, szak­mailag elismert vezetőről is, aki már most kijelentté, ha rá is sor kerül, véletlenül sem fog pályázni. Akadt, aki az egész új metódust egyszerűen szükséges rossz­nak, demokratikus játéknak fogta fel. A szavazás ...csak részben választás. A nevelőtes­tületek - sokuknál már az gondot oko­zott, tagjaiknak számítanak-e a helyette­sítők, vagy például a könyvtárosok. Arról döntenek titkosan, hogy az irányítók, fenntartók által szakmai szempontból al­kalmasnak ítélt pályázók közül melyiket tartják megfelelőnek arra, hogy kineve­zésre a tanácsülés elé kerüljön. (A szava­zás egyébként több jelöltet is továbbjut­tathat.) A rendelet eme része két problé­mát is felvetett, bár azok tulajdonképpen tükörképei egymásnak. A tanácstagok egy része ugyanis saját döntését érzi formálisnak azáltal, hogy a tantestület már szelektált, döntött, hogy melyik pá­lyázót nevezhetik ki (bár volt rá példa, hogy mégsem a legtöbb szavazatot elérő lett az igazgató), a nevelők pedig a pálya­munkák előzetes, következő szakmai vé­leményezését az „előszűrést” tartották jogaik csorbításának, annak ellenére, hogy minden programot láthattak, véle­ményezhettek. Hogy a demokratizmus csorbát szen­ved-e így, arra úgy vélem „nem” a válasz, hiszen a pedagógusok - egyszerű em­beri mivoltukból fakadóan, kivédhetetle­nül - szubjektivek is döntésükben (főleg, ha az időben éppen a jutalomosztás utá­ni napokra esik), a tanácstagok pedig mégiscsak egy nagyobb közösséget, vá­lasztókerületeiket, s egyben fenntartói jogukat képviselőik. A pályamunkák ...elkészítése, értékelése egyébként mindenkinek nehézséget okozott. Arra ugyanis, hogy mit, milyen terjedelemben és mélységben, az elképzeléseket a he­lyi viszonyokra mennyire alkalmazva tar­talmazzon egy-egy program, sehol nincs előírás, minta. Bizonyára ezért történt, hogy a jelenleg alkalmazott munkatervek lemásolásától, konkrét új elképzeléseket tartalamzó aprólékos, precíz programo­kon át a néhány soros, pályaműnek nem is nevezhető írásokig számtalan variáció érkezett be a tanácsokhoz. Ennek elke­rülése érdekében a pontosításra a jövő­ben feltétlenül szükség lenne. Az eddigi tapasztalatok alapján a ha­táridőket is módosítani kellene, egyrészt, mert a tantestületi véleményezések idő­szaka a középfokú intézményeknél egy­beesik a vizsgaidőszak kezdetével, s jó­kora plusz terhet ró a nevelőkre, másfe­lől, ahol döntetlen eredmény születik, s új pályázatot kell kiírni, ott a második fordu­ló már belenyúlik az új tanévbe, s bármi­lyen átmeneti megoldással indul is a taní­tás, a bizonytalanság csak rossz lehet ta­nároknak, diákoknak egyaránt. Mentesüljenek-e ...a pályázati kötelezettség alól az egy­két évvel nyugdíj előtt álló igazgatók, illet­ve lehetne-e esélyeiket növelni úgy, hogy ők öt évnél rövidebb időre kaphassanak kinevezést? Mi lesz az általános művelő­dési központokban működő, igazgatók ma még határozatlan időre szóló megbízatá­sának rendje? Mit lehetne tenni azért, hogy növekedjen a nők vállakozói kedve, mert most, az első év után úgy tűnik nemigen mernek pályázni? Nagy horderejű, és apróságnak tűnő részletkérdések. Megoldásra várnak, s ez természetesen nem megy egyik napról a másikra. Ezért a legfontosabb, hogy a ta­nári, óvónői szobákban jó hangulat, nyílt, őszinte légkör uralkodjon, az iskoláért, gyerkekért érzett felelősségtudat váljon ál­talánossá. Hogy minden igazgató úgy néz­hessen az elkövetkezendő pályázati sza­kasz elé, mint az újonnan választott gimná­ziumi igazgató, aki kérdésemre, miszerint nem félt-e társai „ítélőszéke” elé állni, így felet: eszembe sem jutott. Hiszen régóta dolgozunk együtt, sejthettem, mi a vélemé­nyük rólam, s azt is tudtam, hogy van olyan érett ez a testület, hogy amikor szavaz, nem egy személyt és az iránta érzett szimpátiá­ját vagy ellenszenvét, hanem az oktató- és nevelőmunka színvonalát, az iskola, a ta­nulóifjúság érdekeit nézi. Azt hiszem ez mindenütt megvalósul, talán simább lesz a demokrácia ma még nem eléggé kitaposott rögös útja, s az írás elején idézett, nem is olyan naív kér­désre is mindenütt meggyőző válasz szü­lethet majd. CSER ILDIKÓ Hobbiból hivatás Komjáthi Ta- másné Horváth Ág­nes népi iparmű­vész törékeny, fe­kete hajú teremtés, inkább nézném gimnazistának, mint két eleven fiú­gyermek anyjának. Nem tudom, hogy amikor tizen­hat éves korában először ült szövő­szék elé, gondolt-e arra, hogy valaha ez lesz a hivatása. Szándékkal nem szak­mát írtam, hisz ez több annál. Ágit már középiskolás korában „meg­fertőzték” a népművészettel. Mözsi Sza­bó Istvántól szövést, dr. Németh Pálnétól hímzést tanult a Babits Mihály művelődé­si ház tanfolyamain. Nem eredménytele­nül, mivel alig tizennyolc évesen már aranyérmes lett a középiskolásoknak rendezett keszthelyi Helikonon, bukovi­nai székes festékes gyapjú szőttesével és sárközi halotti párnamintáival készült faliképével. Ilyen előzményekkel érettsé­gi után nem sokat töprengett a „mi legyek ha nagy leszek” kérdésén, hanem 1977- ben szövőnek jelentkezett a decsi nép- művészeti szövetkezethez. Ekkor ült éle­tében először ilyen típusú szövőszék előtt. Szerencséje volt. Vici néni, Báli István- néban jó tanítómesterre talált, megtaní­totta a sárközi szövés minden csínjára... Nem termelésre dolgoztak, volt rá idő. Meg is lett az eredménye, 1979-ben két első díj. A Háziipari Szövetkezetek Országos Szövetsége Alkotó Ifjúság pá­lyázatán I. díj, rozmaringós szőttes ab­roszért, ugyanakkor az országos szőt­tespályázaton sárközi nívódíj, 1983-ban ismét elnyeri ugyanezt. 1981-ben meg­kapta a Tolna Megyei Alkotó Ifjúság pá­lyázat két hónapos ösztöndíját. Közben természetesen kiállítások sora a megyé­ben és az országban. Öt évig a szövetkezet bemintázója, mintadarabokat készít, ha jó, termék lesz belőle, ha nem, kiállítási darab. 1983-tól már a hímzőrészleg vezetője. Harminc bedolgozó munkáját irányítja, 1984-ben, 25 évesen kinevezik művészeti vezető­nek. Új szőtteseket tervez, zsűrizteti a Né­pi Iparművészeti Tanácsnál. Kezeli a szövetkezet mintagyűjtemé­nyét, a legszebb Sárközben szőtt dara­bokról. Az idén augusztusban a szövet­kezet fennállásának 35. évfordulóján két másik szövőnővel együtt elnyeri a Népi Iparművész címet. Iparművészeti főiskola? „Nem. Lehet, hogy nehezen megmagyarázható - mondja -, de úgy érzem, ha iparművész lennék, jobban kilátnék a világba, és ak­kor már soha többé nem lehetnék népi iparművész. A népművészet ugyanis nagyon szűk határok között mozog. Bizonyos szabályokat nem lehet megszegni, lehet újat keresni, de korlá­tok között. A sárközi szőttes mindig a Sárközé volt, és azé is kell, hogy marad­jon”... F. Kováts Éva A díjnyertes szőttesek közül Horváth Ágnes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents