Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-06 / 235. szám
4 tnTÉPÜJSÁG 1987. október 6. Moziban Malom a pokolban Nagy várakozással ültem be a moziba megnézni a Moldova György azonos című regényéből készült filmet. A várakozás annak is szólt, hogy Moldova, mint megírta, elmondta, elvből nem kapcsolódott be az utóbbi két évtizedbe a filmkészítésbe, sőt műveinek megfilmesítését sem engedte. Most viszont, a rendezővel együtt dolgozta át, irta filmre egyik húsz évvel ezelőtt írt, és talán legnagyobb sikerű regényét, a Malom a pokolbant. Várakozásomat fokozta az is, hogy kiváncsi voltam, hogy ezt a sok szálon futó, rengeteg eseményt tartalmazó, sok szereplőt foglalkoztató nagyregényt, hogyan lehet kétórás mozifilmben visszaadni. Persze, csalódik aki adaptációt vár a filmes feldolgozástól, mert törvényszerűen mást fog látni, mint amire készül. Aki olvasta az eredeti regényt, emlékezete filmszalagján már látott egy filmet, fantáziája megjelentette az alkotást, amit most viszontlát Maár Gyula felfogásában. Ez utóbbi természetesen szegényebb lett, mint a regény, hisz annak jó, ha kétharmadát tudták átmenteni a filmbe. Flandera János története 1951 -ben kezdődik, amikor szépen induló karrierjét egy névtelen levél - mint kiderül élettársáé - megtöri, rávilágítva egy életrajzából eltitkolt tényre. Tudjuk, akkoriban kevesebb is elég volt ahhoz, hogy egy karrier megtörjön. Flandera mégsem nyugszik ebbe bele, mindent megpróbál és eszközeiben se túl válogatós. Azonban, amikor egy bírósági tárgyalás tanújaként erkölcstelenséget várnak tőle, kitart elvei mellett, nem kapható a hamis tanúzásra. Mindezt inkább a könyvből tudom, mert a filmben az egész meglehetősen elnagyolt, szinte csak jelzésszerű, miként a szereplők is papírízűek, mégha celluloidszalagon is látjuk őket. Az igazán jó alakítások - Moór Mariann újságirónője, vagy a legjobb, a szereplők közül sok fejjel kimagasló Garas Dezső játéka is - elsősorban a színészi tehetségnek, rutinnak köszönhetően lett jó. Emlékezetes Ráckevei Anna Nagyezsdája és Vlahovics Edit kis ka- lauznöje is. Ezek mellett erőtlenné sikeredett Funtek Frigyes alakítása. Flandera János megszemélyesítésében hihetetlen az a küzdeni akarás, tudás, ami a regényben természetes. Visszafogott játéka eszköztelen alakítása háttérbe szorítja és épp ezért a Moszkvából hazatért Alt- schuller válik itt-ott főszereplővé a filmben. Tj. Rádió Könyv A cári hatalom végnapjai Aiekszandr Biok könyve Több mint hetven éve, 1917 tavaszán kapott Aiekszandr Biok költő megbízást arra, hogy vegyen részt a rendkívüli vizsgálóbizottság munkájában. Ez a szerv a hajdani hatalmi és kormányzati intézmények és személyek felelősségét volt hivatva kideríteni. Biok feladata elsősorban az volt, hogy a gyorsírásos jegyzőkönyveket megszerkessze. Munkája előszóra Biloje című folyóiratban jelent meg, majd 1921-ben könyvalakban. A szerző ezekkel a szavakkal ajánlotta az olvasók figyelmébe: ...a tényeket illetően teljes e gészében eredeti dokumentumokon alapul.” A dokumentumokat Biok hármas cso- potba rendezte. Szólt a hatalom állapotáról, a közhangulatról és a bekövetkezett fordulatról. Ezekről azóta számos elemzés, könyv olvasható, de a későbbi feldolgozások nem vetélkedhetnek a költő e művének frissességével. Nyilvánvaló, hogy az események után hónapokkal egészen másként látta a cári hatalom végnapjait. Az 1916-os év végének eseményeit azzal indította, hogy Oroszország államtestének valamennyi tagját olyan kór támadta meg, amit csak bonyolult és veszélyes műtéttel lehetett eltávolítani. A fordulattal, a váltással, ami elvezetett az októberi történésekhez. Minden eseménysornak vannak kulcsfigurái. Közülük szinte mindenkit minősített a vizsgálóbizottság, s így Biok könyvében - ha csak röviden is - olvashatunk jellemzésükről. Az uralkodót, II. Miklós makacs, ideges, de akarat nélküli embernek rajzolja, aki nem tett egyetlen határozott lépést sem, noha a kormány, a Duma és a hadsereg tőle várta a megoldást. Az uralkodót a cárné, őt pedig Gri- gorij Raszputyin tartotta befolyása alatt. Ekként juthatott el Biok a tanulsághoz, hogy a Juszupov herceg estjén kilőtt golyó, ami véget vetett Raszputyin életének, egyenesen az uralkodó dinasztia szívébe hatolt. , A hatalom egyik reakciója az eseményekre a felelős döntési joggal bíró személyek gyakori cseréje. Ezt már 1917 nyarán „miniszteri bakugrás-játéknak” nevezték. S eredménye semmit nem könnyített a helyzeten, inkább siettette a hatalom bukását. Jellemző, hogy a cár a „pihenésre vágyó” Golicint nevezte ki miniszterelnöknek. Meg az is, hogy a szimbirszki nemesi családból származó föld- birtokos, Protopopov kivételes helyhez jutott a kormánykörökben. Belügyminiszterként összezavarta, kuszává tette a hatalom korábban kialakult rendszerét. Arról, hogy milyen volt a közhangulat, Biok vélménye szerint hiteles kép alakítható ki a politikai titkosrendőrség jelentéseiből. 1917 januárjában a főváros nyugtalanságáról, vad híresztelésekről írtak, valamint arról, hogy milyen erős a várakozás: „Mindenki rendkívüli eseményeket és megnyilvánulásokat vár mind erről mind amarról az oldalról.” A döntő ebben a helyzetben a hadsereg állapota, hangulata. Szintén jellemző, hogy Protopopov javaslatára a cár beleegyezett állandó titkos ügynökség felállításába, amelynek feladata a hangulat alakulásának nyomon követése lett volna. Ekkor már azonban a csapatoknál túlnyomó- részt baloldali lapokat olvastak, felhívásokat és proklamációkat terjesztettek. Februárban lett ennek különös jelentő- .sége, amikor kiderült, elkerülhetetlen a harc. „Megparancsolom - idézi a cár táviratát Biok -, hogy holnap szüntessék meg a fővárosban a rendzavarásokat." Az utasítás végrehajtására nem kerülhetett sor, hiszen az ostromállapot bevezetését közlő hirdetményeket sem tudták már kiragasztani... A fordulat, amint azt a szerző a dokumentumok és tények csoportosításával érzékelteti, 1917 februárjának utolsó napjaiban következett be. Az Állami Duma elnöke küldte azóta sokszor idézett táviratát a cárnak, hogy a fővárosban anarchia van, a kormány megbénult, élelmiszer és tüzelő alig akad, nő az elégedetlenség, az utcákon összevissza lövöldöznek. Ezután vált világossá, hogy már nem csupán kormányzati megújulásra, de alapvető változásokra van szükség. A cár március első napjaiban lemondott, és alig egy héttel később már őrizetbe helyezték a Carszkoje Szelo-i palotában. Aiekszandr Biok könyve eddig a pontig követi az eseményeket, amelyekben ezernyi résztvevő és sok fantasztikus kombináció szerepelt. Ha mindet nem is, de a fő vonalakat érdekesen, már-már egy regénycselekmény feszültségével mutatja meg. (Európa Könyvkiadó, 1987.) LACZKÓ ANDRÁS Bruttósított közérzet Mára Parabolában sem előszörfigyel- mezettek valamennyiünket: az ország- gyűlés őszi ülésszaka előtt és azóta is a csapból is az adóra vonatkozó illetékes panaceák - magyarán: javaslott orvoslatok - folynak. A témát nem is lehet jó ideig berekeszteni, értjük is valamennyien, hogyne értenénk - akár a focit. Olyannyira, hogy a nyolcvanas évektől kezdődően Berend T. Iván, Korhai János, Liska Tibor, Inotai András és más közgazdászok nevét kötelező ismerni széles e hazában. Hanem a bruttósítást így is csak ka- pisgáljuk. Persze könnyű ezen humorizálni. Különösen, amikor Kondor Katalin vasárnap délutáni műsora, az „Idő nincs" mintha arról akart volna meggyőzni valameny- nyiünket, hogy ezt még néhány nagyvállalatunk vezetője sem érti igazán. Bár az is lehet, hogy elértettem a dolgot. Jómagam mégcsak megtehetem, hogy a közgazdaságtan kocsmába száműzött konyhanyelvén tamáskodjak pénztárcám leendő állapota fölött - de hogy a rádióban azt halljam, hogy egynémely vállalatnál a nagyobb teljesítményt elérő dolgozó, tehát aki magasabbra „bruttósított” jövedelmet kap, az végül is ráfizet a boltra, mert viszonylag magas lesz az adója...?! Ezt már végképp nem értem. Mert ha így van, akkor tótága'st állhat bennünk minden logika, ami a korábban, közgazdaságtani megfontolások pórázára volt kötve vagy a tömegkommunikáció ördöge játszik velem? Mert eddig világos: a vállalati nyereség jó része ezentúl nem az „állambácsi” zsebébe vándorol, növekszik hát a játéktér, amelyen belül a vállalat maga dönthet arról, hogy a pénzét mire költi. Például szellemi tőkét, képzett munkaerőt vásárol rajta, vagy elavult gépeit cseréli ki vagy a béreit differenciálja... Vagy mégsem? Az kiderül a rövid interjúkból, hogy másképpen jelentkezik ugyanez a kérdés a Csepel Művek Szerszámgépgyárában vagy a Chinoinban. Az előbbiben, ahol évi 104 ezer forint az átlagjövedelem és igen jelentős a gyártott termékek exporthányada, már a valóságos piaci kihívást, a versenyt sürgetik, míg az ugyancsak nagy tekintélyű Chinoinnak - importérzékenyebb lévén - értékesítési gondjai lehetnek. Csak a rádióhallgató marad zavarban, hogy ami eddig is jó és előremutató volt, az is rossz lesz nekünk? b. R. Tévénapló Fekete kolostor Az első világháború kitörésekor a franciák az országukban tartózkodó idegeneket internálták. A nemzeti gőg és a hivatalos bizalmatlanság azokat sem kímélte, akik második hazájuknak vallották Galliát, mint Rippl-Rónai József, akit Issy l’Eve- que-ben, feleség szülőfalujában osztrák kémnek néztek, bántalmaztak is, majd internálták. Művészbarátai, Maurice Denis és Maillol közbenjárt ügyében Malvy köz- oktatásügyi miniszternél, de így is csak 1915. február 28-án szabadult, s Svájcon át hazatérhetett. Kuncz Aladárnak viszont végig kellett szenvednie az internáltság minden kínját és megaláztatását s csak a háború befejezése után engedték szabadon közel öt esztendei fogság után. „Nagyon meggyűlöltek bennünket?” - kérdezte Kuncz Aladártól szabadulása után egy francia öregúr. Válaszát hosszabban kell idéznem, mert ez a Fekete kolostor alaphangja: „ Gyűlölni népeket, fajtákat nem tudok. A francia műveltséget, a francia népet továbbra is szeretem. Sokat szenvedett ez az ország, ami sok mindent megmagyaráz... De mindig érthetetlen marad előttem az a szokatlan gyűlölség, amellyel a hivatalos Franciaország az ártatlan magyar néppel szemben viseltetett az egész háború alatt. Elítélem bánásmódját a foglyokkal szemben és kárhoztatom a fegyverszünet utáni bosszúálló, imperialista politikáját, mellyel Európa sírját ássa meg... ” Nem kell hozzá kommentár. Ha a Fekete kolostor műfaját kell meghatározni, legszívesebben azt mondanám, remekmű, mely nem regény vagy napló, még kevésbé vádirat, inkább egy lelkiállapot rajza, s mint ilyen, a világirodalom első deportáltakról szóló dokumentuma. Nagy sor követi majd, elemeiben sokkal rémségesebbek, mint amiket Kunczék éltek át Noirmoutier-ban, ami egyszerűen fekete kolostort jelent, de ez volt az első híradás a kollektív gyűlöletről, az embertelenségről. A vállalkozás az első pillanatban lehetetlennek látszik: hogyan lehet ezt a fájdalmas vallomást megfilmesíteni? Öt év monoton napjainak krónikája, nincs benne regényes elem, esendő hősei kiszolgáltatottan tengetik életüket, naponta ismétlődő megaláztatások között, mert ellenségnek tekintik őket, akiknek a háború minden iszonyatáért kell felelniök. Mégis a Fekete kolostor (az eredetiben is névelő nélkül) az elmúlt évek legjobb s minden bizonnyal maradandóbb televíziós vállalkozása, ez pedig mindenekelőtt a kitűnő forgatókönyvnek köszönhető. Felesleges és rossz szokássá vált, hogy a tévésítést a rendező vagy valamelyik munkatársa végzi, a Fekete kolostor esetében azonban írót, még pedig jeles írót dicsér az átdolgozás, Száraz Györgyöt, aki biztos érzékkel emelte ki a könyv minden fontos elemét, s meg tudta teremteni azt a légkört, ami a Fekete kolostort remekművé emeli. Kegyelettel és kímélettel bánik Kuncz Aladár művével, nem nyersanyagot lát benne, ami szabad préda, hanem olyan alkotást, amihez csak tisztelettel lehet nyúlni. Amit változtat, azt szigorúan a feladathoz szabja, hisz ezeket a feljegyzéseket, ahogy szerzője nevezte, azoknak is láthatóvá kell tennie, akik nem olvasták. Mindig avatott kézzel, legyen szó arról, hogy egyetlen helyszínre tömöríti a cselekményt, Noirmoutier-ba, vagy a befejezésről, ami Kuncznál szorosan követi a valóságot. Mindenképp példamutató Száraz György munkája: méltó társszerzője tudott lenni Kuncz Aladárnak. Nyomában a rendező, Mihályfi Imre, biztos úton indulhatott el, a Fekete kolostorból nagyívű, határozott körvonalú, fojtott légkörű történet lett, hiteles képe a franciaországi internáltak életének. A sikert jó színészek szolgálják, mindig a mű szellemében, mindenekelőtt az írót megszemélyesítő Kozák András. Szívesen emlékezünk erre a filmre: egy remekmű rangjához méltóan él tovább egy másik műfajban. Szerelem az uszodában Négy mecénás, három szerző, nemzetközi színészgárda: ha a művészetben érvényes lenne a matematika, akkora Szerelem száz háton című tévéjátéknak remekműnek kellene lennie. Vagy legalább jól pergő vígjátéknak, csak az a baj, hogy ebből a mesterkélt történetből nem jön ki semmi, szépek a lányok, de hát ez a dolguk, mást aligha lehet mondani. A többi elkoptatott fordulat elveszett kislányról, süket öregasszonyról, aki természetesen nem is süket, alkalmi szerelmekről, miközben Münchenben azt hiszik - de miért hiszik? - hogy a magyar lányok mindenre kaphatók, ha nyugatnémet márkát lobogtatnak előttük. Itt azért nem tartunk. Az viszont más kérdés, hogy a sportemberek mennyit keresnek. Ha hinni lehet a filmnek, még a portás is ötezer forintot fizet a menyasszonytáncért, miközben az úszóbajnokok isznak, táncolnak, szerelmeskednek. Mert van itt minden, még Európa-rekord is, miközben a sovány történet fölött az unalom mélabúja lebeg, mert a rendezőtársszerző Szálkái Sándor maga is mintha belefáradna az egészbe. Pedig ezzel a kitűnő színészgárdával valami nagyon jót is lehetett volna csinálni. CSÁNYI LÁSZLÓ Hangverseny A szekszárdi Szövetkezeti Madrigálkórus és Geoffry Tozer koncertje Az improvizációs előadói gyakorlatra épülő „Szekszárdi rögtönzések” sorozat negyedik hangversenye méltó megemlékezés volt a zenei világnapról. A Művészetek Házában Méry Éva igazgató köszöntötte az ez alkalomból Szekszárdra látogató Geoffry Tozer kiváló ausztrál zongoristát és hazája rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét, Oliver James Cordellt. A diplomata jól érthető magyarsággal, közvetlen hangon üdvözölte a jelenlévőket és szólt a zenei világnap jelentőségéről, a zene nélkülözhetetlen szerepéről az emberek életében. A nagykövet - kedves figyelmességének jelét adva - megemlékezését egy Kodály Zoltántól származó idézettel zárta: „Legyen a zene mindenkié". És felcsendült a muzsika ezúttal is azzal a szándékkal, hogy belső gazdagodást nyújtson, szebbé, nemesebbé, örömtelibbé tegye a hallgatók életét. S, hogy barátaink messzi földrészről, a tengerentúlról is ellátogattak Szekszárdra azt bizonyítja, a zene nem ismer határokat. Népeket, nemzeteket összetartó, a kölcsönös megértést szolgáló hatalmas erő. A már dobogón álló madrigálkórus Liszt: Missa Choralis-át (kórusmise) énekelte. Vezényelt Jobbágy Valér, orgonán kísért Dobai Tamás. A nagy lélegzetű, mintegy 45 perces oratóriumot 1865-ben Rómában írta a mester. A világi csillogástól elfordult, kolostorban élő Liszt a Missa Choralisban a transzcendens felé tekint, hogy mély alázattal a rejtett titkok nyitjára jusson. A hattételes mű (Kyrie, Glória, Credo, Sanctus, Benedicts, Agnus Dei) előadásával a madrigálkórus igényes, nagy feladatot vállalt és Liszt eredeti szándékának megfelelően mindvégig egyszerűségre, bensőséges, érzelemgazdag, ugyanakkor hiteles megformálásra törekedett. A ritka élményt a közönség nagy tapssal jutalmazta. Szünet után Geoffry Tozer foglalt helyet a zongoránál. Ö is Liszt műveiből válogatott örömünkre, mert tudjuk róla, hogy egyike a legjobbaknak Liszt külföldi megszólaltatói közül. Elsőként „A genfi harangok” csendült fel míves megformálásban. Hatásos kezdés volt. Ezután a X. Magyar Rapszódiát játszotta kifejezően, stílusosan. Szívesen hallgattuk az „Örömeim" c. lengyel dalt, mely Chopin-Liszt- átirat. Lenyűgözően hatott a Szózat és a Himnusz feldolgozása. Nemzeti zenénk e két gyöngyszeme emelkedett, ünnepi érzéseket keltett Tozer ujjainak billentése nyomán. A II. Magyar Rapszódia erőtől, lendülettől duzzadó interpretálása felfor- rósította a koncertterem levegőjét. Ebben a tehetséges ausztrál zongorista által teremtett remek légkörben került sor a „Szekszárdi rögtönzések”-re. Tozer a közönség kívánságára Beethoven, Bartók, Chopin, Ravel, Brahms dallamaira improvizált gazdagítva azokat magyar népdalok és más népek dalainak, himnuszainak ismert és kevésbé ismert elemeivel, saját ötletekkel, pillanatnyi elképzelésekkel. A helyben komponálás virtuozitásának lehettünk tanúi. Különösen szellemes volt a Kodály: Gyermekeknek sorozatban is megtalálható „Debrecenbe kéne menni” dalocska témavariációja. A közönség remekül szórakozott Geoffry Tozer pedig megérdemelt nagy sikert aratott.- tán Jelenet a filmből
