Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-01 / 231. szám

4 NÉPÚJSÁG 1987. október 1. A megyében elsőként Bonyhádon hét végén is van szociális étkeztetés „...el kell mennem Ladományba!” A lapban nemrég igen kedves meglepetés volt számomra a Ladományról írt ri­port. Pillanatok alatt sejlett fel bennem az írás elolvasása után egy igen kedves, tá­voli emlék. 1949. május 10-én egy fiatal tanítónő, aki Budapesten szerzett diplomát, s vele meg akarta váltani a világot - s úgy érezte, meg is tudja - beállt első munkahelyére, a ladományi 8 osztályos osztatlan általános iskolába tanítani. Ő volt ott akkor az igazgató, a tantestület, a tanítónő, a portás. Az egyetlen tanteremben 16 tanuló né­zett bámuló szemekkel az új tanító nénire, hiszen utoljára februárban volt tanítás az iskolában. Néhány szülő is odamerészkedett az ajtó elé, de amikor az egyikük felfe­dezte a tanító néni ujján a jegygyűrűt, felsóhajtott: „No maga sem marad nálunk sokáig!" S valóban, október 15-ig voltam ott. Furcsa, elzárt kis település volt akkor is Ladomány, de még minden ház lakott volt. Néhány család nevére is emlékszem: Salgó, Szőcs, Himpli, Kovács, Radnai, Weisz. Az iskola és tanítólakás épülete vályogból épült. Bolt akkor sem volt a „ falu­ban ”, egy deka sót sem lehetett venni sehol. Kövezett út, villany sem volt. Első fize­tésemért - 350 forintért - bokáig érő sárban ballagtam be Bonyhádra. Pályám alkonyán, el nem tudom képzelni már, hogy mit kezdtem ott egyedül a nyolc osztályra való gyerekkel minden délelőtt és délután? Mivel tudtam lekötni a fi­gyelmüket, s főleg olyan munkákat kiadni, hogy minden tanuló dolgozhasson? Pedig csináltam, mert június végére még bizonyítványt is kellett adnom. Sok min­denre felkészítették régen a „néptanítókat”, de például arra minket sem, hogy mit kell csinálnia valakinek a sok hivatalos papírral, amit már akkor is bőven árasztott a felsőbb hatóság. Sírva böngésztem a rendeletek tolvajnyelvét. Ezt leszámítva nagyon jól éreztem magam ott. Tisztelet, szeretet vett körül. Becsületes, egyszerű emberek tették a na­pi dolgukat, s gyerekeik is így viszonyultak az iskolához. Régóta készülődtem már megnézni első munkahelyemet, seza cikk csak meg­erősítette bennem az elhatározást. Egyszer még el kell mennem Ladományba! Mégpedig úgy, ahogy egykor: a sötétvölgyi erdészháztól gyalog a hegyen át, hó­nom alatt az iskolámtól kapott vázlatokkal, az édesanyám által sütött kenyérrel, heti élelemmel. KERTAI JÓZSEFNÉ tanítónő Szekszárd időskorban té is. De az emlékezet károsodásának nem ez az egyetlen oka. A látás, mint említettük, befolyásolja, sőt létrehozza élményeinket is. Ha tom­pul a látásunk, elsősorban a finom be­nyomásokat nem érzékeljük, a bőr sima­ságát, az enyhe mosolyt, a finom arc­szem mimikát, amelyeknek a gyengéd, sokszor szavakban ki sem fejezhető ér­zelmek közlésében van jelentősége. Ugyanez vonatkozik a hallásra: ha nem halljuk a csöndes beszédet, a halk neszeket, szinte azt gondoljuk az embe­rekről, hogy csak kiabálni tudnak. Nem figyelünk föl a madárdalra, nem tudunk különbséget tenni a csecsemő kérő vagy panaszkodó hangjai között, és nem él­vezzük talál éppen Mozart zenéjét. Mind a látás, mind a hallás korrigálha­tó, nem hiszem, hogy „szükségszerű el­veszteni” a finom érzékelésünket, vagyis az intimebb élményeinket csupán azért, mert öregek vagyunk. Az érzékszervek­nek csodálatos összműködése van, egyik pótolhatja a másikat. Saját ma­gunknak is erőfeszítéseket kell tennünk, hogy egy-egy érzékszervünk csökkent működését annak korrigálásával, vagy más érzékszerv fokozottabb bevonásá­val ellensúlyozzuk. A szaglásnak is igen sajátos szerepe van. Hasonlóan'a tapintás, mert a legke­vésbé sérülékeny, és képes bármilyen finom érzelem közvetítésére. Ha nem lá­tom a társam arcát, megfogom a kezét, és érzem azt, amit a szavak mellett ki akart mondani, és ha nem hallom ponto­san a hangot, a hanggesztust, a kezek ezt is kifejezik. Ápolni kell tehát érzékszerveinket, úgy is mondhatnám: művelni - és bízni ben­nük. DR. VARJASI EDIT A társ, segít Járjunk be képzeletben egy életutat. M. hatvanhárom éves, egész életét édesanyjával töltötte, aki kilencven évig élt. M.-nak közben egy rosszul sikerült házassága volt, ugyancsak az édesanyjával laktak együtt. M. elvált, volt még egy-két hosz- szabb-rövidebb kapcsolata, és végül azon vette magát észre, hogy az élete eltelt. Szép asszony ma is. Egyedül volt, olyan munkát nem talált, ami kielégítette volna, édesanyja már nem volt, így csak magával törődött. Beteg is lett rövidesen, járta az orvosokat, nyugtatókat szedett, egyre romlott az állapota, míg­nem valaki azt tanácsolta neki, járjon társkereső klubokba, vagy hirdessen, hátha akad társa. Akadt. Össze is házasodtak, és életük érdekesen alakult. M. nagyon boldog volt, hogy magánya megszűnt, munkát is talált, régi kollégáival is összejárt újra, tehát kitárulkozóbb, befo- gadóbb lett. Ugyanakkor a férfi az ő magányát csak egy szoro­san tőle függő társsal akarta oldani, ő határozta meg M. munka­idejét, „kimenőit”, nem értette az asszony jókedvét. Gyanakodni kezdett, csapodársággal vádolta az idős és soha nem csapodár asszonyt. Az életük így rövid idő alatt pokollá vált. M. újra össze- roskadt, elzárkózott az emberek elöl, orvoshoz járt. Majd érde­kes fordulat következett életükben. Azt tanácsolták M.-nak vál­jon el. Elváltak. M. megint kivirult, dolgozott, barátkozott. És következik, minta jó színdarabokban a harmadik felvonás: ma újra együtt élnek elvált férjével, a történeteken okulva, nem kívánnak egymástól sem többet, sem kevesebbet, mint amennyit kölcsönösen elvi­selnek. M. dolgozik, a munkahelyén megbecsülik, egyelőre nem akarja abbahagyni, már a férfi sem féltékeny. Mit bizonyít ez a kis történet? Azt, hogy a társ nem lehet élet­pótló, megoldáspótló. A társ „csupán” segít az élet gondjainak megoldásában. És alighanem ez a legtöbb, amit egymásnak adhatunk... A bátai nyugdíjasok klubja - mint arról Markó Erzsébet klubvezető beszámolt nemrég - változatlanul ősztől tavaszig és általában kéthetente kínál programot létszámban alig fogyatkozó tagságának. Születésétől kezdve az a jellemzője egyébként ennek a klubnak, hogy akik­nek, akikért létrehozták nemcsak elfo­gadják a fő menedzser, a termelőszövet­kezet gondoskodását, adni is igyekez­nek, mint az örökíthető hagyományok leghívebb ismerői. így, ha megvalósul végre a bátai élet emlékeit megőrző faluház, abban szere­pük lesz azoknak az idős embereknek, akik az életüket alighanem elviselhetetle­nül szegénynek éreznék már, ha nem lenne ez a klub. Mód a rendszeres talál­kozásokra, tereferékre, önművelö prog­ramokra, országlátó kirándulásokra - s mert nehéz még az idős bátaiakat is vidá- mító események híján elképzelni -, a szórakozás alkalmaira. „Az idén áprilisban voltam Olaszor­szágban - irta Markó Erzsébet - és az összes zsebpénzemet diákra költöttem, hogy levetíthessem ezeket a klubban, s elmondhassam mindazt Velencéről, Sie- náról, Rómáról, San Marinóról, amiért életre szólóan szép emlékem marad ez az utazás.” A klub elmúlt évadának mél­tán dicsért eseménye volt, hogy a falu szülötte, a Szegeden élő történész, Sü­megi József négy előadás megtartásá­ra jött haza, hogy el­mondja mindazt szü­lőfalujáról, amit kuta­tásaiból megtudott. Kiemelkedő ren­dezvénye volt azután a klubnak - mond­hatni már hagyomá­nyosan - a nőnapi ünnepség, amelyen minden ünnepeltnek jutott a bátaszéki Molnárné virágos boltjából egy cserép tulipán. Volt terített asztal, cigányzene, nóta és tánc. Bizonyí­tandó, hogy a vér nem válik vízzé idős korban sem, igencsak nótázásra áll a szájuk, táncra a lábuk Bátán azoknak is, akik fölött elszállt az idő. S az idei kezdés? Szeptember elején Törökkoppány, Andocs, Igái, Kaposvár volt a nyugdíjasklub kirándulóinak az úti­célja. A folytatás? Előadások, mozizás, tartalmas együttlétek - tavaszig.-óa­Nőnapi pillanatkép, 1987 Béta Egészségünkért Érzékszervek Az érzékelés a legalapvetőbb élettani funkció, amire az összes magasabbren- dű pszichikus jelenség, az érzelem, em­lékezet, fantázia, gondolkodás és beszéd épül. Majd a működő pszichikus rend­szer teszi lehetővé, hogy cselekedjünk, a társadalom elvárásaihoz alkalmazkod­va dolgozzunk és éljünk. Érzékelés nél­kül tehát nincs alkalmazkodó viselkedés, illetve az érzékszervi működésnek min­den csökkenése befolyásol valamilyen alkalmazkodási formát. Elsősorban a látás fontosságát, szere­pét emelnénk ki. A látás és a mozgás-ta­pintás összehangolt működése teszi le­hetővé számunkra az idő-tér fogalmá­nak kialakítását. Már a csecsemőkorban elkezdődik ez a rendkívül bonyolult fo­lyamat, amely kezdetben csak azt jelenti, hogy tudjuk a testünk helyzetét, meg tud­juk különböztetni saját testünket a másik ember testétől, és a tárgyakat is el tudjuk helyezni a térben. Majd a személyek és a tárgyak váltakozó mozgásának látása te­szi lehetővé, hogy az időben is tájéko­zódjunk. Kb. hatéves korra kialakul a tér-idő orientáció (tájékozódás térben és időben), ami a további pszichikus érésben elősegíti az emlékezés, gondol­kodás, Írás, olvasás kialakulását. Tehát a látás az élménytovábbításon túl, a tökéle­tes tér-idő orientációt is biztosítja. A látás leépülésével szükségszerűen nehézkessé válik a térbeli tájékozódás, zavar támad időérzékelésünkben, és eb­ből következik, hogy emlékezeti teljesít­ményünk is romlik. Ha nem látjuk jól a közelebbi és távo­labbiterünket, nem látjuk azok változását sem, és az idő fonalát elvesztjük, hiszen az időt csak változásokhoz lehet kötni. És ha a jelen idő fonala elvész, elvész a múl­Oláh Istvánná (balról) és Bernáth Andrásné régi klubtagok, sokakkal együtt igénylik a hét végi ételszállítást Szombaton, vasárnap, ünnepnapokon a legtöbb családban a legfinomabb fala­tok kerülnek az asztalra. Sok idős, gon­dozásra, gondoskodásra szoruló ember azonban éppen ilyenkor kénytelen meg­elégedni a hideg étellel, egy kis kifli, tej, esetleg „vékony” leves a menü. Bonyhá­don, a megyében elsőként megoldották a hét végi étkeztetést, közel hatvan idős­korú napjait könnyítve meg ezzel. Pukli Jánosné, a városi tanács szociálpolitikai csoportvezetője meggyőződéssel állítja: - A szociálpolitikában mindent meg lehet oldani, csak úgy kell hozzáállni... Nos, Bonyhádon is ez történt, viszony­lag csekély ráfordítással, szervezéssel és persze áldozatvállalással tudták a hét végi étkeztetést ez év júliusától beindíta­ni. Ehhez a megyei tanács nyújtott támo­gatást, nevezetesen, az étel széthordását végző nyugdíjas vállalkozó tiszteletdíját és persze az autó benzinköltségét, vala­mint a négy gondozónő mellett egy ötö­dik beállítását. így egy-egy gondozónő látja el a hét végi ügyeletet, segít az étel adagolásában, sőt arra is van mód, hogy ilyenkor akár a temetőbe is elkísérjék az időseket, vagy más jellegű kérésüket tel­jesítsék. A szociális otthon konyhájáról Gyorsan telik az idő az idősek klub­jában a lábtörlőkészítéssel, vagy más kézimunkával szállítják hétközben és hétvégeken az ételt a gondozási központba, ahol csak melegítőkonyha üzemel. Hogy mennyire népszerű ez az étkezési lehetőség, azt jól mutatja az a tény, hogy a 41 fős idősek klubjából 32-34 idős ember igényli ezt a szolgáltatást és 25 körül van a házi gon­dozottak száma. A 14 forint ötvenfilléres ebédtéritést teljes egészében kevesen fizetik, a szociális helyzettől függően so­kaknak csak néhány százalékkal kell hozzájárulni a meleg ételhez. Huszon­hármán egyáltalán nem, harmincnégyen 20 százalék térítést fizetnek.- A városkörnyéken sajnos nem tud­tuk megteremteni ezt a lehetőséget - halljuk Pukli Jánosnét - de a hétközi ét­kezést minden községben lehetővé tet­tük. De az is előfordult, hogy ahol próbál­koztunk, például Tabódon, nem igényel­ték az idősek ezt az étkezési formát. A bonyhádiak mindenesetre nagyon örülnek a hét végi étkeztetés beindításá­nak. Az idősek klubjában kérdezősköd­tünk, Oláh Istvánné, Klári néni már hét éve tölti itt hétköznapjait és mint elmond­ta, jó dolog, hogy nem szorul minden hét végén kizárólag a család segítségére, sok társával együtt, takács-kapfinger Közel hatvan idős embernek viszik innen szombat-vasárnap a meleg ebédet Ősztől tavaszig

Next

/
Thumbnails
Contents