Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

1987. október 3. /rou«\ KÉPÚJSÁG 7 A Kálvárián élőknek nélkülözhetet­len segítő, teherhordó: Kati Hegedűs Györgyné útban hazafelé, Diósra a neves francia bortermő vidék jut az em­ber eszébe... De az itt élők nem törik ilyesmin a fejü­ket. Özvegy Bencze Jánosné született Kiss Rozália a 74. évében jár és már most a tüzelőre kell gondolnia. Dupla költség­gel számol minden évben, mert a fuvaros csak az elágazóig, Alsó Burgundia hatá­ráig viszi a tűzrevalót, onnan külön em­bert kell fogadni, aki a fészerbe hordja. Aztán télvíz idején külön fizetni azért, hogy a magas part tövében megbúvó há­zat, a WC-t kiássák a lezúduló hóból.- Nyáron még csak megjárja, de más­kor nem egy leányálom - mondja a ma- dárcsontú apró asszony, aki a hatalmas, zárt vaskapu mögött is felfedezte, vagy talán megérezte a csendes nézelődőt. Nyikordult a nehéz ajtó és a zárkózott néni csöndesen beszélt életéről. Furcsa­mód összekötő szálat teremtett, hogy rit­kán jár errefelé idegen, legtöbbször csak évek, évtizedek óta ismert arcok, életek, történetek teszik ki a napjait.- Ott fent születtem - mutat távolra a kis gyalogút irányába - az utca végén. Most a nővérem lakik a szülőházunkban, ő is egyedül. 88 éves, nem költözünk össze, mindenki éli a maga életét, segí­tem, amiben tudom. Innen származom, de 52 évig Budapesten éltem, idős ko­romra tértem haza 1977-ben a férjem­mel. Szintén idevalósi volt, hazavágy­tunk, aztán két évre rá elment szegény. A fiam persze a városban maradt, a Mű­egyetemen tanul, hát ilyenkor csak ma­gára számít az ember. Elkísér egy darabon, a tömött falú, ala­csony házak között vakítóan fehérük, kirí a vadonatúj épület. Lám, fiatalok is lak­nak erre, igaz ez a kétgyerekes család sem a rousseau-i elvet követve választot­ta a természetes környezetet. A prózai magyarázat, hogy pár száz ezer forintért lehet Burgundiában házat vásárolni, a te­lek ára sem vethető össze a falu központ­jában mért tarifával. Özvegy Német Ernőné 250 ezer forin­tért vásárolta meg a régi házat. Legalább kétszáz éves az épület, mai is gyönyör­ködve mutatja a homlokzaton mesteri munkával faragott facsipke díszítést. Nem panaszkodik a mesterre, honnan is ismerték volna akkoriban a szigetelés fortélyát... hát nedvesednek a falak, mint kivétel nélkül valamennyi szomszéd ház­ban. Három kisebb szoba, egy zuhanyozó­tálca, konyha - igazán kényelmesen le­hetne, de a gondok közösek. A télirevaló legkevesebb tízezer forintjába kerül, spórolni kell jőelőre... A vizet a lenti kútból hordja:- Éppen hatvan méter innen, lemértem egyszer. Bevezették volna az udvarra, de nem volt tehetségem rá, négyezer forin­tot kellett volna befizetni - meggyőzés­ként még hozzáteszi - tudják errefelé kispénzű emberek élnek. Azelőtt a mó­dos molnárok és főként a hajósok lakták Burgundiát, ma már csak mi maradtunk... Búcsúzunk már, amikor bizonytalanul lépkedő férfi közeleg felénk, a faluba tart. Kérdezés nélkül megáll, közli véle­ményét a világról. Vigyorogva mondja, megnézhetjük az ő házát is. Hogy hon­nan volt rá pénze... majd megmondja az az öt öregasszony, aki összeadta. Azzal tovább imbolyog lefelé, mi ellenkező irányba tartunk. Egyre meredekebben kúszik a hegyre a gyalogösvény, úgy szűkül, ahogy feljebb kapaszkodunk. ♦ <>♦ Hogy jó helyen járunk, igaz itt el sem lehet téveszteni a járást, azt a távolban le­gelésző szamár, aztán a Kálvária tetején felbukkanó ház mutatja. Egy tizenegy ta­gú család él itt, kaptuk lent az útbaigazí­tást, őket keressük. Kedvesen fogadnak, szívesen kínálnak bennünket a hazai friss szőlőtermésből. Komáromi János harminc éve telepedett meg itt, a hegyte­tőn feleségével, azóta három leányuk is családot alapított. A meleg, idegen szá­mára első percekben érezhető kiegyen­súlyozott légkör, és a gyönyörű környe­zet, itt marasztalta a lányokat, családo­kat. a kendergyárba dolgozni és sokan ma­radtak itt, mi is így jártunk 1953-ban. Eladtuk a régi házunkat kilencezer forin­tért és megvettük ezt - mutat az időköz­ben több épületté terebélyesedett otthon hátsó részébe. - Persze a mi kis tőkénk nem volt elég a beugróra, de áztatósként jól kerestünk, mellette jószágot hizlal­tunk, földet műveltünk. Dolgoztunk ele­get, de legalább a fiataloknak könnyebb az indulásuk. Komáromi János 1978-ban, felesége négy évvel később ment nyugdíjba, de ez nem hozott nekik tétlenséget. Az 1600 ölös kertben kora tavasztól késő őszig van tennivaló, aztán ott az apró jószág és évekig több hízót is tartottak.- Tavaly vezettük fel a vizet, előtte úgy kellett felhordani. Amíg malacot hizlal­tunk, elfogyott a napi öt-hat hektó viz is... Tudják elképzelhetetlen az élet nálunk a szamár nélkül, a legjobb segítőnk, teher­hordónk. - Elismerően nézünk a béké­sen legelésző Katira, aki füle botját sem mozdítja a gazda dicsérő szavaira. Ahogy gyarapodott a család, úgy bőví­tették mindig az apró házat. A fontos, hogy ha nem túl tágas, de barátságosan, szépen berendezett otthona van min­denkinek, külön gazdálkodnak, főznek az asszonyok, de ami pótolhatatlan, egy­más közelében. Biztonságot és hallatlan érzelmi támaszt ad ez mindenkinek.- A legfiatalabb lányunk, a Lidink most nemrég költözött a Bölcskei utcába, lent építettek. De amíg itt laktak is megvol­tunk, soha nem volt viszály idehaza ­halljuk a mosolygós háziasszonyt, aki kis birodalmukba vezet bennünket, nyo­munkban kíváncsian az unokák. Késő délutánra jár az idő, hazaérkezik az idősebb leány, Ibolya. A piactéri bolt­ban dolgozik, így rendszeresen bevásá­rol, megoldja a többiek beszerzési gond­ját. Meg is említjük, milyen jó dolog, hogy édesanyjuknak nem kell ezért legyalo­golnia...- Megteszi azt napjában négyszer is - mondják szinte egyszerre a gyerekek, unokák. Hátrasétálunk még az állatkerthez ha­sonló, kisebb-nagyobb ketrecekre, terü­letekre osztott udvarra, itt mindenki külön tartja, gondozza a jószágot. A Kálvária te­tején elnyúló szőlő és veteményes, azért csak az „öregekre” marad. Szükség van erre ennyi háztartásban, egy kevés a piacra is jut. Igaz, az idei szép borsóter­més öt forintért sem kelt el, de mint azt az előzetes kóstolás ígérte, jó szüret lesz Komáromiéknál... Az Öreghegyen lakók a község többi polgárához hasonlóan 1000 forint tele­pülésfejlesztést fizetnek. A statisztika szerint ezen a területen 48 lakás áll, többségében közel kétszáz évesek. Nyolc családban két, vagy több gyereket nevelnek, idős, nyugdíjasok harmincán vannak. Az omlásveszély, a megállítha­tatlan erózió miatt a tanács nem áldoz az infrastruktúra fejlesztésére, a távlati tervben, mint szabadidős, turista központ szerepel. Addig azonban „él” és jó, ha tudjuk hol keressük Burgundiát. TAKÁCS ZSUZSA KAPFINGER ANDRÁS- Az Öreghegy?... Nem, ezt a részt mindenki csak Burgundiának ismeri. Nem is hallottam másként, pedig itt la­kom 18 éve - válaszol némi gondolkodás után az asszony, aki a kora őszi kánikulá­ban szívesen időz néhány percet az ide­genekkel. Nem mintha elfáradt volna a meredek kaptatón, megszokta már, évtizedek óta ezt a rövidebb utat választja a dombon keresztül. Mert Hegedűs Györgyné csa­ládjával a másik oldalon, a páratlan szép­ségű Dióson lakik. Ez a környezet, ami fiatalon megragadta é kérlelhetetlen szo­rítással nem engedi el erről a vidékről.- Itt fogadtak örökbe, így kerültem va­lamikor ide, de most már a menyem se kí­vánkozik el... Tiszta a levegő, lehet, hogy babona, de itt még a betegség is elkerüli az embert. - Őszinte szavai ezután kese­rűre váltanak, a jövő miatti félelem han­golására. - Az omlás miatt már csak két család él Dióson. Nem is tudom, mi lesz velünk, ha felettünk is megindul a partol­dal, költöznünk kell... Szó sincs arról, hogy ez a könnyebb, kényelmesebb életet jelentené. A kés- - kény, kanyargós kis ösvényen télen, a legnagyobb hóviharban is lejártak, nem kellett elhalasztani a disznóvágást sem, legfeljebb szánon közlekedtek. A nehéz idő azonban nem tart tovább, másfél hó­napnál azután újjáéled minden, érdemes kivárni... Az asszony egyébként a Paksi Konzervgyárban szalag mellett három műszakban dolgozik, másfél órával kell előbb indulnia, mintha helyben élne. Té­len, jeges időben kicsit többet kell szá­molnia, ha esik, akkor is. Ilyenkor a lenti kutaknál mossa le a cipőjét. Különös, hogy senki nem tud biztosat. A dunaföldváriak soha nem ismerték, emlegették másként ezt a területet, mint Burgundia. A homályos emlékezet, elej­tett utalások felidéznek vörös barátokat, akik nem tudni mikor élhettek itt, más le­genda messze földről érkező értékes árukról, dereglyét vontató emberekről szól... A régészek is kételkednek. A lösz­falból előkerültek ugyan a bronzkorból származó edények, töredékek, amelyek megerősítik azt a hitet, hogy évezredek­kel ezelőtt is éltek itt, a Duna mellett emberek. Később sem maradt kihasz­nálatlan a páratlan adottság, római erőd állott ezen a helyen. Az már vi­szont csak feltéte­lezés, hogy a lerom­bolt castrum terüle­tén az írásos forrá­sokból ismert ben­cés apátságot emelték. Talán ennek fa­ragott mészkövei lelhetők fel máig a kétszáz évet is megért hegyoldali házakban. Persze, nincs szükség késői igaz­ságtevőre, de a: jobban hangzó tör­ténelmi elődök, vagy misztikus ere­dettörténetek he­lyett valószerűbb- nek látszik a koránt­sem elítélendő utánzás. A nehezen meg­mászható és meg­művelhető löszpart ugyanis meghálálja a törődést: remek szőlőtermő terület, így nem túl merész a képzettársítás, ha Valahol Burgundiában A mindig mosolygós, családot összetartó édesanya, nagyanya Özvegy Bencze Jánosné: „52 évet éltem Budapesten, idős koromra tértem haza...” Körjárat a gazdaságban - minden család külön számol, külön gazdálkodik- Ersekcsanádról jöttünk, először 1950-ben fordultunk meg itt - mondja a családfő. - Sokan érkeztek akkoriban Ahogy gyarapodott a család, úgy bővült a ház Komáromiéknál

Next

/
Thumbnails
Contents