Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-20 / 247. szám
4 Képújság 1987. október 20. Moziban Isten veletek barátaim Zavarban vagyok, amikor Simo Sándor új filmjéről, az Isten veletek barátaimról kell véleményt mondanom. Zavarban, mert kettős érzéssel jöttem ki a moziból. Egyrészt, láttam egy profi módon elkészített alkotást, ahol a szinészvezetés, a szereplők megformálása, a játékhoz kapcsolódó, azt bemutató operatőri munka minden igényt kielégítő volt, ugyanakkor nem tudom, hogy az egész miért volt. Simó, Tersánszky Józsi Jenő kisregénye alapozott filmje alig lépett túl a korrajz, a harmincas évek végét, a negyvenesek elejét megjelenítő lektűr szintjén. Apró jelenetek, életképek füzére, amit csak a szereplők azonossága fűz egész- szé. Ezt kell mondani, még akkor is, ha ezek között a jelenetek között olyan bravúrosak is vannak, mint amikor a kis varrólány (Papp Vera) szerelme kérésére elcsábítja (férfivá avatja) annak barátját. Andor Tamás szépen kidolgozott képei pedig abszolút korhűséggel, szelíd pasztellszínekkel hangulatosan jelenítették meg az alapmű sugallta mondandót. A néhol szinte az álom és valóság határán járó képsorok, jelenetek igazán hangulatosak voltak, de azt hiszem ez még kevés. Egy korról szólva direktebb mondandót is elvárhatunk egy filmtől, minthogy andalogva, a múlt széppé varázsoló füstködén keresztül mutasson be néhol kegyetlen eseményeket is. Mert - történelmi tanulmányainkból, vagy saját élményből - tudjuk, sokkal keményebb idők, kegyetlenebb viszonyok jellemezték a filmben bemutatott kort. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az első harmadban kimondottan unalmas volt Simó Sándor filmje. Sokáig kellett várni, amíg az álomszerű, szépen elkészített, egymás mellé vágott képsorokból, jelenetekből végre kialakult valami egységes kép. A három szeptemberre tagolás, -1938,42 és 44 szeptemberére, - sem segítette túlzottan, hogy egységes cselekmény tudjon kialakulni. Persze alapvetően mégsem a tagolásban van a hiba, hanem abban, hogy ezt a szereplők azonossága, a részleteiben itt-ott összefüggő cselekmény sem tette egésszé. A korról az időnként bevágott egykori reklámok néhol többet mondtak, mint maga a film. Amihez viszont ragyogóan alkalmazkodtak, szinte egykori slágerlistát bemutatva Tamássy Zdenkó remek filmzenéi a korabeli dalokból idézett válogatás. Ha már a dicsérő szavaknál tartunk, szót kell ejteni a filmbeli bárót megjelenítő Sinkó László nagyszerű alakításáról és szeretője szerepében Esztergályos Cecíliáról, aki mindvégig színen lévő, meghatározó szereplője ennek a filmnek. Epizódistaként is kiemelkedő a már említett Papp Vera mellett Gáspár Sándor és Gelley Kornél játéka. A befejező képsorokra mindenki a romok alatt marad, csak egy furcsa öregúr - Józsi úr, - menekül meg, akinek szerepe, szereptelensége mindvégig a film egyik rejtélye. A végső képsorok engem a Budapesti tavasz befejezésére emlékeztettek, mégha a két film között alapvető különbségek is vannak. Mert a Budapesti tavasz emóciót, érzelmi identifikációt váltott ki, mig az Isten veletek barátaim legföljebb, ha hangulati azonosulásra bírta rá a nézőt. TAMÁSI JÁNOS Könyv A presztízs írójának presztízse Hangverseny Vendégszereplés előtt Mint korábban, a sajtó már hírt adott róla, az a megtiszteltetés érte a Városi Kamarazenekart, hogy a Szekszárd és Bezons között létrejött testvérvárosi kapcsolatok 20 éves évfordulója alkalmából a Városi Tanács megbízásából és támogatásával franciaországi barátaink körében képviselheti a megyeszékhely és hazánk zenekultúráját. Az együttes 1984. őszén alakult Földe- si Lajos hegedűművész vezetésével. Tagjai főként zenetanárok, továbbá a művészeti vezető volt, vagy jelenlegi tanítványai, de a legkülönbözőbb foglalkozású emberek (orvos, régész, óvónő) is megtalálhatók közöttük. A működési feltételeket a város, illetve a Liszt Ferenc Zeneiskola biztosítja. A hangszeres ösz- szetétel miatt elsősorban barokk zenét játszanak. Évente 10-12 koncertet adnak, ebből 3-4 alkalommal Szekszárdon lépnek a közönség elé. Igyekeznek neves vendégművészeket is meghívni közreműködőként, ezzel is emelve fellépésük rangját, presztízsét. Feladatuknak tartják a vonós kamaramuzsika népszerűsítését, értékeinek közkinccsé tételét. A jelenlegi profilt megőrizve kívánnak a jövőben is hagyományt teremteni, ápolni. E sorok írójának alkalma volt kezdettől fogva figyelemmel kísérni az együttes működését. Bízvást állítja, hogy a zenekar fejlődése töretlen. Igényes, színvonalas szakmai munka jellemzi tevékenységüket. Ezt bizonyította legutóbbi koncertjük is a Művészetek Házában, ahol a Franciaországban bemutatásra kerülő műsorukban gyönyörködhettek az érdeklődők. Thész László elsőként Vivaldi: A-dúr contertóját jelentette be. A klasszikus, három tételes tagozódás sajátosságainak megfelelően frissen, üdén, majd epikusán, végül táncos lendülettel szólt a muzsika. Kiemelkedő volt a különböző hangnemekben ismétlődő dallamok technikai dinamikai megoldása. A repertoár darabok közé tartozik Corelli: Karácsonyi concerto grosso. A mű sok szépsége közül is talán a legemlékezetesebb marad a szeretet, békességet árasztó hangulat felidézése, az ünnep öröme. Műsorválasztási telitalálat volt Bach: d-moll versenyműve két hegedűre és Vivaldi d-moll kettős versenye. A szólókat a Szekszárdon már korábban nagy sikert aratott és ezúttal is kitűnő Vermes Mária és méltó partnere Földesi Lajos játszották. A koncert zárószámaként Händel: G- dúr concerto grosso-ja hangzott el. LEMLE ZOLTÁN A Brockhaus Enzyklopädie 15. kötetéinek 120. oldalán külön szócikk tárgyalja a presztízs fogalmát, a magyarázat utáni irodalomjegyzékben pedig elsőként szerepel Leopold Lajosnak A presztízs című müve, amely németül 1916-ban látott napvilágot. A könyv három évvel előtte angolul, négy évvel korábban okozott szellemi izgalmat, s okozhat ma is, mert ismét megjelentette a Magvető Kiadó Magyar Hírmondó című sorozatában. Azt már csak mi tudjuk, én is halkan mondom, hogy az európai hírű és rangú szerzőről máig nem neveztek el utcát vagy intézményt szülővárosában, épp úgy, ahogy a vele egy évben született Dienes Valériáról sem. Műveit elismerheti és ismerheti - hazánkat is beleértve - minden művelt ember, születhettek tollából máig alapvető és meg nem haladott tanulmányok, 1919 ínséges tavaszán elláthatta tejjel szülővárosa - Szekszárd - szűkölködő gyermekeit - apáinkat, nagyapáinkat - arról az Ózsákpusztá- ról, amelyet családja szorgalma teremtett termőfölddé. Mindez nem elég, mert szülővárosa nem csinál presztízskérdést abból, hogy - bár a megye első tudományos könyvtára éppen az ő több száz kötetes adománya és tekintélye nélkül nem jöhetett volna létre századunk elején - nem róla, hanem majd valaki másról nevezik el a Tolna Megyei Könyvtárat... Miért? Mert a „presztízs nem logikai, nem erkölcsi, nem esztétikai, hanem lélektani, szűkebben meghatárolva: társadalomlélektani tünemény, mely a logikushoz, erkölcsöshöz, esztétikushoz, hasznoshoz éppen úgy tapadhat, mint azok visszájához" - idézhetjük a könyv előszavából. S az egészben az a legördögibb, hogy a presztízs (gyakran károsan) eluralkodik cselekedeteinken, életminőségünkön, sokszor a valódi értékek rangjára emelve a talmit, sutba dobva az igényességet. „Nem tudok egyetérteni Leopold pesz- szimizmusával. A presztízstünemények, ha a társadalmi lélektannak csakugyan speciális alaptüneményeit képezik, nem lehetnek károsak épp e társadalom fejlődésére” - írja Babits Mihály a Nyugatban megjelent ismertetésében. Ma már tudjuk, hogy nem neki, hanem Leopold Lajosnak volt igaza, de hogy még jobban tudhassuk, érdemes kézbe vennünk A presztízs című kötetet E. Bártfai László értő utószavával, hiányt pótló bibliográfiájával. Még akkor is, ha Leopold Lajosból és müvéből nem csinálunk presztízs- kérdést! T. G. Rádió Hogyan győzött a szocializmus Amerikában? A tudományos-fantasztikus irodalom jeles képviselőjeként ismert szerző, Szentmihályi Szabó Péter ezúttal a múlttá álmodott jövőben járt, felhasználva kalandozását szűkebb hazánkban élő visszásságok, gyengéink fricskázására. Szatírájában ugyanis a már jól ismert amerikázó magyar helyét a megmagyarított Amerika veszi át, a jóléti társadalomban most küzdenek a „magyar modellre" való átállás nehézségeivel. Ez pedig az élet minden területén érezteti hatását, miközben görbe tükröt tart nekünk, a hallgatóságnak. Nos, a Magyar Rádió Karinthy Színpadán megelevenedő „Új Amerika” pillanatnyilag a mezőgazdaság kollektivizálásával küzd, és a szervezők szájából természetesen elhangzanak a milliomos farmert fenyegető „kulák” megbélyegzés szavai , az iparban még gyermekcipőben járó átszervezés, a vállalati tanácsok bevezetése, vgmk-k felállítása. Aztán a tömegkommunikációban a takarékosság jelszavával visszaállnak a másfél csatornára, a reklámok csöndes, nyugalmas formát öltenek, a kereskedők külön durvasági tanfolyamon vesznek részt, az itt szerzett ismereteket azonban többen csak az ellenőrzés idején alkalmazzák, titokban köszönnek, néhány kedves szóval tartják a vásárlót. Nem maradhatott ki egyetlen aktuális, valamennyiünket foglalkoztató kérdés sem a szatírából, kezdve az önkéntes adótól, a tehótól a 31 forintos napidíjon át a Bosnyák piacon uralkodó zöldséges maffiáig. Mindezekkel a jól ismert tényekkel úgy szembesültünk vasárnap délelőtt, hogy nem éreztük közhelyizét, szellemes megoldásokkal, úgy is fogalmazhatunk, tipikus magyar humorral fűszerezve remek előadók közvetítésével kaptunk ízelítőt egy utópiából. -takácsTévénapló Könnyű-e fiatalnak lenni? Természetesen nem könnyű, de tegyük gyorsan hozzá, sose volt az. Az én nemzedékem ifjúsága fölött a háború felhői úsztak, azután is történt egy és más, de apáink, nagyapáink fiatalsága sem volt gondtalan, a különbség csak annyi, hogy minden nemzedék új célok és feladatok előtt áll, s ezeket helyette senki nem oldja meg. Juris Podnieks élesen, helyenként egyenesen kihívóan teszi fel a kérdést, amikor a rigai fiatalok életét, közérzetét vizsgálja, kendőzés nélkül, kerülve minden jótékony szépítést. Ilyenek a rigai fiatalok, de másutt is ilyenek, illetve ilyenek is, mert az ifjúságot sem lehet egyetlen séma alapján megítélni. Másutt is szívesen emlegetik, hogy „teljes értékű életet” akarnak élni, az sem új hang, hogy panaszkodnak környezetükre, mert körülöttük „minden úgy megcsontosodott" - a fiatalság nézze csak kritikus szemmel az idősebbek ténykedését, legyen véleménye, az öregek sem feddhetetlenek, sajnos. Szeretem a lázadó, jogaikért harcoló fiatalokat, csak az a kérdés, milyen célért rántanak kardot, mit tudnak jobban, mint mi. Üres szólam, ha valaki elnyomást emleget, szabadságának korlátozását, amikor csak arról van szó, hogy bíróság elé állítják azokat, akik megrongálják a vasúti kocsit. A kábítószerezést sem sorolnám a szabadságjogok közé, a részeg garázdákat is meg kell fékezni, mert mint József Attila írja „emberek vagyunk, nem vadak”. Itt van azután a sokat emlegetett „önmegvalósítás", aminek tulajdonképpen értelmét sem tudom. Mert édes öregem, lusta vagy és buta, bukdácsolsz az iskolában, eddig még a Toldit sem voltál hajlandó elolvasni, hát akkor mi az ördögöt akarsz „önmegvalósítani" - huncut, ki többet ad, mint amije van. De nem folytatom, egyébként is csak arról van szó, hogy a rigai fiatalok épp úgy keresik életük célját, mint a pestiek, prágaiak vagy a szekszárdiak. Néha hamis úton járnak, ami nem vezet sehova, akkor sem hisznek az idősebbeknek, amikor érdemes lenne, de majd csak észreveszik, bár az elfecsérelt évekért mindenképp kár. Juris Podnieks dokumentumfilmje ezt az útkeresést mutatja be, helyenként megrázó erővel, nem takargatva semmit. Van a filmnek egy jelenete: a nyitott ajtóból egy asszony lép elő, s könnyezve mondja el fájdalmát. A jelenet egy festményt idéz, amit annak idején nálunk is mint a szocialista realizmus példáját dicsértek. Laktyionov festette, nagy mesterségbeli tudással, a címe: Levél a frontról. A nyitott ajtón beomlik a fény, mindenki boldog, mert egy asszony mosolyogva olvassa fel a frontról érkezett levelet társainak. Derű, nyugalom árad a képről, mindenki olyan jókedvű, mintha a levélben vidám majálisról, önfeledt népünnepélyről lenne szó, pedig tudjuk, a háború éppenséggel nem ilyen volt. Juris Podnieks ezt az áloptimista képet fordítja meg, hamis illúziók helyett a valóság érdekli, az ő öregasszonya komor ajtón lép ki s üres frázisok helyett vigasztalanul beszél élete keserűségéről. Látunk őrjöngő beatra- jongókat, vallási fanatikusokat is, de mindig a hitelesség szándéka vezeti a rendezőt s ez teszi megrendítővé ezt a szép és igaz filmet. Kreutzer szonáta Bizony cudar história ez, pedig olyan ártatlanul indul. A vonat utasai, hogy a hosz- szú úton elüssék az időt, kedélyesen csevegnek, házasságról, hűségről, hűtlenségről, válásról, s amikor az egyik utas váratlanul megszólal: „Pozdnisev vagyok, akivel az a kritikus epizód történt”, már a tragédia áramában vagyunk, mert az a bizonyos „kritikus epizód" ádáz gyilkosságot takar, s az elbeszélés nyomán félelmetes egész- szé áll egybe minden. Azt is tudjuk, hogy Pozdnisev alapjában véve őrült, téveszmék áldozata, akinek egészen sajátos fogalmai vannak házasságról, nők, férfiak kapcsolatáról. A szerelem undok is, szégyenletes is, elmélkedik Pozdnisev, s házassága első napjaira emlékezve így beszél: „Az egész időszak undorító volt, szégyenletes és unalmas. ” Maga Tolsztoj mindezt komolyan is gondolta. Annak ellenére, hogy még öreg korában is éreznie kellett a szerelem hatalmát, orvosának feljegyzéseiből azt is tudjuk, hogy találkája volt szakácsnőjükkel, de ekkor, 1888-ban, az elbeszélés keletkezése idején már kialakította új világképét, ami a kereszténységet akarta átformálni. Nehéz ezen az úton követni Tolsztojt, nem is érdemes, jóllehet a vallásalapító nem csekély hatást gyakorolt kortársaira, s Magyarországról is többen zarándokoltak el hozzá, meztéláb, lengő szakállal, ahogy zarándokhoz illik. A művész azonban mindig legyőzte benne a vallásalapítót, s a lángész csodája, hogy példázatnak szánt regényei is, minta Feltámadás, drámai erővel hatnak. A Kreutzer szonáta is ezek közé tartozik. Pozdnisev megöli a feleségét, mert azt hiszi, hogy a zene, a nagy kerítő segítségével Truhacsevszkij elcsábította. Képtelen történet, mert Pozdnisev mégsem Otelló, Shakespeare motívumai is mások, Tolsztoj hőse erkölcsi rögeszméinek megszállottja, akinek végül el kell jutnia a végzetes tettig, mert ebben az érzelmi kuszaságban minden visszájára fordul, s Pozdnisev végül úgy gondolkodik, jobb, ha a felesége megcsalta, mert akkor megszűnik a bizonytalanság. S amikor beledöfte a görbe damaszkuszi tőrt, csak arra tud gondolni, hogy „a bűnét, a csalást mintha haszontalanságnak tartotta volna említeni is. ” Zsurzs Éva a lángelme iránti alázattal állt Tolsztoj szolgálatába, rendezésében mit sem veszített hatásából ez az önmagában képtelen, irracionális érvekre épülő történet. Nincsenek „fogásai”, nem akar többet tudni Tolsztojnál, lépésről lépésre követi a szerencsétlen Pozdnisev történetét, s épp ezzel éri el, hogy a Kreutzer szonáta hatása alól, ami önmagában hosszú monológ, eleven drámai történet lesz, nem tudjuk kivonni magunkat. Persze jó színészek is kellenek hozzá, mint Kozák András, aki mindig új arcát mutatja, s akinek méltó társa Almási Éva és Lukács Sándor. Csányi László Mihail Homicer gordonkaestje 1963 októberében egy feltűnő tehetséget ígérő, vibráló egyéniségű szovjet fiatalember nyerte a Pablo Casals tiszteletére rendezett nemzetközi csellóversenyt: Mihail Homicer. (Ne feledjük: a magyar Mező László is első díjas lett!) Versenygyőzelmét követően még az év novemberében hallhatta a szekszárdi közönség is, az akkori BM Klub nagytermében a kiváló zongorista partner Va- rasdy Emmi társaságában. Idézek a hangversenykritikus (Húr) beszámolójából Népújság, 1963. november 7.). „Homicer reprezentatív képviselője a mai fiatal szovjet művészeknek. Azzá teszi őt hatalmas technikai fel- készültsége... jellemző művészetére a formálás igényessége... nem vész el a részletek csillogtatásában... a műalkotás igazi arányait építő nagy művész..." Azóta közel huszonöt esztendő telt el, Homicer teljesen kialakult művészetű, megnyugtató bölcsességet sugárzó letisztult előadóként csodálhattuk meg a Művészetek Háza és a Filharmónia évadnyitó bérleti koncertjén. Minden szempontból sikerült beváltania a hozzá fűzött korábbi reményeket, vitathatatlan világnagysággá növekedett. Vállalta azt a nehéz és veszélyes feladatot, hogy műsorából hiányozzanak az úgynevezett közönségszámok, kizárólagosságot biztosítva a művészi elvnek: kiemelkedő tehetség esetében a nagy technika csak magasabb rendű célok megvalósításának segítője lehet. Programjával átfogó képet adott századunk szovjet csellóirodalmáról, zeneszerzéséről. (Profokjev: Ballada - 1912., Sosztakovics: Szonáta - 1934., Vain- berg: Fantázia -1948., Snitke: Szonáta - 1978.) Hogy az ilyen koncepciójú műsorösz- szeállítás milyen mértékben veszi igénybe a közönség szellemi aktivitását, arra bizonyság, hogy a hallgatóság szinte csak a ráadásszámoknál ocsúdott fel valamiféle kábulatból s döbbent rá arra a tökéletességre, melyet Homicer vonókezelése hangképző biztonsága - röviden: hangszerkezelése - valamint tévedhetetlen zenei ízlése jelent. A zongorista Valerij Piaszeckij - aki még a moszkvai konzervatórium hallgatója - teljes mértékű társa volt idősebb kollégájának. Finom hangszinérzékkel, magvas billentéssel, abszolút megbízható technikai felkészültséggel párosult muzikalitással zongorázott, érezhetően tudomásul véve a Maestro zenei irányító szerepét. Lányi Péter Jelenet a filmből
