Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
1987. október 17. NÉPÚJSÁG 11 Farkas István emlékezete Száz éve, 1887. október 20-án született Farkas István, a modern magyar festészet méltatlanul háttérbe szorult nagysága, a szürrealizmus korai képviselője. Emberi és művészi drámája a magyar művészet megrázó fejezeteihez tartozik. Apokaliptikus korban élt, művészete a két világháború közti, kataklizmákkal teli világ szorongásos, drámai tükrözése. Esett figuráiból a tragikus vég hangulata árad, mely rajta is beteljesedett: Auschwitzban halt meg 1944-ben, 57 éves korában. Élete csupa ellentmondás. Gazdagnak született, a szerencse kegyeltjének, hiszen apja a híres Singer és Wolfner könyvkiadó alapítója, tulajdonosa, ö maga a cég örököse, 1932-től 1944-ig vezérigazgatója volt. Művelt, kulturált, vagyonos polgár tehát, de életformájában kínlódó idegenként élt. A gyenge idegzetű, magányos, a művészethez vonzódó gyermeket apja sohasem értette meg, fia vonzódását a festészethez eltűrte, de semmire sem becsülte. Farkas István eleinte Mednyánszky Lászlótól tanult, így lett álomlátó festővé. Majd apja kívánságára Münchenbe ment, az akadémia konzervativizmusát, vasfegyelmét azonban nem bírta el. 1912-ben Párizsba szökött, ahol a születő izmusok kavargó forgatagában jól érezte magát. A Montparnasse-on bérelt műtermet, a kubizmus fellegvárában a La Palette festőakadémián tanult. Itt sajátította el a képépités összefoglaló gyakorlatát, azt szűrve le a kubizmusból, ami későbbi egész életében fontos volt számára. Naplójában ezt Írja: „A kubizmus nem cél, a kubizmus kulcs a felépítéshez.” De sajátos elképzelései már megmutatkoznak: „Kép az, amelyikben él a csoda”. 1915-re gyűjteményes kiállítást tervezett, de az első világháború kitörése miatt kiutasították Franciaországból. Képeit lefoglalták, elárverezték. Hazatérése után katonának vonult be. Az átélt szörnyűségek mély depresszióba döntötték. Ekkor festett képei komor, szürke-fekete színvilágukkal, figuráinak arcán a csüggedt keserűséggel a későbbi müveire oly jellemző életérzés első jelentkezései. Lázár Béla írja róla 1924-es kiállítása katalógusában: „Képzelete mindenben a lélek titokzatos mélységeit kutatja”. 1925-ben apjával folytatott nagy harcok után - aki a cég örökösének szánta őt - újra visszatért Párizsba, hogy csak a festészetnek élhessen. Akkor indult a szürrealizmus, mely érzelmi, hangulati töltésű művészetével annyira rokon törekvés volt. Palettája kivilágosodott. Párizsi képei főleg csendéletek, vagy csendéleti eleNagymama és unokája (1930-as évek) Z. G. grófnő portréja (1931) mekből összeállított kompozíciók. Egy furcsa, fantasztikus álom jelenetei. Első sikere a Világok (Vizek mélyén) képsorozat, melyhez André Salmon verseket is írt. 1930-tól szorongásai fokozódnak, képei szimbolikus elemekkel telnek meg (Kilátás magányos fával, A szirakuzai bolond). A térben lebegő alakok válaszúton állnak a Semmi és a Létezés között. Képeiről ekkor írja Kassák Lajos: „Álmok ezek, amiket nem hunyt szemmel, öntudatlanul álmodik az ember, hanem ébren szerkeszt”. Későbbi művein a tárgytalan szorongás félelemmé fokozódik, a formák körvonalai felbomlanak, ábrázolásmódja szaggatottá, lázassá válik, az expresszio- nizmust súrolja. Közben Párizsban sikereket is arat, képei együtt szerepelnek Utrillo, Dufy, Matisse műveivel. Kritikusai a párizsi iskola eredeti tehetségű tagjának könyvelik el. De a sors közbeszólt, kettétörte életét. Apja meghalt, haza kellett jönnie, hogy a kiadó vezérigazgatója legyen. Megpróbált új szellemet vinni a kiadó életébe, haladó írókat megszólaltatva. Haladó művészekről ő adatta ki az első monográfiákat, megindította a Magyar Művészet című könyvsorozatot, amelyben elsőként Csontváry művészetéről jelent meg gazdagon illusztrált kötet. Festészete azonban itthon nem kellett. Túl sejtelmes, túl pesszimisztikus volt. Visszavonult, rendkívül zárkózott életmódot folytatott, de magánemberként kvalitásos fiatal művészekkel tartott kapcsolatot, akiket támogatott. Sokat tett azért, hogy a magyar szellemi művészeti élet valódi értékeit kibontakozni segítse. 1931-től balsejtelmei felerősödtek. Képein ideges feszültség jelenik meg az országra nehezedő fekete árnyék tükrözéseként. Sorsa a zsidótörvényekkel válságba került. Zaklatottan élt, festésre alig maradt ideje. Ideges nyugtalanságában rémeket látott. Képei (Éjszakai jelenet) szinte búcsúznak az élettől. Drámája a beteljesedés felé közeledett. Utolsó felvonása 1944 márciusában zajlott le. A német megszállás után - bár a menekülésre lehetősége lett volna - behívót kapott a rabbiképzőben felállított nyilas kaszárnyába. Onnan Kecskemétre, a téglagyárba került. Egy lepecsételt vagonban útnak indították nyolcvanadmagával Auschwitz felé, ahol a kiállt embertelen szenvedések után nem akart tovább élni, önként állt a gázkamrák felé irányított sorba. Festészete, mely kora hivatalos művészetével ellentétes volt, talajtalan maradt itthon. Reneszánsza csak most érkezik el. BRESTYÁNSZKY ILONA Georgij Ananov: Tegnap mentem az utcán, és hirtelen éreztem, hogy valaki hátbavágott. Megfordulok. Vadidegen ember.- Bocsánat - morogja. - Azt hittem, egy barátom.- Hiszen nem is vagyok az ellensége - feleltem.- Biztosan tudja? Ment volna tovább.- Figyeljen - hívtam vissza. - A zenét például szereti?- Imádom - fordult meg készségesen. - Bach, Strauss, Vivaldi.- Én is. Paganini, Tuhmanov, Szkrjabin... Hát a festészetet?- Csak a modernet nem.- Szintén. Hadd kérdezzem meg - előfordul, hogy reggel, amikor felkel, kinyitja az ablakot, érzi amint a szobába árad az ég...- Igen, igen, és szeretném megérinteni a legközelebbi felhőt, felpattanni rá, s meszsze-messze elrepülni rajta. Legalább hetedhétországon túlra...- Tudja, én meg énekelek. Erről természetesen senkinek se beszélek... Van úgy, hogy csak üldögélek, és hirtelen hallom, amint megszületik lelkemben egy hang, amint megtölti bensőmet és kikívánkozik. Akkor bezárkózom a fürdőszobába, megnyitom a vizet, és énekelek, képzelje, énekelek! Biztosan ostobaság...- Én meg... verseket írok... Éjszakánként... Amikor túlságosan izgatóan ragyognak a csillagok.- Mondja el őket!- Maga meg énekeljen nekem!- Elmehetnénk a konzervatóriumba! Együtt!- Vagy könyvtárba!- Hajókázzunk a folyón!- Kószáljunk a Tretyakovban!- Vagy menjünk a stadionba?- Feltétlenül.- Focimeccsre.- Természetesen! Mire még?!- Együtt szurkolunk. A pszichikai stressz - a legjobb kikapcsolódás.- Hát persze. Maga kinek szurkol?- Hogyhogy kinek? Természetesen a Torpedónak. Hát maga?- Én... - Elgondolkodott egy pillanatra, és csendben válaszolt: - Én a Dinamónak. Elnézést a zavarásért. Azt hittem, - a barátom. De maga... És lassan tovább ment az utcán. Horváth Lilla fordítása Töprengető A szülőföld Némely ember nem az eredetileg neki szánt környezetben születik. A véletlen vetette oda, ahol van, de állandó honvágyat érez egy ismeretlen haza után. Idegen a szülőföldjén, és gyermekkora lombos ösvényei vagy a népes utcák, ahol játszadozott, csak átmenetinek, közbenső állomásnak számítanak. Egész életét idegenül ■töltheti rokonai közt, és az egyetlen táj, amelyet megismert, idegen marad számára. Talán ez az idegenség az, ami némely embert hajszol, széltébe-hosszába, hogy valami állandó után kutasson, amihez ragaszkodni tud. Talán valami mélyen gyökerező atavizmus hajtja a vándort vissza abba az országba, amelyet ősei a történelmi idők ködbe vesző kezdetén elhagytak. (Maugham) * így jelenik meg a magányos ember álmában valami rég elenyészett emlék, sohasem látott erdei házikót lát hamuszín homályban, s a ház előtt az elhalt édesanyát - ott ül és mosolyog, mint hajdan, a régmúlt gyermekévekben, az ember odasietne hozzá, s hívná ki az álomból az életbe, s nem érintheti meg a mosolygó édesanyát, s akkor az alvó rájön, hogy ez csak álom, és sírás duzzasztja mellét... (Alekszej Tolsztoj) * Nemcsak a földet veszik el azoktól az emberektől, akiktől szülőföldjüket veszik el. Múltjukat is elveszik, gyökereiket és azonosságukat. (K. Blixen) *- Meg lehetsz elégedve a házaddal, Bandi. Három nemzedéket kitart. - Az egész világ nem tart ki három nemzedéket... - Mi nekünk mindenesetre úgy kell építkeznünk, mintha még sokáig tartana. (Németh László) Szobrok a VII. budapesti nemzetközi kisplasztikái kiállításról a Műcsarnokból Samu Géza (magyar): Kétfelé növő V. Gonduz (román): Egy madárral T. Schjente (norvég): Öregedő boN. Nielsen (holland): Hölgy almával, fa beszélgetve hoc szökőkút
